Délmagyarország, 1998. április (88. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-18 / 91. szám

10 IRODALOM Zeke Gyula Scherzo Ficsku Pál Halásztörténet P. P. Leonov: Oroszok megmentik Afrika lakóit V

annak olyan dolgok, amik tapasztalása nélkül nem érthetik meg a fiúk az apákat. Olvashatnak róluk, hallhatnak különféle történeteket, nézhetnek fényképeket, mindez nem ér semmit, azt, hogy mit jelentett valamikor az apjuknak, soha nem fogják igazán megérteni. így vagyok én a Halásszal. Bár még nincs fiam. de ha lenne, akkor sem tudnám megéreztetni vele. Mert a Halász eltűnt. A nyolcvanas évek második felében még reménykedtünk, hogy valami változni fog, vagyishogy halász-ügyben nem fog változni semmi. De azóta mélységesen csalódtam, kétségbeesésem néhány hete valóságos fizikai fájdalmakkal is járt. Választások előtt vagyunk. Bár az irodalom szerencsére már nem kapcsolódik annyira a politikához, azért nem árt figyelmeztetni a politikusokat, hogy az utóbbi években nagyon nagy kárt okoztak az irodalomnak. Ugyanis nem született meg a kocsmavédelmi-törvény. Mondanom se kell, mily hatással van ez, nemcsak az alkotóra, az alkotás menetére, de a majdani befogadásra és recepcióra is. Egész életeket tehet tönkre, emberek karrierjét befolyásolhatja. Hogy csak egy példát mondjak. Nem nagyon szeretem a rendőröket. Régebben kifejezetten a fennálló hatalom elleni érzés vezérelt, túl sok kapcsolatom nem volt velük. Mindössze egyszer volt nálunk házkutatás, egyszer akartak beszervezni (ez nem egyéni érdem, tudtommal minden történelem szakossal megpróbálták), volt néhány csendháborítás, házibuli, közszeméremsértés, magyarul kutyát játszottam, ha nekik lehet az utcán, nekem mért ne, főleg hajnali háromkor. Kicsit lázongtunk, szidtuk a rendszert, aztán mikor tehettünk volna valamit, hagytuk az egészet, már csak az irodalom érdekelt, annak is a letisztult, kicsit konzervatív változata. Semmi dolgom a rendőrökkel. Nem is volt eddig, csak egyszer, amikor felnyomták a lakásomat. Akkor kellettek volna, vártam is rájuk vagy négy órát, aztán magyarázom, hogy mit vittek el, még a tűzhelyen hagyott korhelylevesből is kiették a kolbászt. - Honnan tudja, hogy ketten voltak - kérdezi. - Onnan, hogy két kanál van a mosogatóban - válaszoltam. - Lehet, hogy kétpofára evett - nevetett -, aztán próbált vigasztalni, hogy ne aggódjak, az ő autójukból a múltkor, amíg helyszíneltek, kilopták a céhét. Azóta nem volt semmi dolgom velük, mígnem két hete, egy futballmeccs után, közénk nem dobtak néhány könnygázgránátot, oktalanul, folyt a pofámból a könny, meg a nyál, egy kicsit hányikáltam is. - Még az unokád is belőlem fog megbukni - mondom a kommandósnak, aki éppen emelte rám a gumibotot. De mért ne történhetne ez meg. A kommandós elhiszi, és megijed. Mostantól a kortárs magyar irodalmat olvassa. Először mindent, aztán rájön, hogy annyit amennyit írunk nem lehet elolvasni. Akkor el kezd gondolkodni, a kommandósnak is van agya, halmazelméletet tanul, rájön, hogy olyan írót kell keresnie, aki Diósgyőr drukker. Egy két év alatt talán kiderítheti, hogy én voltam az a gázos, de addigra már ott vannak a könyvespolcán Garaczi, Hazai, Térey, Peer, és a többiek könyvei is. Ekkor jön az újabb probléma: a fiáról nem tettem említést. Csak az unokájáról. E

