Délmagyarország, 1998. augusztus (88. évfolyam, 179-203. szám)

1998-08-01 / 179. szám

10 HELYI TÜKÖR SZOMBAT, 1998. AUG. 1. Podmaniczky Szilárd Ásás Giorgio de Chirico: A gyermeki agy kritikán túl Szabó C. Szilárd Engedjétek hozzá a kislegyeket! M

iféle mondat juthat először eszembe, ami elkapat. Egy bizonyos fazon vagy faszi életét kellene ügyes felütésként megkezdenem vele. Rövid élet - kis bekezdés. Strásó a lelkem. Amikor az egyéves slrásótanfolyamra jelentkezett, életrajzot is csatolt a kérelméhez: „Már kora gyermekkoromban elhivatást éreztem erre a pályára, már kora gyermekkoromban szívesen eltemettem játszópajtásaimat a homokozóban..." Még harmincévesnek se nézett ki, amikor harmadszorra, de elfogadták a kérelmét. Délután volt, tavasz, tizennégy óra 27 perc (a tévében Stirlicet ismételték). Benyúlt a zsebébe, hogy előhalássza a postaláda lapos fejű, kevés fogú kulcsát. Látta, hogy a ládába küldemény érkezett, de az eszébe se jutott, hogy neki szól; a tartalomról ne is beszéljünk. Átfutotta az összes zsebét, oszt hiába, a lelkem. Kisebb feszítővassal és fémnyelű kalapáccsal tért vissza. - Két mozdulat és fény derül a láda tartalmára mondta mint egy cirkuszigazgató a kettéfűrészelt ember című mutatvány csúcspontján a szomszédban ásójára támaszkodó embernek, aki a hajnalban megkezdett fárasztó ásás után végre valamit szemügyre vehetett, fejét kissé megbillentette, akárha egyik szemével jobban tudna magasról nézni. A feszftővas előrenyomulása párosult a kalapács ütőerejével, majd tovább ívelt egy pattintó mozdulat felé, és a ládából előbukott a levél. Már röptében látta - ehhez egy idő után hozzászokik a szem, beleépül a látásba -, hogy a levélen a saját neve áll. Eldobta a szerszámokat, remegve, lihegve, fújtatva és a csoda tudja miféle, talán rágcsálóra jellemző gyorsasággal feltépte a levelet, aztán falta a sorokat, végül bal kezében a borítékkal, jobban a levéllel az ég felé csapott, és fejét himbálva üvöltözött: - Fölvettek, megvan, fölvettek, megfogtam! Kapkodó, izgalomtól vibráló szemekkel körülnézett, kinek mondhatná el mihamarabb a fényes és üdítően friss eredményt, hogy most már az Isten se állíthatja meg abban, hogy szakképzett sírásó legyen, mert ugye, így gondolta, az álom kapujában már csak nem rogyhat össze. M

