Délmagyarország, 1998. október (88. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-26 / 250. szám
HÉTFŐ, 1998. OKT. 26. IRODALOM 15 Térey János Kígyó-Béka Ugyan mit tett le az asztalra, mit játszott a kezedre az a férfi? Makulátlan vásznakat. A szálakat végzetesen összekuszálta a meg nem gondolt gondolat, öltésenként halmoztatok hibát hibára, munkásságotok koronája lett a Fércmű. Keressük meg a legkisebb közös többszöröst, amelyik egymáshoz rendelt benneteket! Firtassuk, mi volt a neve a köteléknek. Például az, hogy skandallumok egymásutánja. A történet mindig botrányaitokban csúcsosodott ki. Téli délután a giccsfestő lakásán. Podmaniczky utca. Az esti gyorssal érkezik a helyszínre a pasid, a fehér porral megpakolt vonaton. Rátapad a csengőre, ajtót nyit neki a tagbaszakadt olasz. Leülteti a kanapéra, csatakos fürtjeit tapogatja, édességgel kínálja a giccsőr (inge alól kikandikál duzzadó mellkasa). Emberednek is gyúrnia kéne, veszélyesen él az istenadta, biztassuk legalább margitszigeti körökre! Követelőzik: nem festheti le meztelenül a modelljét a giccsőr; ő neked se inged, se gatyád, valami effélét hajtogatsz olaszul. A legkisebb közös többszörös? Vajon mi volt. Bizalmat szavaztatok egymásnak kizárólag az ágyban? A gyűrött nyoszolya mint tárgyalási alap? Egyetlen életjel mostanában: a köszönőviszony, a diplomácia, de annak is a kiherélt változata. Az a másik nem tart igényt sem az alamizsnára, sem a morzsáira. Mátyásföld Ismerjük egymást valahonnan ? Kandallós délutánok fogják idézni: kertváros földközelben. Szemetesben landolnak a kifacsart citromok, akárcsak a kamaszkori naplód, a múltnak ez a papírmasé maradványa. Beszámoló a csikóéveidről. Nem akármilyen kancacsikó. Tudtál élni, ragyogó voltál a promiszkuitásban. Hogy vagy mindig? Újabb erényed a képesség', amellyel tisztára mosod az emlékezeted. Fáradt és okafogyott ügyletek, a legutolsó: mindig a legfekélyesebb. Irmagját is kiirtani, nyugalmad érdekében. Telefonban mondatik ki a kategorikus nem, lefutottátok az elégséges számú kört. Süllyesztőbe száműzött háztartási hulladék, megannyi nedvdús, kemény héjú citrom. Podmaniczky Szilárd törtfehérentörtfeketén Németh Gábornak Almomban láttam egy szép ikergarázst harminc négyzetméteren állt az alja A fehérre meszelt falakat éles sarkok törték árnyalatra Az iker egyik felében éléskamrát rendeztek be Lógott a kolbász egy rúdrál befőttek dudorodtak a polcokon Az iker másik felében állt az én autóm a törtfehér Skoda Az egyik ablakát lehúzva láttam hogy szellőzzön benne a levegő A garázst bukóajtó zárta végül a fejemet könnyen beverhettem bele De ezt az álmot még reggel se hagytam abba le akartam menni a kocsiba reggelizni És csak az üres utcán sajnáltam aztán hogy ilyen álmokkal együtt kellett megszületni Grecsó Krisztián Korcsoportos bajnokság • • iiiSKm * Philips Koninck: Széles táj, rom mellett vezető úttal A gyalog az nem lehet itt, mert mattot kap a király, mondja Tata és visszatessékeli Unoka kopott fejű parasztját néhány mezővel. Előredőlök a kíváncsi csendben: megnézni nem ködösfte az öreg. De nem, tényleg. A Ban Gay szagú bácsi balomon ekkor kezd baljós neszezésbe, fészkelődik, helyezkedni próbál, menteni, ami menthető, szemüvegét orrára tolva kinyomozni: honnan hová penderült vissza a gyalog. Nem veszem észre, gondolom, figyelni kell, én ugyan nem segítek, segítsen akinek hat anyja van, én hazafelé tartok, ilyenkor így megy: fáradt vagyok és elhasznált, megvisel a Főváros, a háromnapos alsógatya, a nap meg a legjobbik, illendően vasárnap délutáni formájával tűz befelé a kupéba. Hát nem, nem segítek, izzadjunk, legyen irgalmatlan műbőrszag. Szőke, rókaképű fiú bámul az ablakon befelé, nézi, hogy mozgolódnak a bábúk, figyeli a figurák életét, összeleheli az üveget. Miért nézel oda, kérdezi Tata, az a fiú néz, feleli Unoka és látványosan szenved. Nagyon szereti Tatát, az ilyen tatákat csak szeretni lehet: fehér ingjükben, bordó mellényükben, bordó nadrágjukban. Kérsz ilyet, kérdezi Tata, és elővesz egy csomag ropit. Unoka kér, három szálig jut, szerintem hagyd abba, határozd el Tata és visszacsúsztatja a zacskót a táskába. Elégedetlen a szétszórtsággal, megtanítja a királycselt. Legelőször felszabadítjuk a védelmet, magyarázza, így, kérdezi Unoka. Ügyes, de ez nem matt, szögezi le Tata. Meg tudod ezt egyedül is csinálni, kérdezi aztán. Unoka felnéz. Apja fia, Tata anyai nagyapa: szembeül egymással a két idegen család. Jövőre indulsz a korcsoportos bajnokságon, apuka meg gondoskodik róla, hogy megnyerd. Hallgatunk. A Ban Gay szagú öreg hortyog, szaga hol gyengül, hol meg erősödik. A rókaképű fiú sehol. Egy prospektusba csomagolt füzet ágaskodik kifelé Tata varázstáskájából, a szatyor ölében nyugszik, mint valami jó fajta öleb. Kora húsz, vagy harminc év körül lehet, megbecsült, bokszos, öreg darab. Egyszer a világos, egyszer a sötét, szögezi le Tata. Elhagyjuk Nagykőröst, Tata előveszi a mákoskalácsot. Szomjas vagyok, nyöszörög Unoka, nem baj, feleli Tata, nincs üdítő, kibont egy szendvicset, de Unoka csak fanyalog. Ott egy lokátor, kiált föl hirtelen a fiú. Tata frissen borotvált arcán átsuhannak a háborús évek borzalmai, magyarázni kezdi, hogy mi az a lokátor, és hogy amit ott láttak, az nem az volt. Nem akarsz enni, morog, és kitisztul arcán a megereszkedett arcbőr. Visszateszi táskájába az óriáskiflit, dobozkát vesz elő, benne epret, hozzá alufóliába csomagolt kis műanyagkanalat. Minden mozdulatban talál kivetnivalót: ne úgy tartsd a kanalat, aggályoskodik, ragacsos lesz a mandzsettád. Unoka arcán látszik, nem tudja, mi az a mandzsetta, de finom az eper, jó cukros. Megmutassam még egyszer, kérdezi Tata. Mutasd, nyögi Unoka és hátravágja magát az ülésen. De nem is ide nézel, fortyog amaz, akkor meg minek mutassam? De odanézek, feleli Unoka és nem odanéz. Fehér csikó nem engedi a királyt, magyarázza Tata, lehet az is, biccent, ahogy Unoka arrébb rakja a csikót. De akkor mi jön? Ez most nem volt klassz! Mutasd meg megint, mondja. A vonat elindul, baromfibolt - művelődési ház közös épülete előtt haladunk: Kecskemét. A futó áldozat, a vezér áldozat, és matt a király! De nézd csak, mindez csak akkor lehetséges, ha a király a másik oldalról védekezik, merül bele Tata. Unoka látja, hogy az ellenség beépült az állásaiba. Leszegi a fejét: nagyapján régi, de jól karbantartott szanda. Tata fekete, Unoka fehér, mi is lehetne más a felállás, gondolom. Japán barátom erre azt mondaná: azért, mert az öregek olyanok, mint a lenyugodott tó. Alul az iszap a test öregsége, felül a tiszta víz a bölcsesség. Kétszer lép a sötét, vagy háromszor, kérdezi Tata, tegyem el, ugye? Mutass még valamit, kéri a fiú. Tata kecses mozdulatokkal felrakja az állást, balkezével mindvégig támaszkodik. Gondosan fésült haja orrára fittyen. Ha ezt a futó leüti, védtelen marad, világos leüti a futót... ezt már mutattad, vág közbe Unoka. Tudom, próbálja kivágni magát Tata és megfordítja a táblát. Tata a sötét, Unoka a világos, hogy is lehetne ez másképp, gondolom, és megérzem a Tatát körüllengő jellegzetes öregségszagot, a halál összetéveszthetetlen idegenségét, a „velem-ez-nemfordulhat-elő" bizonyosságát. Tata űjabb állást kezd el rakni a táblára, mozgatja a bábukat, gyorsan és követhetetlenül, a királycsere után megáll, futóval előre, mondja, ezt rontottad el az előbb. Nézd csak, kiált fel Unoka, és a fekete bástyával elkaszálja a fehéret, odavetve így azt például a fehér királynőnek, így sakkoznak az óvodások, szól szigorúan Tata. Kinézek a töltésen futó útra, ami Csongrád és Szentes között majdnem szemmagasságban suhan. No hová, kérdezi Tata, és megint a csikóra akar választ. Fekete csikó tehetetlen, Unokának nincs ötlete, elfelejtette a következő lépést. Tata könyvjelzője a padlóra hullik: új magyar film, kezdi el az olvasást Unoka, főszereplő Lati-novi-t-s Zoltán. Egész tórendszert csinált a Tisza, mutatja Tata a gáton túli tavakat, horgásznak, kiált fel unoka. Tata magához húzza a sakktáblát, és kezdi lejátszani az állást. A folyó túlpartján szögletes tavak tűnnek föl, mindjárt megérkezünk, Tata önmagával játszik, pedig Unoka figyel, egy pillanatra az öreg megakad, felnéz, és megsimogatja Unoka arcát, ügyes vagy, mondja és próbálja kitalálni, hogy mi következik. A gyaloggal előre lép, aztán vissza, végül a táskába borítja a készletet. Szegvár felé hárman utazunk tovább, az öreg, én és a Ban Gay szag. Simái Mihály Balsorsok - premier planban Szép rendben sorakoznak a könyvespolcokon Németh András könyvei: Tétova esztendő (1988. második kiadás: 1996.), Nemzetőr voltam Szegeden (1991.), A nap szembenéz a holddal (1996.), - s immár melléjük tehetjük az idei könyvhét újdonságaként megjelent A kopott nyaklánc című novelláskötetet is. Akadhat, kiben a név olvastán fölmerül a kérdés: vajon a szerző azonos-e a kitűnő sebésszel, aki 1962-ben itt Szegeden elvégezte az első hazai veseátültetést? így igaz, hisz 79 nap remény című könyvében épp ezt írta meg olyan hitelesen és megrendítően (1997. Bába és Társai Kft., Szeged), - mely elsőségért egyébként idén valahára!... - átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Továbbá a szerző azonos azzal a Németh Andrással is, kit a hatvanas évek közepén elnökévé választott a Magyar Amatőrfilm Szövetség (filmjeiről érdekesen mesél A nap szembenéz a holddal kötet egyik ciklusában), s ha még hozzátesszük, hogy a tiszai vízi élet egyik jellegzetes alakja, szervezője, lelke, „motorja" is volt a korábbi években, bárki képet alkothat sokoldalúságáról, - ami sosem árt egy prózaíró esetében. Persze Németh András írásai nem ettől frissek, erőteljesek, izgalmasak, mélyek, vagyis a szegedi széppróza legjobb vonulatához tartozók - egyszerűen azért, mert Isten kegyelméből való, vérbeli elbeszélő. Valóság - válság - vesztes(s)ég - talán e három fogalom fejezi ki leginkább a Németh András-i világlátást és -láttatást. Indul a történet a XX. századi magyar valóságból, rendszerint mélyről, a kisemberi létállapot szintjéről, hogy aztán a válságok sorozatán át, a veszteségek stációit a végső kifosztottságig végigjárva megláthassuk az embert, ki megpróbál Ember maradni az embertelenségben is. Hogy antihósök-e szerzőnk hősei, ezt az olvasó hivatott eldönteni. Tény, hogy legyőzetnek, mindent elveszítenek, el lehet venni tőlük mindent, ami érték, ami szép és jó. Csak egyet nem adnak oda a sötét hatalmaknak: az emberi tartásukat. Lelkük törhetetlen. S ez az, amit az író fontosnak tart, premier planba emel, kimerevít, amit a filmes látás- és szerkesztésmód, a briliáns vágástechnika alkalmazásával élesen megvilágít: a történelem csapdájában vergődő emberi lény... A lét-nemlét határán vívódó lélek... A démoni őrülettel szembeszegülő, anyagbazárt angyal... Századunk magyar sorsdrámái rendre lejátszódnak ezekben a történetekben. A legnagyobb, legátfogóbb tablót a háború és az orosz fogság infernójáról az önéletrajzi regény, a Tétova esztendő festi, (amelyből emlékezetes rádió-feldolgozás is készült, Gábor Miklóssal a főszerepben). Most, az új kötet első novellafüzérét olvasva (a Balsorsok cím egyenes utalás a Himnusz 