Délmagyarország, 1998. április (88. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-23 / 95. szám

CSÜTÖRTÖK, 1998. ÁPR. 23. EU ÉS BIZTONSÁG 13 • „Dokumentumok nélkül a bőrömet kockáztatom" Egy átlagos átlagon felüli rv Oknyomozó riport. (Németh György karikatúrája) Kormos Valéria újságíró Küllemét tekintve lehetne fogászati asszisztens, gyógyszertár tulajdonos, bankelnök titkárságvezetője vagy éppqn unatkozó háztartásbeli is. Befutottnak érzi magát, de nem sztárnak. Következésképpen nincsenek sztárallürök, extravagáns kiegészítők a ruházatban. Azt mondja, nincsen szüksége rá. Amiért átlagon felüli, az a témaválasztás és annak kidolgozása. Kormos Valéria 1971-től foglalkozik azoknak a kényes témáknak a feltárásával és megírásával, amelyektől kollégái elfordulnak (vagy talán észre sem veszik). A konzumlányok élete (Népszabadság 1971) vagy akár a Vico-birodalom kialakulása (lásd 1994 és 1996-os cikksorozatok a Magyar Nemzetben) csak alapjául szolgálnak írásainak, hiszen azokban a teljességre törekszik: jelenségek, tények feltárása. Mintegy tükröt tartva azok elé, akik őket előidézték. ...„Én Magyarországon csak arról írtam, ami az orrunk előtt játszódott le, az egész szakma beszélt róla. Csak látható, megtörtént, orditó dolgokat tettem sorba egymás után, de elmentem a határon túl is, ha a téma megkívánta. Azt kerestem, amit minden ember, a tisztességet. Az lázít fel, ami az igazságérzetemmel ellenkezik. Ami más embereknek a sérelmére történik, ami nem természetesen, ami szerintem nem egészen erkölcsös vagy nem erkölcsös, üzletmenetet vagy ha úgy tetszik, gazdaságot érint..." - kezdte a beszélgetést ezzel a magyarázatfélével. 9 Amikor az ember hozzányúl egy ilyen témához, akkor bekalkulálja azt, hogy milyen hatása lehet annak? (Nyilván van valamilyen vágya, hogy ha ezt leírom, akkor talán egy picit változni fog a világ.) - Elég régen vagyok már ebben a szakmában és én ezt már nem hiszem. 1994-ben sem hittem, legfeljebb egy kicsit reménykedtem abban, hogy a jelenség nem fog még terebélyesedni és nem lesznek ilyen viszonyok, mint amelyek bekövetkeztek. Lényegesen rosszabbak lettek a közerkölcsök, az emberek sokkal messzebbre mentek, mint lehetne. A hatalom pedig hagyta és hagyja, hogy egyesek minden emberi normát felrúgjanak, öntörvényűén cselekedjenek és ne tartsák be a szabályokat, azért, mert ha teszem azt, valaki hirtelen többszörös milliomos lett, vagy esetleg milliárdos, akkor neki szinte mindent szabad. (És ebbe a körbe bőven belefér néhány képviselő is. Ha például elmegy Gyöngyös mellett, ott látja X úrnak az engedély nélkül felhúzott telepeit.) Ezeknek az embereknek - akik minden normális polgári átmenet és értékrend nélkül hatalomhoz és pénzhez jutottak - tisztességes emberi normák nem léteznek. Úgy érzik, hogy azok fölött állnak. A legszomorúbb az, hogy ehhez a politika sok esetben még asszisztál is. Ebben a konstellációban egy újságírónak az a mozgástere, hogy vállal bizonyos dolgokat, azokat becsülettel és nem kevés személyes és egzisztenciális kockázattal a nyilvánosság elé tátja. 