Délmagyarország, 1998. október (88. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-15 / 242. szám

CSÜTÖRTÖK, 1998. OKT. 15. VÁLASZTÁS '98 9 Két nappal március idusa után, 1848. március 17-én a pesti szerb diákok a Matica Srspska (Szerb Anyácska) egyesületének keretében megfogalmazták követeléseiket: nyelvi és vallási egyenjogúságot, oktatási és művelődési szabadságot, nemzetgyűlést (évente kongresszust) óhajtottak, és azt, hogy e kongresszusuk kérelmeit közvetlenül - a magyar országgyűlés elkerülésével! - „egyenesen Őfelsége elé" terjeszthessék. Április 8-án Aleksandar Kostics újvidéki városi aljegyző díszmagyarban és ékes magyar szóval kérte a pozsonyi országgyűlést: „Méltóztassanak minket testvéri karjaik közé mint ugyanegy hon fiait fogadni; mi pedig szent ígéretet teszünk, hogy mi szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk." Kossuth Lajost nem hatották meg e szép és bizonyára őszinte szavak. Udvarias válaszában elutasította a nemzetiségi követeléseket, mondván, hogy „egy nemzetnél több itten nincsen". Döntsön a kard?! Az újvidéki küldöttség tagja, Dorde Stratimirovics erre hevesen azt felelte Kossuthnak: ha kívánságaikat Pozsonyban nem teljesítik, másutt keresnek kielégíttetést. A szintén hirtelen Kossuth erre dühösen rávágta: „Úgy hát kard döntsön köztünk!" Ez elhamarkodott, végzetes kijelentésnek bizonyult. Április 14-én a Karlócán egybegyűltek már azt követelték, hogy Baranya, Bácska, Bánság, Szerémség szerb vajdaságot alkosson; élére Stevan Supljikacs császári ezredest szerb vajdává, Josip Rajacics görögkeleti érseket és metropolitát szerb pátriárkává választották. Követelték, hogy a szerb vajdaság „a horvát-szlavón és dalmát egyesült hármas királyságokkal" szövetséget köthessen. Egyesülését a szerb fejedelemséggel azért nem követelhették, mert ez még török hódoltság alatt élt. Szerb vajdaság kihasítását Magyarországból azért sem fogadhatta el a magyar kormány, mert a kialakítandó vajdaság területén akkor még csak minden harmadik lakos volt szerb, a többi magyar, német, szlovák, ruszin, horvát stb. Május 27-én szintén Karlócán, Rajacics pátriárka székhelyén, fegyveres fölkelésre szólították föl a szerbeket. „Legyetek készen mindenki ellen indulni, aki nemzetiségteket lábbal tiporja; aki belőletek rabot és nem szabad szerbet akar csinálni; aki a ti vitéz, hős fajotok nyakára kötelet akar tenni..." A szerviánok V. Ferdinánd Batthyány Lajos miniszterelnök kérésére június 10-én és 16-án békítő manifesztumokat adott ki, fölszólítva a szerbeket, ne higgyenek a vakbuzgó lázítóknak; engedelmeskedjenek a magyar kormánynak. Hasztalan. Szerbiából, Boszniából, Crna Gorából (Montenegróból) Ferdinánd Mayerhofer belgrádi osztrák konzul szervezésében mintegy tíz-húszezer martalóc jött át Magyarországra. Ezeket a nép a hazai szerbektől, az akkor úgynevezett rácoktól, megkülönböztetve szeragyonlőtték..." - írta Rácz József. Beniczky Andor mártíriumát Juhász Gyula a szegedi hetilapnak, a Homokórának 1928. december 1jei számában idézte föl. Vadász Manó polgármester a Szabadság téren csillapítani igyekezett a tömeget: - Polgártársak! Ez ház a szabadság?! - kiáltotta. „De senki sem hallgatott rá - írta Reizner -, sót egyikük fegyverével célba veszi, s hogy ha idősb Habi József a dördülés pillanatában a fegyvert meg nem taszítja, a polgármester halva terül el." A szegedi vérengzésnek hatvan áldozata lett. Történelmi tanulságok Szokványos szöveg, hogy a nép közt soha nem volt nemzetiségi viszály. Sajnos, mint láttuk, nem igaz. Az azonban igaz, hogy az összeütközések mindig uszítás és rágalmazás, félreértés és félremagyarázás következményei voltak. 