Délmagyarország, 1998. július (88. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-30 / 177. szám
CSÜTÖRTÖK, 1998. JÚL. 30. KAPCSOLATOK 11 sós Ezt a rovatunkat olvasóink írják. Az olvasói leveleket a szerzők mondanivalójának tiszteletben tartásával, szerkesztett (ormában jelentetjük meg. Az itt közölt írások szerzőik magánvéleményét tükrözik. LEV ÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481-460 Imatalálkozó Bálint Sándor sírjánál Főként azokat fogadta szeretettel, akikről tudta, hogy segítségével jó ügyet szolgál. Egyszerűen nem lehetett olyat kérni tőle, amiben ne tudott volna segíteni. Aki hozzá fordult, nem távozott tőle üres kézzel. Bálint Sándor született jótevő volt. Meg sem fordult a fejében, hogy a segítségért bárminemű ellenszolgáltatást kért volna. Aki mégis átadott néki valamit, az megtalálta a kitérő magyarázatot, ám ő mindég tudta, miért kapta. Egy ízben hallottam, amint azt mondta egy volt tanítványának: „Majd égy Miatyánkkal többet mondsz estére, azt' az az égy értem szóljon." Ugyanis a volt tanítvány adós volt Bálint Sándornak tíz forinttal. Amikor a tanítvány a pénzt kérte és kapta, nem volt kis érték. Ám, amikor meg akarta adni - közel harminc év múlva - már szinte értéktelen volt. Vagyis: egy Miatyánkot se nagyon ért már. Hajdani tanítványaitól, kortársaitól sok apró igaz történetet hallottam, sőt, egynémelyikük megírta nékem, hogy Bálint Sándor akkor sem kért senkitől semmit, ha amúgy nagyon megszorult néha. Inkább: koplalt, viseltes öltözékére ki ne emlékezne, de nem kért, annál inkább szeretett adni, legfőképpen elvi segítséget. És könyveket, amelyek adásánál azonban megjegyezte: „Majd visszahozod." Amikor 1965-ben az egyetemről kitalált vádakkal eltávolították, életének legnehezebb szakaszába jutott. Aki merte, úgy próbálta segíteni, ahogyan tudta. Annak ellenére, hogy mondotta: „Kérlek szépen, én majdcsak möglöszök, de titokét féltelek; inkább né gyertök, amíg el nem ül körülöttem a fölkavart hullám." Mégis fölfölosontunk hozzá, a szegedi Tömörkény utca kettő per bébe, föl a harmadik emeletre. Kopogásunkat ismerte tán, mert alig fordult a kulcs a zárban, már nevünket mondotta, és óvatosan beengedett. Egyikünk sem rabolta drága idejét, hiszen mindannyian tudtuk, hogy házirabságában is teljes erővel dolgozott. Volt mit. Hatalmas anyagegyüttesek várták a kötetekbe foglalást. A Sacra Hungaria és a Szegedi szótár mellé most születtek főbb művei: az Ünnepi kalendárium, a Szögedi nemzet, a Szeged Alsóváros és más, főként szakrális vonatkozású művei; de sorolhatnánk még sokat, amelyek immár semmivel sem pótolható értékeinké lettek. Föntebb mondottuk, hogy soha senkitől nem fogadott semmit. Nos, a semmi az ő esetében elsősorban pénzadományt jelentett volna, aminek elfogadásától a leghatározottabban elzárkózott. Elfogadta, sőt kérte a népéleti és történeti, elsősorban a népi vallásosságra vonatkozó hiteles adatokat, és szívesen vette, ha szentképekkel, imádságos és énekeskönyvekkel megajándékozták. Mivel ezekért sohasem fogadtak el tőle fizetséget, ő minden bizonnyal tartotta magát a szép hagyományhoz, és adatközlőiért, az őt megajándékozókért imákat mondott; mert amit kapott föltétlen megértek - nem egy - Miatyánkot. És ezekből a Miatyánkokból mindenkinek jutott. De vajon mi, akik léptennyomon hozzá fordultunk, ha csak az ő segítségével oldódtak meg problémáink, mondottunk e legalább egyszer hálaimát azért, mert Bálint Sándor nékünk sem mondott nemet soha, hanem magától értetődő, tőle megszokott természetességgel, és azonnal