Délmagyarország, 1998. május (88. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-02 / 102. szám

10 IRODALOM; SZOMBAT, 1998. MÁJ. 2. Darvasi László A könnymutatványosok legendája (regényrészlet) Adolf von Menzel: Tanulmány, étkező munkásokról H

anem hát a nagytermetű Levi Mos mégis azzal dicsekszik, hogy a zsidóknál a sakter dolga a legnehezebb. Úgy ám, hogy őt vigyázza a legtöbb törvény! Levi Mos gyakorta hangoztatja, nem véletlen, hogy a hússal kapcsolatban is annyi törvényt hoztak a zsidók. Mert a zsidók tudják, hogy a hússal vigyázni kell! Senki sem tudja ezt ennyire a világ népei közül. Levi Mos sokszor elmeséli, miképpen kapta meg a bizonyítványt, hogy gyakorolhatja végre a sakterség bonyolult mesterségét. Ez még Efrajim ha Kohen rabbiságának kezdetén történt, aki több alkalommal is megtagadja, hogy Levi Mosnak kiadja az engedélyt. Hol arra hivatkozik a rabbi, hogy Levi Mos nem eléggé jámbor, hol meg arra, hogy nem pontosan ismeri a rituális vágás törvényeit. Levi Mos tűr, ameddig tűrhet. Aztán egy napon arra ébred, hogy álmában kikacagta egy nyavalyás borjú. Na de még ilyet! Levi Mos olyan haragra gerjed, hogy rögvest, még papucsban az állatpiacra fut, s ott egyetlen ökölcsapással üt agyon egy borjúcskát. Vérét helyben kifolyatja. Akkor megragad egy élő boíjút, valamint emeli az agyon csapottat is. így megy végig a Mahallén a rabbi háza elé. Lassan halad, méltósággal, hogy mindenki lássa. Efrajim ha Kohen éppen az utcán álldogált, és magyaráz valamit a Zóhárból. Körötte figyelmes tanítványok. Egyszerre kiáltozás, csődület támad. De akkor már áll előttük Levi Mos, egyik kezében egy élő borjú lóg, a másikban meg egy halott borjú lóg. Sokáig nézi egymást a két ember. Végül a rabbi bólint, s akik közel állnak hozzá, azt is bizonygatták később, hogy elmosolyodott. Ettől a naptól kezdve Levi Mos vághat. Levi Mos mindig úgy vizsgálja meg a kés élességét, hogy egy üveg mézbe dugja, s az üveget a Nap felé tartja. Ez ugyan felettébb különös eljárás, mert nem említi a törvény, ám Levi Mos váltig állítja, hogy a kóser méz képtelen elviselni a csorbaságot, ezért azt mindig megmutatja a tekintetnek. így van, vagy nincsen így, de Levi Mos hosszú és közmegelégedés alatt végzett sakterkedése alatt egyszer sem lett azon kapva, hogy csorba késsel nyiszálta volna a marha torkát. Levi Mos gyakorta magyarázza a népnek, hogy a faggyút és az inakat tilos enni. A kóser húsból még a kisózás előtt el kell a tisztátlan inakat és kövérséget távolítani, a vágástól számított három napon beül. Nehogy a hús megkeményedjék, bólogat Levi Mos. Úgy ám, a marhában található száztizenegy ínből ötvenegyet el kell távolítani. Különösen a marha hátsó részéből fontos a fogyasztásra tilos részek megkeresése és kivágása. Aki ezt tudja, az a világot tudja. Aki az egész világot tudja, az bizony néha rajta veszt. Levi Mos addig dicsekszik, addig veri a mellét, hogy egy napon megáll előtte Dávid Mendelson. - Hús kell, Mendelson? - Gondolkodtam rajtad, Levi Mos - szív az orrán a kicsi zsidó. Ez pedig nem jelent jót. Ha Dávid Mendelson szív az orrán, akkor valami furfangon töri a fejét. Enyén szólva. - Aztán a te kicsi fejedben hogyan lehetséges az én nagyságomról gondolkodni kacag teli szájjal Levi Mos. - Azon tűnődtem, a marhából vakon is kivágnád-é az inakat. - Na ezen kár volt gondolkodnod, Mendelson! - Szeretném látni, Levi Mos - erősködik a gyapjúkereskedő. A