9 Nem tartja kudarcnak, hogy még 1996-ban is ugyanarról, lényegében ugyanazt kellett leírni? - Ez tulajdonképpen a közigazgatásnak, a hatalmi, gazdasági és politikai erkölcsnek a kudarca, semmiképpen nem az enyém... Nem mondom, hogy nem figyeltek fel rá a politikusok arra, amit megírtam vagy nem volt visszhangja, csak én ezt nem vertem nagy dobra. Az ember azért végül is ellenszélben dolgozik... 9 Van értelme a tényfeltáró újságírásnak? - Igen, abszolút módon. Bármi, ami történt velem ez alatt a hosszú idő alatt, mindig arra gondoltam, hogy számomra valamilyen módon hasznos lehet. És itt nem a forintban kifejezhető értékekre gondolok. 9 A szakma elismerése volt a legfontosabb? Egyáltalán rangot jelent az ma az újságírók között, hogy ha valaki tényfeltáró? - Igen. A szakma elismerése sem elhanyagolható, azonkívül - hogy a második kérdésre is válaszoljak - a magam fajta újságírót a pályája elején törvényszerűen „lesajnálják", és csak évekkel később respektálják. 1994-ben még nagyon félénken mondták, hogy gratulálnak, aztán az évek elteltével azok a furcsa mosolyok eltűntek és a kolléga iránti őszinte öröm jött elő. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a legszűkebb körömön kívül nem is tudta senki, hogy én mivel foglalkozom. 9 Miért titkolózott? - Nem a témát féltettem! Nem akartam, hogy beszélgessenek arról. Nem akartam, hogy megjegyzéseket téve elvegyék a kedvem a minden rezsimhez kiválóan alkalmazkodó nagymenők. (Hozzá kell tennem, nekem ez egy plusz feladat volt, amire senki nem kért meg, senki nem mondta azt, hogy csináld!) (Miközben rágyújtok, állom füstszínű szemüvege mögül elő-elő bukkanó fürkésző tekintetét. Előráncigálom legmegértőbb modoromat. Nem azért, hogy átverjem, sokkal inkább arra gondolok, hogy milyen jó lenne, hogyha nem az ellenséget vagy ha úgy tetszik, a másik oldalt látná bennem.) 9 Azért van utóélete is egy-egy ilyen cikknek, nem? - Abszolút. 9 Itt vannak mindjárt a perek. - Egy per van folyamatban, ebben a Népszabadság is benne van. Ezek voltaképpen a kiadók elleni perek. Ez ezzel jár. Nem az a gond, hogy per van, hanem az, hogy a magyar kiadók sem és a szakma sincs erre felkészülve. Talán a kialakult gyakorlaton lehetne változtatni: nem konspiratíve kellene dolgozni, hanem csapatban. Az újságíró mellett ahogyan ez nyugaton működik - ott van a szakértő, a jogász, feltéve hogy az újságírón kívül a kiadó is magáénak érzi az ügyet. Sosem dolgozom dokumentumok nélkül, mert a bőrömet kockáztatom. Már régen kitörték volna a nyakamat - nem most, hanem évekkel ezelőtt -, ha én egyszerűen csak elhittem volna, amit nekem mondtak. Örök szabály, hogy bizalmatlannak kell lenni azzal az emberrel szemben, aki elmegy az újságíróhoz és megosztja vele ügyes-bajos dolgait. Persze lettek barátaim is ennek a munkának köszönhetően, nagyon sok értékes ember szegődött mellém akár szakértőként is - teljesen civil kurázsiból. Ők mindig adnak az embernek egy lökést: csináld tovább. Ott vannak melletted, ugyanúgy éreznek, gondolkoznak, bizonyos dolgokkal ők sincsenek kibékülve és abban reménykednek, ami most egyre messzebb tplódik, hogy egyszercsak tisztább gazdasági erkölcsi viszonyok lesznek ebben az országban. 9 Azt mondja, hogy voltak utóéletei az ön cikkeinek nem csak abban az értelemben, hogy perek követték azokat, hanem abban az értelemben is, hogy volt néhány olyan téma, aminek kapcsán megkeresték a politikusok. - Bizony nagyon is érdekli őket, hogy ki is az a „bizonyos" újságíró, mi az, amit még az illető tud és tudhat. 9 Tehát, ha jól értem, akkor ezek a beszélgetések nem arra irányultak, hogy akkor tessék szíves lenni elmondani, mi az, ami még a sorok között volt, csak mi nem tudtuk kiolvasni, ugyanis szeretnénk a problémán változtatni, hanem sokkal inkább a félelem oldaláról fakadt az érdeklődés? - Sok minden elképzelhető, az én lelkiismeretem tiszta. Azoknak a lelkiismerete legyen rossz, akik ezeket a dolgokat eltűrik. Egyébként egy fontos beszélgetésem volt, amikor felajánlották, hogyha bajba kerülnék, számíthatok rájuk... Nekem nincs más feladatom, mint valamit a nyilvánosság elé tárjak. Egy újságírónak egyébként nincs is más eszköze. Nem szabad a politikához „dörgölődznie", mert elveszti a hitelét és erkölcsi tőkéjét. Ha már itt tartunk, nagyon érdekes, hogy pár évvel ezelőtt (akár 10-15 évvel a rendszerváltozás előtt is), az embereknek ha már nem volt más reményük, akkor még mindig ott volt az újságíró. Volt nekem olyan ügyem, amelyben az abszolút párthatalom védte azt az igazgatót, aki megerőszakolt egy tanársegédnőt, aki, amikor eljött hozzám, már minden törvényes utat végigjárt, nem volt más hátra, csak az a lap, ahol én dolgoztam. Egy évembe telt, de én annak az embernek erkölcsi elégtételt tudtam szerezni. A vétkes igazgatót elpaterolták. (Az más kérdés, hogy ha jól tudom -, a mai napig is vígan éli az életét.) Tehát akkor is csak az újság volt az a bizonyos szalmaszál, és most is számos esetben csak ez marad, a kiszolgáltatott, megfélemlített emberek számára. 9 Magátólfélnek-e? - Nem hiszem. 9 Híre van?! - Remélem, hogy jó hírem van. És remélem, hogy amit kérdezek vagy kérek, arra úgy válaszolnak, ahogy a tisztesség 'megkívánja. Én nem félelmet mondanék, hanem inkább respektálnak. 9 Néhányszor - amikor olvasgattam az írásait -, mégis az az érzésem támadt, megpróbálják kijátszani, eljátszották, hogy amit kér az nincs, bizonyos dolgok nem is úgy történtek stb. - Ez a magyar közéleti kultúrának a jellemzője. Meg a mai macho-világnak, ahol egy nővel csak „úgy" beszélnek, de ezt az ostobaságot fel is lehet használni. Például hagytam, hogy az illető csak mondja, mondja, hazudjon csak. Nem kezdtem el vitatkozni, mert az alantas szituációt teremt: sokszor nem célszerű mások hazugságait ott, helyben azonnal megcáfolni. 9 Azokban a körökben sem féltek magától, amelyekről irt? - Egyáltalán nem. De azért bizony zavartam őket. Nehéz erre válaszolni, mert vagy konkrétan valamilyen témáról beszélünk, vagy általánosságban. Maradjunk annál a példánál, amikor nem veszik komolyan a lapot. Tulajdonképpen ez sértő. Bejelentkezem, bemutatkozom, az én időm is drága, az övék is drága. Nyíltan elmondom, hogy mit szeretnék, ehhez képest fogad mondjuk - a polgármester és az alpolgármester, akinek van képe egy másik dossziét elém tenni és ezzel a saját főnökét is megtéveszteni. Itt két eset kínálkozott: vagy ott megsértődöm és kikérem magamnak - ezt utáltam volna - vagy határozottan kérem, hogy a következő alkalomra szedjék elő azt a bizonyos dossziét, ez utóbbit választottam. Mi történt legközelebb? Kitalálták, hogy nekik semmiféle anyaguk nincs, az irat „a közigazgatási hivatalnál van fenn"! El tudja képzelni, hogy egy elsőfokú hatóságnál, akinek zűrös ügye van valakivel és kiró több milliós pénzbüntetést, nincsen eredeti dokumentum?! Dehogynem voltak. Csak nem adták a kezembe. Én ettől függetlenül, mint tudott megírtam, amit akartam. Nem nekem kellett szégyenkeznem, magyarázkodnom később. Sajnos tény, hogy Magyarországon nincs olyan jól működő információs törvény - ami ugye létezik fejlettebb országokban -, amelynek értelmében nem lehet eltagadni azt a dolgot, amit az újságíró kér. 9 Az Ön írásai sok esetben arra is alkalmasak, hogy azok, akikről szólnak - tönkremenjenek... - Nem ez a cél. 9 Világos, de ettől Ön még nincsen fölmentve! Ettől még X, Y a közvélemény előtt egy - és most nem konkrét ügyről beszélünk, hanem általában - gazember. - Hát ha gazember, akkor gazember. Mit tehetek? Nem az írás tette azzá, hanem a tettek, a cselekedetek. Úgy gondolja, hogy az embernek le kell sütnie a szemét és nem kell észrevennie, hogy mi történik körülötte? A véleményt nem én alakttom ki róla! A cselekedete minősíti az embert! 9 A tényfeltáró újságírás tulajdonképpen micsoda? - Műfaj. Nyilván mindenki mást ért alatta. A szakmában némelyek úgy gondolják, hogy akkor ez egyben a nagy leleplezés, mindenkit tönkreteszünk. Lehúzzuk róla a vizeslepedőt, neki megyünk dirr-durr... Egyáltalán nem erről van szó! Hanem arról, hogy van egy történés vagy egy jelenség (-ek) és annak okait, összefüggéseit, a kapcsolatrendszereit és amennyiben van -, az eredményeit mutatjuk be. Vagyis a zárt ajkak és zárt ajtók megnyitásáról van szó. Az is elképzelhető, hogy az ember elindul egy egyszerű történetből, mint például én 1971-ben. (Bár az is igaz, hogy az Anikó konzumál című írás - amit még a Népszabadságnak írtam gyakornok koromban - nem tekinthető tényfeltárásnak. Ez a műfaj akkoriban még nem igazán létezett.) Hallottam egy történetet valakiről, aki fiatal lányokat visz ki Olaszországba, tánc-groupokat stb. El kezdett érdekelni, hogy a csudába is van ez? Elmentem és jelentkeztem. Táncolni. Megismerkedtem a lányokkal, mindig egy lépcsővel tovább jutottam, mígnem elértem a hivatalokig. A Filharmóniáig, az Interkoncertig - ez utóbbi engedélyével mentek ki ezek a lányok - és tulajdonképpen az lett a vége (amit nem is sejtettem az elején), hogy mindenki fantáziájára bízom, hogy kitalálja, hol is végződnek ezek az utak. Nem ez a klasszikus megfogalmazása ennek a műfajnak, de mégiscsak ez a lényege. Az újságíró lát valamit, elindul, a dolog szélesedik, újabb és újabb összefüggések merülnek fel és ezeket rendszerezi, ebben az esetben anélkül, hogy akartam volna, dominó-elv-szerűen lettek súlyos következményei a cikknek: lemondás, felfüggesztés stb. Már ez a második példa arra, hogy van értelme ezt a műfajt csinálni. 9 Miért nem akar írni a maffiáról? - Talán még nem vettem észre, de az is igaz, hogy engem nem különösebben érdekel. 9 Lehet, hogy része valaminek, nem? (Előfordulhat az is, hogy már belenyúlt valamikor, csak nem vette észre vagy nem akarja mondani.) - Elképzelhető, viszont engem e a bűnügyi vonulat soha nem érdekelt. 