Délmagyarország, 1998. szeptember (88. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-19 / 220. szám

SZOMBAT, 1998. SZEPT. 19. STEFÁNIA-INTERJÚ 9 • Sz. Simon István új könyve „Hatott rám, mint gyalura a forgács" Sz. Simon István: Amit megírtam, az a teljes igazság. (Fotó: Schmidt Andrea) Sz. Simon István gyönyörű könyvében, a Kornélia kisasszonyban vallott, mégpedig arról, hogy a kisebbik testvér - itt egy fogyatékos kislány, kislánya - szíves szolgálata naggyá tesz. Vallott arról, hogy a fogyatékos ember léte nem csapás, hanem lehetőség. Elfogadva, befogadva: áldás-áradás. „Sok lemondás és áldozat kell ehhez. Mi boldogságnak hívjuk. Sajátos életforma, de nem sajnálatra méltó" - olvasom a könyvben. Ez a könyv bátorít. így vagy úgy, emberségünk vállalására bíztat. Mert mondjuk ki: az ember, úgy ahogy van fogyatékos, hacsak nem öntelt, önelégült, de az betegség; ha idejében föl nem fedezzük, halálos. Az ember - tisztelet a kivételnek Ez a könyv bátorít még csak nem is .feleség", jóval kevesebb. Csupa éhség és szomjúság. Úgy ahogy van elégtelen, ezért elégedetlen. Mindannyian rászorulók vagyunk. Rászorulunk egymásra. „Rá kell döbbennünk, milyen kicsinyek vagyunk... meglegyinthet bennünket, az a meggyőződés: talán mégis egymásért vagyunk." Egymásra szorulunk, egymásért vagyunk, nem mintha a szív végtelen (drága) éhségét és szomjúságát mi tudnánk orvosolni, mintha ugyan mi lennénk az Elet Fogyhatatlan Kenyere és a Kiapadhatatlan Öröm Bora, de ha valaki kéri tőlünk, megengedi nekünk, hogy szeressük, és mi nem állunk ellent, akkor felszakadnak a zsilipek, megindul az áldás-áradás. Akkor megtörténik a csoda, hogy minden fogyatékosságunk ellenére kezünkből ki nem fogy a Kenyér, s szívünkből fölfakad a kiapadhatatlan forrás, az „Öröm Borával". Magunk adjuk, magunkból, mégsem magunkat, múlhatatlanul többet, az Ajándékot, melyből mi is csak részesülünk. Milyen is ez a könyv? Hogy is mondja Pázmány Péter? „Együgyű szókkal, de csuda nagy lelki bölcsességgel megírt könyvecske." Zatykó László Sz. Simon István, a Délmagyarország nyugalmazott főszerkesztője olyan könyvet írt, amelynek hatása és témája alól az olvasó aligha tudja könnyen kivonni magát. A színigaz történet a születésétől Down-kóros kislány, Kornélia története, akinek a felnevelését a szerző második házasságával vállalta, és teljesítette teljes lélekkel. Mindezt egy olyan korban, amikor az óvodák és az iskolák még bezárták kapuikat a fogyatékos gyerekek előtt s csak két lehetőség között lehetett választani: a kis Kornéliát vagy otthagyják egy „speciális" otthonban, vagy az emberi szeretet, törödés és áldozatvállalás különleges keverékével felnevelik. Sz Simon István: Kornélia kisasszony című vallomása ez utóbbiról szól. Szerzője célja nem irodalmi vagy öncélú kitárulkozás volt, hanem annak az olvasónak ajánlja, aki érzékeny az emberi sorsok iránt, és főleg olyan családoknak, akik Kornéliához hasonló értelmi fogyatékos gyermeket nevelnek. • Egy ilyen könyvet nem lehet ,fedezékből" megírni: lélekben úgy kell megnyílnia, ahogy egyetlen más íráshoz sem. Hogyan sikerült megtenni? - Voltaképpen egész életemben elég nyitott emberként éltem; közlékeny típus vagyok, nem csináltam titkot a hibáimból, a bajaimból sem. Persze tudom, ha egy fogyatékos gyermekről van szó, az emberek az ilyen természetű gondjaikat legszívesebben eltakargatják. Nem tudnak róla beszélni, fájdalmas is, érzékeny pont is. Nekem viszont valósággal az volt a gyógymód, hogy nyíltan felvállaltam. A kislányt egyáltalán nem takargattuk, soha, sehová el nem