1848-49-cel kapcsolatban megírta ezt már Tömörkény István (Faj és felekezet, 1911) és Móra Ferenc (Harmadikon, 1924) is. Móra az öreg szőregi szerb szájába adva így: „Az úgy volt, hogy magyar bakter mondta: »gyinnek rácok, megölnek benneteket«, rác bakter mondta: »gyinnek magyarok, megölnek benneteket«. Addig beszélte magyar bakter, rác bakter, még a népek csakugyan megöldösték egymást." A bakter itt jelképes szó, Móra nyelvművészetéhez illőn, stílusosan illeszkedik az elbeszélés helyszínéhez, a harmadosztályú vasúti kocsihoz. Mindenféle uszítót jelent, olyat, aki bortól, olyat, aki vakhittől részegen hergeli föl a hiszékeny embertársait a másik, a másféle ember ellen. A százötven évvel ezelőtti szőregi és szegedi véres vasárnap históriája ezt igazolja. Az esetnek a történetírás számára is van általánosítható tanulsága. A két friss beszámoló, Moczika Döméé és Rácz Józsefé, nem említ az esemény megítéléséhez nélkülözhetetlen két fontos mozzanatot;, a szerb jegyző osztott-e fegyvert a szőregi szerbeknek, és a szegedi nemzetőrök részegek voltake, s mennyien? E két fontos tényezőre csak a későbbi emlékezés (Kováts Istváné 1884-ből) és földolgozás (Reizner Jánosé, véletlenül szintén 1884-ből) utalt. Anatole Francé írta Walter Raleigh (1552-1618) angol történészről, hogy amikor történetírói munkája miatt 1603 és 1616 közt a hírhedt Towerban raboskodott, folytatta történetírói munkáját: világtörténetet írt. Egy alkalommal valami csetepaténak volt szem- és fültanúja, s másnap megdöbbenve tapasztalta, hogy a dolgot minden tanú másképpen mesélte el neki, és ő is másképpen emlékezett, mint ahogy a szereplők és tanúk elmondták. Csalódásában addig írott világtörténetét kihajította a börtönablakon, mondván: mit tudunk mi arról, amit nem láttunk, nem hallottunk, ha arról, amit tulajdon két szemünkkel szemléltünk, sem tudunk semmi bizonyosat! Óvatosan kell tehát hitelt adnunk még a kortársi emlékezéseknek is. Gyanakvással szembesítve őket, talán megközelítjük a történelmi igazságot. Pétor László • Az 1848. október 15-i, véres vasárnap A szerb fölkelés a Délvidékeit viánoknak nevezte. E kalandor, rabló fegyvereseknek életformája, megélhetése volt a háborúskodás. Érdekükben állt tehát, hogy még jobban föltüzeljék szerbjeink elégedetlenségét. Az első fegyveres összecsapásra is Karlócán került sor június 12-én. A péterváradi katonaság föl akarta számolni az ottani szerb katonai tábort. Július 14-én a szenttamási tábort kísérelték meg szétverni; hasztalan. Sikertelen volt az augusztus 19-i és szeptember 21-i megismételt támadás is. Az első jelentős magyar győzelem a perlaszi (Torontál vm.) tábor bevétele volt. Október 3-án V. Ferdinánd olmützi kiáltványában hitszegően szembefordult a törvényes magyar kormánnyal. Fölhívására Temesvár helyőrsége kimondta: nem engedelmeskedik a magyar kormánynak. A szerb fölkelőknek ez új célt adott: elfoglalni Szegedet és a Bánságot, kapcsolatot teremteni Temesvárral. Megindultak Óbecse, Törökbecse és Kikinda ellen. >1 szegedi szerbek A délvidéki harcok vérengzéseinek híre hamar eljutott Szegedre. A város magyarsága fenyegetve érezte magát. A városban ekkor mintegy másfél ezer szerb élt. A 18. század elejétől, ha nem mindig vita nélkül is, de hagyományosan kialakult szerepük volt Szeged vezetésében. Polgármester, főjegyző, tanácsnok került ki közülük. Petrovits István (1803-1877) a negyvenes években jegyző, főjegyző, majd tanácsnok volt. Az 1848. március 15-i fordulat után a közhangulat a régi vezetők ellen irányult, így május 16-án Petrovitsot - több magyar tisztségviselővel egyetemben - nem választották meg ismét tanácsnoknak. Sérelmében azonnal Karlócára, a szerb fölkelők „fővárosába" utazott. Egykettőre Rajacics pátriárka bizalmasává lett. Utóbb a felesége is utána szökött. Petrovits ösztönzésére