segített. Mintha az ő segítségére mi természetesen és magától értetődően tarthattunk volna igényt, ami az ő részéről így is volt rendjén. De vajon jutott-e, és jut e ma az eszünkbe, hogy hányszor igényelte volna az őt segítő imáinkat? Akik közelében lehettünk, nemegyszer megéréztük ezt az igényét. Ám csak kevesektől kapta meg, szinte helyettünk is ő imádkozott. Az alsóvárosi temetőben, Bálint Sándor sírjánál ez év július 31-én is lesz imatalálkozó. Bár születésnapja augusztus elseje, mi előtte való napon déli egy órakor tesszük imádságos tiszteletünket Szeged szentéletű tudósfiánál. Most, e hívó szóra mi se mondjunk nemet; igaz, Ő mindég hív és vár bennünket, mégha csak egy Miatyánkra is. Már most gondoljunk arra, hogy két év múlva, 2000-ben lesz húsz éve, hogy meghalt, 2004-ben pedig centenáriuma kapcsán idézzük majd Őt, Szeged halhatatlan fiát, aki senkinek sem tudott nemet mondani. ,Ifj. Lele József Ének tanszakosok az operaszínpadon Kedves Nikolényi István es Pál Tamás igazgató urak! Magam, tanártársaim és az egész ének tanszak nevében hálásan köszönöm azt a példamutató és egyedülálló, nemes gesztust, amellyel bennünket megtiszteltek. Azzal, hogy 1998. június 6-án tanítványaink a Szegedi Nemzeti Színház színpadán operarészletekkel szerepelhettek, nem csak bemutatkozásra kaptak lehetőséget, hanem énekes tanulmányaikban olyan élményhez jutottak, amely jövőbeni fejlődésükre nézve döntő jelentőségű lehet. A színház zenekarának és műszaki gárdájának áldozatkész munkáját külön is köszönjük! Temesi Mária a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriuma ének tanszakának vezetője A hét fotója Nyitott száj E heti kvízkérdésünk: mit csinálhat a képen látható személy? Válaszlehetőségek: 1. Éppen most választ magának csillagot. 2. Bemelegít Juszt László „Nyitott száj" című műsorához. 3. Foghúzásra vár, már hat az érzéstelenítés. 4. Látomása támadt, a kocsi plafonján megjelent neki Sharon Stone, amint éppen hátrahanyatlik egy óriási meggyes Magnum jégkrém ostromának engedve. 5. Gargalizál. 6. Lesi a sült galambot. 7. Darázs garázdálkodik a kocsiban, ő pedig egy kanál mézet vett a nyelvére, hogy a rovart szájcsapdába csalja, majd lenyelje. 8. Tilosban parkol, és az ellenőröket egy Tarzan-csatakiáltással riasztja el. 9. Az orrán vízcsöppet egyensúlyoz. 10. Operaáriát énekel, és most vágja ki a magas C-t. Helyesen tippelő olvasóinkat arra kérjük, nekünk is árulják el a megoldást, amelyről bizony fogalmunk sincsen ebben az álmosító melegben. (Fotó: Schmidt Andrea, szöveg: Nyilas Péter) A képviselőket (megdolgoztatják, ugye? Tisztelt Magony Antal Képviselő Úr! Tulajdonképpen - a régi ismeretség, illetve a korkülönbség miatt - tegezhetném. Nem teszem, elvégre egy képviselő az mégis csak képviselő. Azaz, az én fapados felfogásom szerint: a vállalt közérdekű tevékenységet önzetlenül végző, felelősen gondolkodó egyén(iség). És itt nem érte! valamit. Bár a rébuszt ön igazán frappánsan próbálta megvilágítani. Képviselő úr, nagyon aggódom. Az „Ópusztaszer ismét veszít?" című cikkben ön többek között azt nyilatkozza - és itt nem bírtam tovább kordában tartani felháborodásomat - hogy: „én vállalkozó vagyok, az ülések miatt komoly bevételkiesésem van." Ugye, ezt nem gondolja komolyan? Ha képviselői tevékenysége (szándékosan nem írtam azt, hogy munkája) ilyen nagy áldozattal jár, akkor sokak nevében kérem: a világ összes kincséért se csinálja. Elvégre, sokan „munkálkodnak" a 3 millió összköltéget jelentő tiszteletdíjért, amit önmaguknak szavaztak meg. És ezért a piti összegért kell