Délmagyarország, 1998. december (88. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-05 / 285. szám

SZOMBAT, 1998. DEC. 5. EMLÉKEZÉS 11 • A százhatvannyolcas kút kitörése - Algyő, 1968 Szent Borbála virágai Kitörés, olajosok, tűzoltók. (Fotó: Somogyi Károlyné) Harminc életév -, ha belegondolok, hogy pél­dául Petőfi Sándornak születésétől fogva ennyi sem jutott összesen, hát bizony erkölcstelennek tartom, hogy ennyit is „átéltem", mégis erőt veszek magamon és amúgy békaperspektí­vából és kapásból meg­írom, mi maradt meg bennem 1968 decembe­réből. Akkor már - 24 és fél évesen, albérlet­ben, két pici leánygyer­mekkel - kb. fél éve „olajtermeló-bányamé­rő" mérnök voltam az NKFV Szegedi Üzemé­ben. Elmentem Juratovics Ala­dárhoz. Mintha még nem is jártam volna Egerben, föl­vett Algyőre és kiküldött a „kettes üzembe". Nehogy azt higgye az olvasó, hogy a szegedi üzemnek volt egyes és kettes üzeme! A „kettes üzem" az Algyón megszűnt téesz kettes üzeme volt, de ezt már akkor is mindenki feledte. Úgy hívták, hát úgy is maradt majdnem örökre. Csak kb. 1970-től hívták Ba­jusz-tanyának és kb. 75-től Építési Üzemnek. Kátó Lajos - régi ismerő­söm az Olajtervtől - igazí­tott el a Nógrádi-tanyától északra, mert éppen az ipar­telep kitűzésén dolgozott egy óriási kukoricatábla szé­lén. Nálunk akkor még a Szent Háromság utca végén már egy évvel korábban jár­tam, de semmivel nem bíz­tattak. Elmentem én akkor a Pécsi Geodézia Kirendeltsé­géhez is a Hajnóczy utcába, ahol meg kifejezetten ferdén néztek rám. Csak évekkel később jöttem rá, hogy én voltam Szeged első élő föld­mérő mérnöke a hatvanas években, Szenes Kornél ha­lála óta. A főnökök féltették a beosztásunkat tőlem. Ők mindannyian botcsinálta földmérők voltak - jó, ha egy fehérvári vagy csabai technikum vagy valami esti gyorstalpaló flepni volt a zsebükben (No meg a piros könyvecskék...). Benedek Gabi - egy ra­vasz székely góbé - foga­dott. Három percen belül ki­tett az udvarba egy kétkere­kű lakókocsiba, ahol Papp Zoliék verték a blattot és vártak „a terepjáróra". Beáll­tam koppintós kibicnek és egy óra múlva már egy ga­tyás GAZ-zal szedtük be a csőszerelők párttagdíját a mezőben. (Zoli volt az alap­szervezeti gazdasági titkár. Pár hónapon belül kiderítet­ték róla, hogy hamis a tech­nikusi oklevele. Pedig őrá is egy Pártnak kellett volna vi­gyáznia!) Havária­behívás Főnök lettem helyette ­csoportvezető mérnök - egy­két hónap után, kitűztünk az SztT-l-2-3-4-es körzetben, bár Rangli Pista bácsi, ha a kalapját elhajította valahol, az sokkal hitelesebb helynek bizonyult - mondjuk egy be­futó csőcsorda tengelypont­jának, de ez minket nem iz­gatott. Koordinátákat kohol­tunk, és én még átmeneti ívet is számítottam a szeren­csétlen földalatti vezetékek­nek. Ungor Imre volt a párttit­kárunk, egy nagyon követ­kezetes csőszerelő főnök. Tőle tudtam meg, hogy kará­csonyra beköltözhetek a T­118-as épületbe. Másfél szo­ba összkomfort a második emeleten. Majakovszkij ku­tyafüle volt hozzám képest, mert akkor már egy gyerek­kel laktunk a szüleimnél, kettővel meg anyósoméknál és albérletben a Búbos fölött is, ahová reggelente az egész mérőcsoport feljárt, mert a II. üzemben nem kaptunk olajkályhát a lakókocsiba, és a szállítás még a Moszkvai körúton