hagyta el szülővárosát, és szökött Belgrádba barátja, Veszelinovits Bazil ( 1808-1888) városi tanácsnok is, noha őt május 16-án főjegyzővé választották. Példájukat még több szegedi szerb - köztük a pópa - is követte. Ez a fölkelőktől fenyegetett magyarok körében lélektanilag érthetően gyanút keltett az itt maradt szerbek iránt is. Néhány szerb meggondolatlan, fellengzős nyilatkozatával növelte ezt a gyanakvást. Román Sremacs június elsején, áldozócsütörtökön a mulatozó tanyai magyaroknak odakiáltotta: „Csak egyetek, igyatok, őszre fejeteket úgyis vasvillára aggatjuk!" A fölsővárosi Szubó szerb ügyvéd testvére meg azt híresztelte, hogy a szerbek nemsokára a magyarok hátán fognak járni... Ilyen hangulatban már meddő volt a szerb egyházközség július 20-i hűségnyilatkozata, amelyben a délvidéki „bőszült lázongókkal" megtagadtak minden egyetértést, sőt azt ígérték: az ellenük folytatott harcban „minden erőnkkel részt venni készek vagyunk". Augusztus 13-án újabb esemény táplálta a magyarok gyanúját. Az erdélyi román határőrezred 2. zászlóaljának hajón kellett volna Óbecsére indulnia. Ám ehelyett az éj leple alatt Szőregre mentek, onnan pedig Lausevics ügyvéd gondoskodásából szerb kocsikkal Óbébra, onnan pihenő és derekas vendéglátás után tovább - Temesvárra. Szegeden árulásról beszélt mindenki, és nagy veszedelemtől tartottak. Napok teltek, mire a kedélyek megnyugodtak. A szőregi véres nap Kossuth október 4-i szegedi toborzóbeszéde után 15-én, vasárnap reggel 9 órára a községházánál összegyűltek a szőregiek, hogy az általános népfölkelés keretében megtárgyalják a máriaföldi (Torontál vm.) táborba szállás részleteit. Szőregnek ekkor 1380 szerb, 1030 magyar és 20 zsidó lakosa volt. A hagyomány szerint a btró és a jegyző másmás nemzetiségű, így ekkor a jegyző, akit korábban sem szíveltek, Dorde Barakovics volt. A népgyűlésen valamelyik magyar azt a hírt dobta be a tömegbe, hogy az éjszaka a jegyző a szerbeknek fegyvert osztott ki. Moczika Döme községi esküdt a Rácz József szolgabírónak még aznap este írt jelentésében ezt álhírnek mondotta. Szeged történetírója, Reizner János azonban Á régi Szeded (1. kötet, 1884) című művé-, ben azt írta, hogy a jegyző a nemzetőrségnek szánt 150 fegyvert valóban a szerbek közt osztotta szét. Az erről támadt vita hevében a jegyző nevelt fia, Veinrich Ágoston a mostohaapja védelmére kelt, és dühében Így ragadtatta el magát: - Bassza az ily magyaroknak Istenét, aki ily álhíreket kohol! Nem szeretem a trágárságot, de ezúttal kénytelen vagyok Moczika Döme esküdt jelentését szó szerint idézni, hogy hitelesen érzékeltessem azt a tömeglélektani helyzetet, amelyben a véres következmények születtek. Közben ugyanis megjött és beszállt a vitába maga Barakovics jegyző is, és egymás szidalmazása közben szembeköpte Kertész Györgyöt, mondván: miért hazudik?! Erre a magyarok azt kiabálták, hogy ez a jegyző nekik ezentúl nem kell, és a jegyző fiát meg akarták lincselni. A lármára odaért Követs András (1800-1862) másra tüzelés fejlődött ki, s az utóbbiak közül már mintegy 15-en estek el, amire a szerbek a szomszéd Deszkre futottak." Kováts István is úgy emlékezett: „A szőregi rácok visszalövöldöztek, s néhány emberélet áldozatul esett." Vérengzés Szegeden A nemzetőrök utolsó százada, amely késve ért Szőreg alá, a tüzelés hallatára visszafordult, lélekszakadva visszatért Szegedre. Reizner szerint „maga a százados" (nevét nem közli) azt kiáltozta: - Jönnek a rácok, a mieinket Szőregen már öldösik! Azt hitték, szerviánok foglalták el a falut. „Villámgyorsan terjedt el a rémhír, hogy az ellenség Szeged alatt van, az útra kelt nemzetőrök egy részét már legyilkolták, és most a város lakosságára kerül a sor. Futkosás, lődözés, dobpergés, »fegyverre« kiáltozás