Délmagyarország, 1998. október (88. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-15 / 242. szám

CSÜTÖRTÖK, 1998. OKT. 15. SPORT 11 Szurkolhatsz-e önmagad ellen? Kedden Románia utánpótláscsapata 2-1-re diadalmaskodott a Dunai-legénység fölött. A képen: Molnár Balázs (3) és Adrián Mutu (10) harca a labdáért. (MTI Telefotó) O

lvasom Oroszhegyi Károly nyugalmazott újságíró-barátom egész oldalas írását a Nemzeti Sportban, amelyben olyan dolgokkal foglalkozik, melyekhez még most, majd ttz esztendővel a Ceausescu diktatúra bukása után is nagy bátorság szükségeltetik. Olvasom a remek írást, és egy több mint 15 évvel ezelőtti emlék jut eszembe. A romániai Szatmárnémetiben újságíróskodtam, amikor egy reggel csengett a telefon szerkesztőségi asztalomon. A vonal másik végén rég nem hallott és látott barátom, Oroszhegyi Karcsi jelentkezett és arra kért, hogy találkozzunk a város valamelyik nem nagyon forgalmas részén. Természetesen azonnal siettem a találkára, s nagyon örültem a rég nem látott barátnak. Nem volt egyedül, hanem vele volt a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem angol szakán frissen diplomázott lánya, akit Szatmár megyébe helyeztek tanítani. Karcsi barátom Bátorság arra kért: segítsek neki, hogy lánya a megyében valami jobb helyre kerüljön. Szívesen kötélnek álltam, s irány a megyei tanfelügyelőségre. Ott azonban hiába vetettem be minden befolyásomat és ismerettségemet, a főnök szigorúan nyomta az újdonsült angoltanárnő kezébe kinevezését. Nem kis kárörömmel az arcán, ellentmondást nem tűrő hangon még meg is jegyezte: az Avas (tiszta román vidék!) „legszebb" falujába, Calinesti-Oasba mehet, ott majd nem lesz módja és ideje magyarkodni... Olvasom a remek, bátor írást, s egy pillanatig arra gondolok, hogy ez Karcsi valamiféle bosszúja a sok sérelemért, ami szülőföldjén Aradon, valamint egyetemista korából Kolozsváron érte, mint diákot és mint labdarúgót. Mert Oroszhegyi Károly, igaz, szerényen és keveset beszél róla, de korábban az egyik legnagyobb tehetségnek tartott román focista volt, évekig játszott a Kolozsvári Universitatea, valamint a többszörös bajnok Aradi UTA csapatában. Volt alkalma arra, hogy amit leír, megtapasztalja, átélje. Amikor sérülése miatt elég korán szögre akasztotta focicipőjét, az aradi és az egész román labdarúgás hűséges krónikása lett. Aradon a megyei lapnál, a Vörös Lobogónál dolgozott sokáig, amikor viszont a nyolcvanas évek végén végleg elhagyta szülőföldjét, a Nemzeti Sportnál helyezkedett el. Onnan ment nyugdíjba, úgy, hogy az újságírással s szerkesztéssel nem szakadt meg a kapcsolata. Jelen írása mind a magyarországi, mind az erdélyi sportszeretők táborában egész biztosan nagy visszhangot vált majd ki. Sokan és sokat írtak már e témáról, de ilyen bátran és szókimondóan kevesen és keveset. P. Sándor József Azt kérded, barátom, hogy kisebbségiként nehéz volt-e bekerülni a román válogatottba? Időszaka válogatta! Azt mindenesetre tudni kell, hogy a romániai városok közül leghamarabb Aradon és Temesváron hódított a futball, még a múlt század végén. Románia csak 1922-ben játszotta az első nemzetközi válogatott mecscsét, így aztán a válogatók akkoriban nem azt nézték, hogy ki milyen nemzetiségű, hanem azt, hogy az illető eltalálja-e a labdát, vagy sem. így volt ez egyébként az első