Délmagyarország, 1998. november (88. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-28 / 279. szám
SZOMBAT, 1998. Nov. 28. IRODALOM 13 Vörös István A balatoni cápa Váratlanul, idő előtt elmúlt ez az év. Nincs előre, hátra. A hó alatt érett cseresznye. A Balatonban cápa úszik, de megriad, mikor a vízen járva a közelébe érünk. A vízfelszíne felgöngyölhető, egy szárnyas rák kérésre darabokra vágja, ruhát sz/tb belőle. Az ég behorpad mini a megpuhult körte, mögötte valami van, a sebhelyben öklömnyi angyalok növekednek, valami van a semmi helyén, lelép a földre, járkál, a lábnyomát azonnal telehordják hulladékkal Valakiből senkivé kéne válni, de nem meghalni, tervrajzok hátterébe ülni, jelölni csak, amit jelenthetnénk, senkivé kéne válni, hiszen kérésre, idő előtt eltelt ez az év, a kérés teljesült, senkivé kéne válni, a lábnyomát azonnal telehordani én-hulladékkal. Fémízü teát inni óvatlan mozdulattal beszakítani a kupolát fölöttünk, hadd zúduljon be a valami, ha valami. Épp ma kezdett havazni ezen a télen, épp ma, amikor kialudt az év, pedig még jó két hét van belőle. Most kéne kievezni az éjszakai tóra, az uszonyánál fogva kiemelni a cápát a vízből, és figyelni ahogy a fogai nőnek. Nem merne csapkodni, mert úgy érezné, hogy neki semmi sem hiányzik. A sündisznó lovasa Aki ráébred egyszer, hogy legnagyobb bűne az, felmérni se képes mi bűne van, aki a gyóntató előtt nem szégyenében hebeg, hanem mert nem érzi, tettei alatt beszakadt-e mások nyugalma, boldogsága, aki még magának se tett fel kérdéseket, vagy ha föltette is őket, oda se figyelt, sunyin ahhoz lapult, ami van, mint a sündisznó lovasa, akin viseltesen lengenek mondatai, ha fölöltözik, és szorítanak, ha leveti őket, aki órát se hord, mert nem siet magánál messzebb, az, az a legnagyobb bűnös én vagyok. És himbálódzom a nevetés közterén, mint a felakasztottak. Ének határokkal Ülök az ősz határán, a van és a nincs kitart a véleménye mellett, mégis változik. A lábamnál darázs jár, mások helyett akartam, hol nem lehet, ott lenni, mégis itt vagyok. Három út között ülök, hány napom van hátra még, édes olaj, bor, kenyér van az asztalon. Kikerül a lódarázs, engedi, hogy itt legyek, ülök az ősz határán, mégis változik. Vasárnap Jó lenne aludni, ha halhatatlanok lennénk. Itt a vízparton, ahogy vihar követ vihart, esőkabátra és pulóverre szorulunk, mi lesz hát, ha belépünk az istennél üresebb űrbe, ahol visszhangzik csak a test és az erek hálójából kiesünk? Mondd, mit cipelsz bordakosaradban, az álkapocs mit fordít át, nyelved fölé honnan préseled még a levegőt? Vannak-e az égnek malmai, és az üresség megforgatja-e kerekük? Aramlik-e az összedrótozott csillagképek között bármi is? Hattyúszárny verdesi a vizet, kétség és semmi egymáshoz ütődik. Három napja vasárnap van, mintha a hídról zuhanna le egy lángoló teherautó. Lennének-e öngyilkosok, ha van túlvilág? Háy János Dzsudi Hilton Micheline Boyadjan: Három festóállvány A z év első hónapjai olyanok, mintha direkt kitolásból lennének. Kedv semmihez nincs, az idő meg lehetetlen. Hiába indít a reggel, a levegőben egész nap marad valami szürke színezék, s ha véletlen tizenegy körül megcsillan a nap, csak azt jelzi, lehetne másképp is: de nem lesz. Az