üzemelt. A kocsi ­ha jött -, a Búbos elé állt, ál­talában egy 2,5 tonnás sárga Molotov, és mi mentünk ve­le, ahová éppen kellett. Köl­tözködéshez C-menetlevélre megkaptam Szávuj Sanyi ko­csiját, akinek még valami dolga volt Algyón, de már benn ültem a kocsisátorban és hajtottunk Szegednek, amikor pakk! - elengedett az A-168-as és délelőttre már kiderült, hogy nem lehet megközelíteni. Rendőrök te­reltek minket a félig kész Déli útra. Tápén át jutottunk be a városba, és a kis mo­tyónkat délre már be is pa­koltuk a tarjáni középblok­kosba, amikor utolért a ha­vária-behívás másnap haj­nalra a kiszolgáló ipartelep­re. (Kimentem volna ma­gamtól is, mert olyan va­gyok, mint a zsellérek a gró­fi szérűn...) Bán Akos tartott eligazí­tást. Határozott, intelligens ember. (Később Állami Dí­jat is kapott.) Nagyon meg­nyerő volt, ahogy elküldte a bús büdös fenébe a megyei rendőrfőnököt, mert nem tu­dott a 47-es úton bámészko­dókra felügyelni, és ahogy megdolgoztatta szegény is­tállómesterünket (Rácz Pis­ta), az ellátás biztosításáért. Katonakoromban nem egy törzsvezetést láttam, benne voltam, de ez az olajipari ra­cionális és egyben demokra­tikus és humanista szemléle­tű vészhelyzetvezérlés levett lábamról, és szívesen vállal­koztam benne szakfelada­tokra. Minden óra minden percében fontosnak érzetem magam az ellátás biztosítá­sáért. A lángoszlop ideje Csodálatosan monumen­tális volt, ahogy a begyulladt gázcsóvában felizzott, majd saját súlya alatt kihajlott és megrogyott a kútjavítók acéltornya. Napok teltek el az izzó fémek kihúzkodásá­val, miközben gyülekeztek a ferihegyi turbógenerátorok, hogy majd elfojtsák a tüzet. (Amott a kifutópályák téli hóolvasztására használták őket.) Szegény kútjavítókra mindenki ferdén nézett, mint akiket okolni lehet a történ­tekért. Kaptak is a kezükbe lapátot, csákányt, akasztóva­sat a drótkötél végére, hogy mentsék, ami még menthető. Én sajnáltam őket, mert lát­szott rajtuk a vétlenség és a hiábavaló fáradtság, a ki nem érdemelt szégyen... Első feladatom a tűzgát kitűzése és a tűztér köbtar­talmának meghatározása lett. Az előbbit kényszerűen mi­nimálta, hogy majd minden oldalról objektumok vették körül a kutat. Mégis sikerült egy kb. 100x100 méteres szabálytalan sokszög alakú gátat kitűzni. Nem kellett ahhoz se cövek, se rúd. Ott forgott egyszerre vagy hat tolólapos S-200-as, (azt hi­szem Stalinec-200 HP), és csak úgy szóval lehetett őket igazgatni, hogy honnan tol­ják össze a 70-120 centimé­teres nyúlgátat. Csodálatosan tehetséges nehézgépkezelők voltak ott! Összedugták a fejüket a fú­rósok és a geológusok és ki­számolták, hogy ha sikerül a tüzet eloltani, akkor napi 1000-1500 köbméter olaj­permet fog szétterülni a kút­körzetben. - Hogy meddig, milyen messzire? (Akkori­ban csak Lakatos Tibinek voltak üllési tapasztalatai.) Senki nem sejtette. Öcsi bá­csi szerint Tápéig - lévén az uralkodó szél északnyugati. Szurmai Tibor volt a vezéri döntések jegyzőkönyv-veze­tője. Óránként „lebarnítot­ták" szegényt, pedig állan­dóan vissza tudta olvasni, hogy mikor, ki, mit mondott. Ott szokhatta meg a perc mint perc jegyzetelést, amit azután vagy 16 évig el se ha­gyott. (Nem tudom hány kö­tet vastag jegyzetfüzete lehet már! - remélem eltette őket.) Második dolgom