világháború után a szomszédos országokban is. Bizonyítékul hadd álljon itt a románok első nemzetközi mérkőzésén szerepeltek névsora: Ritter - Szilágyi, dr. Hirsch - Jakobi, Hönigsberg, Zimmermann - Guga, Frech /, Schiller, Rónay, Auer I. (Guga garantáltan román volt, s későbbiekben is mindig szerepelt egy, ő volt a csapatkapitány...) Románia a két világháború között két világbajnokságon vett részt, s mivel akkoriban legtöbbször a Temesvári Kinizsi (Chinezul), illetve a temesvári Ripensia bizonyult a legjobbnak, a bajnoki mezőnyben pedig mindig túlsúlyban voltak az erdélyi csapatok, a válogatott játékosok között is több volt a kisebbségi: Kovács Miklós, Dobay István, Schwarz Sándor, Bürger Rudolf, Czakó József, Barátky Gyula, Bodola Gyula, Juhász Gusztáv, Raffinszky László, Kotormányi Rudolf stb. Micsoda nagy nevek! Mennyit köszönhet nekik a román labdarúgás! Vállalták a közszereplést még akkor is, ha a sportlapok nem a legpontosabban írták a nevüket. A vasgárdista időszakban azonban már szigorodtak a válogatási „kritériumok", bevezették a kötelező nemzetiségi arányszámot. 1939. október 20-án a román csapat 1:1 -re végzett a magyarokkal. így állt fel a csapat: Pavloviéi - Sfera, Negrescu - Vintila. Rasinaru, Lupas Oana, Spielmann, Reuter, Bodola, Bogdán. Arra, hogy a határok nagyhatalmi átrajzolásának milyen furcsa következményei voltak, bizonyíték az is, hogy a két góllövő (Spielmann-Sárvári, illetve Tóth III) öt évvel később együtt nyerte meg a Nagyváradi Atlétikai Clubnak a magyar profibajnokságot, egy újabb esztendő múltán pedig már Sárvári is magyar válogatott. Ráadásul a háború után Tóth III. Mátyás (a román bajnok ITA balszélsőjeként, és magyar állampolgárként!) két hivatalos meccset játszott a román válogatott színeiben a Balkán-bajnokságon. Mészáros Ferenccel, a „Barna Bombázóval" együtt, aki a NAC után az aradi ITA-val (Lóránt Gyula csak tartalék volt abban az együttesben!) román bajnok lett, és aki szintén magyar állampolgárként küzdött a román válogatott dicsőségéért. Akkoriban még azt hittük, hogy egy szép új világ köszöntött ránk, amikor már nem az számít, hogy kit miként hívnak, hogy minek született... Azt kérded, barátom, hogy vajon mit éreztek a magyar nemzetiségű román válogatott futballisták, amikor Magyarország csapata ellen játszottak? Erről csak nagyon kevesen mertekakartak nyilatkozni, de hogy a sikerért „megfeszültek" a pályán, az egészen biztos. Mindegyikükben égett a bizonyítási vágy! A második világháború után, amikor a magyar válogatott négyszer is elfenekelte a román együttest, a vesztes válogatottban játszó Pecsovszky-Perényi, Spielmann-Sárvári és társaik szinte se nem láttak, se nem hallottak dühükben. A mérkőzések végén egyszerűen nem akarták elhinni, hogy hetet vagy kilencet kaptak. A dac és a düh már csak azért is munkált bennük, mert a pályán ment ám zrika szépen, s holmi szőrös talpak és bocskorok is szóba jöttek... Nem csoda hát, hogy az 1952. évi nyári olimpiai játékok selejtezőmérkőzésén, a finnországi Turkuban, a „na, most mindent visszaadunk" hangulatban kezdődő találkozón szinte megállt a kés a levegőben. Az aranycsapat tagjai tudnának egyet s mást mesélni erről a csatáról! A pályán rettenetes „békeharc" dúlt, „tetten érhető" volt a népek barátsága, a szocialista nemzetköziség... Ezt követően ritkultak a mérkőzések, és hogy a román válogatottnak nem sikerült megszereznie a Magyarország elleni első győzelmét sem 1954-ben, sem pedig 1958-ban, tizenkét évi „mosolyszünet" következett a válogatott meccsek történetében. Akkor „kötelező" volt játszani. Azt kérded, barátom, hogy hiányolták-e az erdélyi magyar szurkolók ezeket a mérkőzéseket? Nos, egészen biztosan tudom, hogy egyáltalán nem hiányolták. Akkor már túl voltunk a Bernben elveszített világbajnoki döntőn, s amíg korábban az angolok elleni 6:3 és 7:1 még „a szocialista tábor közös sikere volt", és Kolozsvárott, valamint a többi magyar lakta városban a hangszórók Szepesi György diadalittas beszámolóját harsogták, a szomorú emlékű 2:3 napján megtanultuk, megtanultatták velünk, hogy mi is a kollektív káröröm. Hihetetlen, hogy később milyen sokan suttogták-árulták el, az elfüggönyzött ablakra tekintve, a letakart telefonkészüléktől félve, hogy aznap verte mellbe őket először a valóság: a szocialista nemzetköziség löttyével nyakon öntött népi demokráciákban hamar felfeslik a barátság szövete, rögtön előbújik az irigység, a gyűlölet. Nem, akkor már nem akartunk tovább magyar-román válogatott mérkőzéseket látni, és klubmeccseket sem, mert a hatalom hallgatólagos beleegyezésével egyre durvább lett a hangnem a lelátókon, egyre többször szóltak ránk, hogy ne beszéljünk magyarul, legalábbis ott ne, menjünk „haza"... Némelyek talán nem is gondoltak bele, hogy ilyen butaságokat beszélnek, és hogy milyen abszurd dolgokat várnak el tőlünk. Constantin Teasca edző, például, Isten nyugosztalja, később jó barátok lettünk, teljesen jóhiszeműen tolmácsolta, hogy változtassam meg Orosgaura a nevemet, mert az eredeti változatot egyszerűen képtelen leírni, s nem tud meghívni az ifiválogatottba, az egyik csapattársam pedig azt hitte, hogy a román nyelvnek és nációnak csak egy elkorcsosult erdélyi változata a magyar... Akkor már túl voltunk az ötvenhatos retorziókon, a későbbi Conducator az egyetem aulájában már eldadogta a Bolyai megszüntetését, akkor már mindenütt megtalálták az „őslakosság" jogfolytonosságát igazoló dák leleteket... Akkoriban az erdélyi magyarságnak már úgy hiányzott egy magyar -román válogatott összecsapás, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Persze a győzelmeket, a sikereket - igaz, csukott ablaknál, s a Himnusznál a készüléket lehalkítva - akkoriban is megünnepelte a magyar. Aztán következett az 1972. évi Európa-bajokság negyeddöntőjében a háromfel vonásos dráma: l-l Budapesten, 2-2 Bukarestben, és 2-1 Belgrádban - Szőke Istvánnak a 87. percben lőtt jobb alsó sarkos góljával. Ehhez a győzelemhez három szomorú emlékem köt. Az egyik jó barátomat Belgrádban meglátta egy szekus tiszt a győztes magyar csapat autóbuszát örömkönynyek között simogatva, s a barátom ijedtében meg sem állt Los Angelesig. Más. Egyik legkedvesebb jóakaróm, Barják Imre bácsi, az aradi UTA labdarúgó-szakosztályának az elnöke, Szőke győztes gólja láttán, a tévékészülék előtt, mielőtt lefordult volna a székről, csak annyit tudott mondani, hogy "...végre!"; a boldog mosoly még a temetése napján is ott bujkált a szája szögletében. A harmadik emlék. Kedvenc tanítványom, Brosovszky Laci, aki 17 évesen már első osztályú játékos volt az UTA-ban, azon az emlékezetes napon az utánpótlásválogatottal volt edzőtáborban. A keret együtt nézte a meccset, „Brosi" - piros-fehér-zöld csíkos zoknival, a lábát keresztbe vetve, hogy mindenki láthassa - az első sorban ült, szótlan nyugalomban. Szőke Pista góljánál égnek dobta a karját, s mint egy brazil tévériporter, hosszasan kitartotta: Goooooól! A vezetők nem jutottak szóhoz a megdöbbenéstől. ,fiiért, talán nem volt gól?" - nézett vissza rájuk Brosovszky, és kisétált a teremből, és örökre a válogatottból. Huszonegyes éves volt, három válogatottságot és harminckilenc esztendőt élt meg... Azt kérded, barátom, hogy okozott-e családi perpatvart, viszályt egy-egy magyar-román futballmeccs? Ritkán, de megesett, hogy a vegyes házasságban élők összeszólalkoztak szurkolás közben, de sohasem tragikus véggel. Nagy baj már csak azért sem lehetett ezekből az összezördülésekből, mert az erdélyi magyarok döntő többsége, megvallom, magam is, magától értetődően a román válogatottnak, illetve klubcsapatnak szurkolt, ha... nem anyaországi volt az ellenfél. Nem mondható ez el a románokról, akik - kevés kivétellel - mindig a magyarok ellen „szorítottak", még olyankor is, ha a hottentották válogatottja állt a túlsó oldalon. Ez ideát sem volt (van) másként... Az erdélyi magyarok éveken át azért imádkoztak, és kérésük meghallgattatásra talált, hogy minél ritkábban sorsolják össze a két ország csapatát, mert ha a románok győznek, akkor gúnyolódnak velük, ha meg - véletlenül! - a magyar együttes nyer, akkor azért nem lesz megállásuk. így volt ez 1981-ben is, amikor a magyar csapat Fazekas góljával (1-0, Bukarestben pedig 0-0) jutott ki a spanyolországi vb-re, hogy aztán ott olyan buta módon rekedjen meg a csoportjában. Az irigységet kisebbségi érzések is táplálták. A második világháborút követően a románoknak csak 1970-ben sikerült kijutniuk a világbajnokságra, amikor Mircea Lucescu, Dembrószky Imre, Nicolae Dobrin, Dumitrache, Szatmári Lajos és társai tették le a névjegyüket Mexikóban. Hogy ki az ec Szatmári Lajos? Nos, ő az az egykori nagyszalontai kisfiú, akit Arany János szülővárosában anyakönyveztek, s aki sokáig arról álmodozott, hogy egyszer majd ő is gólt lő á Népstadionban. Az álma 1972. április 29-én be is teljesült, gólt fejelt Géczinek. Valaki kitalálhatta, hogy a Bukarestben Satmareanunak „átlényegített" hátvéd a gyerekkori álmában nem éppen arra a kapura gondolt, mert a későbbiekben már csak igen kevés sót evett meg a román válogatottban. Az „átkeresztelés" egyébként mindig nagy divat volt errefelé. A Marksteinernek született labdarúgó a román válogatottban Marcu, a magyarban pedig Marosvári néven szerepelt. A zsenik zsenije, minden idők legsokoldalúbb és talán legjobb romániai futballistája, Pecsovszky József, aki szlovák apától és sváb anyától származik, de mindig magyarnak vallotta magát, a nagyváradi korszakában Perényi néven lett magyar válogatott, utána pedig Petschovschiként élt meg 32 román válogatottságot, az utolsót 40 éves korában! A kisebbségi - de főleg a magyar anyanyelvű - futballisták kitörölhetetlen jegyeket hagytak a román labdarúgáson. És nem csupán játékosként, hanem edzőként is. Ha pedig Vogl Imrének, Braun Kálmánnak, Rónay Ferencnek, Kovács Istvánnak, Jenei Imrének, Sepsy Andrásnak, Szoboszlay Miklósnak és társaiknak edzőként, illetve szövetségi kapitányként magyar csapat ellen kellett dirigálniuk a tanítványaikat, a legmesszebbmenő lojalitással és a legnagyobb korrektséggel vezényelték le a meccset. A magyarságtudatát és anyanyelvét büszkén vállaló játékosok némelyike sok kárát látta a karakánságának. A Ceausescu-érából sok-sok példát lehetne erre felhozni, de talán a legeklatánsabb a nagyszerű Salamon György, Pozsonyi Gábor Jenő középhátvéd párnak a teljes mellőzése volt. A közvélemény nem is tudta mire vélni a Solomon, Pojoni néven ismert kettős elhanyagolását. Csak a válogatott előszobájáig juthattak el. Ellenpéldának viszont ott van Bölöni László, akit Mircea Lucescu szövetségi kapitány vett ki a „naftalinból", s egyszer sem csalódott benne. A sors bizonyos szempontból kegyes volt hozzá, mert bár 108 mérkőzésen viselte a román válogatott mezét, a magyar nemzeti tizenegy ellen egyetlen percet sem kellett játszania. Nagynagy megkönnyebbülésére? Ki tudja?! Mindenesetre a legemlékezetesebb mérkőzése az 1983 áprilisában Bukarestben játszott román-olasz Európa-bajnoki selejtező (1-0) volt, amelyen ő lőtte Zoffnak a győztes gólt. A román sportlap szalagcímben adta hírül a világnak, hogy „A dákok legyőzték a rómaiakat!" Két nap múlva az egyik székelyföldi lap szerényen egészítette ki az információt: ,Az igaz, hogy a dákok legyőzték a rómaiakat, de egy hun besegített nekik..." Az erdélyiek jól imádkoztak, a válogatottat közel húsz éven át egyezer sem sorsolták össze, a klubmérkőzések után pedig, egy-két BEKmérkőzést leszámítva, nemigen kellett lehajtott fővel tudomásul venniük a magyar -román párharcok végeredményét. A bajnokcsapatok tusakodása különben is egy kicsit Jenei Imre, Bölöni László, Weissenbacher Antal „jegyében" is zajlott. A nyolcvanas évek vége felé már egyre kevésbé érdekelte a futball az embereket. Fáztak, éheztek, sötétben éltek, a Sátán szelleme megülte a lelkeket, kihalt a remény mindenkiből. Kit érdekelt akkoriban a futball?! Élni, túlélni kellett! Minden reggel bocsánatot kérve, hogy magyarnak születtél, hogy egyáltalán élsz... Miközben nagyban ment az uszítás, futball nélkül is. 1989 decemberében egy pillanatra még felcsillant a remény, azt hittem, hogy a Gonosz elleni közös harc megbékélést hoz, hogy nem fogunk többé egymás ellen szurkolni, és hogy a kisebbség valóban a híd szerepét fogja betölteni a két nemzet között. Úgy, ahogy 1978ban fogalmaztam meg „A híd fohásza" című imában: Hidd el, Uram-Teremtőm, nekik sokkal könnyebb: ők kint állnak a parton, birtokon belülről jöttén, lábuk a hatatom markába cementezve... Én viszont, a történelem csizmájának sara alatt, inam szakadását dugva, s rejtve a szégyent, hogy atomjaim naponta csámborognak széjjel, ajzott testem folyvást görcsben tartom, mert nincs sem ezen, sem azon a parton. Létemből hidat vertek, hogy a szó és az érdek, csupán rajtam, nem pedig értem, a túlsó partra érjen. De minek a hídverés, ha csalán a szó, ha szegecselt testem csak szolgálni jó, és átlép rajta az érdek? Add, Uram-Teremtőm, hogy legalább én hihessem: a hídfők, melyeket összeköt, s nem elválaszt a testem, egymásért állnak szemben, és nem egymás ellen! Húsz év telt el azóta. Időközben az illúzióim elszálltak, a remény elhervadt, csak a hitem maradt meg. De annak semmi köze a futballhoz. Oroszhegyi Károly (Megjelent a Nemzeti Sport 1998, október 14-i számában)