annyit, de annyit „ülésezni..." Tudja, tisztelt képviselő úr - bármennyire is hihetetlen - önön kívül még rengetegen vannak Ópusztaszeren, akik tényleg önzetlenül tesznek és tettek a falujukért. Uram bocsá: ezek az emberek valahogy nem „pénz-izmos" felfogással közelítenek a sorsformáló döntésekhez. Csak éppen sajnálják, hogy pl. a gázolaj-támogatást nem a rászorultak, hanem a fóliamogulok kapják (szegénykék); sajnálják, hogy a mindenáron szerepelni akaró „csákmatyik" határozzák meg Ópusztaszer sorsát. Tudtommal nem egy elszármazott-betelepül, iU. helyi nagyvállalkozója akad a falunak. Legalább próbálják meggyőzni ezeket az embereket, némi támogatás reményében. De miket is beszélek, hisz nem elsősorban rájuk jellemző a támogatás... De ez már más téma. Hadd ne soroljam fel közhasznú, „bevételkieséses" ténykedéseimet. Nem tartozik a közvéleményre. Mint ahogy az öné sem. Igen tisztelt képviselő úr! Még egyszer kérem, ill. kérjük: ha csak ennyire érzi(k) át felelősségük súlyát, akkor inkább dolgozzanak (de ne mint képviselők). Ehhez a munkához kívánok erőt és egészséget. U. i.: ha mindenáron .jelet" akarnak hagyni maguk után, ne faültetéssel tegyék. És főleg ne cizellált táblával... (Lásd a templom előtt: nevetséges!) Egy - a faluért aggódó - olvasó. (Név és cím a szerkesztőségben) Június 25-én megalakult a Szegedi Nők Klubja Egyesület. Kényszer hozta létre az egyesületünket, amely - úgy is mondhatnám - a gúzsba kötve táncoló nők szövetsége. Egyre sürgetőbb a nők közéleti, vezetői és munkahelyi problémáinak megoldása. A cselekvő és gondolkodó világ két ember egységéből áll. Ezek: a férfi és a nő. Az egyenlőségre szép példát adnak a törvények, amelyek szerint nem csak a jogok, de a szankciók is azonosak. Vegyük például a törvénysértő nőket: a férfiakkal egyenlő büntetést rónak ki rájuk. Nök klubja A törvénytisztelő világban a mérleg nyelve már nem így működik, az erősebb győz, de a gyengébb vállára teszi a terhet. Mi nem harcot hirdetünk, csak a demokratikus törvényességet. Ha szakmailag és képességünknek megfelelően vállalkozni akarunk egy munkára, akkor ne csak a férfiak irányába lengjen a mérleg nyelve, még akkor is, ha az a férfi gyengébb képzettségű vagy képességű. A világtörténelemben már nagyon sok nő bizonyított, formálta és alakította a világot, mégsem történt igazi előretörés, mintha csak az egyik felünket akarnánk használni és a beleérzéseket, az intuíciókat, ami nagyobb mennyiségben a nőknél van jelen, figyelmen kívül hagynánk. Sőt, mintha a testi erő elegendő lenne a jogos kérdések eldöntésében is. Megváltozott a világ, nem az erő, a szellem irányít és hogy jó irányba tart-e, ennek megítéléséhez a nőknek veleszületett affinitásuk van. A legtöbb győztes, nagy államférfi nőkre hallgatott, akik a háttérben maradtak és még a nevüket sem jegyezték föl. Új világot akarunk egyetlen egységben munkálkodva, mert összetartozunk, a természet törvénye is ezt diktálja. Az áhított harmónia megvalósítása nélkülünk nem megy. Mindenkit várunk: az is, aki elégedett jogai érvényesítésével és azt is, aki nem. Tanulás okán szívesen meghallgatjuk, hogyan sikerült fölvenni a kesztyűt az elégedettnek, meghallgatjuk a kiszorultakat, a gyengéket, hogy együtt erősebbek legyünk. Ez a célunk, a világ szelídebbé formálása, közös harmóniában. M. Lados Ibolya Halál leszen Alsóvároson! Néhány éve felszerelt a MÁV a Hattyas sor végi töltés oldalába egy átjárást tiltó lámpát, amely állandóan pirosan pislog (pedig a sorompó állandóan le van engedve). Lehet, hogy önöknek nem lesz túl érthető ez az