a tűztér köbtartalmának meghatáro­zása volt. Két percen belül megjelentettem Bán Ákos­nak 5500-6000 köbméter­ben. Ahelyett, hogy elfogad­ta volna, szabályosan beza­vart a tűztérbe, hogy szintez­zem fel és utána saccolgas­sak. Azbesztruhás, sisakos tűzoltókat kaptam léctartó­nak. Két álláspontból tervez­tem felvenni az egészet, de már az első meghiúsult. Vi­lág életemben büszke voltam a szememre. Hőnyi Ede pro­fesszorom, aki az optikát és a műszertant oktatta az egyetemen, midig intett min­ket, hogy ne csak a jobb vagy a bal szemünkkel ész­leljünk, váltogassuk rendsze­resen. Nekem soha nem is volt bajom a szememmel. Most azonban hiába tüntet­tem el a parallaxist, egy idő után sehogy se láttam tisztán a műszer távcsövében a léc­osztásokat, de még az ök­lömnyi számokat sem. Gya­nakodtam a fáradtságomra, a füstre és a gázokra, így hát kb. 25-30 részletpont után kiintettem a léctartó tűzoltó­kat. Csak akkor vettem észre, amikor odaértek a műszerál­láspontomhoz, hogy nem az én szemem rossz. A lécekről egyszerűen leolvadt az olaj­festékkel felvitt metrikus be­osztás! Bán elvtársnak erről egy szót nem szóltam az esti záró vezérkari értekezleten, hanem rajzoltam egy 1500­as - nevetségesen - színvo­nalas tűztérfelmérést és sum­máztam a 10-10 méteres halmozott metszetekből 5888 köbmétert. - Dehogy számolgattam! Úgy voltam vele, hogy nekem is nyolc, neked is nyolc, akkor min­denkinek nyolc! Viszont kértem, hogy a nyúlgát koro­náját kézi földmunkával hadd hozassam átlagos szint­be, mert semmit se ér, ha egyik oldalon magas, a má­sikon meg lyukak vannak rajta, ahol kifolyik majd a nafta... Néma csend, majd üdvrivalgás volt, amikor a turbók és a vízfüggöny elol­tották a tüzet. Pedig csak az­után tudtuk meg, hogy oda a jó meleg, nincs bagózás, a pofánk tele a permettel és hogy a gázveszély miatt jó­formán járni sem lehet csak gumicsizmában. Egyébként ezekről a laikusok számára nem várt körülményekről kü­lön tájékoztatást kaptunk. Itt értettem meg, hogy mennyi­vel okosabb egy ilyen ipari­banyik team, mint ahogy a bugyuta katonáéknál is volt. Itt több volt a mérnök, mint a segédmunkás! Énrám akkor (harmadjá­ra) a vásárhelyi előfelvételis kiskatonák jutottak vagy százan, akikkel falapátokkal (hogy szikrát ne verjenek) kellett terelgettetni a tóvácsá hízott, megdermedt olajper­metet a kitörés tűzgáton is kívül eső körzetéből kifelé. Mint később megtudtam, ezek szinte valamennyien az ELTE humán szakaira föl­evett filoszkák voltak. Szinte mindegyik szemüveges, so­kuknak mint a szódásüveg fenekének, négy-öt dioptriá­ja is volt. A szél meg fútta rájuk az olajpermetet... Egy csomó kétbalkéz-kétballáb, két vaksi szemmel! (Pár év múlva már énekeltünk: Vá­sárhely fölött az ég, se nem tiszta, se nem kék. Kíváncsi lennék, melyikük hogyan emlékezik ezekre a napokra. Biztos van köztük literátus alkat. Jó lenne megkeresni!) Tejhiány és bronzszerszám Akkor már tartalékos had­nagy voltam, tudtam a kato­nák bikkfa nyelvén. Szót ér­tettem az elöljáróikkal, és együtt érzetem szegény kis­katonákkal is, akik éppen most, az elkövetkező első karácsonyra szerettek volna először „eltávra" menni. Egy barom állat őrnagynak sze­rencsére éppen szült a fele­sége, így csak minden har­madnap láttuk. Áztak-fáztak a