Délmagyarország, 1998. december (88. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-28 / 302. szám

10 IRODALOM HÉTFŐ, 1998. DEC. 28. Németh András Fekete vigília Lorenzo Bernini: Angyal (oltárrészlet) Szabó C. Szilárd Irodalmi lépegető Irodalmi lépegető huszonéveseknek és harmincasoknak. Volt egyszer egy lap az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán. Úgy hívták: Az Irodalom visszavág. Nagy svunggal írták és szerkesztették a főiskolások, beleadtak apait-anyait, hadd szóljon. És szólt is. Nem kíméltek senkit és semmit, odapörköltek, ha kellett, nem voltak tiszteletkörök meg effélék. A szerkesztők és a szerzők, akik időközben végeztek a főiskolán, konzerválták ezt az attitűdöt, ha lehet ilyet mondani, s várták a megfelelő alkalmat. Az alkalom pedig eljött a Magyar Narancs körüli „marad, nem marad?" hercehurcával. A húszon túli, negyvenen inneni korosztály szereti az egyenes beszédet, semmi lacafaca, hóra, zúzott kőre, salakra hívják a szóban forgót. A multikulturális hetilap bizonytalan sorsa erősíti a vadonatúj irodalmi és kritikai periodika piaci pozícióit. Pénz és komolyabb mecénás nélkül, a korábbi ismeretségek felhasználásával belevágtak hát a fiatalok, hogy a kilencvenes évek közepén feltűnt első (vagy még az se) könyves szerzőkkel visszavágjanak az irodalomnak. A lap szerkesztői a közelmúltban alapított Fiatal írók Szövetségének tagjai. A szám, ami az utcára került, igaz még csak próbaszám, de az már most látszik, jól kitalált a struktúra. A periodika első részében szépirodalmat, verseket, prózai szövegeket és regényrészleteket, a Core-nak nevezett (aminek a jelentése lehet mai kor, kór vagy betegség) középső részben interjúkat, esszéket és tanulmányokat, míg a Vadnyugatnak titulált részben kritikákat, illetve recenziókat olvashatnak. A periodikából egyértelműen kitűnik, hogy a kilencvenes évek közepén indult generáció nem akarja felvenni az irodalom művelésében azokat az erőltetett szerepeket, amiket a korábbiak. Elegük van. Nem akarnak sem népiek, sem urbánusok lenni. Nem úgy akarnak érvényesülni, mint a korábbi nemzedék. Nem úgy akarnak irodalmat csinálni. hogy az alapján Ítéljék meg őket, kivel vannak jóban a nagyok közül. Ez a Fiatal nemzedék nem fogadja el a korábbi normákat, és bfznak abban, hogy új, határozott és erős irodalmat tudnak produkálni. Visszavágnak hát. A Vadnyugatban, ahol tizenkilenc recenzió olvasható, erős kritikai hangot ütnek meg. Nem kímélik a kötelező tisztelet alapján azt, ami nem tetszik nekik. S ami még fontos, a periodika olyan Fiatal Íróknak szentel Figyelmet, akiknek az utóbbi egy-két évben jelent meg kötetük. A szerzők és a kritikusok húszon túliak, negyvenen inneniek. Merészek és szókimondóak. Uraim, az ügy nem tűr halasztást! Csak legyen mecénás, aki állja a cechet. Sok sikert! (Az Irodalom visszavág; irodalmi és kritikai folyóirat; 1998/1. szám) N

