Délmagyarország, 1998. november (88. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-28 / 279. szám

SZOMBAT, 1998. Nov. 28. IRODALOM 13 Vörös István A balatoni cápa Váratlanul, idő előtt elmúlt ez az év. Nincs előre, hátra. A hó alatt érett cseresznye. A Balatonban cápa úszik, de megriad, mikor a vízen járva a közelébe érünk. A vízfelszíne felgöngyölhető, egy szárnyas rák kérésre darabokra vágja, ruhát sz/tb belőle. Az ég behorpad mini a megpuhult körte, mögötte valami van, a sebhelyben öklömnyi angyalok növekednek, valami van a semmi helyén, lelép a földre, járkál, a lábnyomát azonnal telehordják hulladékkal Valakiből senkivé kéne válni, de nem meghalni, terv­rajzok hátterébe ülni, jelölni csak, amit jelenthetnénk, senkivé kéne válni, hiszen kérésre, idő előtt eltelt ez az év, a kérés teljesült, senkivé kéne válni, a lábnyomát azonnal telehordani én-hulladékkal. Fémízü teát inni óvatlan mozdulattal beszakítani a kupolát fölöttünk, hadd zúduljon be a valami, ha valami. Épp ma kezdett havazni ezen a télen, épp ma, amikor kialudt az év, pedig még jó két hét van belőle. Most kéne kievezni az éjszakai tóra, az uszonyánál fogva kiemelni a cápát a vízből, és figyelni ahogy a fogai nőnek. Nem merne csapkodni, mert úgy érezné, hogy neki semmi sem hiányzik. A sündisznó lovasa Aki ráébred egyszer, hogy legnagyobb bűne az, felmérni se képes mi bűne van, aki a gyóntató előtt nem szégyenében hebeg, hanem mert nem érzi, tettei alatt beszakadt-e mások nyugalma, boldogsága, aki még magának se tett fel kérdéseket, vagy ha föltette is őket, oda se figyelt, sunyin ahhoz lapult, ami van, mint a sündisznó lovasa, akin viseltesen lengenek mondatai, ha fölöltözik, és szorítanak, ha leveti őket, aki órát se hord, mert nem siet magánál messzebb, az, az a legnagyobb bűnös én vagyok. És himbálódzom a nevetés közterén, mint a felakasztottak. Ének határokkal Ülök az ősz határán, a van és a nincs kitart a véleménye mellett, mégis változik. A lábamnál darázs jár, mások helyett akartam, hol nem lehet, ott lenni, mégis itt vagyok. Három út között ülök, hány napom van hátra még, édes olaj, bor, kenyér van az asztalon. Kikerül a lódarázs, engedi, hogy itt legyek, ülök az ősz határán, mégis változik. Vasárnap Jó lenne aludni, ha halhatatlanok lennénk. Itt a vízparton, ahogy vihar követ vihart, esőkabátra és pulóverre szorulunk, mi lesz hát, ha belépünk az istennél üresebb űrbe, ahol visszhangzik csak a test és az erek hálójából kiesünk? Mondd, mit cipelsz bordakosaradban, az álkapocs mit fordít át, nyelved fölé honnan préseled még a levegőt? Vannak-e az égnek malmai, és az üresség megforgatja-e kerekük? Aramlik-e az összedrótozott csillagképek között bármi is? Hattyúszárny verdesi a vizet, kétség és semmi egymáshoz ütődik. Három napja vasárnap van, mintha a hídról zuhanna le egy lángoló teherautó. Lennének-e öngyilkosok, ha van túlvilág? Háy János Dzsudi Hilton Micheline Boyadjan: Három festóállvány A z év első hónapjai olya­nok, mintha direkt ki­tolásból lennének. Kedv semmihez nincs, az idő meg lehetetlen. Hiába indít a reg­gel, a levegőben egész nap marad valami szürke színe­zék, s ha véletlen tizenegy körül megcsillan a nap, csak azt jelzi, lehetne másképp is: de nem lesz. Az utcákon a jeges hó elkoszosodott. Az egész