írás, de aki többször használja ezt az átjárót, az tudja, milyen veszélyes itt az átkelés. Tudniillik az átjáró pont a kanyarban van, a gyomokat kiirtották, de a fák maradtak egészen a sínekig, és ötven méterig nem lehet belátni a pályát. Van ott egy lépcsőfeljáró, mely a század eleje körül épült, mely olyan magas emelkedésű, mintha a földszintes ház padlására kellene a biciklit üresen vagy terhelve fölvinni. A lépcső mellett van egy illegális följáró is, amelyen mindenki közlekedik. Tehát se a lámpa, se a sorompó nem véd senkit. Többször előfordult, hogy a belső sínen elment egy vonat. Vártam, hogy át tudjak menni, mire a külső vágányhoz értem, jött a másik szerelvény. Jó lenne, ha a szakemberek megtalálnák a megoldást, és nem kellene állandó veszélyek között közlekednünk. Juhász Sándor Tanuljatok, tanárok! Az elmúlt tanévben - sok tanártársammal együtt - újra diáknak érezhettük magunkat. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola által szervezett pedagógus továbbképzésen vettünk részt. Sok tanár választotta a számítástechnikai szoftver üzemeltető szaktanfolyamot, így én is. Sok volt a tananyag, kevés az idő. Munkahely, család, tanulás... Utólag sem állítanám, hogy könnyen ment, de mi vállaltuk, tudtuk, hogy végig kell csinálni. Szerencsénk volt, nagyon jó tanárt kaptunk, saját iskolánkban tanulhattunk, mindenkinek jutott gép. Aztán levizsgáztunk, nem is akárhogyan. Igaziból magam sem értem, miért, de nagyon vágytam már látni a bizonyítványomat. Úgy éreztem, keményen megdolgoztam érte, ezért örültem is az elért eredménynek. Nem vártam én meleg kézszoritásos „diplomaátadást", de jólesett volna, ha ugyanúgy együtt a csoport a bizonyítványosztáskor, mint amikor kezdtük. Nem így történt, bár ez a legkevesebb. Az eredményhirdetéskor néhányan nem kaptuk meg a bizonyítványt, mondván: „még hiányzik róla az aláírás". (Á többiekére hogyan került rá időben?) Ezért aztán egyenként mentünk érte, így hozzám is eljutott a enyém, illetve az, amit nekem szántak. Meglepődve olvastam, hogy bizonyítványomban sem a saját nevem, sem édesanyámé nem helyes. (A sok éjszakázás után annyit öregedtem volna, hogy saját anyám lettem?) A többi adat rendben volt. Kis bosszankodás után felhívtam azt a hölgyet, aki a főiskolán az év folyamán végig figyelemmel kísérte haladásunkat. A várt segítség helyett váratlan kioktatás következett: „Nem értem, miért okoz ez önnek ekkora problémát, egyébként sem reklamált eddig senki! Adja postára a bizonyítványát, és majd írunk másikat!" Szerényen megkérdeztem: előfordulhat, hogy csak hónapok múlva kapok újat? ,Jgen!" -jött a dörgedelmes válasz, és az ideges hölgy lecsapta a telefont. Most voltam csak gondban igazán. Mit vétettem? Én nem vártam bocsánatkérést, csak néhány emberi szót. Például két tőmondattal megelégedtem volna: ,JIozza be! Megbeszéljük." A kérdéseimre nincs válasz. Tisztelt Szervező Hölgy! Lehet, hogy az Ön bizonyítványába annak idején az érdemjegyet írták tévesen? Egyet tehetek még a dolog mielőbbi rendezése érdekében. A szeptembertől esedékes minőségi bérezés rám eső részét felajánlom az új és helyes (!), hibátlan bizonyítványom kiállítási költségeinek fedezésére. Ábrahámné ülés Anna általános iskolai tanár Alulról nézve A két év körül kislány négykézláb igyekszik fölfelé az alagsori bolt lépcsőjén, fodros szoknyácskája fölcsúszik a derekára. Az addig kifogástalan modorú boltos ember utánaszól: „Na húzzál kifelé, aztán csukd be az ajtót!" A kislány most tanulja, milyen hangnem illeti a cigányt, akár rászolgált, akár nem. Ny. P.