émán ült egymással szemben a férj és a feleség. Nem beszéltek, haragról szó sem volt, csak nagyon szomorú csöndesség fogta körül őket. Az idő is olyan volt, se hó, se eső, se semmilyen, nyirkos köd szállta meg a várost. A férj komótosan, nagy gonddal, sima deszkán dohányt vágott, mintha minden idegszálával azt Figyelte volna, hogy minél Finomabb vékonyságúra szelje a nagy értékű füstölnivalót, pedig inkább feszülten arra várt, mikor szólal meg a párja. Az asszony pörkölt cukorból öntött, kis formás, ujjnyi darabokat csavart tenyérnyi selyempapír szeletekbe. A tekercs két végét gondosan ollóval bevagdalta. Amikor néhány elkészült, szomorkás mosollyal az egyiket felmutatta: - Mit szólsz hozzá, ugye olyan, mint az igazi szaloncukor? A férfi kissé felszabadultan. gyengéden válaszolt: - Nagyon ügyes vagy, Terikém, tényleg olyan, most már csak egy kis karácsonyfa kellene; gyertya, az úgy tudom, van itthon, maradt még halottak napjáról. Azután ismét szomorú csönd ereszkedett közéjük. Lassan sötétedett. A férfi rejtetten figyelte a feleségét, munkáját már csak mímelte, hiszen már alig látott. Észrevette az asszony arcán a szeméből lefelé húzódó, egyre hosszabbodó, fényes könnycsíkokat. Saját gondját is leplezve, nem sértően, de türelmetlenül megszólalt: - Miért sírsz már megint? Érezte, hogy ennél butább kérdést már nem is tehetett volna föl. A felesége halkan suttogva válaszolt: - Nem is sírok, nem látod, de ha... ha arra gondolok..., ha arra gondolok, hogy a Fiam... a Fiunk most hol tölti a karácsonyt?... Vagy él-e még egyáltalán?... Hirtelen elfulladt a hangja és szaggatott zokogásba tört ki. Féije fölugrott, odalépett hozzá és a nagyméretű, erős emberek darabosságával simogatta asszonya fejét. - Ne síij, édesem, ne sítj, nem olyan fából faragták Zolit, ő föltalálja magát mindenütt, és biztosan kiment Németországba az egyetemmel. Még mielőtt le kellett adni a rádiót, én a saját fülemmel hallottam, hogy fölszólították a vidéki egyetemistákat, jelentkezzenek a fővárosi rektori hivatalban. - Hol van az már, 6 októberben ment el, és most Pesten vannak a harcok, a város be van kerítve, ha ő nem tudott onnan elmenni, mit csinál?! Megölik... Nem tudunk róla semmit... Jaj Istenem... A férfi is legszívesebben sírt volna, de erőt vett magán. - Nyugodj meg, Terikém, nyugodj meg. - Azután fölkapta a hangját, s hogy a feleségét kizökkentse kétségbeesett állapotából, majdnem kiáltva mondta: -Én most elmegyek ide a ligetbe, szerzek egy kis karácsonyfát. A feleség riadtan fölkapta a fejét. - Te jó ég, most? - Mikor mennék, már sötét van. - De a kijárási tilalom?! - Az csak hatkor kezdődik. - Van szíved kivágni egy egész fát? - Ne aggódj, nincs ott már lábon egy sem, mind ellopták, de világoson láttam széthajigálva a bozótban leszakított ágakat, az is jó nekünk, csak hogy érezzük az ünnepi fenyőillatot. - Jaj, nagyon vigyázz, úgy féltelek. Az embere hamarosan visszatért egy szép kis formás ággal, amelyet a nagy télikabátja szárnya alá bújtatva hozott. Vázába helyezték, és elővették valamelyik szekrény mélyéből a karácsonyfadíszeket, besötétítettek, meggyújtottak két házi készítésű mécsest és megkezdték a szaloncukrok felkötözgetését. Nem beszéltek, mindketten a békés karácsonyok meghitt örömére gondoltak. Egyszerre hirtelen kíméletlen dörömbölés hallatszott a lakás ajtaja felől. Rémülten, megmeredve egymásra néztek. Ki lehet ilyenkor? - gondolták egyszerre. Szomszéd nem, mert az tisztességesen kopog, rokont nem hívtak, de ilyenkor már úgysem lehet az utcán járkálni, mert lelövik az embert. A dörömbölés erősödött, szinte hallották egymás szapora szívverését. - Meg kellene nézni szólalt meg halkan a férfi. - Jaj ne, maradjunk csöndben - válaszolt reszketeg hangon az asszony - talán el kellene oltani a mécseseket. - Várj még, lehet, hogy valami kóbor orosz katona, hátha megunja és elmegy. A