sakter és Dávid Mendelson gyorsan megegyeznek. Holnap reggel Mosnak bekötik a szemét, ő pedig vakon, csupán az ujjai ügyességében bízva fogja kivagdosni a már levágott marhából az ötvenegy inat. Eggyel se többet, eggyel se kevesebbet. A fogadásnak tanuja Rebeka is, Mos fiatal és szemrevaló, csípős nyelvű felesége. Most is összevont szemöldökkel figyeli a két férfi alkudozását. Végül beletörődik a dologba. Levi Mos hajthatatlan, ha a mesterségéről van szó. Másnap korán zörget a Mósék nagykapuján Dávid Mendelson. A marha már levágva, fellógatva, vére kifolyatva. Felesleges a mellébeszélés. Pohárka pálinka után Dávid Mendelson a maga hozta gyapjúkendővel gondosan beköti a sakter szemét. Mos elmosolyodik a kendő alatt, s rögvest munkához fog. Rebeka elégedetten bámulja Levi Mos ügyes, gyorsan dolgozó kezét. Nagy darab ember az ura, de fürge. Sok a húsa, de tudja a hasznáni a testét. Az igaz, hogy egy kicsit dicsekvő, néha lehetne szerényebb, de mindenképpen gondos és szerető férj. Egyszóval Rebeka elégedett lehet mellette. S ahogy így tűnődik az aszszony, észre sem veszi, hogy Dávid Mendelson már egészen közel húzódott hozzá. No még egy oldallépéske, és máris ott áll közvetlenül mellette. Azt azonban már észleli az asszony, hogy Dávid Mendelson végigsimít a karján. Hogyhogy?! Micsoda?! Ez a Dávid Mendelson tényleg azt hiszi, hogy...hogy neki mindent szabad?! Elment a józan esze, hogy ilyesmire vetemedik?! Rebeka igen szenvedélyes aszszony. A piacon se igen kezdenek vele, félnek a nyelvétől, mint a tűztől. Oldalra perdül és kiáltana, ám a meglepetéstől tátva marad a szája. Azaz mégsem egészen. Hiszen Dávid Mendelson villámgyors mozdulattal jobb kezének mutató ujját Rebeka ajkaira helyezi, a másikkal pedig, nos a másik kezével pedig már markolja is az asszony mellét. Váratlan fejlemény. De talán nem hiábavaló. Bólint is komolyan Dávid Mendelson. Aztán lassan elvonja az ujját az asszony szájáról, hogy emez kezével segítsen a másiknak. De közben halkon a durúzsol. - Tudod, Rebeka, van egy rész a Talmudban, ahol arról van szó, hogy nem követ el házasságtörést az a zsidó asszony, akire a tetőről rázuhannak. Rebeka még küzd a testében szétáradó vággyal és az agyát elöntő értetlenséggel. Visszanyeli a sóhajtásait, s hol Dávid Mendelson kezére mered elborzadva, hol meg a férfi arcába bámul. Nos igen. Akadnak pillanatok, amikor a szép asszonyok is kivételes bambaságot mutatnak. - Rázuhannak? - nyögi tehát Rebeka. - Rázuhannak - fujtat az asszony fülébe Dávid Mendelson. - És ez...ez a rész hol van a Talmudban? - lázad utolsó erejével Rebeka, s lép hátra. - Tehát ott tartottunk, hogy egy zsidó férfiú dolgozik a tetőn. - lép a hátráló Rebekával Dávid Mendelson is, és közben erősít a keblek dörzsölésiben. - S egy óvatlan pillanatban alázuhan szegény. Hanem hát, drága Rebekám, szerencséje is van neki. - Szerencséje? - piheg az asszony. - Mert éppen egy szépséges asszonyság megy éppen alant, az utcán. Hát éppen arra esik rá. Ez nem házasságtörés, Rebeka. - hörgi szelíden Dávid Mendelson, s benyúl az asszony lába közé. - De hol a tető? - suttog Rebeka elveszetten. - Ez már értelmezés dolga - sóhajt jólesően Mendelson. - És tényleg szép az asszonyság, te Mendelson? suttogja Rebeka. - Varázslatosan szép csuklik a boldogságtól a férfi. - Ha nem szép, kikaparom a szemed! - liheg az asszony. - Ej, te Mendelson, vesztésre állsz - dörmögi ekkor Levi Mos, s hogy nyomatékot adjon a szavának, abbahagyja a munkát, és feléjük fordul. Az arca persze bekötve, úgyhogy továbbra sem lát semmit. - Nocsak, hogy te tényleg milyen ügyes vagy! bosszankodik Dávid Mendelson, s úgy simogatja újra az asszonyi kebleket, mintha szelíd galambocskák lennének. Látja már az asszony szemében kinyíló vágy vörös rózsáját. Ekkor elengedi Rebekát, aki úgy marad ott a napsütötte udvaron, mint Lót asszonya, aki odabámult, ahová nem szabad lett volna. Dávid Mendelson nesztelenül a mészáros mögé lép. Csipeszt kap elő a köpenyéből, és úgy, hogy a bekötött szemű Levi Mos észre ne vehesse, villámgyorsan kicsippent egy inacskát a marha hátsójából. A nap felé tartja. Elfintorodik. S igaza is van, hiszen hát tisztátlan dolog. - De aztán meglegyen mind az ötvenegy, te Mos! kiáltja hátrább lépve. - A felénél tartok - morogja elégedetten Levi Mos. D

