Délmagyarország, 1998. november (88. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-24 / 275. szám

10 RIPORT KEDD, 1998. Nov. 24. • Kárpátalja nyomorúsága Ahol minden a vízé lett Visken majd' száz, összedőlt épület romjait kell eltakarítaniuk a katonáknak. (Fotó: Schmidt Andrea) A halastó ára: egy falu Harmadik évtizedében jár a Zsiguli, amellyel Viskről Técsőre zötykölődünk. Sofőrünk a romba dőlt házakat mutatja. Az egyik mellett éppen katonák masíroznak, bakancsukon nejlon, a sár ellen. Az összeomlott házak romjait takarítják el. A viski hídon éppencsak elférünk a hatalmas Kamaz mellett, amely termésköveket, hetondarahokat szállft a gát megfoltozásához. Józsi bácsi lassft, amikor az út felrobbantott szakaszán kelünk át. Itt engedték a vizet a mezőkre. Nem merték időben fölrobbantani az utat mondja - csak azok után, hogy a fél falut elvitte a víz. A szántó közepén ugyanis ukrán üzletemberek építettek halastavat. És azt mondták, az életével játszik az, aki elúsztatja a halaikat. Mégiscsak robbantottak. De akkor már a halakkal együtt Visk is odaveszett. A vélhetőleg fertőzött vízhálózat megtisztítására szervezett missziót az árvíz sújtotta kárpátaljai Técsőre a Szegedi Vízmű Kft. A cég teherautói az elmúlt hét csütörtökjén vágtak neki az útnak, a szakemberek a fertőtlenítéshez szükséges berendezések mellett humanitárius segélyt is vittek magukkal. A szabolcsi polgárvédelem közbenjárásával szerzett fölvezető rendőrautó villódzó kék fénye világftja be az utat a konvoj előtt. A szembejövő kocsik egytől egyig az árok szélére húzódnak, s megállnak. Csak közelebb érve látjuk, ukrán rendszámú, vízözön előtti matuzsálemek: olcsó benzint hoznak. Magyar oldalon csak néhány percet vesz igénybe a vámkezelés, ám amikor a túloldalra érünk, minden tekintélyünket latba kell vetnünk. Rendőrök már nincsenek mellettünk, magunkra maradtunk. A konvoj végén, a teherautón vannak az elvámolandók: a vízhálózat-fertőtlenítéshez szükséges klórgáz, szivattyúk, néhány villanykályha - erről jobb, ha nem tudnak a vámosok -, és a ferencesek által gyűjtött adományok. A sor közepén, egy mikrobuszban két „vizes" szakember, elöl pedig, egy személyautóban Rupp Tamással, a Szegedi Vfzmű Kft. vezérigazgatójával, a misszió vezetőjével és Tarzlcius testvérrel, a Kárpátaljáról származó szegedi ferences baráttal osztozunk a helyen. Kevéssel múlt hajnali öt, a hideg ilyen korán, félnapos autózás után a csontokig hatol. Egyébként is, mintha a határ ukrán oldalán hidegebb volna. Útleveleinket mogorván, de gyorsan ellenőrzik, ám csak most jön a fekete leves: a vámkezelés. Arra senki sem kíváncsi, mi is van valójában a teherautó ponyvája alatt, ám a kísérópaplrok annál inkább érdeklik a hatóságot. Rupp Tamás és a fráter együtt mennek az irodába. A testvér alig múlt húszéves, de csuhájára, melyet hajnalban magára öltött, mindenki tisztelettel néz. Néhány perc múltán mosolyogva jönnek az autóhoz, mutatják a papírokat. Hétféle pecsétet számolok meg a lapokon, meg néhány aláírást. Szeretnek adminisztrálni. Agg Mercedesek, Audik sorfala között vágunk az útnak, a naményi rendőrök tanácsára kitesszük a sárga villogót az autó tetejére. Jó hasznát vesszük. Kevéssel több, mint száz kilométeres út áll előttünk, négy órát szánunk rá. Tarzícius testvér otthon érzi magát, magabiztosan kalauzol bennünket az úton. Csak lassan haladhatunk, hiszen a teherautó rogyásig van pakolva, ráadásul fagyos, csúszós az út. Itt már tél van. Erősen a délelőttbe hajlik az idő, amikor Técsőhöz közeledve az árvfz első nyomait fölfedezzük. Az út, amelyen