Délmagyarország, 1998. augusztus (88. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-22 / 196. szám
SZOMBAT, 1998. AUG. 22. STEFÁNIA-RIPORT 9 • Mégis, ki érdemli a csillagos ötöst? Atlétafieszta - Made in Hungary Pesten kiderült: Darren Campbell most a leggyorsabb európai férfi. S lám, a fotósok hada elöl mégsem tudott (no, persze nem is akart...) elszaladni. (Fotó: Schmidt Andrea) Hát kell ez nekünk? sikongattak sokan, s nagyon ijedten, amikor kiderült, hogy az Európai Atlétikai Szövetség Magyarországnak ítélte az 1998-as atlétikai Európa-bajnokság rendezésének jogát. S már sorolták is: ehhez a nagy sportfiesztához nekünk csak pénzünk, tapasztalatunk, megfelelő stadionunk, televíziós közvetítő rendszerünk, no, meg jó atlétikánk nincs. Aztán teltek, s múltak a hónapok, s mire észbekaphattunk, már tapsvihar közepette ropták a táncot a megnyitóünnepség szereplói. Fölösleges volt hát kezünket tördelni nagy félelmünkben? Erre a kérdésre is megpróbálunk választ adni - fölidézve azt a versenynapot, amikor sportolóink arany- és ezüstszínűre festették azt a bizonyos golyófejü kalapácsot... Atlétika. Van aki úgy szólítja: ez, kérem, a sportok királynője. Látván az olimpiák, világbajnokságok közvetítéseit, megannyi csodálatos sportember káprázatos küzdelmét, ismervén a győztesek eredményeit, s tudván, mekkora pénzek forognak már a rekortánok környékén, csak egy helyeslő fejbólintással ismerhetjük el a mondás igazát. Aztán kiballaghatunk a magyar pályákra, szörnyülködhetünk a föltúrt, gazzal benőtt salakpályákkal, a rongyos műanyag borításokkal, a bádogszertárakban falat támasztó görbe gerelyekkel, rozsdás súlygolyókkal szembesülvén, s mi, magyarok ama királynő helyett már csak rongyos koldusasszonyt emlegetünk. Hát ez van - szomorkodunk az okokat kutatván. De mi lesz, ha megrendezhetjük az atlétika egyik legnagyobb ünnepét, az Európa-bajnokságot? - forgolódott évekig a kérdés. Azt lesve: vajon ránk dől a Népstadion addig, vagy megvárja csendben, amíg kövérre zabálja magát vasszerkezeteiben a rozsdabogár. E hét szerdáján - amikor a naptár augusztus 19-ét mutatott - Mihály, a Szegedről Pestre fölutazó vállalkozó szemmel láthatóan ezekkel az aggodalmakkal már mitsem törődött. Boldog volt, mert - mint büszkén elmondta - három Népstadion körüli kanyar után talált parkolóhelyet, s ha minden igaz, pár óra múlva már azt mutathatja meg gyerekeinek, hogyan is forognak a dobókörben a világ legjobb kalapácsvetői. S bármilyen hihetetlen is a magyar atlétika helyzetét, viszontagságos hétköznapjait ismerve, ezen a délutánon nem csak Mihály araszolt boldogan a tömeggel a legszebb magyar stadion karéja felé. Ezrek ámuldoztak, amikor a kapun belépve máris fiesztába botlottak. No, vágtázó futók itt még nem léptek egymás sarkára, ugrók sem kapaszkodtak a felhők felé. De láthattuk a vidám színekkel földíszített pavilonok, kisebb és nagyobb boltocskák hosszú sorát, miközben a színpad felől zene hangját sodorta a szél, egy plakát sportbélyegek kiállítására invitált, a szomszédos játszóparkban pedig ki sűrített levegővel fúvatta magát, fölfújt matracok fölött egyensúlyozva, ki egy pörgő-forgóban próbálta ki, milyen terhelést is bír a gyomra pár órával ebéd után. Sportbazár, zsibvásárral? Jelentem: még véletlenül sem. Sokkal inkább olyan kiegészítő program, ami nélkül ma már nem lehet eladni a sportot, ha azt szeretnénk, hogy valóban családok válasszák szórakozásuk színhelyéül a stadionokat. No, persze furcsa látvány ez mindazoknak, akik hozzászoktak ahhoz, hogy kettő darab, tökmagárus beosztásban dolgozgató anyóka jelenti az infrastruktúrát a salétromos falú pénztárosbódék árnyékában. De mint szerdán számomra is kiderült: a szebb, a vidámabb könnyen megszokható. Sőt mi több, két nappal később már arra is rákérdeznénk: vajon tényleg csak akkor illő ilyen környezetről gondoskodni, ha 45 ország 1500 atlétáját kíséri el 800 sportvezető, ha 1200 újságíró tudósít az eseményről, és a stadion képe fölvillan szinte