zártuk, ahová lehetett, magunkkal vittük. Ugyanakkor, ha felvállaltam, hogy írok róla, akkor ezt csak nyíltan volt szabad tennem. Erről a témáról felületesen beszélni, csak úgy fecserészni nem szabad. A kitárulkozáshoz kellett a feleségem, a kislány édesanyja is, aki érzelmileg még mélyebben érintett volt, viszont szintén úgy fogta fel, hogy ez a mi sorsunk, küldetésünk, áldozatunk és örömünk egyszerre. # Említette hogy a kiadáshoz a lelki megerősítést Zatykó László ferences testvértől kapta, aki a ferences estekre előadni hívta a témában. A nyitó idézet is Lukács Evangéliumából származik. Ugyanakkor megjegyzi: „ateista vagyok"... - Én kalapot emelek László atya katolikus hivatása előtt is, de legelsősorban a tapintatos, érzékeny embert tisztelem benne, aki szeretné az elesettek számára könnyebbé tenni ezt a bajjal, szeretetlenséggel teli komisz világot. Nekem mindenki szövetségesem, aki tiszteli a család, gyermek, szeretet, áldozat fogalmakat, így lelkileg nagyon egyszerű volt összetalálkoznunk. László atya nagyon mély érzésű ember és hitével, tartásával, példájaval is nagy segítséget adott, hogy ezt a munkát így meg tudjam csinálni. Ideológiával egyáltalán nem foglalkoztunk: az atya nem térített, én pedig nem akartam őt a hitében megrendíteni. • Ön Szegeden személyiség, rengetegen ismerik, harmincöt éven keresztül dolgozott a Délmagyarországnál, tekintélyes főszerkesztőként vonult nyugalomba. Ha már a komisz világról szó esett, nem félti magát a kitárulkozástól? - Mindenkiben lenne aggódás, ha ilyen témáról vallana, bennem is van. De inkább a könyv, mintsem magam miatt. Azt szeretném, ha tényleg eljutna azokhoz, akiknek szól. Én, mint már említettem, eléggé nyitott ember voltam, és akik ismertek, általában tudtak a kislányról is. Annál is inkább, mert a kis Kornéliát soha nem dugtuk el, ahová mentünk, igyekeztünk magunkkal vinni. Még színházba vagy a munkahelyemre, a szerkesztőségbe is... • Meg is jegyzi, hogy amikor a kislánnyal foglalkozott, megszűntek a szerkesztőségi súrlódások és viták. A szigorú igényességéről ismert Sz. Simon István főszerkesztő személyisége megváltozott? - Az igényességet vállaa lom, de nem voltam szigorú... Viszont kétségtelen, hogy ez a csöpp emberke, aki az értelem küszöbét éppcsak átlépte, visszahatással volt rám. Nem markánsan, inkább - úgy fogalmazok valahol mint gyalura a forgács. Gyöngéden, apró kis finom nüanszokkal hatott, mégis formáló eró volt az együttélés. Számtalanszor észrevettem magamon: más lettem. Türelmesebb, toleránsabb, megértőbb, nyugodtabb, csöndesebb. Beleláttam az emberi magánviszonyok olyan szférájába, ahová azelőtt nem, és ez a szféra meghatóan szép pillanatokat adott. Ezt először csak megéreztem, aztán arra gondoltam, milyen csoda is volna, ha az embernek ezek a lelki tulajdonságai igazán hatnának. Tömegméretben. Családi, társadalmi, emberiség méretben. A mai életben persze már más törvényszerűségek munkálnak, más a megélhetésért való küszködés. Az a kor, amelyikben mi ezt a kislányt nevelgettük egy szocialistának nevezett langymeleg, gondoskodó, atyáskodó társadalom volt, amelyben gyakoribb volt az emberi összetartozás melegebb megélése. Most egy kicsit elidegenedtünk egymástól, mert a mai versenyben mindenki szeretné a maga jogos jussát megszerezni, s ez óhatatlanul szembeállít embereket. • Nyilván lesz olvasó, aki fikcióként veszi kezébe a könyvet. Mit üzen nekik? - Én természetesen nekik is ajánlom, de ez most az a ritka eset, amikor egy könyvnek minden szava igaz. Tiszta lélekkel mondhatom, hogy amit megírtam, az a teljes