bakák, én sem jutottam ha­za vagy három napig. Ott aludtunk a „Z"-barakkban, alig 60 méterre a kitöréstől. A bányamentők próbálko­zásaihoz - biztonsági kötél végen valóságos hősi szere­léssel járultak az ahhoz ér­tők. Irigyeltem és becsültem őket. Nemcsak én, hanem mindenki. (Ha éppen akkor szikra kél - hiába dolgoztak bronzszerszámokkal), biztos halálra számíthattak. Sosem felejtem, hogyan mosogatták egy-egy bevetés után az ar­cukat langyos tejjel a kollé­gák - ápolónők, a készenlét­ben ott állomásozó mentő­sök, az üzemi orvos és aki csak tehette. (Civil ember ezt meg nem érti, és ha meg nem érhettem volna, el nem tudnám képzelni.) Lett ott olyan összetartás köztünk, amit csak egy lövészárokban tudok elképzelni - máshol... (Isten ne adja!) Kis epizód, de jellemző a korra. Feleségem telefonált ki, hogy karácsonyra haza­megyek-e? Biztatgattam és megtudtam tőle, hogy Tar­jánban nincs tej a boltokban. (A jónép mindent felvásá­rolt). Nosza kértem Rácz Pistától egy butykossal és hazaküldtem egy rendőrjár­őrrel. Még szilveszterkor is azt itták a kölykök! Emlé­keztem, hogy összefogott Szeged a bányamentők ellá­tásáért. A Pick olyan pazar uzsonnákat csomagolt, hogy na!) Ránk figyelt az ország. Énrám meg Bán Ákos. Nem hitt a térképemben. Azóta is sajnálom, hogy nem tekintett virtigli bányamérőnek. Be akart zavarni a mérőléccel a zagyba, hogy kintről leol­vashassa, meddig ér énne­kem a trutyi. Már a gumiru­hát is meghozta Ungor Imre, aki abban halászott az ártéri kubikokban. Mondtam is ne­ki, hogy majd ő fog bemen­ni, mert nekem egy kicsit szűk ez a szerelés... Kicsinek bizonyult a tűz­tér, már-már derékig ért ben­ne a nafta. Veszélyes is volt, hiszen ha belobban, ki tudja meddig ég az egész? El kel­lett hát valahogy vezetni az olajos zagyot, ami a hideg­ben megdermedt és se terel­getni, se gravitálva vezetni csak nagyon nehezen lehe­tett. Ezért gőzölni is kellett a dermedt olajat, hogy leg­alább a kifolyónál megmoz­duljon. Hovatovább felme­rült egy probléma: hogyan biztosítsuk a tűztérből kive­zetett zagy meggyulladását, amikor ott bent már lángolva ég az olaj. Török Bandival ketten ástuk a kb. hat méter hosszú, 12 colos csövet a gát alá, és úgy helyeztük be, hogy ne lejtsen, hanem egy kicsivel többet emelkedjen, mint a belső átmérője. Ott és akkor jöttünk rá az emelke­dő ferde cső, mint „tűzzár" alkalmazására. Azt hiszem, egyikünk sem adta be „újí­tásként" a későbbiekben. De mint provizor megoldás, mégis említést érdemel... Sokáig tartott a mentés, míg végre sikerült a kitörést elfojtani. Február is lehetett, mire valamennyien ünnepel­hettünk a Tisza Szálló tükör­termében. Cserzett arcú nagy mackókkal telt meg a csodálatosan feldíszített, ál­lófogadásra megterített szál­ló. Beszédek, kitüntetések. Én is kaptam egy szép fehér kartonlapot a „hősi" erőfe­szítésemért. Csak a pincé­reknek voltunk gyanúsak, hiszen sokuknak az ünneplő ruhája is hiányzott, mert ak­kor Egerből, Zalából, de még a nyírségből is voltak itt sokan... A tósztok közt kör­behordott tálcákon konyak, pálinka, likőr, majd pezsgős poharakkal telt meg a roska­dozó asztal, melyről egyedül a hegymagas piramisba ra­kott narancsokhoz nem mert hozzányúlni senki, mert úgy volt „művészien" megpakol­va, hogy azonnal leomoljon