ávid Mendelson mosolyogva ejti porba az inacskát, s újra az asszonyhoz lép, aki sápadtan, mozdulatlanul áll. Mint akit megbabonáztak. Valószínűleg így is van. Különben miért engedné hogy Dávid Mendelson a háta mögé kerüljön, hogy lihegésével és harapásaival felforrósíta a tarkóját, hogy ágyékát a tomporának nyomva, két kezével pedig a melleit markolva úgy dörzsölődjön hozzá, mint egy éhes kutya?! Nos igen. Az a ráadás, amikor Dávid Mendelson letérdel, s borzas fejét Rebeka szoknyája alá dugja. - Ejnye no! - morran mérgesen Levi Mos. - Nem találsz valamit, Mos? - dugja ki fejét a szoknya alól Dávid Mendelson. Nem sokai később az asszony nekitámaszkodik az udvari oszlopnak, s szoknyáját felhajtva hagyja, sőt, kéri és követeli, hogy Dávid Mendelson a testébe hatoljon. - Itt kellene lenni - morogja egyre ingerültebben Levi Mos. - Biztosan ott van - válaszol Dávid Mendelson, s közben betapasztja az asszony száját, nehogy az öröm kismadara kicsicseregjen onnan. Alig egy órácska múlva Levi Mos dühödten tépi le szeméről a gyapjúkendőt. Olyan dühös most, hogy egy oroszláncsordát agyon tudna vemi. Sámson a filiszteusok csarnokában szelid kisfiú volt hozzá képest. Mégis türtőztetnie kell magát. Hiszen ott áll előtte Dávid Mendelson, és szelíden, érdeklődve pislog rá, mögötte pedig a felesége, igen, a felesége mintha egy kissé zavartan toporogna a gyapjúkereskedő mögött. Milyen" szép is most! Levi Mos szívét hirtelen jeges félelem szorítja össze. Nézi az asszony szép, kissé fáradt arcát. Talán csalódott benne Rebeka? Kapkodva megfordul, s a kis tálkában, hová eleddig ejtegette, most gyorsan számolni kezdi az inakat. Elveszetten köhécsel Levi Mos. Egy inacska tényleg hiányzik. Ajajaj! S ahogy újra visszafordul a torkát köszörülő Mendelson felé, egyszerre meglátja a hiányzó ötvenegyedik inacskát. Hiszen ott hever a porban! Köszönöm, Istenem, köszönöm! Levi Mos elvigyorodik, s boldogan emeli föl. - Mellé esett, te Mendelson! - Mellé esett - csóválja a fejét Dávid Mendelson. - Győztem! - kiáltja Levi Mos. G

yőztél - ráncolja a homlokát Dávid Mendelson, s a sakter még aznap délután megkapja a több rőfnyi finom gyapjút, győzelmének a jutalmát. A sakter örömét csak az keseríti kissé, hogy este Rebeka nem engedi magához. Hát jó. Ha nem ma, akkor majd holnap. Ha a lélek türelmes, türelmes lesz a hús is. Igaz, az asszony egész éjjel öleli a férfit. Tíz körömmel kapaszkodik Mos hatalmas, izzadó testébe, mintha szakadék nyílt volna meg alatta, s attól félne, lezuhan valami rettenetes mélybe, hol eddig soha nem járt még. balog józsef Miért Bernhard? M

ert félek tőle. író, kezében tűvel és szúr vele. Van nála húsvágó bárd is. Úgy hasltja föl az embert - kedves olvasóját! -, hogy abból egész darabok esnek a földre. Hasábok, kúpok és gúlák fúródnak a földbe, az olvasó pedig kerülgetni kezdi a saját idomait, amíg el nem fogja a hányinger. Próza, amelyben hiúsági üzemmódban működik az osztrák történelem, a jelenkor botrányai, egy olyan valaki féktelen pökhendiségének tüzénél melegedő tényekkel, akinek büszkeségét nem növelte elűzetése, mert elűzte magát amúgy is a bornírt bandából, magát kitaszította, hogy azután ne lehessen benne szánalom többé és ne legyen megbocsátás sem. Mert azt a prózát csak felfüggeszteni lehetett, abbahagyni vagy befejezni nem. Nem volt ugyanis vége, azt állíthatjuk, hogy a halál végül berekeszt, hogy fizikailag folytathatatlanná tesz egy tevékenységsort, amilyen az írás is, a folyamatos önkifejezés, regisztrálás és reflexió, de nem állíthatjuk-e ugyanígy, hogy éppen ellenkezőleg: a halál megnyit, rávilágít, beszéltetni, felfedni kezd? Ha így teszünk nincsen is próza többé. Mert versek vannak. Mert vannak versek, melyek természetesen még az élő író versei, azé, aki szembefut egyszer a Holdnak borzalmas képével, s akárha tükör volna, mutatni kezdi annak az anyagnak természetét, mely miénk lesz végül, kétségtelenül a miénk, külön-külön, egyenként és kizárólagos birtokbavételre alkalmas tulajdonunkként, anyag, ami akár „A Hold, sűrű és nehéz, sűrű és nehéz, hogyan marad (lebegve) a Hold?" (Leonardo: Filozófiai feljegyzések). M

