Délmagyarország, 1998. december (88. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-05 / 285. szám

SZOMBAT, 1998. DEC. 5. EMLÉKEZÉS 11 • A százhatvannyolcas kút kitörése - Algyő, 1968 Szent Borbála virágai Kitörés, olajosok, tűzoltók. (Fotó: Somogyi Károlyné) Harminc életév -, ha belegondolok, hogy például Petőfi Sándornak születésétől fogva ennyi sem jutott összesen, hát bizony erkölcstelennek tartom, hogy ennyit is „átéltem", mégis erőt veszek magamon és amúgy békaperspektívából és kapásból megírom, mi maradt meg bennem 1968 decemberéből. Akkor már - 24 és fél évesen, albérletben, két pici leánygyermekkel - kb. fél éve „olajtermeló-bányamérő" mérnök voltam az NKFV Szegedi Üzemében. Elmentem Juratovics Aladárhoz. Mintha még nem is jártam volna Egerben, fölvett Algyőre és kiküldött a „kettes üzembe". Nehogy azt higgye az olvasó, hogy a szegedi üzemnek volt egyes és kettes üzeme! A „kettes üzem" az Algyón megszűnt téesz kettes üzeme volt, de ezt már akkor is mindenki feledte. Úgy hívták, hát úgy is maradt majdnem örökre. Csak kb. 1970-től hívták Bajusz-tanyának és kb. 75-től Építési Üzemnek. Kátó Lajos - régi ismerősöm az Olajtervtől - igazított el a Nógrádi-tanyától északra, mert éppen az ipartelep kitűzésén dolgozott egy óriási kukoricatábla szélén. Nálunk akkor még a Szent Háromság utca végén már egy évvel korábban jártam, de semmivel nem bíztattak. Elmentem én akkor a Pécsi Geodézia Kirendeltségéhez is a Hajnóczy utcába, ahol meg kifejezetten ferdén néztek rám. Csak évekkel később jöttem rá, hogy én voltam Szeged első élő földmérő mérnöke a hatvanas években, Szenes Kornél halála óta. A főnökök féltették a beosztásunkat tőlem. Ők mindannyian botcsinálta földmérők voltak - jó, ha egy fehérvári vagy csabai technikum vagy valami esti gyorstalpaló flepni volt a zsebükben (No meg a piros könyvecskék...). Benedek Gabi - egy ravasz székely góbé - fogadott. Három percen belül kitett az udvarba egy kétkerekű lakókocsiba, ahol Papp Zoliék verték a blattot és vártak „a terepjáróra". Beálltam koppintós kibicnek és egy óra múlva már egy gatyás GAZ-zal szedtük be a csőszerelők párttagdíját a mezőben. (Zoli volt az alapszervezeti gazdasági titkár. Pár hónapon belül kiderítették róla, hogy hamis a technikusi oklevele. Pedig őrá is egy Pártnak kellett volna vigyáznia!) Haváriabehívás Főnök lettem helyette csoportvezető mérnök - egykét hónap után, kitűztünk az SztT-l-2-3-4-es körzetben, bár Rangli Pista bácsi, ha a kalapját elhajította valahol, az sokkal hitelesebb helynek bizonyult - mondjuk egy befutó csőcsorda tengelypontjának, de ez minket nem izgatott. Koordinátákat koholtunk, és én még átmeneti ívet is számítottam a szerencsétlen földalatti vezetékeknek. Ungor Imre volt a párttitkárunk, egy nagyon következetes csőszerelő főnök. Tőle tudtam meg, hogy karácsonyra beköltözhetek a T118-as épületbe. Másfél szoba összkomfort a második emeleten. Majakovszkij kutyafüle volt hozzám képest, mert akkor már egy gyerekkel laktunk a szüleimnél, kettővel meg anyósoméknál és albérletben a Búbos fölött is, ahová reggelente az egész mérőcsoport feljárt, mert a II. üzemben nem kaptunk olajkályhát a lakókocsiba, és a szállítás még a Moszkvai körúton üzemelt. A kocsi ha jött -, a Búbos elé állt, általában egy 2,5 tonnás sárga Molotov, és mi mentünk vele, ahová éppen kellett. Költözködéshez C-menetlevélre megkaptam Szávuj Sanyi kocsiját, akinek még valami dolga volt Algyón, de már benn ültem a kocsisátorban és hajtottunk Szegednek, amikor pakk! - elengedett az A-168-as és délelőttre már kiderült, hogy nem lehet megközelíteni. Rendőrök tereltek minket a félig kész Déli útra. Tápén át jutottunk be a városba, és a kis motyónkat délre már be is pakoltuk a tarjáni középblokkosba, amikor utolért a havária-behívás másnap hajnalra a kiszolgáló ipartelepre. (Kimentem volna magamtól is, mert olyan vagyok, mint a zsellérek a grófi szérűn...) Bán Akos tartott eligazítást. Határozott, intelligens ember. (Később Állami Díjat is kapott.) Nagyon megnyerő volt, ahogy elküldte a bús büdös fenébe a megyei rendőrfőnököt, mert nem tudott a 47-es úton bámészkodókra felügyelni, és ahogy megdolgoztatta szegény istállómesterünket (Rácz Pista), az ellátás biztosításáért. Katonakoromban nem egy törzsvezetést láttam, benne voltam, de ez az olajipari racionális és egyben demokratikus és humanista szemléletű vészhelyzetvezérlés levett lábamról, és szívesen vállalkoztam benne szakfeladatokra. Minden óra minden percében fontosnak érzetem magam az ellátás biztosításáért. A lángoszlop ideje Csodálatosan monumentális volt, ahogy a begyulladt gázcsóvában felizzott, majd saját súlya alatt kihajlott és megrogyott a kútjavítók acéltornya. Napok teltek el az izzó fémek kihúzkodásával, miközben gyülekeztek a ferihegyi turbógenerátorok, hogy majd elfojtsák a tüzet. (Amott a kifutópályák téli hóolvasztására használták őket.) Szegény kútjavítókra mindenki ferdén nézett, mint akiket okolni lehet a történtekért. Kaptak is a kezükbe lapátot, csákányt, akasztóvasat a drótkötél végére, hogy mentsék, ami még menthető. Én sajnáltam őket, mert látszott rajtuk a vétlenség és a hiábavaló fáradtság, a ki nem érdemelt szégyen... Első feladatom a tűzgát kitűzése és a tűztér köbtartalmának meghatározása lett. Az előbbit kényszerűen minimálta, hogy majd minden oldalról objektumok vették körül a kutat. Mégis sikerült egy kb. 100x100 méteres szabálytalan sokszög alakú gátat kitűzni. Nem kellett ahhoz se cövek, se rúd. Ott forgott egyszerre vagy hat tolólapos S-200-as, (azt hiszem Stalinec-200 HP), és csak úgy szóval lehetett őket igazgatni, hogy honnan tolják össze a 70-120 centiméteres nyúlgátat. Csodálatosan tehetséges nehézgépkezelők voltak ott! Összedugták a fejüket a fúrósok és a geológusok és kiszámolták, hogy ha sikerül a tüzet eloltani, akkor napi 1000-1500 köbméter olajpermet fog szétterülni a kútkörzetben. - Hogy meddig, milyen messzire? (Akkoriban csak Lakatos Tibinek voltak üllési tapasztalatai.) Senki nem sejtette. Öcsi bácsi szerint Tápéig - lévén az uralkodó szél északnyugati. Szurmai Tibor volt a vezéri döntések jegyzőkönyv-vezetője. Óránként „lebarnították" szegényt, pedig állandóan vissza tudta olvasni, hogy mikor, ki, mit mondott. Ott szokhatta meg a perc mint perc jegyzetelést, amit azután vagy 16 évig el se hagyott. (Nem tudom hány kötet vastag jegyzetfüzete lehet már! - remélem eltette őket.) Második dolgom a tűztér köbtartalmának meghatározása volt. Két percen belül megjelentettem Bán Ákosnak 5500-6000 köbméterben. Ahelyett, hogy elfogadta volna, szabályosan bezavart a tűztérbe, hogy szintezzem fel és utána saccolgassak. Azbesztruhás, sisakos tűzoltókat kaptam léctartónak. Két álláspontból terveztem felvenni az egészet, de már az első meghiúsult. Világ életemben büszke voltam a szememre. Hőnyi Ede professzorom, aki az optikát és a műszertant oktatta az egyetemen, midig intett minket, hogy ne csak a jobb vagy a bal szemünkkel észleljünk, váltogassuk rendszeresen. Nekem soha nem is volt bajom a szememmel. Most azonban hiába tüntettem el a parallaxist, egy idő után sehogy se láttam tisztán a műszer távcsövében a lécosztásokat, de még az öklömnyi számokat sem. Gyanakodtam a fáradtságomra, a füstre és a gázokra, így hát kb. 25-30 részletpont után kiintettem a léctartó tűzoltókat. Csak akkor vettem észre, amikor odaértek a műszerálláspontomhoz, hogy nem az én szemem rossz. A lécekről egyszerűen leolvadt az olajfestékkel felvitt metrikus beosztás! Bán elvtársnak erről egy szót nem szóltam az esti záró vezérkari értekezleten, hanem rajzoltam egy 1500as - nevetségesen - színvonalas tűztérfelmérést és summáztam a 10-10 méteres halmozott metszetekből 5888 köbmétert. - Dehogy számolgattam! Úgy voltam vele, hogy nekem is nyolc, neked is nyolc, akkor mindenkinek nyolc! Viszont kértem, hogy a nyúlgát koronáját kézi földmunkával hadd hozassam átlagos szintbe, mert semmit se ér, ha egyik oldalon magas, a másikon meg lyukak vannak rajta, ahol kifolyik majd a nafta... Néma csend, majd üdvrivalgás volt, amikor a turbók és a vízfüggöny eloltották a tüzet. Pedig csak azután tudtuk meg, hogy oda a jó meleg, nincs bagózás, a pofánk tele a permettel és hogy a gázveszély miatt jóformán járni sem lehet csak gumicsizmában. Egyébként ezekről a laikusok számára nem várt körülményekről külön tájékoztatást kaptunk. Itt értettem meg, hogy mennyivel okosabb egy ilyen iparibanyik team, mint ahogy a bugyuta katonáéknál is volt. Itt több volt a mérnök, mint a segédmunkás! Énrám akkor (harmadjára) a vásárhelyi előfelvételis kiskatonák jutottak vagy százan, akikkel falapátokkal (hogy szikrát ne verjenek) kellett terelgettetni a tóvácsá hízott, megdermedt olajpermetet a kitörés tűzgáton is kívül eső körzetéből kifelé. Mint később megtudtam, ezek szinte valamennyien az ELTE humán szakaira fölevett filoszkák voltak. Szinte mindegyik szemüveges, sokuknak mint a szódásüveg fenekének, négy-öt dioptriája is volt. A szél meg fútta rájuk az olajpermetet... Egy csomó kétbalkéz-kétballáb, két vaksi szemmel! (Pár év múlva már énekeltünk: Vásárhely fölött az ég, se nem tiszta, se nem kék. Kíváncsi lennék, melyikük hogyan emlékezik ezekre a napokra. Biztos van köztük literátus alkat. Jó lenne megkeresni!) Tejhiány és bronzszerszám Akkor már tartalékos hadnagy voltam, tudtam a katonák bikkfa nyelvén. Szót értettem az elöljáróikkal, és együtt érzetem szegény kiskatonákkal is, akik éppen most, az elkövetkező első karácsonyra szerettek volna először „eltávra" menni. Egy barom állat őrnagynak szerencsére éppen szült a felesége, így csak minden harmadnap láttuk. Áztak-fáztak a bakák, én sem jutottam haza vagy három napig. Ott aludtunk a „Z"-barakkban, alig 60 méterre a kitöréstől. A bányamentők próbálkozásaihoz - biztonsági kötél végen valóságos hősi szereléssel járultak az ahhoz értők. Irigyeltem és becsültem őket. Nemcsak én, hanem mindenki. (Ha éppen akkor szikra kél - hiába dolgoztak bronzszerszámokkal), biztos halálra számíthattak. Sosem felejtem, hogyan mosogatták egy-egy bevetés után az arcukat langyos tejjel a kollégák - ápolónők, a készenlétben ott állomásozó mentősök, az üzemi orvos és aki csak tehette. (Civil ember ezt meg nem érti, és ha meg nem érhettem volna, el nem tudnám képzelni.) Lett ott olyan összetartás köztünk, amit csak egy lövészárokban tudok elképzelni - máshol... (Isten ne adja!) Kis epizód, de jellemző a korra. Feleségem telefonált ki, hogy karácsonyra hazamegyek-e? Biztatgattam és megtudtam tőle, hogy Tarjánban nincs tej a boltokban. (A jónép mindent felvásárolt). Nosza kértem Rácz Pistától egy butykossal és hazaküldtem egy rendőrjárőrrel. Még szilveszterkor is azt itták a kölykök! Emlékeztem, hogy összefogott Szeged a bányamentők ellátásáért. A Pick olyan pazar uzsonnákat csomagolt, hogy na!) Ránk figyelt az ország. Énrám meg Bán Ákos. Nem hitt a térképemben. Azóta is sajnálom, hogy nem tekintett virtigli bányamérőnek. Be akart zavarni a mérőléccel a zagyba, hogy kintről leolvashassa, meddig ér énnekem a trutyi. Már a gumiruhát is meghozta Ungor Imre, aki abban halászott az ártéri kubikokban. Mondtam is neki, hogy majd ő fog bemenni, mert nekem egy kicsit szűk ez a szerelés... Kicsinek bizonyult a tűztér, már-már derékig ért benne a nafta. Veszélyes is volt, hiszen ha belobban, ki tudja meddig ég az egész? El kellett hát valahogy vezetni az olajos zagyot, ami a hidegben megdermedt és se terelgetni, se gravitálva vezetni csak nagyon nehezen lehetett. Ezért gőzölni is kellett a dermedt olajat, hogy legalább a kifolyónál megmozduljon. Hovatovább felmerült egy probléma: hogyan biztosítsuk a tűztérből kivezetett zagy meggyulladását, amikor ott bent már lángolva ég az olaj. Török Bandival ketten ástuk a kb. hat méter hosszú, 12 colos csövet a gát alá, és úgy helyeztük be, hogy ne lejtsen, hanem egy kicsivel többet emelkedjen, mint a belső átmérője. Ott és akkor jöttünk rá az emelkedő ferde cső, mint „tűzzár" alkalmazására. Azt hiszem, egyikünk sem adta be „újításként" a későbbiekben. De mint provizor megoldás, mégis említést érdemel... Sokáig tartott a mentés, míg végre sikerült a kitörést elfojtani. Február is lehetett, mire valamennyien ünnepelhettünk a Tisza Szálló tükörtermében. Cserzett arcú nagy mackókkal telt meg a csodálatosan feldíszített, állófogadásra megterített szálló. Beszédek, kitüntetések. Én is kaptam egy szép fehér kartonlapot a „hősi" erőfeszítésemért. Csak a pincéreknek voltunk gyanúsak, hiszen sokuknak az ünneplő ruhája is hiányzott, mert akkor Egerből, Zalából, de még a nyírségből is voltak itt sokan... A tósztok közt körbehordott tálcákon konyak, pálinka, likőr, majd pezsgős poharakkal telt meg a roskadozó asztal, melyről egyedül a hegymagas piramisba rakott narancsokhoz nem mert hozzányúlni senki, mert úgy volt „művészien" megpakolva, hogy azonnal leomoljon az egész, ha valaki vesz belőle... Weisz darus kocsi kezelővel, akit a mezőben egyszerűen csak zsidónak hívott mindenki, ketten oldottuk meg a problémát: rablót tartottam neki. Nagy nehezen elérte a csonkává lett gúla tetejét. Nem is maradt belőle mutatóba se, hiába fintorogtak a pincérek - nem hagytunk nekik egyet se! Hónapokba telt, amíg a mentésnél megsemmisült eszközöket számba vették és leselejtezték. Sokat fel sem lehetett mutatni, mert elsüllyedt a zagyban, vagy eltűnt másnapra a helyéről... Nagyon sajnáltam a tüzér melegében művészien megolvadt és lecsurgott beosztású léceimet leadni, mert azokat szerettem volna az Olajipari Múzeumra bízni. Rá is írtam, hogy ne semmisítsék meg alighanem hiába, mert évek múlva, amikor arra jártam, nem tudtak róla. Később Barnyó mester „muráliája" került a kútkörzet sarkára. Betonfal ez vagy panel, nem tudni. Elég sematikus, főként geometrikus erupciót jelképez, de a kornak és a körülményeknek éppen megfelelő alkotás volt. Sajnos a színei megkoptak, nimbuszáról meg nem tudok. Elnézegetem a meghívón árnyalatként Szent Borbálát. Popovics Lőrincről is csak keveset hallottam. Igaz, nem specializálódtam a szobrászatra. Kíváncsi vagyok nagyon a műre: ahogy kiveszem, attribútumai; a háromablakos torony, az ágyúcső a pálma vagy szentségtartó közül - nagy örömömre egyelőre csak a pálmaágat látom a balkezéből kinőve a bal vállára hajolva. Számomra ez megbékélést is jelent... Ott fog állni az Oskola utcai „Égő Aranyos" magas épület, és a „Káder-dűlős" átjárós ház között. Szeged legrégibb, leghíresebb „Palánk" nevű városrészében a halászcsárda, és az oroszlánfejes, hajóorros sarokház közén. Közel Tömörkény háza helyéhöz és a halpiachoz. Szeged egy új jelképpel gazdagodik, amelyik emlékeztet, de figyelmeztet is. Mert bizony alig múlt el téli átállás a „lyukcentrikus" olajbányász feltáró barátainknál, hogy itt is, ott is karácsony előtt, amikor már fagyos szelek fúttak a munkapadon, és nem sokat védett a körbe kifeszített ponyva sem, például Zsanán, azután a Marosszögben el ne pukkant volna egy-egy munkahely. Vagy 17 éve már nem figyelem, mert Afganisztán egy kicsit betett nekem. Férfimunka „Veszélyes üzem" az olajbányászé is, hiába dolgozik mindig a felszínen! Amióta csak messziről néztem az Ural-Mas berendezéseket szerte az Alföldön, no meg a kútjavító ferde tornyokat, mindig megkülönböztetett tisztelettel gondolok rájuk, akik hideg vagy meleg, de büdös hullámlemezbódékba szállva, „fakarusz" buszokba préselődve járnak három műszakba, legtöbbször száz kilométerekre az otthontól. Hiába! Férfimunka ez a javából! Barbarára! És emlékezem Szabó Lacikára, akivel a Fodortelepről együtt jártam a Dózsa iskolába. Ötödmagával égett meg egy lakókocsiban, mert a gazolint lebecsülte. És emlékezem Tápé-Kemesben a gázgerincvezetékbe „alagcsövet" vonó csőszerelőre, akit egyszerűen beszttt a robbanás vákuma a földbe... És szeretném ha egyszer az A-168 emléktáblájára végre felkerülne időrendben e nemes szakma összes áldozatának a neve, hogy évente Szent Borbála napján - én is letehessem a virágaimat valahova. Ezt december 4-én, egyelőre, Borbálára btzom. Rózsa Gábor