igazság a kislány körül. Ez a könyv biztosan nem mindenkinek fog olyan élményt okozni, amilyet egy szépirodalmi műtől megszokott; én azokat is megértem, akik ezt a fajta világot nem ismerik, nem tudnak róla, és el is zárkóznak előle. Az a vágyam, hogy a könyv olyan olvasók kezébe kerüljön, akik rá tudnak hangolódni, akkor is, ha nincs gyakorlati közük a benne foglaltakhoz. • Sz. Simon István: Kornélia kisasszony cimű könyvének bemutatója szeptember 21-én hétfó'n 17 órakor lesz a Sajtóház klubjában (Szeged, Stefánia 10.). A Délmagyarország Kft. gondozásában megjelent művet Dlusztus Imre ügyvezető igazgató, lapunk főszerkesztője ajánlja az olvasók figyelmébe. Sz, Simon István Kornélia kisasszony (részletek) (...) Ezeket a gyermekeket megbízhatóan meg lehet tanítani mindenre, ami társadalmi elfogadottságukhoz szükséges, beilleszkedésükhöz nélkülözhetetlen. Kornélia például biztosan tudja, hogy a fizikai szükségletek diszkrét dolgok. Kiskorától kezdve nem kiabáljuk ki, hogy pisilni vagy kakálni kell. Ezt még magunk között, otthon is halkan és bizalmasan súgja oda valamelyikünknek. Szoktatás csupán és könnyen rögzíthető. Nem csámcsog, nem hörböl, nem büfizik, ha csak hirtelen rá nem tör köhögés, vagy rosszul nem nyel. Ha mégis kiszalad egy hang alul vagy fölül, föltétlenül és bárhol exkuzálja magát, s eléggé eredeti módon: „Bocsánat! Disznó vagyok! Nem akartam." Ezekről a történések sorrendjében szoktattuk le, határtalan türelemmel. A csámcsizás elhagyása volt a legnehezebb, hiszen a Downgyerekek nyelve nagyobb a normálisnál, így a szájüregben nincs annyi hely a falatnak. Kisebb falatokkal tanultunk enni és ezerszer is, tízezerszer is elhangzott: „Csukott szájjal! Csukott szájjal!" El is értük az optimumot: Kornélia gyönyörűen eszik, sohasem fal, alaposan rág. Kés, villa, kanál, minden kéznél és ügyes ujjaival mindegyiket a helyén és precízen használja, akármilyen elegáns, puccos helyre el lehet vele menni. Ha véletlenül elfelejtünk szalvétát tenne a tányérja mellé, követeli. Amit megtanultunk, ahhoz ragaszkodik. Mi mindennap dolgozunk, keményen és állhatatosan. Kornélia fáradhatatlan. Mindent szeretne csinálni, amivel mi foglalatoskodunk. Bármelyikünk dolgozik otthon, egy sarkot adni kell neki az íróasztalon, svel - ő is. Éppúgy rovatokat nyit egy tv papíron, mint ahogy Anyucska nyomtatványain látja, ki is tölti a rovatokat sajátos krikszkrakszokkal, aztán megcsinálja az átvitelt és az áthozatot, a legvégén pedig ugyanúgy aláírja. Szerkesztek egy könyvet, ábrákkal, képekkel, számolom a betűket, és méretezem a képeket, és Kornélia leutánoz a kis íróasztal sarkon engem is. Az ő papírján majdnem olyan formáció van, mint az enyémen, pedig ő szemből látja. Megfordítja a tükörképet. Miért s hogyan? Titok. Éppen akkora titok, hogy mi miért látunk másként, mint a szemünk. Jelenléte még akkor sem zavaró, midőn határidős munkákkal vergődünk, utolsó estéken. A feszültséget inkább oldja, mint tetézné. Nem gátol, hanem segít. Az igyekezete, a megfelelni akarása emel. Buzgólkodása olyan bájos és ihlető, hogy akár társszerzővé emelkedhetne. Nagyon szeretek vele együtt dolgozni. Látja az arcomon, hogy elakadtam, töprengek, s megszólít: - Apucskám, szólhatok? - Szólhatsz, drágám. - Csináljak egy fröccsöt? - Az jó lenne! És csinál. Tálcán hozza. Megleshette már százszor, hogy apucska szeret fröccsözni, mikor dolgozik, így jobban halad. Pompás ráérzései vannak. (...) Amit tőlünk vagy másoktól lát, szeretné megpróbálni. így jut el egyszer ahhoz az ötlethez, hogy varrni szeretne. Pannika barátnője ebben a „vétkes", mert tőle látta először, hogy fehér vásznakon kalászok és virágok nőnek szorgalmas ujjak alatt. Féltjük a tűtől meg az ollótól. Egy rossz mozdulat, és szeme sem lesz! De a vágyakozás oly nagy Kornéliában, hogy nincs szívünk megtagadni tőle. Van neki egy kis elektromos játék varrógépe, amivel egymáshoz fércelhet textíliákat, de ó most saját kezűleg akar varrni! Igazi melléülős gyakorlat. Veszünk kivarrós mintákat, színes fonalakat, öblös lyukú tűket és először mi varrunk, hogy lássa: így kell befűzni, így kell ölteni..., de hamar kiragadja a kezünkből. Majd ó! Óvatos, megfontolt és ügyes. Meg-megszúrja csöpp ujját, sziszeg, szájába kapja, de nem megy el tőle a kedve. Téli délutánokon, estéken már el kell tiltani ettől a kedves játéktól, mert önkínzásig csinálná. A kis terítők sorra készülnek Évikének, Zsuzsa néninek, Nagytibinek, Jucinak, anyucskának... El is kell majd juttatni mindenkinek, névnapra, születésnapra, karácsonyra. Máskor meg vasal. Látja, amint édesanyja simogatja a ruhákat, neki is kell egy kis vasaló. Zsuzsi baba ruhái az elsők, aztán minden más kis textildarab sorra kerül. Tűz nélkül vasal, nincs áram a vasalójában, de olyan pontosan leutánozza anyucska műveleteit, hogy csak bámulunk. Ha anyucska „vasalik", ő is előszedi gönceit és vasalja, hajtogatja, szabályos szép halomba rakja, időnként önállóan is belekap, s amíg a kaija bírja, vasal és vasal. Kornélia a háztartásban nagyon jól feltalálja magát, a konkrét napi életben teljesen járatos. Tudja, mi mire való, mivel hogyan kell bánni. A gyufához nem nyúl, talán megkapta egyszer az ujját, a tűzhelyet is kerüli, konnektorral nem kezd ki, késsel és ollóval kéretlenül sosem dolgozik, tudja mi szúr és mi süt, anélkül, hogy valaha is megégette volna az ujját. A hétköznapi, szokásos környezetben magabiztos, tévedhetetlen. A konkrét világot meghódítottuk! A Kornélia-típusú gyermek teljesen kiszolgáltatott a szülők és a közvetlen környezet intelligenciájának, tűrőképességének, pedagógiai és módszertani leleményeinek, lelki gazdagságának vagy sivárságainak, szenvedélyeinek és közömbösségének, de legalább ilyen mértékben anyagi és társadalmi helyzetüknek. A felismerés másik oldalán viszont az áll: minden kiszolgáltatottság ellenére elemi erővel és folyamatosan hat vissza. Nem elesett - csak ha hagyjuk! Nem kiszolgáltatott - csak ha nem törődünk vele! A világ ismeretlen, meg nem hódítható, meg nem ismerhető számára - ha kirekesztjük belőle! Ők bizony nagyon is intenzív kapcsolatban akarnak élni szülőkkel, testvérekkel, rokonokkal, barátokkal, társakkal. Bennük minden érzés és élmény föltranszformálódik. Kapcsolatuk személyekkel és a világgal elsősorban érzelmi viszony. Egészséges családi környezetben egy atyai pofon vagy egy anyai szitkozódás múló semmiség. A szülő megröstelli, a gyerek megrázza magát - ennyi. Kornéliát egyszer letaslizni életre való szégyen és fájdalom volna. Mindenki abban legbiztosabb, amit saját tapasztalataiból desztillál. Mit jelent például betegnek lenni? Boldognak lenni? Csak saját mérce méri meg. Ettől szép és változatos a világ. A szegény megvidámodik attól, amit a gazdag észre sem vesz. A sokat látott ember lefitymálja, amire más embertársa rácsodálkozik. Nem tagadom: mi szüntelen rácsodálkozással bámulunk kis virágunkra. Ma pedig már úgy gondoljuk: aki sosem ért meg valami csodát, ingyen élt a világban. A mesének mindig van summázata is. A mi mesénké ennyi: íme, itt van egy gyermek, aki szeretettel simogatja a világot. A világ ilyenkor dorombol néki. És ő vele dorombol...