Délmagyarország, 1997. december (87. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-06 / 285. szám

SZOMBAT, 1997. DEC. 6. STEFÁNIA-RIPORT 9 • Szeged peremén (7.) Dorozsma: válóper helyett ezüstlakodalom? Belváros a külvárosban - Dorozsma főutcáján hajnaltól késő estig tart a csúcsforgalom. (Fotó: Miskolczi Róbert) A nagybani piacra messzi földekről is elzarándokolnak a vevők és az eladók... Ha egy ma cseperedő lurkónak azt mondanám, hogy kölyökkoromban, szegedi oskolásként én még Kiskundorozsmára jártam kirándulni, alighanem kétségbe vonná szellemi képességeimet. Nem csoda. Hiszen Dorozsma már közel negyed százada Szeged része, s egy helyijáratú busz percek alatt kirobog a Mars térről a híres dorozsmai templomig. Ki emlékszik már azokra a kivénhedt villamosokra, amik közel egy órán át döcögtek végig a városon, hogy kiszállítsák a sok kis Mókus őrsöt a Sziki környéki ligetekbe, a tavakhoz. De vajon a dorozsmaiak is ennyire közelinek érzik Szegedet? Egyáltalán: örülneke annak, hogy 1973 óta, csatolt községként, önállóságuknak nagy részét elveszítve fércelödtek össze az egykori nagy riválissal, Szegeddel? Sok más kérdés mellett erre is választ kínálunk „Szeged peremén" cimü sorozatuk mai, 7. részében. Ha Murphy törvénykönyvében foglalkozott volna a vasúti sorompók problematikájával, minden bizonnyal megállapította volna: amelyik sorompót le lehet csukni, azt bizony Magyarországon le is csukják. Aki pedig hitetlenkedve olvasná e kijelentést, autózzon csak ki Szegedről azzal az eltökélt szándékkal, hogy ő bizony meg sem áll a dorozsmai templomig. Tapasztalataim szerint a vasúti átjárónál garantáltan fékeznie kell - tíz próbálkozás közül kilencszer. Ott rostokolva aztán joggal szidhatja mindazokat, akik évtizedek alatt nem tudták megreparálni e közlekedési csomópontot, mondjuk egy vasúti aluljáró megépítésével. A nyugati kapu ostroma De ettől azért ne veszítse kedvét, mert Dorozsmán hangulatos látványosságok fogadják. Például egy olyan külvárosi belváros, amilyet az öreg dorozsmaiak alighanem még most, hat-hét évvel a piacgazdaság betoppanása után is álmélkodva figyelnek. Amíg egykoron jó ha két-három bolt jelentette a kereskedelmi hálózatot, addig ma nincs olyan ház a templom környékén, amelyikben legalább kétféle vállalkozás ne nyitott volna üzletet. Divatárus, zöldséges, élemiszerüzlet, posta, ABC, hírlapárus, takarékszövetkezet, OTP, órásmester kínálgatja portékáját, impozáns, nemrégiben átadott cukrászda néz arra a főtérre, ahol reggeltől éppen estig tart a csúcsforgalom. S miért ne tartana, hiszen Dorozsma Szeged legfontosabb nyugati kapuja. Halas és Majsa felől, az egykori szegedi járásból özönlik itt a Tisza-parti nagyvárosba kereskedő, diák, földműves, és iparos. S bár mindannyian csak egy-két utca aszfaltját kínozzák autóikkal, ma már az is leírható: nem ragad sárba akkor sem a furikázó, ha Dorozsma mellékutcáiban keres valakit. Ha pedig végképp álmélkodni támad kedve az idegennek, föltétlen keresse föl a nagybani piacot is. Amíg tavaly, a nagy dorozsmai fociláz idején még autók tengelyének törésére szakosodott tankcsapdák fogadták itt a vendégeket, addig most gondosan kiépített parkolórendszerek szegélyezik az utat. De miként vélekedik átalakuló Dorozsmájáról a helyi polgár? Sóti Andrásné szerint például remek kis település ez, ahol könnyen megérti az ember magát a szomszédjával, ha tudja, hogyan is kell illeszkedni a világba. Sótiné igazságát pedig miért is vonnánk kétségbe, hiszen alig több, mint egy éve költözött Apátfalváról Szeged e peremére, s máris mosolygós polgára Dorozsmának. S bár még vagy négy-öt, templom környéki sétálgatót is megállítottam rövid kis csevegésre, egy olyannal sem találkoztam, aki csak fél rossz szót is mondott volna Dorozsmájára. Hogy nehéz az élet, s kevés a pénz? De hát az mindenhol nyomorítja a magyart — vélték többen is. Hogy épülhetne még több út, meg csatorna? Hiszen máshol se épül - legyintettek. Ám amikor Szeged és Dorozsma házasságáról faggatóztam, igencsak elkomorultak a tekintetek. Nyugdíjas nénike, kerékpárjának szarvát keményen markolászó fiatal férfi is azt válaszolta: jobb lenne talán, ha inkább válnánk már végre. Mert a szegedi városháza nagyon is messze van innen, de Szeged fejlesztési pénzei még messzebb. Az meg végképp lelket háborgató, hogy minden kis filléres ügyben a Széchenyi téri torony alatt döntenek, minden hivatalos papírral kilométereket kell buszozni, hogy aztán hetekig váiják a döntést. Ha Algyő eltépte a babruhát, mi miért ne tehetnénk, hiszen Dorozsma sose volt Szegedé, nem igaz? pattant járgányára biciklis beszélgetőtársam, s ott hagyott a nagy bizonytalanságban: de hát kivel is kvaterkáztam én november hűvös délutánján? Török után jászok A községházán, amin manapság a részönkormányzatot, s a könyvtárat hirdető tábla található, már nem kellett találgatni a neveket Thurzó Ferenc és Jenei Ferenc, Dorozsma két, szegedi önkormányzatba beválasztott szenátora látott vendégül. S kínált meg olyan pedáns történelem órával, hogy szégyellhetném magam, ha nem tenném közkinccsé a tőlük hallottakat. Ezek szerint a ma 11 ezer 600 lakosú Kiskundorozsma 1950-ben még 18 ezres település volt. Akkor azonban önálló életet kezdtek olyan neves részei, mint Bordány, Üllés, Forráskút és Zsombó, így jelentősen csökkent a népessége. De Dorozsma múltják kutatva illő jóval messzebb visszakalandozni a történelemben, hiszen e település nevét már 1138-ban oklevél említi, még pedig a garamszentbenedeki apátság alapító levele. A színmagyar falu aztán a középkorban, a török hódoltság idején anynyira elnéptelenedett, hogy az 165l-es összeíráskor pontosan egy állandó lakost találtak csak e pusztaságban. Később, 1719-ben Orczy István kapitánysága alatt újratelepítették, mégpedig 49 jász család költözött e vidékre. Néhány év múlva őket nagykunok követték, s olyan fejlődésnek indult Dorozsma, hogy azt már Szeged nem nézte jó szemmel. A város magisztrátusa meg is támadta az újratelepítést, s éppen 19 évig tartott a kunpuszták pere. Végül a legfelsőbb ítélőtábla Dorozsmának ítélte e területet. Szabad költöző polgárok lettek Dorozsma lakói, s olyan sikeresen alakították közös életüket, hogy falujuk 1838-ban mezővárosi rangot kapott. Erről pedig 1876-ban mondott le a település, mert nem tudta fizetni a királyi adót. Járási székhelyi rangját azonban megőrizte Dorozsma, mint ahogy önállóságát is. Ez utóbbit aztán 1973ban veszítette el - Szegedhez csatolták, miként Tápét, Szőreget, Algyőt is. Ma már talán fölösleges azt kutatni, mennyire erőszakkal, s mennyire ígérgetésekkel csalogatta oltárhoz Szeged menyasszonyait. Azt a kérdést viszont, hogy mennyire elégedettek a házassággal az ezüstlakodalomhoz közelítve, már nem kerülhettem meg a szenátor urakkal csevegve. Nos, abban teljes volt az egyetértés, hogy a hetvenes években, s talán még a nyolcvanas évek elején is, szebb oldalát mutatta ez a kapcsolat, hiszen akkor épült ki Dorozsma főutcája, lakótelep is került a faluba, összkomfortos otthonokkal, új iskolát építettek, megszervezték a szemétszállítást. Tehát joggal remélték a dorozsmai polgárok, hogy a városiasodás áldásaiból mind több és több jut majd nekik. Időközben Szeged ipara is magához kötötte a dorozsmaiakat, hiszen ki a jutagyárba, ki a gumigyárba, ki a textilkombinátba, vagy éppen a falemezgyárba járt Dorozsmáról dolgozni. A bajok pedig akkortájt kezdődtek, amikor éppen a gyáripar kínálta megélhetés került veszélybe. A privatizáció idején pedig százszámra váltak munkanélkülivé a dorozsmai polgárok, elapadtak a fejlesztési pénzek, s jó néhányan már azt vetették föl mi lenne, ha az önkormányzatiság elve alapján Dorozsma is saját kezébe venné sorsának alakítását. Hiszen Szegedtől már túl sok adományt nem remélhetnek, sőt a Dorozsmára költhető pénzek inkább eltekeregnek a városi kincstár útvesztőiben. Tovább tetézte a bajokat, hogy Dorozsma elveszítette földjeinek nagy részét, elveszítette állatvásárát, s a kárpótlások idején - emlékezett Thurzó képvislő úr - még a dűlőutakat is kiosztották. Hogy ilyen előzmények után mennyire időszerű most az elszakadást erőltetni? Elöljáróság ossza a pénzt? Jenei szenátor nem is tagadja - úgy hét-nyolc évvel ezelőtt jómaga is gyűjtögette az aláírásokat a dorozsmai függetlenség kimondatása érdekében. Mert az tudomásul kell venni - mondta -, hogy ha Szegednek van elkölteni való pénze, azt előbb áldozza a Széchenyi tér csinosítására, mint a dorozsmai Szent János térre. Az is sok vita forrása, hogy a helyben ismert, s megélt ügyekben a messzi tornyos városházán döntenek. Mint ahogy nagy sérelme Dorozsmának: amíg a korábbi önkormányzati ciklusban, egészen pontosan 1993-ban még 27 millió forintot tudtak e településrész fejlesztésére fölhasználni a képviselői alapokból, addig 1997-ben csak 13 millió 160 ezer forint sorsáról dönthetnek - sorolta tovább a gondjaikat Jenei képviselő. Hozzátéve: igazán az itt a baj, hogy nincs Szegednek olyan fejlesztési stratégiája, amiből kiderülne, mit is akar kezdeni peremkerületeivel. - Mégis azt mondom: jelenleg nem időszerű e különválást erőltetni. Sokkal inkább olyan megoldást kellene kidolgozni, amelyben komoly szerepet kapna egy tényleges munkát végző, szavazatok ezreivel megtámogatott részönkormányzat, Dorozsma ügyeit egy elöljáróság intézné, amelyet Szeged egyik alpolgármestere vezetne. S ha még a helyben befolyt pénzek jórészét is itt oszthatnák el, biztos kevesebben feszegetnék a különválás gondolatát - vélte Jenei úr, egyetértve Thurzó képviselővel. S miközben egyre újabb és újabb elméletek megvalósíthatóságáról beszélgettünk, előkerültek a tényszámok is Dorozsma legújabb kori fejlődését tükrözendő. Sportcsarnok 160 milliója Ezek szerint minden gond ellenére csak épült itt 36 kilométer szilárd burkolatú út, olyan módszertani bölcsőde, ami országosan is híres immár, 160 millió forintos beruházás eredményeként pedig megvalósult Dorozsma régi álma, a sportcsarnok is. - Ez sem került volna ennyibe, ha helyben igazgatjuk sorsát, nem pedig bentről, a torony alól kaptuk volna a direktívákat - jegyezte meg Thurzó Ferenc. Majd már a felújított iskoláról, a száz év után újrafestett templomról beszélt, s persze a nagybani piacról, amihez hasonló egyedül csak Pesten találtatik. Kiderült szavaiból, hogy megkezdődtek már a csatornázási munkálatok is Dorozsmán, s bár egyre lassabban csordogálnak az erre fordítható pénzek, azért évente 2-2 utcát csak bekötnek a rendszerbe ezután is. A nagy baj az, hogy a mind kevesebbet érő fejlesztési pénzekből éppen a fejlesztésekre nem jut jószerével semmi se. A jövőben már annak is örülnénk - mondták a képviselők - ha fenn tudnánk tartani kiépített útjaink jelenlegi állapotát, megvalósulna végre a hulladékudvar, nem lenne ilyen szemetes Dorozsma, s valahogy viszszakerülni ide az állatvásár is. Ami pedig a dorozsmai cigányság gondjait illeti - sem Thurzó sem Jenei úr nem látja olyan veszedelmesnek ezt a helyzetet. Nálunk nincs Rádió utca - utaltak a székesfehérvári kilakoltatások körüli viharra. S kérték, írjam le: amikor a dorozsmai bűnökről esik szó, ne feledkezzen meg arról senki, hogy a lecsúszott fehérbőrű lumpenek már semmivel sem tesznek kisebb kárt mások tulajdonában, mint a problémásnak mondott cigányok. Egyébként pedig Dorozsmán már legfeljebb 140-150 cigány él, s velük közel sincs annyi gond, mint az Oreg-Rókusra betelepültekkel - összegezték véleményüket a képviselők. Már éppen a búcsúzkodáshoz készülődtünk, amikor fölbukkantak újabb és újabb dorozsmai fájdalmak. Mint például a tüdőszűrő állomás ügye, ahol udvari budi fogadja a betegeket, vagy a dorozsmai kiskertek panaszai. Négyezer kis magánbirodalom épült már ki Dorozsma határában, s bár ezek döntő többségében szegedi polgárok kertészkednek, a város mégsem hajlandó több pénzzel támogatni az esedékes beruházásokat - hallhattam a panaszokat. S ezekhez csapódott a megállapítás: ideje lenne már, ha Szeged vezetése rádöbbene - a városnak roppant nagy szüksége van ám külső körzeteire, hiszen mára szinte minden földjét elveszítette. Ha nem becsüli meg, s maga ellen hangolja az olyan kerületeket, mint például Dorozsma is, és sorra elszakadnak a csatolt községek, Szeged beszorulhat a körtöltése mögé. Alföldi Hongkong lesz belőle. Hát ezt csak nem akarhatja senki - vélte Thurzó úr is, Jenei úr is. S e kérdésben aligha fognak velük vitatkozni a torony alatt... Bótyi Zoltán