Délmagyarország, 1997. december (87. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-24 / 300. szám

SZERDA, 1997. DEC. 7. MŰSOR 15 • Hogy ne merüljenek feledésbe a szegények „Igazságosabb és szolidárisabb világot!" Dr. Farkas Beáta: - Németországban az egyházi szociális intézmények annyi önkéntes munkát tudnak bevonni, amennyire az állam sosem volna képes. (Fotó: Nagy László) Kass János: Noé és a galamb A Magyar Katolikus Püspöki Kar egy éve ad­ta ki „Igazságosabb és testvériesebb világot!" című körlevelét, amely­ben a „hívekhez és min­den jóakaratú ember­hez" fordulva látleletet adott a magyar társada­lomban tapasztalható fi­gyelmeztető morális és egzisztenciális folyama­tokról. A körlevél megje­lenését különösen a szociális fejezet kapcsán kísérte érdeklődés, hi­szen olyan jelenségekre mutatott rá, amelyeken az állami szociálpolitika egymaga nem képes úr­rá lenni. A körlevél egy­ben a katolikus egyház nagyobb szociális sze­repvállalási készségét is mutatta. Az alábbi inter­júban dr. Farkas Beáta egyetemi docens, a Jó­zsef Attila Tudomány­egyetem Közgazdasági Tanszékcsoport vezetője, a körlevél egyik előké­szítője nyilatkozik az egyházi szociális gon­dolkodás és az állami szociálpolitika lehetősé­geiről. • Tanárnő, volt-e konk­rét hatása ennek a körle­vélnek? - Nehéz lenne közvetle­nül lemérni. Az országban sok helyütt tartottak megbe­széléseket, s különböző kö­zösségekben, egyesületek­ben feldolgozták a doku­mentum tartalmát. Hogy ez kit, milyen cselekvésre indí­tott, szinte lehetetlen felbe­csülni. De az biztos, hogy a körlevél tartalmából a szo­ciális fejezet váltotta ki a legtöbb közvetlen reakciót. Igaz, az egyházban a legtöbb már létező kezdeményezés is ehhez a területhez kötődik. A számbavételt az is bonyo­lítja, hogy az egyház önma­gát nem egy szervezetként értelmezi, mondjuk a papok vagy a plébániák összessé­geként, hanem a hívők kö­zösségeként, akik a társada­lomban élnek. Vagyis, ha a körlevél a kívánt módon hat, nemcsak az egyházközség karitatív csoportja működik elevenebben, hanem például egy önkormányzati képvi­selő is nagyobb elszántság­gal áll ki szociális ügyekért. • Ha jól gondolom, ez volt az első eset, hogy a magyar egyház kiemelten foglalkozott a magyar gazdasággal. Mit gondol, vannak-e eszközei arra, hogy szociális megfonto­lásból a gazdasági sze­replők morális szemléle­tére hasson? - Nyilvánvaló, hogy az egyház nem képes konkrét eszközökkel hatni a gazda­ságra. Legfeljebb bizonyos szemléletformáló szerepet vállalhat, bár az eszközei eh­hez is rendkívül korlátozot­tak. Az ország oktatási rend­szerében sincs jelen akkora súllyal, hogy a nevelésen ke­resztül áttételesen morális hatással legyen a társadalom olyan területére, mint a ver­senyszféra. A rendszerválto­zás után inkább a szociális tevékenység volt az, amely­nek területén könnyebb volt az újjáéledés, s ahol az em­bereknek a legtöbb ötletük volt. Sajnos ezt tényszerűen senki sem dolgozta fel a ma­gyar egyházban, pedig érde­mes volna megtenni. En leg­alábbis hasznosnak tarta­nám, ha egy jó értelemben vett marketingszemlélet hat­ná át az egyházat. Erre pél­dául a személyi jövedelem­adó 1 százalékos átutalása miatt is szükség lenne, hi­szen az emberek egyelőre nem tudják felmérni, hogy az egyháznak valójában mekkora a feladatvállalási készsége a szociális terüle­ten. A tények ismerete nél­kül nem látják értelmét, hogy az adóbevallás kitölté­sekor majd az egyházak ja­vára rendelkezzenek. 