az egész, ha valaki vesz be­lőle... Weisz darus kocsi kezelő­vel, akit a mezőben egysze­rűen csak zsidónak hívott mindenki, ketten oldottuk meg a problémát: rablót tar­tottam neki. Nagy nehezen elérte a csonkává lett gúla tetejét. Nem is maradt belőle mutatóba se, hiába fintorog­tak a pincérek - nem hagy­tunk nekik egyet se! Hóna­pokba telt, amíg a mentésnél megsemmisült eszközöket számba vették és leselejtez­ték. Sokat fel sem lehetett mutatni, mert elsüllyedt a zagyban, vagy eltűnt más­napra a helyéről... Nagyon sajnáltam a tüzér melegében művészien megolvadt és le­csurgott beosztású léceimet leadni, mert azokat szeret­tem volna az Olajipari Mú­zeumra bízni. Rá is írtam, hogy ne semmisítsék meg ­alighanem hiába, mert évek múlva, amikor arra jártam, nem tudtak róla. Később Barnyó mester „muráliája" került a kútkör­zet sarkára. Betonfal ez vagy panel, nem tudni. Elég se­matikus, főként geometrikus erupciót jelképez, de a kor­nak és a körülményeknek éppen megfelelő alkotás volt. Sajnos a színei meg­koptak, nimbuszáról meg nem tudok. Elnézegetem a meghívón árnyalatként Szent Borbálát. Popovics Lőrincről is csak keveset hallottam. Igaz, nem specializálódtam a szobrá­szatra. Kíváncsi vagyok na­gyon a műre: ahogy kive­szem, attribútumai; a három­ablakos torony, az ágyúcső a pálma vagy szentségtartó közül - nagy örömömre ­egyelőre csak a pálmaágat látom a balkezéből kinőve a bal vállára hajolva. Szá­momra ez megbékélést is je­lent... Ott fog állni az Oskola utcai „Égő Aranyos" magas épület, és a „Káder-dűlős" átjárós ház között. Szeged legrégibb, leghíresebb „Pa­lánk" nevű városrészében a halászcsárda, és az oroszlán­fejes, hajóorros sarokház kö­zén. Közel Tömörkény háza helyéhöz és a halpiachoz. Szeged egy új jelképpel gaz­dagodik, amelyik emlékez­tet, de figyelmeztet is. Mert bizony alig múlt el téli átállás a „lyukcentrikus" olajbányász feltáró baráta­inknál, hogy itt is, ott is ka­rácsony előtt, amikor már fa­gyos szelek fúttak a munka­padon, és nem sokat védett a körbe kifeszített ponyva sem, például Zsanán, azután a Marosszögben el ne puk­kant volna egy-egy munka­hely. Vagy 17 éve már nem figyelem, mert Afganisztán egy kicsit betett nekem. Férfimunka „Veszélyes üzem" az olajbányászé is, hiába dolgo­zik mindig a felszínen! Ami­óta csak messziről néztem az Ural-Mas berendezéseket szerte az Alföldön, no meg a kútjavító ferde tornyokat, mindig megkülönböztetett tisztelettel gondolok rájuk, akik hideg vagy meleg, de büdös hullámlemezbódékba szállva, „fakarusz" buszokba préselődve járnak három műszakba, legtöbbször száz kilométerekre az otthontól. Hiába! Férfimunka ez a ja­vából! Barbarára! És emlékezem Szabó La­cikára, akivel a Fodortelep­ről együtt jártam a Dózsa is­kolába. Ötödmagával égett meg egy lakókocsiban, mert a gazolint lebecsülte. És em­lékezem Tápé-Kemesben a gázgerincvezetékbe „alag­csövet" vonó csőszerelőre, akit egyszerűen beszttt a robbanás vákuma a földbe... És szeretném ha egyszer az A-168 emléktáblájára végre felkerülne időrendben e ne­mes szakma összes áldozatá­nak a neve, hogy évente ­Szent Borbála napján - én is letehessem a virágaimat va­lahova. Ezt december 4-én, egyelőre, Borbálára btzom. Rózsa Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalom