Délmagyarország, 1998. október (88. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-24 / 249. szám

SZOMBAT, 1998. OKT. 24. ÚJ GENERÁCIÓ 7 • Tervek, 2000-re Csontvelő-átültetési központ Szegeden Csontvelő-transzplantációs központ létesítését tervezik a SZOTE II. számú belgyógyászati klinikája hematológiai osztályán. A Transzfúziológiai és Hematológiai Szakmai Kollégium tagjai a közelmúltban erről tanácskoztak, illetve tanulmányozták, miként lehet megteremteni a technikai feltételeit a központ kialakításának. A szombathelyi kórház nyugalmazott professzora, István Lajos, a Transzfúziológiai és Hematológiai Szakmai Kollégium elnöke a közelmúltban azért jött Szegedre, hogy az ország vezető hematológusaival a helyszínen tanulmányozza és megvitassa egy szegedi csontvelő-átültetési központ kialakításának lehetőségét. A testület elnökét - aki Magyarország első hematológiai osztályának és első vérellátó állomásának létrehozója - a csontvelő-transzplantációról, és a szegedi centrum terveiről kérdeztük. • Professzor úr, a csontvelő-átültetést mely betegségekben szenvedőknél alkalmazzák, s milyen segítséget jelent a beteg szervezetnek? - Magyarországon főképpen a fehérvérűségben, illetve bizonyos rosszindulatú nyirokcsomó betegségekben szenvedőknél, Ausztriában és Svájcban az emlődaganatos nők gyógyítására is alkalmazzák. A csontvelő-transzplantáció lényege, hogy egészséges, ép őssejteket jutassunk át a beteg szervezetébe. A daganatos betegek esetében ugyanis a kezelés során nemcsak az ellenséget, hanem a barátot is kiirtjuk, azaz az ép sejtek épp úgy áldozatul esnek a terápiának, mint a rosszindulatúak. Ennek okán újból kell indítani a sejtképzést, és az immunrendszer működését, s ehhez vagy a beteg korábban kivett saját, vagy donor őssejtjeit használjuk fel. Az őssejteket a keringő vérből, vagy a csontvelőből nyerhetjük. • Fájdalmas a beavatkozás? - Altatásban végezzük. A páciens később izomlázhoz hasonló kellemetlenséget érez. O Mennyiben javítja a beteg életesélyeit? - Van betegem, aki 13 évvel a csontvelő-átültetést követően, ma is tünetmentesen él, jóllehet betegsége miatt korábban legfeljebb 3 hónapos túlélésre számíthatott volna. 9 A betegek hány százalékának sikerül donort szerezni? - A betegek kevesebb, mint 10 százalékának tudunk más embertől származó donorcsontvelőt adni. Magyarországon mindössze 1000 csontvelőadó van, a hozzánk hasonló lélekszámú országokban 10-15 ezer. Az egyik célunk tehát éppen az, hogy nálunk is legyen nagyobb számú csontvelődonor-állomány, illetve létesüljenek további transzplantációs központok. 0 Mennyibe kerül egyegy átültetés? - Egy csontvelő-transzplantáció 10-12 millió forint, de annak ellenére, hogy ez óriási költségű beavatkozás, az OEP vállalja annyinak a térítését, amennyit szükséges elvégezni. • Hány helyen végeznek ilyen beavatkozást? - A csontvelő-átültetés Magyarországon 10 évvel ezelőtt kezdett fellendülni. Jelenleg az országban összesen három - Budapesten két, Miskolcon egy csontvelő-átültetési központ működik. Tavalyi döntés, hogy Pécsett is legyen ilyen transzplantációs centrum, de ott nem donortól származó, hanem úgynevezett saját csontvelő-átültetésre lenne lehetőség. A szakmai kollégium mostani, szegedi tanácskozásán annak az óhajának adott hangot, hogy '99-ben vagy 2000-ben, a SZOTE belgyógyászati klinikája hematológiai osztályán is alakítsunk egy saját csontvelő-transzplantációs központot, a dél-magyarországi régió betegei számára. • Milyen esélyei vannak a szegedi klinikának? - Szegeden a szakmai háttér, a szakembergárda megvan. Emellett technikai berendezésekre, a fertőzésektől védett helyiségekre, s nem utolsó sorban kiváló ápolónőkre van szükség, hiszen a beteg transzplantáció utáni sorsa nagymértékben az ápolás minőségétől függ, nevezetesen attól, megóvják-e fertőzésektől, vérzésektől. Az ország egészségügyi és anyagi helyzetének ismeretében mi úgy látjuk, 2000-ben kialakítható és megszervezhető a szegedi klinika hematológiai osztályán a csontvelő-átültetési centrum, ami körülbelül 100 millió forintba kerülne. K. K. • Tíz éve történt a Dugonics téren Tüntetés a falurombolás ellen Az 1988 szeptemberi szegedi demonstráció szervezői balról jobbra: Simái Mihály, Domonkos László, Bán János, Borvendég Béla, Varga Mátyás, Polner Zoltán, Kovács Zsolt, Sándor János, Tóth Valéria, Katona Judit, Bihari László és Raffay Ernő. Távol van, de a nyilatkozatot szintén aláírta Kliegl Sándor és Pavlovits Miklós. (DM-fotó) Valamivel több mint tíz éve, 1988 őszén juttott legsötétebb korszakába a Ceausescu-féle román falurombolási terv. Világszerte értelmiségiek tiltakoztak ellene, hogy közel ezeréves magyar falvakat tegyenek a földdel egyenlővé; a budapesti tömegdemonstráció után Szegeden is tüntetést szerveztek, melyen közel ezer ember jelent meg a Dugonics téren. A tüntetés ötlete Sándor Jánostól, a Szegedi Nemzeti Színház rendezőjétől származott, aki barátain keresztül mozgósította a szegedi értelmiségieket. Sándor János ma úgy emlékszik vissza a tíz évvel ezelőtt történtekre, hogy a tüntetés lebonyolítása nem hőstett, hanem inkább lelki kötelesség volt a szegediek részéről. - Én inkább hallomásból, mintsem saját tapasztalatból tudtam arról, hogy mi történik Erdélyben. Volt egy nagyon kedves román festőművész munkatársam és barátom, aki aradi származású volt, és egy kicsi akcentussal, de kiválóan beszélt magyarul. Találkozásainkkor ő mesélt a falurombolás tervéről is, meg arról, hogy mi folyik a magyarokkal. • Hogyan-született a szegedi demonstráció ötlete? - 1988 augusztusában jelent meg egy Erdélyből áttelepült lapszerkesztő, Bihari László nyílt levele Grósz Károlyhoz, aki azt kérte, hogy a főtitkár hallassa hangját a romániai falurombolás ellen, ha kell. a Varsói Szerződés tagállamainak segítségével is. Engem ez a cikk nagyon felzaklatott. Épp hazajöttem a nyaralásból, s lementem a Szent István téri piacra, ahol összeakadtam Polner Zoltán költővel. Kérdem, olvastad? Mondja, igen. Nem kellene valamit csinálni ebben az ügyben? Szegeden biztosan van jónéhány művész, aki egyetértene velünk... így kezdődött az egész. Tudtuk persze, hogy lehet ugyan tüntetést tartani, de azt be kell jelenteni és valakinek a hátát is kell tartania érte. Beültünk a Tisza Szálló halijába, két-három napon keresztül számolgattuk, hogy kiket lehetne a jó ügy érdekében „kompromittálni". Csináltunk egy névsort és ki-ki a maga legközelebbi barátait próbálta megkeresni, akiről tudta, hogy hátulról nem fogja beledöfni a kést, másrészt pedig ki mer állni és részt mer venni egy ilyen akcióban. Mivel nekem jutott eszembe a dolog, természetes, hogy nekem kellett elmenni a rendőrségre bejelenteni. • Milyen fogadtatásban volt része? - Őszintén megmondom, én nem tartottam magam hősnek ebben a helyzetben, sőt, sokféle megfontolás megfordult a fejemben. Mi van például, ha provokátorok jelennek meg és nem az lesz a dologból, amit mi szeretnénk? Vagy ha rendbontás lesz? Telefonáltam hát a rendőrség ügyeleteséhez és kérdeztem, mit kell tennem, ha tüntetést akarok szervezni. Persze a rendőrfőkapitányhoz, Szőke Péterhez irányítottak. Ismertük egymást valamennyire, ő engem mint színházi rendezőt, én pedig őt, mint színházba járó embert, de akkor mutatkoztunk be először egymásnak. Elmondtam, mi járatban vagyok, majd megkérdezte, név szerint vállalom-e a felelősséget? Igen, válaszoltam. Aztán amikor kikísért és egy elhagyatott részén voltunk a folyosónak, azt mondta, „Örülnék, ha megjegyezné, hogy az egyenruha alatt a rendőr is magyar ember". Nekem nagyon jólesett ez a mondat. egy életre megjegyeztem, hogy lám ilyen ember is van. Persze örültem is neki, hiszen arra gondoltam, ha ez így van, akkor olyan nagy baj nem történhet... • Vidéken ekkor még nem tartottak ilyen jellegű tüntetést. - Már a budapesti Hősök terén megrendezett demonstráció után voltunk, így nem fogadták annyira félve, hogy valamiféle zavargásba torkollik majd. A szervezők persze összejöt-' tünk többször, és nyilván tárgyaltuk, hogy valakinek beszédet is kellene mondania. Két név is elhangzott, két nagyon tisztességes emberé, nem akarom megnevezni őket, mert egyikük sem vállalta. Mivel egyikük a JATE-ról lett volna, így