eglátta a férfit a szomszéd kertben, aki még mindig ferde szemmel nézett. Odarohant, és mutatta a papírt. - Sikerült, ember, fölvettek a Sírásóképző Intézetbe. Ösztöndíjas leszek, és az elméletet a gyakorlattal párosítva páratlan eredményeket érek el. Az öreg kiegyenesítette a nyakát a szomszéd kertben, de ennél többet nem mozgott: - Nagyvalami?! - motyogta unottan, az ásó nyelén támaszkodó kézfején pihentetett állkapcsa meg se rezzent. - Ugyan, mit ért maga ehhez, aki csak harminc vagy negyven centiméter mélyen mozgatja meg a földet? - és egy kissé lehiggadt. - Hogy mit értek? Nehogy azt higgye, hogy nincs mélyásás. Van amikor egy méter mélyen megmozgatom a földet, gyökeresen megváltoztatom a talajt, sőt, ástam már kutat is, mélyebbet, mint a templom magassága - mondta az öreg, akin látszott, előbb hozzák ki sodrából a folyót, mint őt. A leendő sírásó dühében zsebre vágta a levelet, félrebillentette a fejét és akkora tüzek gyúltak a szemében, mint egy atommáglya: - Hiába próbál nekem magyarázni, én közvetlenül foglalkozok majd az emberekkel, és nem akárhogy, érzéssel kell bánni azzal a testtel is, amelyikben már hűlt helye a léleknek. Tudja maga, milyen az, úgy foglalkozni egy emberrel, olyan emberséggel, mintha még élne? Itt nem pusztán gödörről, mélyítésről, anyagmozgatásról van szó, hanem komoly lelki munkáról, hogy kedvenc szerzőmet idézzem: „A végtisztesség formai illúziójáról". Az öreg nem adta alább egy legyintésnél: - Maga még egy ma született bárány, aki összekeveri az elméleti földmunkát a lélek gyakorlati mozgásával. Jobban tenné, ha megnézné a mozgatórugókat, és csak aztán jönne tűzbe, nem pedig fordítva, hogy először tüzel és csak aztán nézi meg a rugókat. Ha ezt nem fogadja meg, biztos lehet benne, hogy a slrásása se jól forogja ki magát. - Hm. Remélem, nem abban bízik, hogy a tapasztalataival földre teríthet engem, engem, aki nagyobb medvével is megbirkózott már. Vagy csak egyszerűen ki akarja ásni a csatabárdot, mert unja a kerti munkát, a trágyabeforgatást, és nem hajlandó beletörődni, hogy amíg én porhüvellyel dolgozom, addig maga csak komposzttal? Vegye csak észre, nem szabad fölcserélni a szart az emberrel! - Drága fiam, nem az atya szól belőlem - türelmét egyensúlyozandó némi mozgással: elzsibbadt lábait kiegyenesítette, aztán visszaeresztette sarkát a földre majd meglátja, ha egy kicsit jobban belemélyül a munkába, hogy a hulla már nem ember, ha valakinek kampec dolóresz, az már nem ember. Ha valaki földobja a talpát, annak már az édes sem keserű, annak talán jobb is lenne, ha egyszerűen elfújná a szél, és nem állítanának neki drága keresztet, mert sokan félelmetesen halottimádók, készek egy jól kivitelezett sír miatt elvenni szájuktól az ételt, ahelyett, hogy csupán az emlékeikben őriznék az elpatkoltat, nem pedig a márványba vésett Times betűtípussal dolgozó sírköves műremeke előtt hullatnák könnyeiket, hogy megszerezzék maguknak a fájdalom okát. Ez gyalázat, édes fiam, ez a gyalázat, mert aki nincs, ahhoz csak emlékezésben fordulhatunk - és nem tudom, ki a te kedvenc szerződ, de nagy seggfej, mert a formai illúzió a szemrebbentő gyalázat, ami a kannibalizmushoz képest is csak kishitűség. A leendő sírásó kissé megroggyant, bár forgatta a szemeit, ahogy csak a szemgödréből kifért: - Szóval maga azt képzeli, hogy egy életunt kerti munkás miatt feladom a kedvenc szerzőm életműalapozó meglátását? A

z öreg elengedte az ásó nyelét, a pengéje már elég mélyen a földbe fúródott ahhoz, hogy úgy álljon mellé, ahogy egy társszerző mellett szokás: - Szerintem te azt fundáltad ki, hogy kedvenc szerződet erre a vak meglátásra az élet tanította. Láss csodát és érezd, milyen remekül melléfogsz majd a sírásásnak; ez így is van, de akad, ami ennél pontosabb, megbízhatóbb oktatómester. - Na, kivele, ne kerteljen a kerítés mögött! Ha csak a drótháló az oka hirtelen megvilágosodásának, akkor gyorsan a végére járok, itt helyben. A