hangzott mindenfelől, s vak düh és ingerültség fogott el mindenkit" - írta Reizner. Félreverték a harangokat. Tömeghisztéria tört ki. A városháza tornyából az őrök azt jelentették, hogy az országúton fölvert nagy por közeledik. A hídfőnél ágyúkat állítottak föl. A porfelhőt marhacsorda verte föl: román hajcsárok terelték őket Szegeden át talán Bécs felé. Okét nézték szerviánoknak, s kezdték lőni. A marhákat és hajcsárjaikat egyaránt lelövöldözték. Két román élte túl a vérengzést. A lincselők rátámadtak a város szerb lakóira, főként kereskedőire. A főtérnek (akkor Szabadság térnek) a mai Klauzál térre eső részén Jovan Zeravics nagykereskedőt (városi képviselőt!) és személyzetének egy részét lelőtték, üzletét kifosztották. Hasonlóan gyilkolták meg Laurevics, Damjanovics, Subics kereskedőket. Fölsővároson Szubó ügyvédet és említett testvérét gyilkolták meg. A fosztogatás utóbb a nem szerb boltokra is kiterjedt. Egy lelőtt román hajcsár még mozgott, ezért szuronyokkal döfködjék. Beniczky Andor (1809-1848) lovas nemzetőr hadnagy, szegvári szolgabíró, Dugonics András unokaöccse (Teréz húgának fia) „arra menvén csak azt mondó: »ne bántsátok, hiszen már meghalt«, nekifordultak, és Csata Szöregnél, 1848-ban. (Illusztráció) Rajacics szerb pátriárka. Székhelyén, Karlócán szólították fegyveres felkelésre a szerbeket katolikus plébános, és csitítani próbálta mindkét tábort, figyelmeztetve őket, semmi törvénytelenséget ne kövessenek el. Várják meg a szolgabírót, majd az igazságot tesz a jegyző fiának ügyében. A magyarok követelték, hogy vetjék vasra a fiút, különben ők verik agyon. Erre Moczika Döme „a nép kívánságára s a nagyobb rossz elhárítása végett" vasra verette és becsukatta a fiút. így lecsöndesítve a zúgolódókat, sikerült szétoszlatnia őket. A szegedi nemzetőrök Ez történt délelőtt. Délután 2 óra tájt ért Szőregre „több száz kocsival" a kikindai szerb tábor ellen induló hat századnyi szegedi nemzetőr zászlóalj első százada. Sem Moczika Döme, sem Rácz József jelentése nem említi, de Kováts István (1822-1902) építőmester önéletrajzából tudjuk, hogy szüret után lévén - jórészük részegen. Reizner is azt írta: „Az elindulási készülődések egész délig húzódtak, s a hosszas búcsúzgatás közben az újbor hatása már igen meglátszott némely századon." Amikor az első nemzetőrök Szőregre értek, a szerb jegyzőtől megsértett Kertész György elpanaszolta nekik, hogy a szerbek közt az éjszaka „alattomosan fegyvereket osztottak el, és a jegyzőnek fia a magyaroknak istenét káromolta", egy csapatuk Barakovics jegyzőt halálra keresve megrohanta a községházát. A jegyzőt nem találták, de betörtek a fogdába, és a jegyző vasban lévő fiát „több lövésekkel és szúrásokkal kegyetlenül meggyilkolták", és holttestét az utcai pocsolyába dobták. Mások a szerbek házaira rontottak, „valóságos vadászatot tartottak a gyepen szétfutott rácok ellen". Földúlták a szerb templomot; az egyik pópának combját kaszával keresztüldöfték. A másiknak sikerült elmenekülnie. Moczika esküdtet is halálra keresték, házát föltörték, átkutatták. A tobzódókat csitító Követs plébánost is megfenyegették, vádolva, hogy a szerbeket pártolja. ,.Egyszóval - írta másnapi jelentésében a Rónay Móric alispánnak Rácz József szolgabíró - mindenki veszedelembe[n] volt, ki mint jobb érzésű, valaki[t] védelme alá vett. És nagy nehezen sikerült a szőregi magyarságnak a sokTkönyörgés után, hogy a gyilkolással felhagyván útjokat Béb felé folytassák." Sem Moczika Döme, sem Rácz József jelentése nem szól arról, amit Reizner írt: „A szőregi szerbek közül néhányan eközben szintén lövöldöztek, állítólag az átvonuló nemzetőrség tiszteletére - amiből a nemzetőrök s a szerbek közt kölcsönös egy-