jutottunk el az egyetem akkori tanársegédjéhez, Raffay Ernőhöz. Én akkor nem tudtam, hogy ők az MDF nevében is készülnek szervezni valamit, de ez persze nem is pártrendezvény volt, hanem értelmiségiek demonstrációja. Végül az egyetem előtt elhangzott beszédet Raffay Ernő írta és mondta el, a nyilatkozat pedig, amelyet mindegyikünk aláírt. Borvendég Béla keze munkája volt, de persze mindannyian közösen alakítottuk ki a végső változatot. • Szándékosan vitték a tüntetést az egyetem elé? - Igen, gondoltuk, hogy az egyetemisták is eljönnek, de nem jöttek sokan. Igaziból nem a fiatalság jelent meg. Viszont sok ismerős arcot láttam. Például nagyon jólesett, hogy a tömegben ott volt Gyulay Endre megyéspüspök, nem volt ugyanis felkérve és nem tudtuk, hogy odajön. Sajnos a színház valahol tájelőadáson volt, úgyhogy onnan senki nem tudott jelen lenni, pedig tudom, hogy többen szívesen eljöttek volna. Egyébként azért is kértem az egyetem elé a tüntetést, mert azt gondoltam, szép gesztus lehet a román nép felé, hogy mindenki gyertyát hoz, és leteszi József Attila lába elé, akinek ugye ismerjük A Dunánál című versét. Mi nem az ellenségeskedést, hanem a megbékélést akartuk hangsúlyozni... 0 A tüntetést mégsem 1988 szeptember elsején rendezték meg, hanem valamivel később... - Amikor elhatároztuk az időpontot, akkor jött a híre, hogy Grósz Károly Aradon találkozik Ceausescuval. Rögtön elkezdtünk gondolkodni, hogy mi van, ha ez egy olyan tárgyalás lesz, ahol valóban eredményt lehetne elérni, ám a románok ürügyként hozzák fel, hogy íme, itt a szomszédban közben ellenük tüntetnek. A rendőrségen azt is elmondták, hogy másik oldali provokátorok megjelenésére is felkészülhetünk, akik igyekeznek elvadítani a rendezvényt. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megvárjuk, mi lesz az aradi találkozó eredménye. • Amely kiábrándító volt, hiszen Grósz Károly arról beszélt, hogy a román elvtársakat is meg kell érteni. A román közvélemény pedig a magyar pártfőtitkáron nevetett... - Már aznap délután látszott, hogy nem lesz eredmény és rendkívül dühösen bántuk, hogy nem tartottuk meg a tüntetést. Ráadásul lemondani is nagyon nehéz volt. Emlékszem, mindannyian mentünk a Kárász utcán és akiket láttunk, hogy hozzánk készülnek egy-egy szál gyertyával, igyekeztünk elmondani, hogy elhalasztottuk a dolgot. Ekkor fogalmaztuk meg az akkori viszonylatban keményebb hangú petíciót Grósz Károlyhoz, amelyet már az aradi találkozó szelleme vezetett. • Milyen visszhangja volt a demonstráció hírének? - Nem emlékszem már a két időpont közt milyen pártrendezvény volt a megyében, talán első titkárt választottak, mindenesetre jellemző, hogy valaki megsúgta nekem, hogy az terjedt el, hogy én a pártház elébe fogom vezetni a tömeget és tiltakozni fogunk a nem-tudom-milyen elvtárs megválasztása ellen. Persze semmi ilyen tervünk nem volt, de valahogy belekeverte a kósza szóbeszéd... Egyébként nem volt semmi attrocitás az üggyel kapcsolatban, legfennebb a tüntetésre felhívó plakátjainkat tépkedték le. mi pedig szorgalmasan ragasztgattuk vissza őket. • Eljutott a petíció Romániába is? - Én éppen 1988-ban Prágában voltam egy nemzetközi színházi kongresszuson, ahol az itthoni szövetség elnökségét képviseltem. Mielőtt elindultam, szépen zsebre tettem a petíciót és amikor a kongresszuson elhangzott, hogy van-e valamilyen különleges ötlet vagy tanács, én beolvastam. Végül a csehek és a németek addig beszéltek ellene, míg nem került jegyzőkönyvbe, a románok pedig az ilyen rendezvényeken abban az időben ott sem voltak. De a szegedi felhívás szövege elhangzott nemzetközi téren is. Ami pedig magát a címzett Grósz Károlyt illeti, persze felküldtük neki, ő pedig pártfőtitkárként visszaküldött egy semmitmondó válaszlevelet, melyben jelezte, hogy tudomásul vette és továbbítja a pártközpont felé. Más visszhangja nem is volt, a magam részéről pedig a továbbiakban se negatív, se pozitív reakciót nem tapasztaltam. Panek József István Lajos professzor szerint. Szegeden a szakmai háttér megvan a csontvelő-átültetési központ kialakításához. (Fotó: Schmidt Andrea)