z öregbe mintha az ördög bújt volna, hiányos, fekete fogsorával felnevetett, a szemére az alsó szemhéjait csúsztatta föl, aztán meggörnyedt, mint aki gyorsan kimerül a nevetéstől, mert életpályáján így is annyi gúnyt űzött: - Hát a halál, te oktondi. - Azt a mágikus liftaknáját, erre, hogy a halálra gondol, az életemet mertem volna tenni. De miket beszélek? Az életemet a halálra? Látom, ravaszkodik, és ha most bedőlök magának, akkor egy életre elástam magam. - Nem addig van az, rövid ahhoz egy élet, hogy addigra elásd magad. Mert amit első ránézésre elásnál, sokkal kisebb eséllyel esik latba, mint pusztán az a gondolat, amellyel a földi munkát megelőzöd. Egyszer ketté fogsz válni. Egyszerű ritmusa lesz ez annak a pillanatsornak, amikor utoljára de fejben ám - megküzdesz a halállal. Odáig jutsz vele a párbeszédben, hogy egész természetét kiismered, és ha kiismerted, nem gondolsz majd rá másként, mint egy unalmas fráterre, aki más és más dolgokat próbál elmondani ugyanazokkal a szavakkal. - Csodálkozom, hogy így beszél. Egyszerre kegyetlen és fennkölt akar lenni. Egyébként meg egy szót sem értek a halandzsájából. Annyit ugyan kiveszek, korából ítélve, hogy magának nem lesz temetése. De tovább megyek: nem hogy temetése nem lesz, de még az emlékezetében sem őrzi majd szép nő, hórihorgas férfi, vagy hébe-hóba ragyogó kisgyermek. - így legyen, csak nehogy a gyűlölet beléd szorult fonákjaként elsőnek te emelj nekem sírboltot, amelyből kilóg a lóláb, amelyből hiányzik a testem. - Magát megverte az Isten. Kevés az én gyűlöletem ahhoz, hogy az emlékezetembe véssem. - És máris nyeregben érezte magát a leendő sírásó, az öreg pedig azt gondolta, hogy ezzel az ifjúval elszaladt a ló, és hiába fecsérli rá az idejét, holott órabérben dolgozik. Néztek egymás szemébe, forgott a szemük, hol a másik jobb, hol a bal szemgolyóját lesték, a párbeszéd közben mindegyre közelebb húzódtak a drótkerítéshez, amely határt szabott beszélgetésüknek. A leendő sírásó gyanúsan kémlelt, akár egy örökké féltékeny társ, akiből úgy kiveszett az önbizalom, hogy úszni is elfelejtett. Az öreg meg lassan, fáradt méltósággal figyelt, mint aki a másik arcán azt a pillanatnyi színváltozást szeretné tetten érni, amikor a gyanú a szellemben is elpihen. Talán butaság, de mindig a fiatalabb kérdez, mert a kérdés még nem sérti az önérzetét, merthogy nála maga a sértés az önérzet egyetlen mutatványa: - Mondja, öregem, mi a maga foglalkozása? Tehát úgy értem, mire érez elhivatottságot, nem pedig a jogosítványa után érdeklődöm. Az öreg nagy levegőt vett, aztán szépen, lassan, megelőzve nyugalmát is, kieresztette: - A kerti munka nekem kikapcsolódás és tréning egyben, előkészület és nem dopping, nem dühgerjesztő próbatétel. Drága fiam, sírásó a hivatásom. Én temettem el a testvéreidet, a szüléidét és nagyszüleidet. Ha akkor tudom, hogy ezt a hivatást választod, másként végzem velük a munkám, hogy mostanra megérts. Vagyis tudjad, mi a dolgod a földön. Ha jól emlékszem, mindig esett az eső, mindig ősszel halnak meg az emberek, vagy kora télen, amikor a gyász színei csak erősítik a mocskot, a sarat, amivé a test lesz. - Igen, mindig ősszel. Vagy kora télen. - A leendő sírásónak leesett az álla. Szomorúság és döbbenet ült az arcára, belekapaszkodott a kerítés rácsába. Halkan és lassan beszélt: - Maga temette el őket... róluk is beszél akkor... pedig emlékszem rájuk... de csak emlékszem... emlékszem... zuhogott az eső és én őket figyeltem, őket, akik még megvoltak... sorban temettük egymást... esett az eső és én őket figyeltem... legvégül már csak a nővérem maradt... aztán őt is, be a földbe... csak a szomszéd jött el... az ő földjét ássa most... ott állt mellettem a szomszéd és könnyezett... az ő fájdalma nem érdekelt, csak az enyém... az enyém... amikor a pap beszélni kezdett, emlékszem... amikor belekezdett a pap, tudtam, hogy mindig ezt mondja... mindig... egy utolsó földdarabbal én is elköszöntem... a nővéremtől... és akkor... akkor azt mondtam magamban... de lehet, hogy hangosan is kimondtam... azt mondtam, hogy a kurva életbe. A