dörömbölés néhány pillanatra abba maradt, megkönnyebbülve fölsóhajtottak. Valami motozás hallatszott a kilincs körül, majd váratlanul verni kezdték az ajtót, mintha puskatussal csinálták volna. Rettegés fogta el mindkettőjüket. A félj kissé összeszedte magát. - Csak meg kellene nézni, mert betörik az ajtót. - Jaj ne... — de többet nem tudott mondani a már egész testében reszkető asszony. Az ember lábujjhegyen az ajtóhoz osont, de mielőtt megkérdezte volna, hogy ki az, kívülről valaki ordította: policáj!... policáj!... - Jaj, Istenem! - sikoltotta az asszony. - Muszáj kinyitnom, hátha orosz szóval meg tudom nyugtatni őket. Minden nyelvtudományát elővéve, amelyet az előző év ukrajnai katonai szolgálatában fölszedett, oroszul kiszólt: -Ki az? - Nyisd ki, mert szétlövöm a zárat! Jól hallotta a fegyver biztosítójának fémes csattanását, de milyen jól, hiszen ismerte a frontról ezt a hangot. Félelmében nem is tudta mit csinál, kizárta az ajtót, résnyire kinyitotta és a nyíláson kilesett. Rémülete kissé csillapult, mert csak egy orosz katonát látott. Az viszont észrevette a rést és nagy erővel vállával nekivágódott az ajtónak, ami őt is elsodorta. A támadó, géppisztolyát maga elótt tartva, beugrott a lakásba, ide-oda nézett, mint az űzött vad. - Germánszki, germánszkü? - ordította. Az asszonyt, aki félájultan, roskadtan ült a padlón, észre se vette, fegyverét a férfira szegezte és tovább ordított. A házigazda, miután látta, hogy itt egy emberről van szó, semmi rendőrség, vagy hivatalos járőr; próbálta összeszedni magát, mert ahogy elnézte ezt a sovány, Fiatal, hozzáképest gyereket, összehasonlítva a maga százkilós szálfa termetével, lassan kezdett megnyugodni. Minden tudományát összeszedve, amilyen szelíd hangon csak tudta, elkezdte mondani neki: - Nincs itt német, rajtunk kívül senki, nyugodj meg hadnagy elvtárs, csak ketten vagyunk a feleségemmel, készülünk vacsorához, gyere tarts velünk, ülj az asztalunkhoz. Barátságosan nyújtotta feléje a kezét. A katona egy pillanatra meghökkenve, kimeredt szemmel nézte a nyelvén beszélőt, meg a hadnagyi rang említése is jócskán meglepte, de hirtelen megrázta magát, vakkantott egyet mint a mérges kutya, amely elől elveszik a kosztos lábasát. - Állj! - ordította, amit a férfi jól értett -, föl a kezekkel! Nyomatékkal a géppisztoly csövével megbökte a mellét majd óvatosan szétnézett, a halálsápadt asszonyra is ráordított, aki éppen a szék karfájába kapaszkodva, tápászkodva fölkelni készült. - Mit kiabál nekem? - rebegte reszkető szájjal. - Azt, hogy emeld föl a kezedet és állj mellém - utasította a páija. - Most mi lesz velünk? kérdezte súgva, továbbra is remegő hangon az asszony. - Maradj nyugodtan, várd ki a végét. A katona tovább is rájuk tartotta a fegyvert, s kissé oldalt fordulva, őket mintegy szemmel tartva, szétnézett a helyiségben, ami konyha is volt, meg nappali lakószoba is egyben. Tétovázva keresett valamit. - Most azt nézi, mit rabolhat el - súgta újra a feleség. - A fene bánná akármit, csak takarodna el, úgysincs semmi értékünk itt. U

