Délmagyarország, 1998. december (88. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-24 / 301. szám

CSÜTÖRTÖK, 1998. DEC. 24. KARÁCSONY 13 • Idősek kertje, téli napsütésben... Acél utcában gyógyít a mosoly A petöfitelepi idősek otthona lakói beszélgetéssel, olvasással, tévénézéssel töltik napjaikat, és sokan vesznek részt közülük a különböző foglalkozásokon is... (Fotó: Somogyi Kórolyné) Az öregebb szegediek talán még most is úgy szólítják: a papok tanyája. A hivatalos nyelv már szociális intézményként említi, míg a petőfitelepiek pontosan tudják: az ö városrészükben található az Acél utcai idősek otthona. De ugye ez esetben az intézmény neve számít a legkevésbé. Sokkal fontosabb minden szegedi számára az, miként gondoskodik a város idős, ápolásra szoruló polgárairól, hogyan is telnek a hétköznapok és az ünnepek ebben a háromhektáros kerttel ölelt pavilonokban, Nos, mai riportunkban ezekre a kérdésekre keressük a választ... Van-e szomorúbb látvány egy decemberi fagytól kínzott parknál? Különösen akkor, ha az égiek között egy olyan sem találtatik, aki jól kirázná a hópelyhek nagy dunyháját. A fák már nem is emlékeznek dölyfösen viselt lombkoronáikra, az avar csontkeményre dermedve roppan a lábak alatt, sárcsíkok csúfítják az utakat, s aki csak teheti, nagykabát rejtekében menekül meleg szobák vastag ajtóval zárt biztonságába. Ezen a látványon erőtlenül próbálkozó Nap sugara sem segít - legyintünk lemondóan, amikor a város ligeteiben nejlon vagy éppen vászonfóliával letakart szobrok mellett suhan autónk. Valami hasonlókat motyogtam én is, amíg nem találkoztam Petőfitelepen, egészen pontosan az Acél utcában az idősek otthonának hatalmas kertjével. Pár napja történt, amikor még hónak nyomát sem leltük Szegeden. S ebben a parkban bizony eszembe sem jutott, hogy szomorkodnom illenék. A legszebb virágokat ugyan mint később megtudtam melegházba menekítették, de a házak közötti sétányok minden négyzetmétere gondos kezek munkájáról árulkodott. Mintha a kertész biztatna: ne higgy a télnek, látogató, hiszen csak szemvillanásnyi tréfája az a természetnek, s holnap már színesre festi ezt a ligetet ezernyi virág. Teraszon tornáznak - Örülök, hogy ennyire tetszik magának a mi parkunk, hiszen rengeteg munkával értük el, hogy ezt a képét mutassa - fogadott irodájában Csikós Lászlóné, az idősek otthonának igazgatója. - Nem véletlenül dolgoznak ám kertészeink a liget csinosításán, hiszen éppen azt szeretnék elérni, hogy amikor lakóink kilépnek a házakból, még véletlenül se gondolják azt, hogy zárt világban élnek. Ha egészségünk nem is engedi meg, hogy Szeged belvárosi parkjaiban sétáljanak, hát találják meg itt, nálunk a természet szépségeit - mondta az igazgató asszony. S néhány perces gyors intézménybemutatás után már nemcsak azt tudtam meg, hogy az Acél utcai idősek otthonának most 160 lakója van, akiknek kényelméről, ellátásáról 70 alkalmazott gondoskodik, hanem azt is, hogy éppen negyvenöt időskorú vár napjainkban arra, hogy az szép kerttel körbeölelt házak valamelyikének lakója lehessen. - Népszerűek vagyunk, s azt hiszen minden dicsekvés nélkül állíthatom, hogy jó híre van az Acél utcának. Tudja, minálunk olyan öregek élnek, akik már képtelenek arra, hogy egyedül ellássák önmagukat, de azért még véletlenül se gondolja azt senki, hogy kórházként működik otthonunk. Itt bizony pezsgő élet zajlik, lakóink minden reggel fölkelnek ágyaikból, s választhatnak - vagy