utcákon a jeges hó elkoszosodott. Az egész város olyan, mint egy köztéri vécé, ahol nem csupán enni, de üríteni sincs gyomra az embernek. És ilyenkor - ahogy lenni szokott - az utcákat járva biztosan összefutunk az összes olyan ismerőssel, aki remek hangulatban van, mert éppen síelni készülődik, vagy szerencsésen kezdődött számára az év: kapott egy príma munkát, egy csomó pénzt. Már az utca túloldaláról átvigyorognak, s egyenesen célbavesznek, minden mozdulatuk azt jelzi: a halált esetleg elkerülhetjük, de őket aztán nem. Megfogdossák a kezünket, ütögetik a vállunkat és egyfolytában dicsekednek. Rossz hangulatunk, a szokottnál is felhőtlenebb jókedvre serkenti őket. Menekülni próbálnánk: - Ne haragudj, dolgom van - de belénk kapaszkodnak és elmesélnek még egykét epizódot szerencsésre fordult sorsukról. - Kicsit javít a hangulatodon, ha jó dolgokról is hallasz, ugye? - mondják fülig repedt vigyorral. - Hát persze, hát persze válaszoljuk általában szörnyű zavartan, hisz azt se tudjuk a következő percet hogyan lehet kibírni. I lyen elviselhetetlen hangulatban rohantam át a Királyhágó téren, már biztosan menekültem valaki elől, amikor szinte belezuhantam a Ligetibe, sőt, ha pontos akarok lenni, nem is a Ligetibe, hanem egy gyerekkocsiba, amit a Ligeti tolt. - Szevasz, hát te? - nyögtem meghökkenve. - Csak erre sétálok - válaszolta teljesen nyugodtan, mintha magától értetődő lenne, hogy mi épp itt találkozunk, holott már évek óta nem láttuk egymást. - Második házasság? próbálkoztam valami érdeklődést kicsikarni magamból, de alighogy kimondtam rögvest megbántam. Ligetit láthatóan nem zavarta a kérdés. - Hát persze - válaszolta. - Nem tudod hogyan végződött az első? Kérdőn bámultam rá, bár nagyon is jól ismertem a történetet. Annak idején Ligeti esete az asszonnyal néhány népmesei motívummal kiegészítve közszájon forgott a városban. - Én meg azt hittem folytatta csodálkozón hogy ezt mindenki tudja. - Nem, nem - keveredtem tovább a hazugságba. Ligetinek több se kellett. Szavaim, mintha gátat repesztettek volna ki a torkából, mintha napok, sőt évek óta arra várt volna, hogy nekem elmesélje a tíz évvel ezelőtt történteket. - Tavasz volt - kezdte -, a nap már felszárítgatta a jeges foltokat. Olyan sárga lett a levegő, mint egy aranypénz. Ilyenkor robbannak ki a szerelmek, ahogy az ágakból is a rügyek. Megduzzad valami a lélekben és kiszakad. Minden este vártam azt a szakadást, hogy ha magától nem, legalább körömmel ki lehet fakasztani. A napok pakolódtak egymásra, s a repedés nem történt meg. Mintha a mi lakásunkat nem melengette volna át a tavasz, mintha szobáinkban rolóval bentrekesztettük volna a telet. - Nem szeret az téged mondta valaki. Más meg arról beszélt, hogy látta egy régi barátommal. - Minden, ami eddig benne nekem volt - mondta már máshoz került, át lett adva, mint valami áru. Hittem, nem hittem, bizonyosság kellett. Egy alkalommal korábban indulhattam haza az iskolából, elmaradtak az utolsó óráim. A nap megintcsak rendesen belekavart a lelkembe. Szikrázott, de engem nem tudott átfényezni, inkább csak égetett, a szemembe valami sötét lyukat. Ahogy közelebb értem a házunkhoz, fölismertem az autót. Együtt vannak - gondoltam. B elöktem a lépcsőház ajtaját, és rohantam föl a lépcsőn, szinte szédültem, ahogy a kanyarokat szedtem. A harmadikon laktunk. Az ajtó nem volt elreteszelve. Gyorsan elfordítottam a zárat, és a konyhán átvágva a háló felé indultam. A háló üvegajtaján egy fénynyaláb esett át, mint valami hatalmas kötelék, az ajtóhoz csomózta a konyhakövet. A kés az asztalon hevert. Ahogy a kés szót kimondta - a szemei csillogni kezdtek, mint egy vizes üvegpohár, s ez a csillogás csak fokozódott, amikor a szobaajtó felpattant. - Az ajtót elszakítottam a fénysávtól. Ott hevertek az ágyban. Tudtam mit kell tennem. A férfi éppen fölátlni készült, hogy kituszkoljon az ajtón, a feleségem meg ott hevert összekucorodva a pokróc alatt. A férfi nem kell - gondoltam magamban és ügyesen megkerültem az ágyat. Az összegömbölyödött testhez érve lesújtottam a késsel. Szúrtam egyet - és jó volt, aztán megint és megint. Nem tudom hányat szúrhattam, s hogy valamelyik is halálos volt-e közülük. A vér átszínezte a pokrócot. A férfi mellélépett, engem hagyott elmenni, meg akarta menteni a feleségem. Lesétáltam az utcára és nekifogtam a barátom kocsiját kivégezni. Mind a négy kereket kiszúrtam. Nem érdekelt, hogy odaszól-e valaki, hogy Tanár úr, mit csinál. Szépen módszeresen szétvagdostam a gumiköpenyt. Nem a károkozás volt a célom - mondta -, hanem hogy ne vihesse az asszonyt kórházba. Azt akartam, hogy haljon meg, hogy a lelke szabaduljon meg a bűnbeveszett testtől, hogy a késvájta járatokon kiszökő lelket magamhoz vehessem és vele élhessek, mint korábban, mikor még engem szeretett. De nem halt meg. M ár a rendőrség közelében jártam - kezemben a véres késsel -, mikor meghallottam a mentő szirénáját. Megmentették az életét. Nyolc évet kaptam. Nem volt szigorú a büntetés. Beszámították a büntetlen előéletemet, meg a védő elhitette a bírósággal, hogy felindulásból cselekedtem, annyira szerelmes voltam a feleségembe, hogy elment az eszem, mikor megláttam mással az ágyban. Pedig ez nem volt igaz. Semmi felindulás nem volt bennem. - Aha - nyögtem ki, de nem érdekelte, hogy mit szólok az egészhez. Kicsit lassúbbra vette a ritmust. - Csak négy és felet ültem le. Jó magaviselet, meg ilyesmi és kiengedtek. - Aha - mondtam megint, jelezve, hogy észrevettem: a történet itt végződött. Néztem a szemét, mintha függönyt rántottak volna elé. Kintről nem lehetett belátni, legfeljebb ha villanyt gyújtanának. de nem fényesedik át a csillár. Nem tudhatom, hogy mi zajlik belül, ki hever a függöny mögötti szobában, a régi feleség, vagy az új, vagy üres az ágy és egyedül üldögél ott a férfi, mellette a kés, szépen megpucolva, fényesre mosva. - Na, és most mi van veled? - kérdeztem, bár ez valószínűleg a legkevésbé sem érdekelt. - Most? Hát megházasodtam újra. Új feleség, új hivatás. Otthagytam a tanítást. - Na és miből élsz? - kérdeztem csodálkozva. - Szerelmes regényeket Írok Dzsudi Hilton néven. Kell az embereknek egy kis rojpantika - válaszolta. A lltam a járda szélén. Ligeti elindult, tolta a kocsiban a gyereket. Néztem utána: Ott megy Dzsudi Hilton - mondtam magamban, és hirtelen nevetni kezdtem. Épp a Királyhágó tér közepén, a padok előtt, ahol néhány hajléktalan bort vedelt. Röhögtem akaratomon kívül, senki nem tudta mi bajom, honnét ez a jókedv ebben a lereccsent téli városban, ahol egy napot is nehéz leélni, de egy életet szinte lehetetlen. Hemrík László Amikor a Hold együHáll a Jupiterrel T udom, nem kiemelt irodalmi esemény, amikor az ember egy Agatha Christie-t vesz a kezébe, és az sem jelent Lomb Kató-i magasságokat, ha egy Oxford Bookworms kötettel szándékozunk English-ünket kondícióba tartani. Történetesen keresztezhetné is egymást a két tevékenység, szót sem érdemelne, hiszen hajlamosak vagyunk megosztani, szétszórni magunkat, gondolván, így nagyobbat szakítunk a megismerés gyümölcseiből. (Azon a szombaton a Hold közvetlen közelében volt megfigyelhető a Jupiter. A csillagászok biztatták az amatőröket, ha tehetik, 17 óra 4 perckor nézzenek bele egy távcsőbe, mert ritka pillanat Holdunk és naprendszerünk legnagyobb bolygójának együttállása. De arra is figyelmeztettek a nagytudású asztronómusok, túlzásokba ne essünk, ne vonjunk le suta következtetéseket, tudniillik az égi vándorok ilyetén találkozásának nincs tudományos jelentősége.) A fent említett szerző könyve, a Függöny - (alán ez nem annyira meglepő - és a nevezett sorozat darabja, a The last Sherlock Holmes story egy-egy bűnügyi történetet tartalmaz. Párhuzamnak ugyan nem rossz, de nem is több annál, hogy az elbeszélők olyan mellékfigurák, akik csak fogalommá vált barátaik társaságában juthattak (világirodalmi szerephez. Ne kerteljünk, Mr. Hastings és dr. Watson, ezek az egyébként rendkívül állhatatos, fedhetetlen alakok, mindig kicsit az események után járnak. Egyik ámulatból a másik döbbenetbe esnek, hiszen hajlamosak az érzelmi kitörésekre, és mégis - azokban a napokban - dicséretes fegyelemmel viselték, hogy a visszafordíthatatlan közvetlen közelébe kerültek. Az viszont már izgalmasabb, hogy mindkét műben fontos szerephez jut egy letétbe helyezett, megdöbbentő fejleményeket tartalmazó kézirat, melyek terhelő adatokat szolgáltatnak a bűnüldözés fanatikus lovagjairól. Azon a hétvégén Monsieur Poirot és Sherlock Holmes randevúzott tudatomban. Poirot beteg volt már, ölbe vitte vacsorázni a kissé lassú felfogású inasa, s már lehetetlen volt eltitkolnia, hogy gyérülő haját, sőt hfres bajuszát is festeni szükségeltetik, de testének sorvadása persze még nem jelentette, hogy megkopott volna ravasz, belga észjárása. Holmes megoldott már minden nyugtalanító ügyet Londonban. Bosszantották a tehetségtelen bűnözők és a Scotland Yard intellektust mímelő emberei. Az unalom, a tehetetlenség a kokain mámorába száműzte a Backer Street-i detektívet, és egyre inkább kapcsolatba hozható lett a Whitechapel borzalmas eseményeivel. Itt a vég, a semmi. De szégyenszemre megoldatlanul hagyni a legzseniálisabb feladványt, nem lehet. A randevú során kéjesen átszimatoltak a másik térfélre - finom dohányillatba temetkeztek -, s könnyű gondatlansággal elemezték a felettébb különös eseteket, mintha a rájuk akaszkodott fatalitás csak egy kellemes beszélgetőtárs lenne. Kibicelni? Nem, ők nem, ők semmilyen körülmények között nem fecsegnék ki a másik - pszt: rettenetes titkait, kivált a Hold és a Jupiter együttállása idején. (Agatha Christie: Függöny, Európa: Michel Dibdin: The last Sherlock Holmes story, Oxford Bookworms)