ert ezzel az idézettel, mottóval kezdődik Thomas Bernhard In hora mortis című kötete, melyet a Jelenkor Kiadó 1997-ben jelentetett meg, Kukorelly Endre fordításában és Klimó Károly rajzaival. S mert a könyvben a könyvészeti adatokon, a magyar és német szövegű verseken és a rajzokon kívül nincsen semmi. Nincs egyetlen magyarázó szó, életrajzi adat vagy esztétikai kifejezés, nincs ok/okozati, irodalomtörténeti helyzetelemzés, nincsenek ezek. Csak valaki, akinek dolga sincs, múltja sem, emlékei alig, dühe és haragja elfúlt már, mint partravetett állat csak nézi a közelítő dagályt és tudja, hogy abban nem lesz mód már úsznia többé, csak lebegni, amíg végleg el nem foszlanak húsok és szövetek, amíg a vér vissza nem ömlik az egésznek körforgásába, s ott nem maradnak a csontok, akár szálkák a keresztről Mert nem tudom megtér-e végül, ki a halált hívja és a halál órájában fogalmaz, fohászkodik, s himnuszt szerez végül, az Úrnak szólót, az Egyedüli Címzetthez könyörgőt. A húsz vers négy ciklusban oszlik el - oszlik tényleg, mert sűrűségét veszíti, mondatai olvadnak, kiáltásokká lesznek, sóhajjá végül - a ciklusok egymásba nőnek, át- és átindázzák a szövegtesteket, a motívumok, a kínzatástól az utolsó nyújtózásig terjedő mozdulatban. Bernhard - noha magát meg nem nevezi - tudjuk saját egyes szám első személvét fogalmazza. Ám éppen ez, éppen itt és éppen így veszíti el legendás magánvalóságát, melybe prózáját építette, s amelyből szúrt és ütött. Önbeszédét itt párbeszédbe fordítja, megszólítottja viszont nem a halál, technikája nem a per és a harag, hanem az Úr a megszólított és a befejezettbe nyugvás a magatartása. Mily idegen, micsoda méltatlan megalkuvás, az öreg csak megroggyant végül, s letette híres fegyvereit. Nem volna méltó, és nincsen így - mondani ezt. Az első ciklus kétségtelenül harag, fájdalom, tehetetlenség és számkivetettség érzete és elsorolása. A második etap még zabolátlanabb, ahogy a test szétzuhanását, hideget, vért, s a felhorzsolt földet pásztázza, s bizony odabenn jár a kamera, a vég térképe készül, eligazodni az üdvösségnek. De megkezdődik az átlényegülés is, a költözködés, a hurcolkodás a végső leltár pecsétje lassan a forró faggyúhoz közelít, s egy pillanatra még kivár, mielőtt mintáit befogadná az anyag. S Bernhard látja ezt. Maga idézte meg a halál képét, maga akarta, hogy képes legyen. Angyalokat és a szelet hívja a költő, s az időre kérdez, miközben félelem szorítja, halálát s Urát féli, s nem talál kegyelmet. A harmadik csokorban másféle virág terem. A szólítás, a meg- és elszólUás szirmai bomlanak, nevet ad az Úr, az ő fiának nevet ad, legújabb gyermekének, akinek halálával elnyeri majd őt, mert minket vesz magához az Úr, s nem mi nyerjük el az ő kegyelmét - íme a bernhard-i teológia. Negyedszer aztán imákat küld, s megszünteti a holnapot és túllendül már innen, s dicsérni nyitja a száját és felejteni már a többit, mindent felejteni és mondani még, hogy harag, igen harag is az utolsó pont előtt. S aztán... M

ert Kukorelly - In hora mortis-í írt a könyv élére - A halál órájában, így fordított, idézve az Ave Mariát, míg az eredeti cím így hangzik: Gesammelte Gedichte. Minden verse. így, ez a vége. (Thomas Bernhard: In hora mortis, Jelenkor, 1997.)