9 Eszközök híján mégis, minek reményében emelt szót a körlevél? - Az egyház természete­sen nem lehet hatással arra, hogy a gazdaságban az üz­letfelek betartanak-e bizo­nyos játékszabályokat. Arra azonban rá tud mutatni, hogy a piacgazdaságunk er­kölcsi tisztulás nélkül morá­lisan elfogadhatatlan, gazda­ságilag pedig drágább. Mi­vel az egyháznak nincs szá­mottevő vagyoni ereje, s így a gazdasági életnek nem lé­nyeges szereplője, csak az oktatáson keresztül formál­hatja a társadalom szemléle­tét. Egyetemünkön a köz­gazdászképzés keretében van egy üzleti etika kurzus, amelynek gazdája vagyok, így tanárként tapasztalom, hogy a hallgatóknak erköl­csileg milyen kevéssé letisz­tázott, s egy normálisan működő piacgazdaság szem­pontjából mennyire nem megnyugtató képe van a gazdaságról. Márpedig még akkor sem biztos, hogy az ember egy konkrét helyzet­ben valóban a helyes utat vá­lasztja, ha megfelelő neve­lést kapott. De amikor bizo­nyos összefüggésekre nem is reflektál, és a környezetétől sem kap erre késztetést, ak­kor maga is elfogadja a ki­alakult helyzetet, és döntésé­vel nem kísérel meg változ­tatni rajta. A hallgatókkal folytatott beszélgetésekből például kiderült, mennyire nem világosak számukra, hogy a különböző gazdasági, társadalombiztosítási és adó­csalások kinek is a zsebére mennek. Könnyen feloldoz­zák magukat azzal, hogy nem az adófizető, netán sze­génységben élő polgártár­suk, hanem valami láthatat­lan, személytelen és alap­vetően rosszindulatú állam­szervezet károsul. 9 Mi lehet ennek a ma­gatartásnak a magyará­' zata? - Gondoljon arra, hogy Magyarországon eléggé fe­lemás és zavaros a polgárok viszonya a közjóhoz, mivel hosszú századokon át csak rövid ideig volt legitim ma­gyar hatalom az országban. Az államhatalom rendszerint ellenséges török, osztrák vagy szovjet képződményt jelentett. Másfelől pedig, hiába szűnt meg a marxista oktatás az iskolákban, ha a gyerekek nem kapnak jól megalapozott állampolgári nevelést. így a szemléletüket leginkább az határozza meg, hogy a szülők milyen ta­pasztalatokat visznek haza a mindennapi életből, s ezzel önmagukban megerősítik azt a torz viszonyt, amely Kelet­Közép-Európában az egyén és a társadalom kapcsolatát jellemzi. 9 A körlevélből is kitűnik, hogy az egyház egy szociális piacgazda­sági rendszert lát kívána­tosnak Magyarországon. Hogyan kell érteni a szo­ciális jelzőt a piacgazda­ság előtt? - Erre két módon lehet választ adni: az általános er­kölcsi normák, illetve a konkrét gazdaságpolitika szintjén. Általánosan szólva lehetőséget kell adni minden embernek arra, hogy esélye legyen az emberhez méltó élethez. A piacgazdaság in­tézményeit olyan jellegű in­tézkedésekkel kell korrigál­ni, hogy ezt az esélyt min­denki megkaphassa. Nem kétséges, hogy aki egy közművesítés nélküli házban lakó munkanélküli családból jön, az hátrányokkal indul, s rászorul a társadalom segít­ségére. Ugyanakkor a nem­zetközi tapasztalat is azt mu­tatja, hogy amikor az általá­nos elvből kiindulva szociál­politikai intézkedéseket aka­runk hozni, nehézségekbe ütközünk. Meg kell állapíta­nunk, hol kell rászorultsági alapot alkalmazni, kívána­tos-e, hogy szociális segít­séghez alanyi jogon juthas­sunk, gazdaságilag ez utóbbi mennyire valósítható meg, és így tovább. Jelenleg eze­ket a kérdéseket a világon mindenütt újragondolják. De az alapelvet, miszerint a tár­sadalom által megválasztott államhatalomnak van szo­ciális felelőssége, fontos le­szögezni. Természetesen az egyén is felelős, s ezt a fe­lelősséget nem vállalhatja át sem az állam, sem a társada­lom, de az egyént sem hagy­hatja magára az állam, a tár­sadalom. 9 Amit eddig elmondott, az az államra ró felada­tokat, ám a piacgazda­ságnak az üzleti szféra a jelentősebb alkotója. Mit gondol, kapcsolatot te­remthet-e az egyház az üzleti szférával? - A vallási háttérrel alapí­tott egyesületek, alapítvá­nyok, a civil társadalom ré­szeként a szociális területen sokszor kapcsolatban állnak az üzleti szféra szereplőivel, hiszen szponzorok nélkül nem lehet programokat meg­valósítani. Az együttműkö­dés más területekre is kiter­jedhetne, de ehhez az egyház jelenlegi szakembergárdája és intézményrendszere nem elegendő. Ha az egyházme­gyékben volna kapacitás ar­ra, hogy például felvegyék a kapcsolatot az egyes gazda­sági kamarákkal, mene­dzserklubokkal, elindíthat­nák a párbeszédet az egyház és az üzleti szféra között eti­kai kérdésekről. Az üzletem­berek lelkében lerakódnak azok az erkölcsi konfliktu­sok, amelyeket a napi gazda­sági döntéseik során átélnek, és nekik is igényük van az ilyen beszélgetésekre. A nyugati egyházakban az el­múlt évtizedek szerves fejlődésének eredményekép­pen ezek a fórumok már lé­teznek. Magyarországon most kell elkezdeni kiépíteni őket, hiszen a háború előttről az egyháznak nincs ilyen ha­gyománya, akkor még nem létezett professzionális me­nedzseri réteg. 9 El tud-e gondolni olyan rendszert, amely­ben az egyház az állam megbízásából vállal szo­ciális feladatokat? - Az egyház az általa fenntartott szociális intézmé­nyekre ma is megkapja a normatív támogatást. A né­met és más nyugat-európai tapasztalatokból kiindulva ezt jó és szükséges modell­nek tartom. Németországban az egyházi szociális intéz­mények annyi önkéntes munkát be tudnak vonni, amennyire az állam sosem volna képes. A normatív tá­mogatást természetesen a szociális tevékenységet foly­tató nem egyházi társadalmi szervezeteknek is meg kell kapniuk. így a civil társada­lom erősödik, az állam pedig szűkebb területre vonul vissza. Az államnak marad­jon kevés funkciója, de azo­kat lássa el hatékonyan. Részben ezt fejezi ki a szub­szidiaritás elve. Az Európai Uniónak köszönhetően ez a régi katolikus társadalom­szerveződési elv egyre is­mertebb lesz, ugyanis beke­rült a maastrichti szerződés­ben. 9 Mondana erre egy gyakorlati példát a szo­ciális területről? - Amit a család el tud lát­ni, azt hagyni kell, hogy el­lássa. Egy beteget nem kell egy államilag fenntartott kórházba vinni addig, amíg a háziápolást némi kisegítő beteglátogatással meg lehet oldani. Amire a család már nem képes, azt kell az állami intézménynek átvennie, ha­csak nincs társadalmi kezde­ményezés a probléma meg­oldására. Az állam csak ak­kor lépjen be, ha azt a fel­adat nagysága, esetleg vala­milyen garanciális szempont indokolja. Persze, önmagá­ban a szubszidiaritás elve sem varázsszer. Ha a felada­tok konkrét megoldásáról van szó, akkor itt is nehéz az elvet a gyakorlatba átültetni, ahogy tudományosan mon­dani szokták, operacionali­zálni. 9 Ami már a politika te­rületére is tartozik... - Sajnos a szociálpolitika könnyen válik a politikusok választási porondjává. Ez Nyugat-Európában sincs másként. A nagy létszámú család, amely nagyobb szo­ciális ráfordítást igényelne ugyanúgy két szavazatot hoz, mint egy nyugdíjas há­zaspár. Magyarországon va­lóban sok probléma felhal­mozódott a nyugdíjasok ellá­tásával és jó dolog az, ha egy kormány ezért tesz. Amikor azonban választások előtt vagyunk és a szociálpo­litikában olyan intézkedése­ket hoznak, amelyek csak a megnyerhető választók szá­mát tartják szem előtt, akkor az ember gyanakszik, hogy a közjó érvényesítéséről van-e még szó. 9 A politika természeté­nél fogva mindent ki­használ, amit a választó legitimizál, nem gondol­ja? - Itt olyan csapdát látok, amelyből nehéz társadalom­lélektaniig kitörni. Ugyanis a politikusok akkor gondol­kodnak másként, ha erre a társadalom készteti-kénysze­ríti őket. Csak akkor, ha a társadalomban van olyan ér­tékrend, ami ezt elvárja tőlük. Ezzel szemben a mi társadalmunkban annak van­nak hagyományai, hogy az egyén az állam függvénye, s amíg az állam nem oldja meg problémáját, addig ő sem változtat magatartásán. Aki pedig fellép egy ügyért, az magára marad, a többiek cserben hagyják. Voltak tár­sadalmak, amelyek az ilyen szociálpszichológiai csapda­helyzetekből ki tudtak jönni, és voltak, amelyek nem. Sze­rintem társadalomtudományi titok, hogy ez min múlott, miként lehetne ezt a 22-es csapdáját nélunk áttörni. 