beszélgetéssel, sétával, tévénézéssel, olvasással töltik el napjukat, vagy részt vesznek foglalkozásainkon - kaptam ízelítőt a házirendből Csikós Lászlónétól, aki mosolyogva invitált: - No, de hát tessék minden megtekinteni, nekünk aztán nincs titkunk senki előtt. Ilyen kedves meghívást ugyan ki is utasítana vissza? így aztán fél órán belül megismerkedhettünk a négyágyas szobákkal, jártunk az étkezőben, ahol már az ebédhez terítettek, megnézhettünk, hogyan is zajlik a vérpezsdítő torna a főépület teraszán. Malac hízik az ólban - Lakóink nagy többsége már gyenge ahhoz, hogy ezen a foglalkozáson részt vegyen, de aki kedvet érez egy kis mozgáshoz, azt szakavatott gyógytornász segíti - tudtuk meg sétánk során. Majd megnézhettük a kondicionáló szobát, s azt a melegházat is, ahol a tavaszi rügyfakadásig őrzik az otthon legszebb növényeit. S hogy egy kis meglepetés se maradjon ki a beszámolóból, az igazgatónő elárulta: malacokat is nevelnek ám az Acél utcában. Jelenleg vagy száz sertést etetnek az ólakban, majd disznóölés után ezek húsával is javítják Szeged szociális intézményeinek étrendjét. Eladásra nem tenyésztenek állatokat, hiszen egy idősek otthona, mint nonprofit intézmény ilyen ügyletekkel természetesen nem foglalkozhat - hangzott el beszélgetésünk során, s ezzel máris elkanyarodott csevegésünk egy nagyon fontos téma, a pénz felé. - Az idősek otthonának éves költségvetése mintegy száz millió forint. Ennek egy harmadát fedezik a térítési díjak, egy harmadát a központi költségvetésből kapjuk, míg a fennmaradó összeget Szeged város önkormányzata fedezi - mondta az igazgató asszony. A kérdésre pedig: no, de ebből hogyan lehet fenntartani egy ekkora intézményt? - a következő választ kaptuk: - Hát úgy, hogy nagyon megfogunk minden fillért. És bizony azt is tény, hogy az itt dolgozók bére sok mindennek mondható, csak épen csábítónak nem. Az átlagkereset éppen csak hogy meghaladja a bruttó harminc egynéhány ezer forintot, s van olyan ápolónőnk, nem is egy, aki hó elején legfeljebb 2223 ezer forintot tud hazavinni. v Sok intézményvezető ilyen számok sorolása után hosszas panaszkodásba kezdene, ám Csikósné nem ezt a lehetőséget választotta. Inkább beszélt beruházásokról, az idősek otthonát segítő támogatókról. „Nem vagyunk mi gazdagok..." - Láthatja, nem vagyunk valami gazdagok, de azért az elmúlt években kiépíttettük a központi fűtés rendszerét, rengeteg bútort ki tudtunk cserélni, az ágyas szobákat rekamiés szobák váltották föl, felújítottuk a melegházat, s van ám már nekünk is számítógépünk is. Méghozzá olyan programmal fölszerelve, amin a lakók ellátásához, az intézmény működtetéséhez szükséges összes fontosabb adatot tárolni tudjuk. Jaj, és meg ne feledkezzünk a melegítő konyháról sem, hiszen az is sokkal korszerűbb már, mint korábban volt - kínálta a gyarapodás leltárát az igazgatónő. Majd pedig a szponzorokról szólva elmondta: - Szerencsére sok olyan támogatónk van, aki vagy pénzzel, vagy ajándékokkal segíti otthonunkat. Most, karácsony előtt például külön is megemlíteném a Würth Alapítványt, amely lakóinknak piperecsomagot ad ajándékba, a Mölnike Penna céget, tőlük nemcsak a lakók, hanem az itt dolgozók is kapnak ajándékcsomagot. De egész évben segítő partnerünk a Contex vállalat, ami a foglalkozásokhoz szükséges anyagokat szállítja az Acél utcába. Örömmel említem Engedi László vállalkozó nevét, hiszen a derék üzletember két turmixgépet is vett intézményünknek. Ezek a masinák sokat segítenek abban, hogy azok is ehessenek a gyümölcsökből és zöldségekből, akik már csak pépes ételeket tudnak fogyasztani. Támogatóink között kell beszélnem a kecskeméti Fekete Sas patikáról (ők például 300 ezer forintot fizettek be az idősek otthona alapítványának számlájára), és a petőfitelepi Korai gyógyszertárról, itt, szemben velünk, amely több tízezer forintos támogatást nyújt otthonunknak. De nem szeretnék megfeledkezni egyik lakónkról sem: Tóth Imréné Rozika néni varrógépet vett intézményünknek, és emellett még 200 ezer forinttal segítette annak az EKG műszernek a megvásárlását, amely hamarosan az itt élők gyógykezelését szolgálja. Jól felszerelt orvosi műszerparkra pedig nagy szükségünk van, hiszen gondoljon csak bele: az itt lakók átlagéletkora meghaladja a nyolcvan évet, s van olyan néni is, aki már 97 éve született - mondta Csikós Lászlóné. Majd örömmel vette a kérést: az Acél utcai hétköznapokról szívesen megkérdeznénk néhány itt lakó idős embert. S máris bemutatott Gábor Istvánnénak, Mandity Ljubinkonénak és Donáth Istvánnénak, akik hosszú életük során korábban talán soha nem találkoztak, de a petőfitelepi otthonban már jó ismerősként köszöntik egymást nap, mint nap. Gábor néni, aki súlyos következményekkel járó agyérgörcs után szorult az Acél utcai otthon ápolására, a szépen rendbetartott szobákat és a kedves nővéreket dicsérte. Mandity néni, aki a háború után a Bánátból települt Magyarországra, kedves tájszólással beszélt arról, hogy az ide beköltözőknek először kicsit nehéz megszokni az otthon rendjét, de aztán már semmi oka nem lehet a panaszra. - Vannak itten jó orvosok, megkapjuk rendben a gyógyszereket is - mondta Ljubinkoné, míg Donáth néni, ki nem is olyan régen még Dombegyházán élt, már arról szólt, milyen nyitott hely is ez az otthon. - A kedves nővérkéktől megtudunk mi mindent a világ dolgairól, olvassuk az újságokat, nézzük a televíziót, és a foglalkozások is jó hangulatban telnek. így aztán azt mondom: csak egészség, meg békesség legyen. Saját konyhát szeretnének S vajon mit kíván az idősek otthonának az igazgatónő? - faggattuk Csikósné Gizikét, amikor már a búcsúzásra készülődtünk, s az egyik foglalkozás halk pevetgélésből a következő mondatot hallhattuk ki: csak vidáman, hiszen a mosoly, az gyógyít... - Tudja én azt szeretném, ha minél több rászoruló, idős embernek otthont tudnánk biztosítani az Acél utcában. Ezért nagyon bízom abban, hogy bővíteni tudjuk egyszer ezt az intézményt. Például felépülhetne kertünkben egy új pavilon, ahol azokat a betegeket tudnák elhelyezni - mert hogy ilyenek is laknak nálunk -, akik alkoholfüggőségük miatt utaltak be hozzánk. Akkor velük speciális program keretében külön is tudnánk törődni, hiszen otthonunkban nemcsak gyógykezelésükre lenne mód, de megoldható a munkaterápiás foglalkozási rend kialakítása is. Aztán, ha már vágyaimat sorolhatom, hadd szóljak arról is, mennyire szeretnék egy saját konyhát is, hiszen most a városból érkezik az ebéd. Egy ilyen létesítmény sokkal komfortosabbá tenné életünket, s meggyőződésem, hogy lakóink kiszolgálást is könnyítené mondta az igazgató asszony. Aki így köszönt el tőlünk: - Karácsony előtt pedig csak annyit kérnék a rokonoktól és barátoktól - kopogjanak be minél többen, s ne csak az ünnepek idején, látogatóként itt élő hozzátartozóikhoz. Hiszen lakóink élete csak akkor lehet teljes, ha megoszthatják örömeiket, vágyaikat, élményeiket szeretteikkel... Bátyi Zoltán A

znap reggel is úgy ébredtem, azzal a feltevéssel húztam el a függönyt, hátha, talán, részese voltam egy időutazásnak, s a félrecsörgő függöny mögött vadzöld gömbakácokat pillantok meg, amelyek fölött néma rigók pörögnek a cseresznyés felé. De nem, nem volt időutazás. Odakint habkönnyű porcukorként villogott a hó, lovas szánok faroltak az árok felé, amelybe tegnap egy zsák mogyoróhéjat szórtam, hogy jönnének rá cinkék órákig csipegetni A szoba hideg volt és kies vagy kietlen, akkor még nem tudtam, melyik mit jelent. De kintről már hallottam a finom kakaó és dzsemes kalács puha örvényeit. Visszaültem az ágy szélére, minek is kellene következni? Egyszer csak szerény kopogás rázta meg a bejárati ajtót. Tomi volt az, a barátom, nem is tudom, hordott-e akkor bajuszt, de a szemeit nem láttam a párás szemüveg mögött, amit hamar lekapott és megtörölt a fogasról lelógó sálammal. - Gyere, megyünk síelni Podmaniczky Szilárd Záptojás a mondta két szemüveglehelés között, mintha már napok óta síelni járnánk, s most már egy kicsit szégyelli is, hogy télen egyszerűen nem tud más eszébe jutni. - Te, Tomi - mondtam pizsamában - én még soha..., fogalmam sincs..., síelni?, én..., lécem sincs, se bakancs..., ki akarod töretni a nyakam? Tomi megvonta a vállát és csak állt, mint aki nem hajlandó több cukrot tenni a teába, legyen édes magától, ha akar. Tomi apja jól vezette a hidraulikusan emelkedő Citroent (akkoriban ez világszám.'); három óra alatt a hegyen voltunk. Hogy melyiken? Mi vagyok én, térképész? Először elmutogatták a mozgást, farral, térddel, bokával, csuklóval, aztán vékony talpú, műanyag cipzáros, műbőr felsőrészes csizmámban ráálUam a lécekre, rám csatoltükörjégen ták, s azonnal éreztem, mintha folyékony rókacsapdába lépnék. Azért az egész nem volt ellenemre, kíváncsiság, ugyebár, az élvezet, a mámorimádat stb. A lejtőt se tartottam meredeknek, amolyan négy és fél fokos kezdősánc, amelyen olyan finom hó lapult, hogy kedvem lett volna egyetlen habzsoló falattal benyakalni. Mindketten megfogták a derekam, Tomi és apja, és óvatosan nekitaszajtottak a sítúrának. Szépen csúsztam, mint egy vödör záptojás a tükörjégen. Éreztem, nem gyorsulok, ezért bizonyos térdrugókkal próbálgattam az irányváltást. Nem ment. Hátrakiabáltam, hogy hogy' is kell ezt? Nem hallottam a választ. Erre egész törzsemből hátrafordultam az érthetőség kedvéért. Éreztem, hogy minden fordul velem, a bokám, a gyerekbarna csizmám, és a lécek is. Most meg persze ettől a furcsaságtól lett süket a fülem, de már láttam, új pályára álltam az én léceimmel. Szóval így kell irányt változtatni, mintha nem hallana valamit az ember. Megvan a trükk, baba, a füleimmel, gondoltam. Lassan és menthetetlenül távolodtam Tomiéktól, a nap tűzött, mintha nyári hóban evickélnék. És akkor tűnt föl néhány kis bokor. Picik, szárazak, jelentéktelenek. Gondoltam, ha beléjük is akadok, legalább megállok, leveszem a léceket és visszaslattyogok. Jöttek a bokrok. Beleakadtam. Lekapcsoltam a léceket és a bokor mellé léptem. Valami puhát és üresei éreztem, mint amikor fölfújt nejlonzacskóba lép az ember. De nem ám. A bokor egy fa teteje volt, s alant a széltől összefújt több méteres hó. Zuhantam és lyukat vágtam. Nem ijedtem meg, inkább csak nézelődtem a hó alatti félhomályban, akár egy kezdő hóvirág. És csak akkor fogott el a rémület, amikor eszembe jutott, hogy karácsonyra még nem vettem semmit. Gustave Doré: Jézus születése