gy látszott, hogy a váratlan vendégnek valamin megakadt a tekintete. A konyhaszekrényen meglátott egy ócska vekkert. Odahátrált, fölvette, megrázta, meghallgatta, majd becsúsztatta a vállán lógó tarisznyájába, közben ránézett a házaspárra, csettintett a nyelvével egyet és fanyarul rájuk mosolygott, miközben mormogta: - Harasó. Körüljárta az asztalt, de a fegyver csövét továbbra is rájuk szegezve tartotta. Megfogta az egyik szék támláját és most szelídebben, de még mindig kemény hangon rájuk szólt, intett a géppisztolyával és mutatta, hogy üljenek le. - Mit mondott? - kérdezte az asszony. - Látod, azt, hogy üljünk le, de el ne mozduljunk, mert belénk ereszt egy sorozatot. A katona kihátrált az ajtón, kitartóan rajtuk tartva a szemét, lehajolt, fölemelt egy garabolyt, az asztalhoz vitte, s rátette óvatosan. Fegyverét a hóna alá szorította, a másik kezével kezdte kipakolni a kosár tartalmát: egy egész kenyeret, színéről, formájáról ítélve katonai lehetett; jó nagy darab, vastag, sózott szalonnát, egy literes üveg pálinkát, végül óvatosan kiemelt egy vászonzacskót, amelyet gondosan tett le az asztalra, láthatóan tojás volt benne, vagy húsz darab. - Zabrálta valahonnan súgta az asszony. - Ne beszélj! - csitította a féije -, hátha érti. A katona fölnézett egy pillanatra, leült, a fegyverét a lába közé csúsztatta, fogta a pálinkás üveget, fogával kihúzta a dugót, húzott belőle egyet, elégedetten krákogott, öklével megtörölte a száját, tenyerével az üvegét is, és az asszony felé nyújtotta. - Mit mond? - kérdezte riadtan. - Azt, hogy igyál, szívem, fogadd el, ne ellenkezz, mímeld az ivást és köszönd meg. - Mondd neki, hogy hozok poharat. Miután ez megtörtént, a katona beleegyezően bólintott. Az asszony kivett a kredencből három pálinkás kupicát és letette az asztalra. - Áááá! - kiáltotta váratlanul nagyot a ruszki, és az asztalra ütött, úgy, hogy a poharak eldőlve szanaszét gurultak. - Jaj! Mi baja ennek a vadorzónak? - kérdezte a feleség. - Az, hogy ezek a poharak macskának valók, tegyél nagyobbat elébünk. - Vizest? - Azt, ami van. Az asszony lerakott három olyan másfél decis poharat. A katona elégedetten morgott valamit és teleöntötte mindegyiket, koccintott velük. - Igyál, Fiam - mondta a férj -, az egészségünkre kívánta. A katona egyből lehajtotta a magáét. A házaspár csak szopogatta a pálinkát. - Ez azt hiszi, vodkát iszik - súgta a férfi -, pedig ez igazi, házi főzésű, méregerős törköly, több, mint ötven százalékos, rövidesen be fog rúgni. Egyelőre bírta. Rákiáltott az asszonyra, hogy főzze meg a tojásokat, mind. Miután kész lett vele, héjukat eltávolítva az asztalra tette őket egy tányérban, mellé sót is. A katona elégedetten szétnézett, megengedte a kerékszíját, köpenyét kigombolta, elővette a bicskáját, mindkettőjüknek és saját magának is levágott egy nagy karéj szalonnát, elébük tette és rájuk rivallt: - Egyetek! A házigazdáknak nem ment az evés, csak nyámnyogtak a falaton, pedig a szalonna nagy kincs volt. Bezzeg a vendég, nem evett, hanem falt. A kenyérhez nem is nyúlt, csak hüvelykujjnyi szalonna szeleteket kapott be egy-egy tojással, alig rágott. Közben a nyelést pálinka kortyokkal könnyítette. - Szegény, hogy ki lehet éhezve - suttogta az asszony. - Nehogy már sajnáld a nyavalyást - szólt rá haragosan a férje. - Csak a fiunkra gondoltam, hátha ő is éhezik valahol. A katona megevett vagy tíz-tizenöt tojást, meg egy kaszás egész napi szalonna adagját. A pálinkából is csak egy ujjnyi maradt. - Rettenetes - motyogta a férfi -, hogy bírja. M