9 Egyáltalán nem biztos, hogy bűnügyi vonulat... - Lehet, hogy gazdasági? - Ön használt egy szót valamelyik ügy kapcsán, ezt venném most kölcsön: „gyakorlatilag egy törvényen kívüli" rétegről van szó. - Törvények feletti! 9 Szándékosan nem akartam így mondani, mert nem szeretném, hogy összemossák valamelyik témáját a maffiával. Arról a jelenségről beszélek, ami legalább annyira megfoghatatlan, mint mondjuk a szappanos vízisikló. Legalább akkora izgalmai jelenthetne feltárni ezt a jelenséget, mint azokat a témákat, amelyek a most említett újságcikkekben szerepelnek. Lenne igény rá Ön szerint? - Biztos lenne. Olvasói, társadalmi igény biztosan. Hogy kiadói igény lenne-e rá? Nem tudom. Az a helyzet, hogy ezek az érdekcsoportok olyannyira átszövik mára a közigazgatást, a jogot, annyira belenőttek a hétköznapi életbe, olyan hatalmasak vagy annak érzik magukat, hogy őket különösebben nem zavarná, ha írnának róluk. Hogy pedig a kérdésére válaszoljak: kell húznom egy határvonalat, mi az, ami rám tartozik és mi az, ami nem. (Hallgatok. Szándékosan.) -Én az állampolgároknak tartozom felelősséggel és nem X vagy Y vagy Z csoportnak. Félelem-pszichózis veszi körül az ilyen munkát, köti meg az újságírók többségének kezét. Én ezt egyszerűen nem voltam hajlandó tudomásul venni, kikérem magamnak, hogy nekem a rendszerváltás utáni X esztendőben azt mondják, hogy te nem félsz?! 9 Azt hiszem, magának egy mázlija van, a nyilvánosság... - Na azért megkerestek, hogy X helyen napi parancsba volt adva, rólam mindent kaparjanak össze, amit csak lehet, és tény: „üzeneteket", fenyegetést is kaptam. 9 Nemcsak ebben az értelemben gondoltam a nyilvánosságot, hanem abban az értelemben is, hogy szem előtt van. Nem történhet magával semmi! Tehát fölfoghatom úgy is, hogy a nyilvánosság az Ön életbiztosítása. - Igen, de pusztán a szereplésért nem csinálnám. A féljem vérbeli újságíró, most a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese. Tehát, amikor én nekimegyek egy balhés ügynek, akkor tulajdonképpen ketten vagyunk ugyanabban az utcában. Úgy hívják, hogy Szényi Gábör, egy rendkívül tiszta gondolkodású, etikus ember, ismer engem, tudja - és tiszteletben is tartja -, hogy makacs vagyok, amit a fejembe veszek, az addig ott motoszkál, amíg meg is csinálom. Egyszer mondták neki egy fogadáson: nem tudnád leállítani a feleséged? Nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy nem. Nekem ez egy hátország. Talán annyival könnyebb egy magamfajta tényfeltáró nőnek, hogy ki tudja kapcsolni a munka adta feszültséget már azzal is, hogy ha otthon van: gyerekkel foglalkozik, főz, megöntözi a virágokat stb. Azt hiszem, talán ez is segített nekem abban, hogy bizonyos dolgokat meg tudjak csinálni. Az édesanyám egy nagyon egyszerű nő volt. Teljesen árván nőtt fel, 10 éves korában elment cselédnek, fantasztikus akaratereje mellett derűs természettel volt megáldva. Apám furcsa ember volt, inkább lázadó típus és indulatosabb. Nyilvánvaló, hogy ezek is hatottak rám, tehát van bennem egy lázadás, ugyanakkor elég jól el tudom viselni a nehézségeket, ha a háttérbe szorulok, ha esetleg elhallgatják a cikkeimet, mert úgy érzem, hogy én mindennek ellenére valamit megcsináltam és ez már önmagában is jó érzés. P. A.