pró mozdulatokkal elővette zsebéből a levélpapírt, lassan összegyűrte. Nem nézett az öregre, csak átdugta a kerítés rácsán a papírost, motyogott valamit, az öreg elvette a galacsint, a motyogásból valamit érteni lehetett, talán azt mondta: ássa el! Életem összes szibarita élvezete közül talán (sőt, biztosan) az egyik leghevenyebb és legélénkebb az, és az is marad, hogy legyekkel borítva a napon tartózkodom. Itt tehát elmondhatom: „Engedjétek hozzám a kislegyeket!" (Folyt. köv. az utolsó bekezdésben.) Belső vagy farzsebbe való könyv Salvador Dali Gondolatok és adomák című munkája. Formájára tehát olyan, mint Az Út és Erény könyve, a Tao Te King, vagy mint a Marcus Aurelius elmélkedései. Az ember utazik a trolin, villamoson vagy autóbuszon, unatkozik, és előkapja. Ennek az előkapásnak, Salvador Dali esetében, van egyfajta, nem is kicsi, sznob attitűdje. A legismertebb szürrealista festő gondolatait tömegközlekedési járművön olvasni körülbelül olyan, mint ha valaki a Lady Chatterly szeretőjét vagy a Káma Szutrát lapozgatja, böngészgeti. Merész kivagyiság, csipetnyi exhibicionizmus és megbotránkoztatás. Hadd nézze csak a kicsi polgár, mire jár a szem balról jobbra. Mint ahogy a Ladyről és a Káma Szutráról, úgy Salvador Daliról is megvan mindenkinek a maga véleménye. Bevallom, én nem találkoztam olyan emberrel, aki ne tudott, ne hallott volna a katalán festőről legalább egy rövid, de annál pikánsabb történetet. Dali bestseller lett. A nemrégiben megjelent Dali könyvben újabb sztorikat olvashatnak hóbortjairól, és megismerkedhetnek a szürrealista festőfejedelem gondolataival. Egy valamire készüljenek fel, Dalitól igen nehéz bölcs dolgokat idézni szerelmüknek, barátaiknak, utastársaiknak. A festő ugyanis nem száll olyan magasságokba, mint Lao-Ce vagy Marcus Aurelius. Bár elmondja ideáit az Útról és az Erényről, a festészetről és a vallásról, sokkal többet beszél saját zsenialitásáról, a pénzről, a szerelemről, a szexualitásról és az ürülékről. írja is a könyv mottójában: „Egy valami bizonyos: hogy minden, de minden, amit itt elmondok, teljesen az én hibám és kizárólag az én hibám." Ennek ismeretében lehetünke elnézőbbek sistergő ingerkedéseivel szemben? Amikor oldalakon keresztül tömjénezi önmagát, isteníti a pénzt, kakafilozofál és ócsárolja művésztársait? Dali kábítószer, Dali zseni - hirdeti Dali. Dali körül minden valódi, kivéve engem - mondja ugyanő mély iróniával. Mint korom legnagyobb hízelgője, tökéletesen belemegyek mindenbe, egyetlen feltétellel, hogy jól megfizessék - fogalmaz az öndicsőítés zsenije. Aki szerint a hülyék többsége azért kényszerül dolgozni, hogy pénzt keressen; neki viszont azért van szüksége a pénzkeresetre, hogy nyugodtan dolgozhasson. Milyen igaz. Aztán előjön a kakafarbával. Az a gyanúm - mondja -, ha sikerülne az emberi ürüléket inézszerűen elfolyósítani, az emberi élet megnyúlna, mivel a kaka az élet fonala, és minden megszakítás avagy szellentés az élet elszálló pillanata. Számomra a legdurvább és legmeghökkentőbb az, amikor az édesanyjáról és a szexualitásról ír, arról, hogy reggelente odaáll az édesanyja fényképe elé, és megköpködi. A festőművész tudta, mi okozta szexuális félelmeit, de a pszichoanalízis sem segített rajta, így a képeiről sugárzik ez a kirobbanni készülő, elfojtott erő. A félelmeiről egyébként szabadon és gátlás nélkül mesélt. Arról, hogy anyja hogyan kényeztette el, hogy otthon a zongorán feküdt egy könyv a nemi betegségekről, amelyben visszataszító képekben mutatták be a szifilisztől szétmart genitáliákat. Ezek a fényképek páni félelmet keltettek Daliban mindenféle szexuális érintkezéstől, és ettől az érzéstől egész életében nem tudott megszabadulni. Freud azt mondta, hogy Dali egy meghasonlott ember, akiben a nagyzási hóbort mellett a félelem lakott, a szenvedélyesség mellett pedig az impotencia. Ez az ambivalencia egyébként Dali egész gondolatvilágárajellemző, s ez a könyvön is átsüt. Bár a „század egyik legnagyobb fantáziájának" gondolatai sokszor meglepőek, idegesítőek és vérforralóak, humora olyan, mint ő maga: szarkasztikus, hóbortos és megsemmisJtő. téren ne legyünk álszentek, mert amikor nekünk tetsző dolgot ír, sikítunk az örömtől és fuldoklunk a röhögéstől. A Dali-találmányok (mágikus ceruzahegyező nyoszolya, átlátszó próbabábuk vízzel töltve, bennük a vérkeringést utánozva halak úsznak) és a Daliművek címei (spektrális tehén, atmoszférikus koponya zongorát szodomizál, négyfenekű folytonosság, mélabús atom és urán idill, Néró orrának anyagtalanítása, egy ágy és két éjjeli szekrény vadul rátámad egy csellóra) lehengerlőek. S jelzik: nem kell mindent komolyan venni ebben az életben. És a kedvencem, amivel kezdtem és végzem írásomat: Port-Lligatban reggelinél fejemre öntöm a ringlis kistányérból a maradék olajat. A legyek rögtön odagyűlnek. Ha a szellememen uralkodom, a légycsiklandozás segít felgyorsítani a gondolkodást. Viszont ama ritka esetekben, amikor a jelenlétük zavar, annak jele, hogy valami nem megy, és leleményeim kibernetikai mechanizmusa csikorgófélben van, ennyiben a legyeket Földközitenger környéki tündéreknek tekintem. Mester, és mi van a szúnyogokkal? (Salvador Dall: Gondolatok és adomák, Glória Kiadó, 1998.)