gy kommandós is lehet rákos vagy cukorbeteg. Sokat van szabadban, belecsaphat a villám. Fél a haláltól. Nem biztos, hogy megéri még unokája érettségijét. így a fia is a kortárs magyar irodalom rabja lesz, kétezerhúszat írunk, akkorra már mi leszünk a középgeneráció. A kommandós otthagyja a rendőrséget, biztonsági őri állást vállal a Magyar Irodalom Házában. így értünk el kétezernegyvenig, ahogy élek, akkorra már én nem leszek. Az unoka kívülről tudja életrajzomat, meg az egész Ficsku-recepciót. Eljut a Halásztörténet című novelláig, kicsit büszke is rá, hogy az első felében benne van ő, az apja, meg a nagyapja is. Sejti, hogy van benne valami elméleti maszlag is. Csak azt nem tudja, hol játszódik az a történet. már régen nincs meg az a Halász, vagy mi. Megbukik. Nem veszik fel magyar szakra, mit tehetne, a sok könyvpakolástól erős izomzatú, kommandós lesz belőle. Akkor is lesz még könnygázgránát. Az írás beteljesedett. Mindez csak azért, mert nagyapja idejében nem született meg a kocsmavédelmi törvény. Kis ország kis parlamentjének nagy hibája. A Halászt hivatalosan Kishalász Csárdának hívták, de mindenki csak Halásznak becézte. Az egyetem első éveiben az volt a törzshelyünk. Az ország egyik legrégibb kocsmája volt, valamikor a múlt század közepén épült. Alacsony mennyezetű, szűk ablakú, kívülről sárgára festett vályogépület. Az olyan kocsmák közé tartozó, amiknek saját szaguk van, elég néhány percet eltölteni bent, és máris az ember ruhájába szívódik. Az igazsághoz tartozik, hogy a Halászba csak nappal jártunk, esténként a Fácánbank mulattunk. Csajaink mindig megállapították, honnan jövünk. Halász vagy fácánszagunk van-e. Mi meg arra hivatkoztunk, hogy halász-vadász népek voltak az őseink. Tudományos érvünk ellen nem volt apelláta. A Halászban a kerthelyiség volt a lényeg. Homokos udvar, horpadt zöld bádogasztalokkal, rácsos székekkel, két nagy gesztenyefa vetett árnyékot. Sárga, vakolt kerítés vette körbe, zöld farácsos bokszokkal. Szóval nappal ide jártunk iszogatni, kajálni, meg olvasni, néha úgy nézett ki a kert, mint egy olvasóterem. Bor és napszítta alakok ülnek könyvvel és fröccsel telipakolt asztaloknál. Kisfröccsöt ittunk, Durbints sógorból, négyhatvan volt egy, két forint a vécé. Tíz kisfröccs és két vizelés kijött egy ötvenesből. Ha sok pénzünk volt kajáltunk is, slambucot és túrós csuszát lehetett enni. De mindig csak az egyiket. Attól függően, milyen kedve volt Erzsi néninek, a szakácsnőnek. Vagy csúszás nap volt, vagy slambucos. Kértünk mondjuk három adag slambucot, de csúszás nap volt, és még volt két adag csusza, akkor addig nem lehetett slambucot enni, amíg el nem fogyott a csusza. Slambucos napon meg fordítva. Soha nem lehetett tudni, melyik van. A Halászban csak egy dolgot nem lehetett csinálni: csajozni. Egyedül Kvasz Lacinak sikerült ez. Egyszer. Maga a történet azóta is kering, többféle változatban. N

égyen mentünk a Halászba, Kvasz Laci, Atka és Gózner, könyvekkel hónunk alatt. A szakszervezeti vagyon felosztásában segédkeztünk előtte éppen. Már érezhetőek voltak a változások szelei, egy-két szakszervezeti üdülő burkolt magánosítása is megkezdődött, és a könyvtárak is soron voltak. Könyvet soha nem loptam, se boltból, se könyvtárból. Biztos helyről azonban megtudtuk, hogy felszámolják a szakszervezeti könyvtárat, már megvan, hogy ki fogja megvenni ruhásboltnak az épületet. Ilyen esetben a könyvlopás viszont értékmentésnek minősül. A Halászba menet mindig beugrottunk egy-két könyvért. Most is így tettünk, boldogan pakoltuk le a könyveket a bádogasztalra. Kvasz Lacinak sikerült a legtöbbet lopnia, így ö hozta a fröccsöket. - Hozzál nekem egy slambucot is - mondta Atka, és a kezébe nyomott egy húszast. - Csúszás nap van - mondta Kvasz Laci, amikor visszajött a kisfröccsökkel teli tálcával. - Még három adag van. Nem tehettünk mást, vártunk, hogy elfogyjon a csusza. Ittunk és olvastunk. Hoztam én is egy kört. Még mindig volt két adag csusza. Atkának halhatóan korgott a gyomra, de sehogy se bírtuk rávenni, hogy csuszát egyen. M