ozdulatai azonban kezdtek lelassulni, a szeme üvegesedni és ahogy a falatot a szájához vitte, már betenni sem tudta, iefittyent a keze, lassan-lassan lecsúszott a székről és elterült a földön, a fegyvere nagyot koccant a padlón. - Jézusom - kiáltott föl az asszony -, ez meghalt! A férfi fölugrott, próbálta fölemelni a katonát, de az teljesen eszméletlen volt. - Még lélegzik rendesen állapította meg. - De ennyi pálinkát inni, mondtam, hogy ez nem vodka. - Most mit csináljunk? sopánkodott az asszony. - Legszívesebben kilökném az utcára. - Ott megfagyna. - Ki a fene sajnálná? - Mégis csak ember. - De képes lett volna minket is lelőni! - Háború van, és ha meghalna, még bajt is hozhatna ránk. - Jó, igazad van, de itt a padlón nem maradhat, gyere fektessük oda a díványra. Ahogy a tehetetlen testet megmozdították, hangos öklendezéssel elkezdett hányni. Miután lefektették a hányása fokozódott, és a kiömlő tojásdaraboktól fulladozni kezdett. - Ez kellett még nekünk, hogy itt haljon meg! - kiáltotta a férfi. - Engem is lehányt, meg a ruháját, a díványt és a szőnyeget, mindent! Adj már egy törülközőt! O

ldalára fordította a tehetetlent, ütögette a hátát, hogy kiköhögje a félrenyelt hányadékot, ami nagy köhögési roham után sikerült is. Végre egyenletesen elkezdett lélegezni. A férfi látta, hogy nem hagyhatja magára, és ott virrasztott mellette egész éjszaka. Közben lecibálták róla a csizmát, a ruháit, a fehérneműt. - Istenem, de le van ez a Fi mocskolódva! Biztos tetvei is vannak - sóhajtozott az asszony. Lemosták a testét, ruháit kiforralták, kimosták, vasalóval szárították. Reggelre holtfáradtan üldögéltek a dívány mellett. A katona nyugodtan, szabályosan lélegzett, egészségesen, mélyen aludt. - Ezt az éjszakát sohasem felejtjük el - sóhajtott nagyot a férfi. Az asszony hosszasan nézte a kisimuló, nyugodt, gyerekes arcot. - Nézd, milyen szőke haja van, olyan, mint a mi Zolinknak. Istenem, ha az anyja látná. - Terikém, ne érzékenykedj - mondta bosszúsan a féije az este még más volt a véleményed. - Jó, dehát karácsonykor... Istenem, nem is volt időnk azt a kis ágat földíszíteni. V

ilágos reggel lett, mikor a Fiú kezdett ébredezni. Kinyitotta a szemét, riadtan szétnézett, fölült, le akarta dobni a takaróját, észrevette, hogy ruhátlan. Rémülten elkezdett kiabálni. - A pisztolya, meg a ruhája után kiabál - mondta a férfi, és nyugodtan odavitte neki a fegyvert, a díványhoz támasztotta, az asszony meg a tiszta, kivasalt ruháját átnyújtotta neki. Először a pisztolya után kapott, tétován megállt a keze, majd a ruháját húzta magához, mint aki nem tud mit csinálni, csodálkozva nézett a háziakra. A házaspár magára hagyta. Akkor mentek csak vissza, amikor már útra készen volt, nyakában a tarisznyájával, géppisztolya a vállán. Megállt előttük, hirtelen elkapta az asszony kezét, megcsókolta és annyit mondott: - Szpasziva, mama... köszönöm Mint aki szégyelli magát, hirtelen megfordult, az ajtó fel rohant, ott megállt egy pillanatra, a tarisznyájába nyúlt, kivette a vekkerórát belőle, gyors léptekkel visszavitte, a konyhaszekrény szélére letette. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte.