Délmagyarország, 1998. október (88. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-29 / 253. szám

6 KITEKINTŐ CSÜTÖRTÖK, 1998. OKT. 29. • Marosvásárhely, a partnerváros Rozsdás Dacia, svájci csokival Marosvásárhely vezetése szeretne sok pénzt áldozni a városközpont csinosítására is. A szándék erös, csak éppen lejből van kevés... (A szerző felvétele) Maros menti statisztikák Marosvásárhely (Tirgu Mures) Romániában, az Erdélyi medence közepén, az Erdélyi Mezőség és a Kiiküllők dombvidékének találkozásánál fekszik. Aki Budapestről utazik ide, annak 510 kilométert kell autóznia, aki Bukarestből érkezik, az közel 350 kilométert tudhat maga mögött, míg a Marosvásárhely-Szeged távolság meghaladja a 450 kilométert. A város területe 4930 hektár, lakóinak száma meghaladja a 163 ezret. Marosvásárhely polgárainak nemzetiségi megoszlása: 51,2 százalék magyar, 46,3 százalék román, 2 százalék cigány, 0,3 százalék német, 0,1 százalék zsidó, 0,1 százalék más nemzetiségű. Maros megye székhelye ma Románia egyik nagy gazdasági és művelődési központja. Országos jelentőségű üzemei között találunk vegyikombinátot, bútorgyárat, bőr- és kesztyűgyárat, cukorgyárat, kábel- és számítógépgyárat. A városról megjelent monográfia a négy és fél évszázados református kollégiumot (ma Bolyai Farkas Líceum), a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnáziumot (ma: Unirea Líceum), az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet, a mérnökképző Egyetemet és a Színművészeti Intézetet sorolja Marosvásárhely legjelentősebb oktatási intézményei közé. B. Z. Azt talán minden magyar alföldi polgár tudja, hogy Marosvásárhely Erdély egyik legnagyobb, s persze egyik legszebb települése is. A tájékozottabbak még azt is hozzáteszik: Maros megye székhelye két éve már Szeged partnervárosa is. De a kérdésre, hogy arrafelé milyen most az élet, miként birkázzák le anyagi gondjaikat a Maros felső folyásánál élők, mennyire békések a hétköznapok egy olyan településen, amelynek több, mint fele magyar anyanyelvű, míg a többiek román nemzetiségűek, már csak nagyon kevesen ismerik a választ. Éppen ezért Erdélyben járva telepakoltuk az ismeretek zsákját friss információkkal, s most ezeket a híreket bontjuk olvasóink elé. Ültem a televíziónak nevezett bűvös doboz előtt, kezemben a távirányító, s ahogy azt már a kapcsolgatás szakértői mondani szokták szörföztem a csatornákon. Ez ugyebár annyit jelent, hogy minden kattintás után új adó jelentkezik be. Házigazdám pedig kommentálta a történteket, imigyen: ez egy román kereskedelmi társaság adása, ez egy másik, szintén román kereskedelmi adó, ez a német csatorna, amiből fogható három is. Aztán a körzeti adás hírműsorába kukucskáltunk be pár másodpercig, majd román állami híradót nézhettük, hogy következzék egy kevéske angol, spanyol és francia szó - megelőzvén az olaszt. Tele pultok, üres pénztárcák - Nem tudom pontosan, hány adót állítottunk be a televíziónkon, de úgy húsz műsor közül biztos tudunk választani - készítette el a leltárt marosvásárhelyi vendéglátóm, s elnevette magát. Nem véletlenül, hiszen vághattam én olyan bután csodálkozó arcot, hogy még a tapéta is fölpördült a falon. Aztán persze következett a visszaemlékezés az éppen tlz évvel ezelőtti állapotokra. Amikor még jó, ha két órás műsort adott a román televízió egy napon, s ebben a 120 percben ki más is játszhatta a főszerepet, mint a Kárpátok agyalágyult géniusz, bizonyos Nicolea Ceausescu, s felesége, a vegyészeti áltudományáról elhíresült Elena asszony. Persze nem csak a műholdakra kapaszkodó televíziós rend döbbenti meg azt, akinek emlékeiben még mindig él a román kommunista párt, s vasöklének, a Securitáténak irányítása alatt szenvedő Románia képe. 1998 őszén sétálgatva Erdély egyik legnagyobb városában először is az árubőség tűnik föl. Abban a hentesboltban, amelyikben pár évvel ezelőtt még csak nagy bánatos szemekkel nézelődő henteslegény nézett ki a fejéből, mögötte pedig legfeljebb a fehérre tisztogatott csempék virítottak, kínálván a nagy semmit, most sertés, marha, csirkehúsok közül válogathatnak a vevők. Van már kolbász, meg szalámi tucatnyiféle, de aki inkább finom csokoládéra vágyik, egy bolttal arrébb akár svájci édességet is csúsztathat bevásárlókosarába. Marosvásárhely központját egyébként már - a maguk harsány stílusában földíszítették a nagy nyugati multik reklámfeliratai, márkaképviseletet nyitottak a legjelentősebb elektronikai cégek éppúgy, mint a jégkrémeket kínálgatók. így aztán az is talál magának lábbelit, aki csak és kizárólag olasz cipőben szeretne parádézni, s esküvői ruhát, akit a kifinomult franciás fzlés szerint neveltek. Am aki azt hiszi, hogy ezzel beköszöntött a fény és pompa Erdély közepén, most figyeljen. Az előbb emlftett boltok, áruházak közös jellemzője, hogy egy valami azért nagyon hiányzik. Ezt pedig vásárlónak hivják. Ugyanis Románia csillogó új díszletei között változatlanul a szegénység az úr. Igaz ugyan, hogy Marosvásárhely villanegyedében már beköltözött jó néhány újgazdag a százmillió forintokat érő csodapalotákba, de a bérből és fizetésből élők döntő többsége most csak annyit mondhat el magáról, hogy amit megkap a pénztárnál a borítékban, az éppen bérnek és fizetésnek nem igazán nevezhető. Többféle számítgatást is végighallgathattam beszélgetéseim során. Volt, aki azt mondta, hogy az átlagfizetés eléri a 800 ezer lejt, volt, aki inkább csak 400 ezerrel számolt, de ha mindezt elosztjuk negyvennel (mert hogy I darab árva forintocskáért most éppen negyven lejt kínálnak a feketepiacon...), kiderül: a tehetősebbnek mondott marosvásárhelyi polgár is legfeljebb 20 ezer forintos fizetésből próbál megélni. Kinek futja sajtra? Nagy mutatvány ez, kérem, hiszen az árak jószerével alig alacsonyabbak, mint Magyarországon. Egy kiló csirkehús például 23 ezer lejbe kerül, egy kiló sajtért 36 ezer lejt kértek a piacon, egy pohár tejföl ára 3700 lej volt, míg mondjuk egy kiló sonka ellenértékeként 48 ezer lejt tehetett zsebbe az árus. Láttunk 900 lejes tojást, mfg a legalapvetőbb élelmiszer, a kenyér, minőségtől függően 2500 és 5 ezer lejes árcédulákkal dfszített polcokon sorakozott. A cipőboltokban az jár jól, aki gyorsan megbarátkozik a hátszámjegyú árakkal. Ha pedig a marosvásárhelyi polgár úgy dönt, hogy egy televíziókészülékkel újítja föl háztartásának gépparkját, nem lepődik meg túlságosan a 6-7 millió lejes számlán sem. Az össznépi szegénység természetesen nem csak a vásárlómentes övezetként funkcionáló boltokban olyan feltűnő. Pénztelenségről árulkodik Marosvásárhely zsibpiaca is, ahol mindenki inkább eladni akar, (gy igyekezvén kiegészíteni szerény jövedelmét. Ami pedig a városfejlesztés lehetőségeit illeti: Marosvásárhely központjában immár évek óta épül egy gyalogos aluljáró, de ahogy elnéztük a munkálatokat, nem sok esély van arra, hogy még ebben az évezredben el is készül a nagy mú. Ilyen anyagi lehetőségek közepette igyekszik jó irányba kormányozni városát Fodor Imre polgármester. Maros megye székhelyének első emberből, bár kérdéseinkre derekas szorgalommal sorolta városának sok panaszát - mégis inkább az optimizmus, a „majd csak lesz ezt a jobb is..." derűje áradt. Egy évre 80 milliárd - Tele vagyunk mi, marosvásárhelyiekkel tervekkel. Javítani szeretnénk úthálózatunkat, készülünk a távfűtés rekonstrukciójára, igyekszünk átszervezni tömegközlekedésünket, egyszóval komfortosabbá, szebbé akarjuk varázsolni ezt a szép várost, hiszen Marosvásárhely múltja, Erdélyben betöltött fontos szerepe is ilyen nagyléptékű fejlesztéseket indokolna. A baj csak az, hogy a város költségvetése mindössze 80 milliárd lej (ez 2 milliárd forint, szemben a hasonló nagyságú Szeged több, mint 20 milliárdjával... - a szerző), s ebből igen nehéz a terveket megvalósítani - beszélt szeretett városáról Fodor Imre. - De hogyan is lenne több pénzünk, amikor a román gazdaság teljesítőképessége nem hogy nőtt volna az elmúlt években, de inkább csak esik vissza. A munkanélküliség városunkban 11 százalékos, akit pedig még tudnak foglalkoztatni a hagyományos iparágakban úgy, mint a fafeldolgozásban, a textilgyárakban, a bőrfeldolgozóban, a vegyiparban egészen alacsony fizetésért kénytelen dolgozni - mondta a polgármester. Majd Szegedről szólván mosolygós reményekkel beszélt a két város közötti együttműködés lehetőségeiről. - Kulturális kapcsolataink már most is kiválóak, Szeged és Marosvásárhely iskolái is mind szorosabb szálakkal kapcsolódnak egymáshoz, hamarosan talán azt is megérhetjük, hogy föllendül a turizmus is. Most tehát egyértelműen arra van szükség, hogy gazdasági együttműködésünk erősödjék. Ezért is hozzuk létre városházánkon azt a vállalkozói központot, amely éppen arra hivatott, hogy a romániai befektetések iránt érdeklődő magyar partnereket megkeresse, s összehozzon olyan magyar és román vállalkozásokat, amelyek a kölcsönös előnyök alapján kereskedhetnének egymással. Jómagam azt is nagyon szorgalmazom, hogy mind több közös vállalat jöjjön létre. Mert Erdély, higgyék el nekem, a nagy lehetőségek világa, s ezt ki is kellene végre használni. Hiszen ez gazdagodást hozna magyarnak, románnak egyaránt - hallgathattam a polgármester szavait. A tábla festők nem pihennek Magyarnak, románnak... Marosvásárhelyen beszélgetvén teljesen természetes, hogy szóba került a két nép kapcsolata. De vajon mennyire tekinthető kiegyensúlyozottnak, nyugalmasnak most az együtt élés Marosvásárhelyen? Éppen abban a városban, ahol pár éve furkósbotokkal támadtak románok a magyarokra, s nem sok hiányzott ahhoz, hogy utcai zavargások robbanjanak ki? forgolódott bennem a kérdés. S bár Fodor Imre aligha gondolatolvasó, a közös gazdálkodás reményének fölvázolása után már románok és magyarok viszonyáról beszélt. - Most nyugalom van a városban, kisebb konfliktusok se nagyon zavarják meg a közhangulatot. így is van ez rendjén, hiszen egymás mellett dolgozik minálunk a román és a magyar, ugyanazok a gondok keserítik meg mind a két népcsoport életét. De sajnos az is igaz, hogy ebben a szegénységben mindig akadnak olyan szélsőségesek, akik akkor érzik boldogabbnak magukat, ha szíthatják az ellentétetek. Mit gondol hányszor kellett már nekem rendbehozatni a város határában, netán a középületek kapujára fölszerelt kétnyelvű feliratokat azért, mert román suhancok lefestették a magyar nyelvű szöveget? Hát elárulom, legalább ötvenszer. De csak azért is azt mondom: Marosvásárhelyen következetesen kiállunk a kétnyelvűség mellett, s mindent megteszünk annak érdekében, hogy békességben éljen egymással a román és a magyar. Fodor polgármester űr népeket békítő szándékai nagyon dicséretesek, de alaposabban odafigyelve a Marosvásárhelyen kergetőző hírekre, nem volt nehéz észrevenni - bizony nagyon nehéz feladatot vállal magára mindaz, aki a magyar-román barátság szálait szeretné erős kötelékké fonni. Ugyanis azokban a bizonyos televíziós adásokban nem csak mosolygós arcú reklámanyukák pelenkázzák vigyori gyerkőceiket, hanem harcias nemzetvédők is szót kapnak. Kint tartózkodásom idején például ezredik kirohanását intézte a veszedelmesnek minősített magyarok ellen Domnul Funár, Kolozsvár polgármestere, míg némely román nacionalisták szószólói arról értekeztek, hogyan is kellene megvonni az állampolgárságot a Románia Magyar Demokrata Szövetség vezetőitől, és persona non gratanak, nem kívánatos személynek nyilvánítani a Magyar Köztársaság miniszterelnökét, Orbán Viktort. Miközben Kolozsvárról röppentett föl friss hírt média - román nemzetiségű értelmiségiek egy csoportja azt javasolja: szakadjon el Erdély Romániától, legyen független állam, mert hogy szerintük ez a nemzetek megbékélésének és a gazdasági fölemelkedésnek egyetlen lehetséges útja. - Ja, kérem, ez már csak ilyen világ - kommentálta dühös kézlegyintéssel a politikai csatározások aktuális híreit egy úr az Ifjúság Háza előtti téren. - Ahelyett, hogy a lerobbant cégek mielőbbi privatizálásával foglalkoznának a nagyfejű pártvezérek, azt néznék meg, miként lehetne egy arasszal közelebb jutni ahhoz a fejlett Európához, elméleteket gyártanak, múltba mutogatnak, ellenséget keresnek. Közben meg itt a nyakunkon a tél, s várhatóan lakások ezreiben kapcsolják ki a fűtést, mert már egyetlen lakó sem tudja kifizetni a meleg árát. Aztán ülhetnek dideregve a húszcsatornás tévék előtt, és sajnálhatják azt a nagykabátot, amit már tavaly eladtak az ócskapiacon - köszönt el a középkorú férfi, nagy hevülettel, s már indította is autóját. A Dacia előbb prüszkölt, majd hangosan köhögött, ám végül sikerrel vette az indulás nehézségeit. S én még ma is azon töröm az agyam, hogy a román ipar eme büszkeségét még a gyárban mázolták barnára, vagy inkább csak a rozsda nyerte meg a festékkel vívott csatát...? Bátyi Zoltán Az üres pultok, bánatos hentesek emléke csak a legrosszabb álmokban bukkan föl. Jó néhány erdélyi bolt kínálata ma már vetekszik a magyarországi áruházakéval