ájus volt, lassan kezdő dött a vizsgaidőszak, de engem nem nagyon érintett. Akkor már régóta nem jártam órára, építkezéseken dolgoztam, így nekem volt a legtöbb pénzem. Pontosabban hazudok, hogy nem jártam órára, legalábbis megpróbáltam, volt egy benyitásom. Kisebb küldöttség kísért az egyetemig, aztán fel a harmadik emeletre. Nagy levegőt vettem és benyitottam. De mint kiderült, rossz helyre. Hát ezt már a sors is így akarja, gondoltam. Többet nem próbálkoztam. - Ezt már a sors így akarja - mondtam -, megeszem azt a csuszát. Egyből lett jókedv, újabb fröccsök. Atkának és Gróznemek slambuc. Koradélután volt már, amikor Kvasz Laci felállt, és elindult a vécére. Az udvar közepéig jutott el, amikor megjelent özv. Tasi Béláné. Özv. Tasi Béláné volt a vécésnéni, városszerte híres személyiség. Lehetett kábé negyven kiló, néhány centivel a törpehatár felett. Megállapíthatatlan kor, aszott bőr, combközépig érő kék köpeny. Mi eddig nem sokat beszélgettünk vele, Kvasz Laci is csak biccentett felé, amikor elhaladt mellette. - Akarsz? - kérdezte özv. Tasi Béláné - most olyanom van. Olcsó vagyok. Kvasz Laci zavarba jött, és önkéntelenül válaszolt. - Nincs pénzem. - Akkor miből akartál pislantani? - kontrázott özv. Tasi Béláné. Elmosolyodott, foghíjai között látszott nikotinos sárga nyelve. Kvasz Laci benyúlt a zsebébe, mint aki igazát akarja bizonyítani. Aprópénzt vett elő, megszámolta, és megkönnyebbültem mondta: - Öt húsz. Ebből még egy nagyfröccs se jön ki. - Nekem ennyi is elég mondta özv. Tasi Béláné, és megmarkolta Kvasz Lacit a lába között, miközben cserepes ajka Kvasz Laci borostás arcát nyaldosta. - Mit finnyáskodsz, Közép-Európa legolcsóbb kurváját kaphattad volna meg röhögött Grózner, amikor Kvasz Laci visszajött, kirakta a maradék három forint húsz fillért, és a hányásnyomokat törülgette magáról. Nevettünk, a gesztenyefa lombján átszűrődő májusi naptól csillogó almabor még jobb kedvet csinált. Nemzeti hőssé avattuk özv. Tasi Bélánét. Még évekig jártunk a Halászba, özv. Tasi Béláné többet nem próbálkozott. Egy idő múlva új szakács jött, bármikor lehetett slambucot és csuszát kérni. Nemrég újra abban a városban jártam, hivatalos ügyben. Persze, hogy felkerestem a Halászt. A kerthelyiséget elbontották, autóparkoló van a helyén, belváros, jó hely, óránként háromszáz forint. Az nekünk nyolcvan kisfröccs volt. A csárda ablakai bedeszkázva, az ajtó rácsa mögött papírfecnin felirat ZARVA ELADÓ! Hic transit alcohol et curvae mundi - gondoltam szomorúan. Nehéz úgy írni, hogy az ember nem tisztázza a múltját. Mostanában egy önéletrajzi sorozaton is dolgozom. Sok kis történet és anekdot. Benne lesznek a futballmeccsek, a rendőrök és a könnygáz is. No meg a Halász. Kár, hogy a fiam nem fogja érezni. Volt fél órám. Bő fél. Annyira bő, harminchét perc, melyből ügyes talpvezetéssel, a piros lámpák gondos semmibevételével tényleg kijön, kijöhet a félóra tisztán. Nettó netten. Presszóba tértem eltölteni ezt a nettó félórámat, mely előtt mindennapi teendőket végeztem, s mely után hasonló mindennapi teendők vártak rám. Beültem tehát, elhessegettem gondolataim zavaros mezejéről a Miatyánkot, mindennap elhessegetem, és a Gonosz se rám se szarik. Régi presszó a Moszkva tér közelében, paraván, élőzene, sötét virágok. Tánctér, tévétér, fémvázas, barna pamlagok. Sötétség mindenütt, mint egy pokoli szepáréban. Szóval múlt és jelen együtt, közeljövő. Múlt, melyet nem kívánok, jelen, melyet nem kívánok, közeljövő, mely mindenképpen eljön, ha lepergett ez a nettó félórám. Rágyújtottam. Pincérhölgy érkezett, mintha sok gyaloglás után a Káma vidékéről, mosolygott, téboly, jövő, villant át az agyamon, s