minden jelentőseb televíziós csatomán? A válaszon lehet, ugyebár, vitatkozni, de abban biztos egyetértünk, hogy egy szórakoztató központ díszleteit szívesen viszontlátnák a szurkolók a szegedi kajak-kenu világbajnokságon is... Betonmonstrum új ruhája Persze aranykalapácsos szerdánkon még senki nem gondolt a Maty-éri hűs habokra. Annál inkább vizsgálgatta a Népstadion, e szocreál betonmonstrum alkatrészeit, majd csettintett elismerőleg. Ugyanis csak elismerő szavakkal illethetők mindazok, akik ebből az agyonhasznált vasbetonhegyből európai színvonalú sportközpontot varázsoltak. Félreértés ne essék, hátrabukfencet még nem kell vetnünk az örömtől, ugyanis a Népstadion sajnos változatlanul nem indulhat azon a szépségversenyen, ahol mondjuk a franciaországi labdarúgó-világbajnokság pályái küzdenének a dobogós helyezésekért. De szebb lett, mint remélhettük, s már bátrabban nyújtózkodik a remény: pár éven belül, befejezvén az atlétikai EB tiszteletére elindított beruházásokat, lesz egy olyan létesítményünk, amit akár széles mosollyal arcunkon mutogathatunk a világnak. Mert nemcsak a stadion a fontos, hanem az a bizonyos mosoly is. Szerdán ezt a Népstadionban tízezrek vallották, ugyanis az EB második versenynapján csak és kizárólag elégedett emberekkel találkoztam. Hol egy lett turistacsoport tagjai ugráltak föl örömükben, mert mondjuk nagyon tetszett nekik egy finn gerelyhajítónő teljesítménye, hol egy spanyol legény táncolt a lépcsőn, mert mi mással is dicsérhetné jobban azt az ír futónőt, aki 10 ezer méter loholás után elsőként haladt át a célvonalon. Amikor pedig Gécsek Tibor fantasztikus dobása után ezernyi magyar zászló lendült a magasba, és harmincezer torokból tört fel a Ria... ria... Hungária csatakiáltás, mellettem egy portugál újságíró és egy holland nagypapa érezte szükségét annak, hogy a magyaroknál is hangosabban kiabálja ezt a rigmust. Mert miért is ne? Hiszen a sport nemcsak küzdelem ám, a másik legyőzésének fontos tudománya, hanem ünnep is, ahol a nagyszerű teljesítmények mámorában igenis minden nagy eredményt díjazni kell. Gyanítom, a vízágyúk és kommandósok díszsorfala között gajdoló, részeg fociultráknak hihetetlen, de létezik ám olyan világ is, amelyben az ellenfél nem ellenség, s a másik szurkolótábor alázása, megdobálása, zászlóinak elégetése nélkül is lehet örülni. A népstadionbéli boldogságot látván csak azt nem tudtam megfejteni, vajon derék vandáljainknak miért nem szerveztek egy kis tánulmányutat atlétikai EB-nk helyszínére? Eljöttek viszont a gyerekeket és a feleségek. Fölidézni sem tudom, mikor láttam sporteseményen ennyi családot, kipirult arcú kissrácot, autogramok után nyargalászó kamaszt. De most ott voltak, s magam sem tudom, kinek kellene ezért csillagos ötöst rajzolni a ellenőrző könyvébe. Hiszen atlétikai EB ürügyén annyi kiváló teljesítményt illene jutalmaznunk. Kezdjük talán azokkal, akiket a versenyszámok gördülékeny lebonyolításával bíztak meg. Ha létezik percnyi pontosság egy ilyen sportkavalkádban, hát azt az atlétikai EB-n szállították is. Miközben a néző azt sem tudta, hogy merre kapkodja fejét két eredményhirdetés között, rajt után és dobás előtt, mondjuk még egy előselejtező befutójának lassított visszajátszását is bámulva az óriásképernyőn, oly pontosan kezdték meg helycserés támadásukat a levonuló gerelyhajítók és a pályára igyekvő kalapácsosok, hogy még a másodpercmutatók is szájukat tátották az órákon. A sportolókat kísérők pedig pontosan tudták, kit, hova és mikor kell szállítaniuk, az eredményjelzők hamarabb kiírták a győztes vágtázó pontos idejét, mintsem megkérdezhettük volna a szomszédtól - aztán kinek a nyakába is akasztják majd az aranyérmet? S történt mindez Magyarországon, abszolúte megfeledkezvén arról, hogy az itt élők leginkább csak kishitűségből, „nekünk ez úgysem fog sikerülni..." című társasjátékból vizsgáznak jelesre a pesszimizmus világversenyein. Trikót (hol) vegyenek? De folytassuk csak a dicséretsort a nézők kiszolgálására szakosodott vendéglátósokkal. Az ugyan igaz, hogy hétfogásos ebédet egyetlen büfépavilonban sem kínáltak, de olyan néző sem ténfergett nagy tanácstalanságában, akinek kettő percnél tovább kellett várnia sorára, majd étlen és szomjan maradt volna. Ugyanis erre a vetélkedésre nem kettő, de nem is három félműszakos ásftozóbajnokot szerződtettek a pultok mögé, hanem mosolygós hölgyek tucatjait, a szinte minden ki és bejáróhoz telepített standokhoz. Csupán akkor szomorodtam el egy kicsit, amikor újfent bebizonyosodott: az üzleti szellem túlburjánzásától még mindig nem kell tartanunk. Mert mit is láttam az EB második napján? Szuveníreket, leginkább az EB emblémájával ellátott trikókat kereső turistákat. Akik mit nem kaptak? Kitalálták természetesen EB emblémával díszített trikókat. Ugyanis - mint mondá egy boltoshölgy - keveset hoztak föl a raktárból, de talán majd holnap... No, de minden azért csaknem lehet tökéletes - jegyezte meg ama szuvenírbódé előtt egy anyuka. Majd hozzátette: annak viszont örüljünk, hogy mérsékeltek az árak. S valóban, a budapesti atlétafiesztára a második napig nem érkeztek meg azok a hiénák, akik egy hét alatt akaiják megkeresni vízfejű gyermeküknek a Mercedesre valót. Egy dobozos üdítő talán ha ötvenessel került többe, mint egy faluszéli búcsúban, a szendvicsekre sem kellett senkinek félrerakni félévi fizetéselőleget. Ami pedig a jegyárakat illeti - a K szektorban, vagyis a Népstadion legelitebb páholyrészébe az ülhetett be, aki egy délutánra 7 ezer 500 forintot pöngetett le. Az F osztályon már „csak" 5 ezer 250 volt egy délutános, vagyis drágább biléta, míg aki IV. osztályról akarta végigbámulni az eseményeket, mindössze 375 forintot fizetett egy félnapos jegyért. Európa-bajnokságon, világsztárok vetélkedését figyelve, miközben a Tisza (Duna, Balaton...) partján egy mozijegyért is elkérik már a négy gurulós százast. A technika százmilliói De ha már szóba került a pénz, beszéljünk egy kicsit nagyobb tételekről is. Bár pontos leltár aligha készíthető mindazon technikai csodákról, amit bevetettek a tömegtájékoztatás sikere érdekében, azért nem nehéz megsaccolni: több százmilliós értékek vonultak föl a Népstadion környékére - a televíziós közvetítő kocsikban. Ismervén a Magyar Televízió gyermeteg műsorait, aligha sejthetné bárki is, milyen technikai héttér áll rendelkezésre, ha az elvégzendő feladat megköveteli a szupermunkát. És az Európabajnokság egy ilyen erőfelmérő produkció volt. Tévéseink pedig jelesre vizsgáztak - állítják mindazon szakemberek, akik a Eurosporton az első perctől az utolsó lassításig végigkövetik az EB eseményeit. Arra viszont már kevesen tudják (ha egyáltalán tudják...) a választ, vajh miért a sokak által csak fantomadónak tartott MTV 2-es csatornára szorult ki ez a világesemény? Mert ez a döntés - látva a műsorkínálatot - aligha az MTV 1 parádés produkcióinak védelmében született. No, de ne gonoszkodjunk többet a kelleténél. Hiszen van nékünk egy atlétikai EB-nk, van Gécsekünk, meg Kiss Balázsunk, van kicsinosított stadionunk, s lám, kiderült, tehetség is találtatik a színvonalas rendezéshez dicsérgettük magunkat vagy féltucatnyian, amikor a kalapácsvetése döntője után nyomultunk a kijárat felé - úgy harmincezred magunkkal. Es hallgattuk a színpadra éppen spanyolos hangulatot varázsoló Gerendás Pétert, néztük a tengernyi zászló színkavalkádját, olvasgattuk a műsorújságból, hogy holnap errefelé lesz ám sportakrobatika, karate bemutató, székely népzene. Hogy egy nappal később már görög táncosoknak tapsolhassanak a bámészkodók, vagy éppen azon ámuldozzanak, milyen kunsztokra is képesek a fittnesbajnokok. S miközben a programajánló betűit bogarásztunk, valaki belekiabált a kellemes zsongású hangzavarba: Hajrá, magyarok! Legalább százan megtapsolták. Istenem, de szép is lesz ezt pár nap múlva a Maty-éri evezőspályán újra hallani... Bátyi Zoltán Nyújtsa föl a kezét, aki ismer Magyarországon aranyosabb fiút a kalapácsvető Gécsek Tibornál!