5. sorára), eljátszhatunk a gondolattal: igazában nem egyetlen nagyregény fejezetei sorakoznak-e itt, külön novellákká tagolva. A négy elbeszélésből mindenesetre jól kiérezhető egy rejtett, mélyszerkezeti összefüggés, s éppúgy a valóságválság-vesztes(s)ég motívumrendszerében mozognak jobbsorsra érdemes szereplői. Köztük A kapott nyaklánc szerelmespárja: itt egy kivirágzó szerelem rítusainak lírai megjelenítésével szinte elandalít bennünket az író, hogy aztán annál drámaibb legyen a hatalom valóságával - '57 decemberében vagyunk! - való ütközés: az orvosvőlegényt elviszik a pufajkások (sohasem tudjuk meg, miért...). Hasonlóképpen az Az öt verés minden vert helyzetből fölkelő konok magyarja, a Bűnös név Wolford Ilonája vagy a Rézcímeres kalap csendőrőrmestere is egy-egy szereplője lehetne a fent említett nagyregénynek. Aminthogy az el- és meghurcolás, az orosz láger és a magyar börtön így válik XX. századi magyar - s közép-európai - létszimbólummá. Egyébként akár a második ciklus nyitánya, az Egyetlen Fidelio is zárhatta volna a Balsorsok-at, - ennél szebb, megindítóbb méltatást aligha írtak operabemutatóról. Mű és történelem találkozásának nagy pillanata volt: az időpont 1957. április 13., s a szegedi színházban ezt az egyáltalán nem néma tüntetést maga a szovjet városparancsnok is végignézi: „A ragyogó fehér ruhában és fehér zászlóval érkező felszabadító Fernando minisztert a közönség éppen olyan lelkesedéssel ünnepelte, mint a színpadon a bilincsektől megszabadult rabok, és az immár szabad nép. A városparancsnok és sleppje némán igyekezett a színészbejáró felé, hogy a közönséggel ne keveredjenek. A város urai féltek a magas vendég szemrehányásától, hogy az ő engedélyükkel egy valóságos „ellenforradalmi tüntetés zajlott le a színházban..." Mármost a recenzensnek, ki az életmű - eddigi - fő vonulatát próbálta kitapintani öt kötetből, mindjárt mentekeznie is kell: nehogy arra gondoljon bárki, hogy Némethnél csak a komor háttér, csak a sötét színek... Sőt, a legkomorabb részekben is föl-fölvillan egy-egy reménysugár, egy-egy tábortüze gyúl a szeretetnek a gyűlölség pusztáiban, - mint az egyik korábbi hadifogolytörténetében az az első hóvirág a nagy orosz hósivatag közepén (Szirmok a hó fölött). írói alkatához érezhetőleg közelebb áll a szépség és természetesség, az emberség és jóság, a könnyed líraiság és játékosság, a derűvel fűszerezett erotika, mint a tragikum. E kötetben. szép számmal találhatunk remek komikus jelenteket is, jóízű parszttörténetektől szegedi adomák megjelenítésén át az olyan kacagtató, tragikomikumba hajló esetekig, ami a Lépesméz tormával című novella főhősével történik (kelet-európai abszurd az „ideiglenesen hazánkban tartózkodás" idejéből...), ki az imádott nő (vélt) szállodai szobájába vakmerően bemászván, a hotel díszvendégét, a szovjet repülőtábornokot találja az ágyban, - s most hogy magyarázza ki a „gorilláknak" a „málenkij randevút"?!? Felhőtlenebb nevetésre ingerel a Fapados vakbél című, műfaját tekintve talán egészségügyi groteszknek nevezhető elbeszélés, s derűsek, szórakoztatók a kötetzáró útleírások is. Németh András amatőrfilmes korszaka nem múlt el nyomtalanul: föntebb már utaltunk rá, hogy e filmes technikák termékenyítőleg hatottak stílusára, műveiben tettenérhető ezek hatásos alkalmazása. De jelen van, természetesen, orvosi énje is e novelláskötetben. Egyik írói erénye a tömörség: tud kevés szóval sokat mondani, s olyan tudatosan keresi meg a pontosan odaillő, legkifejezőbb szavakat, mint egy diagnózis megfogalmazásakor vagy egy zárójelentés megírásakor. Ettől olyan érdekes, vonzó és egyedi ez az epikai világ. (Németh András: A kopott nyaklánc, Bába és Társa Kiadó, 1998.)