megkérdezte, mit parancsolok. Kávét, mondtam, és paradicsomlevet, jó a végbélrák ellen, tettem hozzá még hamiskásan, hiába, amint egy kicsit nem figyelek, mindjárt építem a jövőt. Elmosolyodott, becses vendég, ez volt a mosolyában, Igen?, nem is tudtam, mondta, s már indult vissza a nagy útjára. Rágyújtottam tehát. Egyedül voltam szinte, csak egy középkorú pár beszélgetett a sarokban, hajói láttam, valami kísérlet folyt, túl már a szeretői viszonyon, vajon több, vagy ugyanolyan lesz-e az élet ebben az új formációban, kettesben. Egy nő érkezett. Vékony volt és meglehetősen magas, mint a fenyő. Sietősen ült le, mint aki mihamarabb el akarja tüntetni a magasságát, behozni a testét a világba, hogy észrevegyék, illetve hogy ne vegyék észre, szóval egyszerre akarta mind a kettőt, s a tekintetén láttam, rendre egyik sem sikerül neki. Gyorsan levettem róla tiszta, de kissé kopott, igénytelen kabátját, le a szoknyáját, hosszú, matt alsóneműit, és felöltöztettem lenge, amszterdami ruhákba, a szél ellen párizsi leplet terítettem rá. Igen, ennek a lánynak Amszterdamban, vagy Párizsban vadul csillogna a szeme, és a hóna alatt sötétbőrű, szelídített hímek rohannának. Magam sem vagyok túl magas, elvagyok a magasságommal mindenesetre, magasabb vagyok, mint a díjbeszedők, és alacsonyabb, mint a miniszterek, persze láttam benga postást, és keljfeljancsi minisztereket is. Rágyújtott ő is, és nem nézett rám, láttam azonban, ez csak amolyan megelőzés, rutinszerű önvédelem, melyet megszokott a szeme, puha hárítás. A sötétben fényesen parázslottak a cigarettáink, szentjánosbogarakakertben, nyugtalan villanással hessegettem a Borzast tudatom hátsó udvarába, a Miatyánk mellé. A Káma felől megérkezett végre a kávém és a paradicsomlé. Óvatosan nézegettem a lányt, vékony, magas nő, s én hiába vagyok magasabb a díjbeszedőnél, nemsokára lejár a nettó félórám, és indulnom kell a közeljövőm felé. Gyorsan végeztem a gyenge, zaccízű kávéval, hörböltem a paradicsomlét, már megmegérintett a tekintete, kék, óvatos szemében egyszerre csillogott a remény, s valami sáncszerű szürkeség, védelmi fény, melyet láthatólag az untig ismert kudarc elviselésére gyűjtögetett. Már a második cigarettánk égett, mezítelen Gauloise emitt, Sophianae az ő hosszú ujjai között. A nézése körülbástyázott, mint rokonok az udvarlót, s én egyre nagyobb erővel igyekeztem tekintetemben elkülöníteni a biztatást, a részvétet, s a személyességet, kivonni valahogy a testemet a tekintetem mögül, jelezni értésemet, hogy szurkolok érte, szaladgáljanak sötétbőrű, szelídített hímek a hóna alatt, egy legalábbis, ha úgy akarja, legyenek gyerekei, akik bukdácsolnak keresztbe vetett lábain, mint a csupasz, még tanulatlan állatok az altalaj elfeküdt, buja törzsein, töltse be zsivaj a szobáját, szeretőt tartson, ha kedve tartja igyon, egyen, legyen. Tudatni igyekeztem vele, ismerem régtől, nem része már a rajtam kívül élők mérhetetlen tömegének, hisz leült, beült ebbe a sötét presszóba, ahol én is töltöm a nettó félórámat, bizonyos okokból nem lesz a feleségem, a szeretőm, az ismerősöm se lesz, és szót sem váltunk soha, de a tekintetünk, a füstünk buján összekeveredett, a parazsaink egymás mellett égtek, és láttam egy osztrák ismeretterjesztő filmet, mely megmutatta, ha távolodunk a Földtől, hamarosan egy fényes pont látszik csak, és ha távolodunk tovább, a sok galaxisból sem marad egyéb e pontnál, és ha mai tudásunk helytálló, és az anyag véges, a „világ" meg végtelen, akkor egy idő után ez a pont sem látszik már. A lány rágyújtott a harmadik cigarettára, csontjai közt szürkén gubbasztott az asztal. Időm lejárt, pakolódtam. Peyronnet: Fekvő nő, 1927