város olyan, mint egy köztéri vécé, ahol nem csu­pán enni, de üríteni sincs gyomra az embernek. És ilyenkor - ahogy lenni szo­kott - az utcákat járva bizto­san összefutunk az összes olyan ismerőssel, aki remek hangulatban van, mert éppen síelni készülődik, vagy sze­rencsésen kezdődött számára az év: kapott egy príma munkát, egy csomó pénzt. Már az utca túloldaláról átvigyorognak, s egyenesen célbavesznek, minden moz­dulatuk azt jelzi: a halált esetleg elkerülhetjük, de őket aztán nem. Megfogdos­sák a kezünket, ütögetik a vállunkat és egyfolytában di­csekednek. Rossz hangula­tunk, a szokottnál is felhőtle­nebb jókedvre serkenti őket. Menekülni próbálnánk: - Ne haragudj, dolgom van - de belénk kapaszkod­nak és elmesélnek még egy­két epizódot szerencsésre fordult sorsukról. - Kicsit javít a hangulato­don, ha jó dolgokról is hal­lasz, ugye? - mondják fülig repedt vigyorral. - Hát persze, hát persze ­válaszoljuk általában ször­nyű zavartan, hisz azt se tud­juk a következő percet ho­gyan lehet kibírni. I lyen elviselhetetlen han­gulatban rohantam át a Királyhágó téren, már bizto­san menekültem valaki elől, amikor szinte belezuhantam a Ligetibe, sőt, ha pontos akarok lenni, nem is a Lige­tibe, hanem egy gyerekko­csiba, amit a Ligeti tolt. - Szevasz, hát te? - nyög­tem meghökkenve. - Csak erre sétálok - vá­laszolta teljesen nyugodtan, mintha magától értetődő len­ne, hogy mi épp itt találko­zunk, holott már évek óta nem láttuk egymást. - Második házasság? ­próbálkoztam valami érdek­lődést kicsikarni magamból, de alighogy kimondtam rög­vest megbántam. Ligetit láthatóan nem za­varta a kérdés. - Hát persze - válaszolta. - Nem tudod hogyan végző­dött az első? Kérdőn bámultam rá, bár nagyon is jól ismertem a tör­ténetet. Annak idején Ligeti esete az asszonnyal néhány népmesei motívummal ki­egészítve közszájon forgott a városban. - Én meg azt hittem ­folytatta csodálkozón hogy ezt mindenki tudja. - Nem, nem - kevered­tem tovább a hazugságba. Ligetinek több se kellett. Szavaim, mintha gátat re­pesztettek volna ki a torká­ból, mintha napok, sőt évek óta arra várt volna, hogy ne­kem elmesélje a tíz évvel ez­előtt történteket. - Tavasz volt - kezdte -, a nap már felszárítgatta a je­ges foltokat. Olyan sárga lett a levegő, mint egy arany­pénz. Ilyenkor robbannak ki a szerelmek, ahogy az ágak­ból is a rügyek. Megduzzad valami a lélekben és kisza­kad. Minden este vártam azt a szakadást, hogy ha magá­tól nem, legalább körömmel ki lehet fakasztani. A napok pakolódtak egymásra, s a re­pedés nem történt meg. Mintha a mi lakásunkat nem melengette volna át a tavasz, mintha szobáinkban rolóval bentrekesztettük volna a te­let. - Nem szeret az téged ­mondta valaki. Más meg ar­ról beszélt, hogy látta egy régi barátommal. - Minden, ami eddig ben­ne nekem volt - mondta ­már máshoz került, át lett adva, mint valami áru. Hittem, nem hittem, bizo­nyosság kellett. Egy alka­lommal korábban indulhat­tam haza az iskolából, elma­radtak az utolsó óráim. A nap megintcsak rendesen be­lekavart a lelkembe. Szikrá­zott, de engem nem tudott átfényezni, inkább csak ége­tett, a szemembe valami sö­tét lyukat. Ahogy közelebb értem a házunkhoz, fölis­mertem az autót. Együtt van­nak - gondoltam. B elöktem a lépcsőház aj­taját, és rohantam föl a lépcsőn, szinte szédültem, ahogy a kanyarokat szedtem. A harmadikon laktunk. Az ajtó nem volt elreteszelve. Gyorsan elfordítottam a zá­rat, és a konyhán átvágva a háló felé indultam. A háló üvegajtaján egy fénynyaláb esett át, mint valami hatal­mas kötelék, az ajtóhoz cso­mózta a konyhakövet. A kés az asztalon hevert. Ahogy a kés szót kimond­ta - a szemei csillogni kezd­tek, mint egy vizes üvegpo­hár, s ez a csillogás csak fo­kozódott, amikor a szobaajtó felpattant. - Az ajtót elszakítottam a fénysávtól. Ott hevertek az ágyban. Tudtam mit kell ten­nem. A férfi éppen fölátlni készült, hogy kituszkoljon az ajtón, a feleségem meg ott hevert összekucorodva a pokróc alatt. A férfi nem kell - gondoltam magamban és ügyesen megkerültem az ágyat. Az összegömbölyö­dött testhez érve lesújtottam a késsel. Szúrtam egyet - és jó volt, aztán megint és me­gint. Nem tudom hányat szúr­hattam, s hogy valamelyik is halálos volt-e közülük. A vér átszínezte a pokrócot. A férfi mellélépett, engem ha­gyott elmenni, meg akarta menteni a feleségem. Lesé­táltam az utcára és nekifog­tam a barátom kocsiját kivé­gezni. Mind a négy kereket kiszúrtam. Nem érdekelt, hogy odaszól-e valaki, hogy Tanár úr, mit csinál. Szépen módszeresen szétvagdostam a gumiköpenyt. Nem a káro­kozás volt a célom - mondta -, hanem hogy ne vihesse az asszonyt kórházba. Azt akartam, hogy haljon meg, hogy a lelke szabaduljon meg a bűnbeveszett testtől, hogy a késvájta járatokon kiszökő lelket magamhoz vehessem és vele élhessek, mint korábban, mikor még engem szeretett. De nem halt meg. M ár a rendőrség közelé­ben jártam - kezem­ben a véres késsel -, mikor meghallottam a mentő sziré­náját. Megmentették az éle­tét. Nyolc évet kaptam. Nem volt szigorú a büntetés. Be­számították a büntetlen elő­életemet, meg a védő elhitet­te a bírósággal, hogy felin­dulásból cselekedtem, annyi­ra szerelmes voltam a felesé­gembe, hogy elment az eszem, mikor megláttam mással az ágyban. Pedig ez nem volt igaz. Semmi felin­dulás nem volt bennem. - Aha - nyögtem ki, de nem érdekelte, hogy mit szó­lok az egészhez. Kicsit las­súbbra vette a ritmust. - Csak négy és felet ül­tem le. Jó magaviselet, meg ilyesmi és kiengedtek. - Aha - mondtam megint, jelezve, hogy észrevettem: a történet itt végződött. Néz­tem a szemét, mintha füg­gönyt rántottak volna elé. Kintről nem lehetett belátni, legfeljebb ha villanyt gyújta­nának. de nem fényesedik át a csillár. Nem tudhatom, hogy mi zajlik belül, ki he­ver a függöny mögötti szo­bában, a régi feleség, vagy az új, vagy üres az ágy és egyedül üldögél ott a férfi, mellette a kés, szépen meg­pucolva, fényesre mosva. - Na, és most mi van ve­led? - kérdeztem, bár ez va­lószínűleg a legkevésbé sem érdekelt. - Most? Hát megházasod­tam újra. Új feleség, új hiva­tás. Otthagytam a tanítást. - Na és miből élsz? - kér­deztem csodálkozva. - Szerelmes regényeket Írok Dzsudi Hilton néven. Kell az embereknek egy kis rojpantika - válaszolta. A lltam a járda szélén. Li­geti elindult, tolta a ko­csiban a gyereket. Néztem utána: Ott megy Dzsudi Hil­ton - mondtam magamban, és hirtelen nevetni kezdtem. Épp a Királyhágó tér köze­pén, a padok előtt, ahol né­hány hajléktalan bort vedelt. Röhögtem akaratomon kí­vül, senki nem tudta mi ba­jom, honnét ez a jókedv eb­ben a lereccsent téli város­ban, ahol egy napot is nehéz leélni, de egy életet szinte lehetetlen. Hemrík László Amikor a Hold együHáll a Jupiterrel T udom, nem kiemelt iro­dalmi esemény, amikor az ember egy Agatha Chris­tie-t vesz a kezébe, és az sem jelent Lomb Kató-i ma­gasságokat, ha egy Oxford Bookworms kötettel szándé­kozunk English-ünket kon­dícióba tartani. Történetesen keresztezhetné is egymást a két tevékenység, szót sem érdemelne, hiszen hajlamo­sak vagyunk megosztani, szétszórni magunkat, gon­dolván, így nagyobbat sza­kítunk a megismerés gyü­mölcseiből. (Azon a szombaton a Hold közvetlen közelében volt megfigyelhető a Jupiter. A csillagászok biztatták az ama­tőröket, ha tehetik, 17 óra 4 perckor nézzenek bele egy távcsőbe, mert ritka pillanat Holdunk és naprendszerünk legnagyobb bolygójának együttállása. De arra is figyel­meztettek a nagytudású aszt­ronómusok, túlzásokba ne es­sünk, ne vonjunk le suta kö­vetkeztetéseket, tudniillik az égi vándorok ilyetén találko­zásának nincs tudományos je­lentősége.) A fent említett szerző könyve, a Függöny - (alán ez nem annyira meglepő - és a nevezett sorozat darabja, a The last Sherlock Holmes story egy-egy bűnügyi törté­netet tartalmaz. Párhuzamnak ugyan nem rossz, de nem is több annál, hogy az elbeszélők olyan mellékfigurák, akik csak fo­galommá vált barátaik társas­ágában juthattak (világiro­dalmi szerephez. Ne kertel­jünk, Mr. Hastings és dr. Watson, ezek az egyébként rendkívül állhatatos, fedhetet­len alakok, mindig kicsit az események után járnak. Egyik ámulatból a másik döbbenet­be esnek, hiszen hajlamosak az érzelmi kitörésekre, és mégis - azokban a napokban - dicséretes fegyelemmel vi­selték, hogy a visszafordítha­tatlan közvetlen közelébe ke­rültek. Az viszont már izgalma­sabb, hogy mindkét műben fontos szerephez jut egy letét­be helyezett, megdöbbentő fejleményeket tartalmazó ké­zirat, melyek terhelő adatokat szolgáltatnak a bűnüldözés fanatikus lovagjairól. Azon a hétvégén Monsieur Poirot és Sherlock Holmes randevúzott tudatomban. Poi­rot beteg volt már, ölbe vitte vacsorázni a kissé lassú felfo­gású inasa, s már lehetetlen volt eltitkolnia, hogy gyérülő haját, sőt hfres bajuszát is fes­teni szükségeltetik, de testének sorvadása persze még nem je­lentette, hogy megkopott vol­na ravasz, belga észjárása. Holmes megoldott már minden nyugtalanító ügyet Londonban. Bosszantották a tehetségtelen bűnözők és a Scotland Yard intellektust mí­melő emberei. Az unalom, a tehetetlenség a kokain mámo­rába száműzte a Backer Stre­et-i detektívet, és egyre in­kább kapcsolatba hozható lett a Whitechapel borzalmas ese­ményeivel. Itt a vég, a semmi. De szé­gyenszemre megoldatlanul hagyni a legzseniálisabb fel­adványt, nem lehet. A randevú során kéjesen átszimatoltak a másik térfélre - finom dohányillatba temet­keztek -, s könnyű gondatlan­sággal elemezték a felettébb különös eseteket, mintha a rá­juk akaszkodott fatalitás csak egy kellemes beszélgetőtárs lenne. Kibicelni? Nem, ők nem, ők semmilyen körülmé­nyek között nem fecsegnék ki a másik - pszt: rettenetes ­titkait, kivált a Hold és a Jupi­ter együttállása idején. (Agatha Christie: Füg­göny, Európa: Michel Dib­din: The last Sherlock Holmes story, Oxford Bookworms)

Next

/
Oldalképek
Tartalom