haladunk, nem sokkal rosszabb, mint az eddigiek, pedig itt néhány napja még a Tisza hömpölygött. A töredezett, kátyús betoncsíkot szegélyező villanyvezeték oszlopain fönnakadt uszadék viszont csalhatatlanul jelzi: a közelmúltban ez volt a megvadult folyó medre. Técső főterén, a katolikus plébánia előtt állunk meg. Szokatlanul hideg van, a hó vastagon borítja az utcákat. Egy pergő beszédű asszony azonnal mellettünk terem, és kérdi: vajon reformátusok vagyunk-e? Miután megtudja, hogy a ferencesek adományait hoztuk a plébániára, azonnal mesélni kezd nyomoráról, és nyomatékkal hozzáteszi azt is, a ferencesek nem osztják szét a segélyt. A szemközti bolt üvegkirakatában négyféle konzervet számolok, de majonézt is lehet kapni. Az eladónő kucsmában, nagykabátban ül a pult mögött. Fűtés nincs. Az utcán kenyeret kínálnak, nagyjából itthoni áron. Nem olcsó, hiszen egy átlagnyugdíj Kárpátalján harminc grivnya, ami a háromezer forintot éppenhogy meghaladja. A templom előtt egy gyermekkoldus kéreget kartonpaptron térdelve, kántálásától nehezen értem annak a gumicsizmás öregnek a szavát, aki a magyar korona helyét mutatja egy ház homlokzatán. Ő nem kér semmit, csak az árvízről mesél, az elöntött pincékről, a fedél nélkül maradt emberekről. Meg arról, amiről keveset hallani: a Tisza túloldalán. Romániában legalább anynyit szenvednek a víztől, mint Ukrajnában. Végre megnyílik a plébánia kapuja, a teherautó betolat. Tarzfcius testvér meleg teára hív bennünket. A plébánia földszintjén az adományok - konzervek, liszt, cukor, olaj -, nagytermében, egy hosszú asztalra pakolva a ruhák egy része. Anikó nővér vezényletével zsákokba rakják a meleg holmit, és úgy viszik a rászorultaknak. A plébánián is próbáltak osztani, de csak baj lett belőle... Nestor Makár, Técső polgármestere usankában, nagykabátban ül az asztal végén. Itt, a plébánián tölti hivatali óráit, a városházán ugyanis nincs fűtés. Aranyfogú, barátságos mosolyú ember, a szivattyútelep sorsáról beszél, melyet tönkretett a víz. Egy omladozó város első embere ő. Meséli, a polgárok legnagyobb szerencsétlensége, hogy az ország belsejéből épp az árvíz előtt kaptak krumplit, babot, káposztát. A Tisza majd' kilencszáz épület pincéjébe köszönt be, elvitte a tűzifát, meg az élelmet is. Kétszázötven épület lett lakhatatlan a városban. A polgármester most egyet tehet: a segélyt kérelmezők beadványait két csoportra osztja. Az egyik kupacba azokét teszi, akik otthontalanok lettek, a másikba azokét, akik csak enni, meg fűteni nem tudnak. De se lakást, se ennivalót nem tud nekik adni. A szobában egyre csak szaporodnak a hivatalos személyek, végül már nyolcan ülik körül az asztalon heverő, telepecsételt vámiratokat. A szállítmányt közelebbről csak az egyik vámos hölgy szemlélte meg, ezután a családja vélhetőleg májkrémet evett rizzsel. A kis barát mellettem ül a lócán, és jókedvűen fordít. A vámosok most arról vitatkoznak, milyen sorrendben (rják alá a papírokat. Egy félóra múltán Tarzícius testvér koraérett malfciával jegyzi meg: „Igazi vámosok, nagyon ráérnek!" Itt mindenki ráér. A Vfzmű Kft. szakembereinek nem akarja engedélyezni a vízhálózat tisztítását - utunk valódi célját a közegészségügyi szakember, mondván, nincs járványveszély. Rupp Tamás cselhez folyamodik, és közli, ha itt nem kell a segítség, továbbmegyünk. Néhány perc, és megjön az engedély, a misszió tagjai - Gál István, Gyuris Ferenc, Kódé József és Jáksó János - a kórházban kezdhetik a munkát. Azután kiderül: mégse. Végül elintéződik az ügy, a szakemberek hétfő estig dolgozhatnak a város ivóvíz-hálózatának megtisztításán. Anikó nővérrel indulunk Viskre. Az elnyűtt mikrobuszt - melyben alig férünk az élelemtől - Balázs, a pesti egyetemista vezeti, aki segíteni jött. Técső határában lassítunk a rendőrkordonnál, így szemügyre vehetjük az út mellett guggoló ormótlan helikoptert, amelybe éppen rakodnak. A hegyekbe indul, ahol még mindig tizenkétezer embert zár el a víz rombolása a külvilágtól. És a tarvágásokon megindultak az átázott hegyoldalak is... A viski út a megszokottnál is rosszabb. Csak néhány napja hozták helyre, miután fölrobbantották, hogy a víznek utat nyissanak a mezők felé. Keskeny hídon megyünk át, a Tisza még zúg, de már nyugodt. A gáton vagy hatvanméteres szakadás, a víz itt támadt az alvó falura. Visken rengeteg a katona. Bontják a házakat. Kilencvenhat épület dőlt öszsze, és legalább száz lett lakhatatlan. A víz ezer házban járt összesen. A főtéren, a plébánia előtt nagy a tömeg, gyógyszerért, élelemért, segélyért állnak sorba. A házak oldalán sötétlő csík jelzi, csak a lábazatot nyalták a Tisza hullámai, vagy az ablakon is beköszönt a jeges ár. Azt beszélik. Kucsma elnök húszezer grivnyát ad azoknak, akik fedél nélkül maradtak. Meg tízezer téglát is. Senki nem tudja, miből. Huszton állítólag már építőanyagot is osztottak. Visken már üres a templom és az iskola is, a hajlék nélkül maradtak rokonoknál húzzák meg magukat. Tarzícius testvérrel vágunk a sáros utcákpak, méregetve, néhány napja meddig is ért itt a víz. Csuhája alját megemeli, amikor befordulunk egy ház udvarára. A Tisza az eresz alá húzott vonalat. Vass Imre, a gazda, és felesége a nagy nyomorúságban is barátsággal, és forralt borral fogad. Az iszap most is bokáig ér a házban, a padlóval együtt lapátolják. Még a tűzre sem jó. A szoba közepén a vetemedett bútorok, az iszamos földön csak nehezen járunk a vizes falak között. Semmijük sem maradt, éppen csak a gyerekeket, meg a kecskét tudták visszaragadni a víz mindent elnyelő torkából. Pincéjük csordultig élelemmel - s vízzel. Nem sírnak. Csak akkor borul el a tekintetük, amikor a vészt híreló hajnali harangszóról beszélnek. Most ismerősöknél húzzák meg magukat, amíg újra lakhatóvá nem teszik a házat. Tarzícius testvér búcsúképpen szól néhány biztató szót. Egyebet nemigen tehet. Pohl Ferenc hetven is elmúlt már, amikor a Tisza mindenét elvitte. Nem panaszkodik, hiszen már a frontot is megjárta. És azt mondja, az igazi szörnyűségek ott voltak. Szekrénye tetején megmenekültek könyvei, de a víz az összes közfalat kidöntötte a házban, plafon sincs, látni a cserepeket. Feleségével merik az iszapot, és egy kölcsönkályhával szárítják megmaradt ruháikat. Legnagyobb gondjuk, hogy még az ásványvizet is Magyarországról kell elfogadniuk, holott Visk mellett fakad a nevezetes salyáni víz. A plébániára visszatérve a kaput zárva találjuk: a romák keveslik a segélyt, és az utcán hangoskodnak. Anikó nővér újabb kenyereket ad nekik, egy ideig elvannak vele. Hárman indulunk haza, a kivilágftatlan falvakon keresztül csak sejtjük az utat. Még jó, hogy a kis barát itthon van Kárpátalja minden szegletében. A késői órán már nem a nagyszőlősi rendházba, hanem Csépére, szüleihez, testvéreihez visszük. A víz itt is járt, a falu népe a templomban éjszakázott, jó néhány ház összedőlt. De Tarzícius testvér végre itthon van, és a szülői házba a nyomorúság mellé a szegények boldogsága is beköltözik. Kéri Barnabás Pohl Ferenc: „Igaz, odalett mindenem. De én voltam a fronton is, és ott megtanultam, mi az igazi félelem. Úgyhogy nem panaszkodom." (A szerző felvétele)