9 Ön szerint a rendszer­változás után passzívabb vagy aktívabb lett a ma­gyar társadalom szociális téren? - A rendszerváltozás előtti világgazdasági hely­zetben Magyarország a fel­vett hitelekből olyan helyze­tet tudott teremteni, amely­ben nem volt nagy szükség a szociális aktivitásra. Ami társadalmi problémát pedig a szegények jelentettek, azt a szőnyeg alá seperte az állam. A rendszerváltozás utáni tár­sadalom ellentmondásosabb és összetetteb lett, s ez a szo­ciális problémát is érintette. Egyfelől több lett a társadal­mi kezdeményezés. Másfelől viszont a verseny kiélező­dött, amelyre nem voltunk felkészülve, az egyenlőtlen­séget drámaian megnőttek és egyes rétegek pitbullokkal és őrző-védő szolgálatokkal zárkóztak be társadalom és a problémák elől. Az önzés­nek több brutális jelével ta­lálkozunk, mint azelőtt, ám a szolidaritásnak is sok olyan formája kifejlődött, ami az­előtt ismeretlen volt. Veszé­lyes útnak látom, ha a társa­dalom és főleg a tehetősebb rétegek nem mérik fel, hogy drágább mindenhová riasz­tóberendezést szerelni vagy őrző-védő szolgálatokat fog­lalkoztatni, mint egy olyan rendszert működtetni, amelyben nincsenek akkora társadalmi különbségek, amelyek ezt kiváltják. Tu­dom, hogy mindez még összefonódik a külföldről beáramló bűnözéssel, de azért a zsebtolvajok tömege nem Ukrajnából jön... 9 Az egzisztenciális bűnözés egyik következ­ménye az lett, hogy az emberek érdemes és ér­demtelen szegényekre osztották a rászorultakat. Úgy értem: aki segít nem akárkin akar segíteni. - Az ember könnyen talál magának önigazolást. A szo­ciálpolitikának azonban nem szabad ismernie ezt a kate­gorizálást. Védekezni ugyan kell a visszaélésekkel szem­ben, de senki sem ítélkezhet a másik fölött, hogy az saját hibájából szegény-e. Persze, amikor a szociálpolitika oda jut, hogy az alanyi jog he­lyett rászorultsági alapot vesz figyelembe, mint példá­ul a családi pótlék esetében, akkor nagy a veszélye an­nak, hogy az embereket er­kölcsig is megmérik és lesz akire rásütik a bélyeget: megérdemli a sorsát. Ez a védekezési reakció nagyon erős a magyar társadalom­ban. 9 Az egyház a körlevél­ben állási foglal a piac­gazdaság mellett. Mit gondol, ez a rendszer kedvezőbb helyzetet te­remtett a szegénység ke­zelésére vagy sem? - Az, hogy piacgazdaság legyen-e vagy sem, választá­si lehetőségként nem merült fel. A szocialista rendszer már a hetvenes évektől kezdve úgy működött, hogy felélte a jövőt. Ezt a számlát fizetjük mi most. A rend­szerváltozás azonban sajnos egy olyan világgazdasági helyzetben adódott, amikor az egész fejlett kapitalista világnak lassúbb lett a fejlődési üteme. Ugyanaz a rendszer ma nem tud olyan gyorsan javakat teremteni, piint a hatvanas években a jóléti állam kifejlődésekor. A piacgazdaságnak ezt az előnyét mi sajnos nem fog­juk olyan intenzíven élvezni, mint akkor a nyugatiak. Arra azonban a társadalom ön­gyógyító képessége folytán van remény, hogy a szociális helyzet javuljon Magyaror­szágon. Ez viszont nem kö­vetkezik be magától, valami­féle törvényszerűségként, csak akkor, ha a közéletben, a politikában teszünk is érte. A keresztények kötelessége, hogy a nehézségektől, a vár­ható sikertől függetlenül - a többi szociálisan felelősség­gel gondolkodó emberrel együtt - ne engedjék fele­désbe merülni a szegénye­ket: mindazokat, akik em­bertársaik segítségére szo­rulnak. Panek Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom