Délmagyarország, 1997. december (87. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-23 / 299. szám

6 TINIVILÁG KEDD, 1997. DEC. 23. A szenteste másik oldala Az én karácsonyom a lélek ünnepe és a lélek szomorúsága. Az ünne­pe, mert a szépségek és kedvességek, a szeretet és emberiesség ünnepe. S hogy szomorúsága mi­ért? Nemsokára elmon­dom azt is. Ünnep előtt összegyűlik a család, a szülők, nagyszülők, gyerekek. A karácsonyfa föl­díszítése az édesapám és az én feladatom. Amióta esze­met tudom, mindig mi ketten készítjük el. A fa felállításá­val egy időben édesanyám és nagymamám a konyhában sürögnek-forognak, s készül a sokféle étek. Mindenki megnyugszik ilyenkor, és megbékél egy­mással, nem veszekszünk, csak az ünnepnek élünk. A fa alá kerülnek az ajándékok, melyeket már előre megvet­tünk egymásnak. Előre meg­beszéljük, hogy kinek mire lenne leginkább szüksége, és az kerül a fa alá. Nem va­gyunk nagyon hívő család, de ez mégis a szeretet ünne­pe. Még az éjféli misére is el szoktunk menni, a templom­ba - föltéve, hogy beférünk. Már több alkalommal előfor­dult: kénytelenek voltunk visszafordulni, s a tévében megnézni a misét. A fa a maga pompájával és fényével egy időre el­nyomja azokat a gondolato­kat, melyek miatt nemcsak ünnep számomra a kará­csony. De csak egy ideig, mert évről évre megkapom azokat a leveleket, így kará­csony körül, melyekben vagy bénák, például szájjal vagy lábbal festők frnak nekünk, vagy az S. O. S. Gyermekfa­lu érdekében kérnek egy kis anyagi támogatást. A kéré­sekre szoktunk is áldozni, no­ha csak száz forintok az álta­lunk e célokra fordítható összegek, mégis meg­próbálunk segíteni. Olyan szívszorítóan fogalmaznak e levelek (rói! Például: „...Csöppnyi szeretetre vá­gyom, egyszerűen arra, ami más gyerek számára termé­szetes dolog..." Ami másoknak természe­tes! Akinek tető van a feje fö­lött, és ajándék a karácsonyfa alatt, annak ez föl sem tűnik. De akinek ez nem adatik meg, bármire hajlandó lenne érte. Egyedül Magyarorszá­gon évente több, mint négye­zer gyerek válik otthontalan­ná. Ezeknek a gyerekeknek ki ad fényt, csillogást a szemébe s reményt a lelkébe?... Sze­rencsére már tizennégy éve létezik egy hely - az S. O. S. Gyermekfalu -, ahol ők is ott­honra találnak. Legyünk em­berek és emberségesek, és ha személyesen nem is tudunk segíteni rajtuk, hát segítsünk azoknak, akik ezt megtehetik helyettünk. Ma már a világ 125 országában mintegy 215000 gyermeket, fiatalko­rút gondoznak ilyen helye­ken. És mi van az idősekkel, a kórházban lévőkkel? őve­lük ki foglalkozik szenteste, s az ünnepek alatt? Kívánnak nekik a nővérek kellemes ün­nepeket, jobbulást, vagyakár sűrűbben benéznek-e hozzá­juk? Hát ez az én karácso­nyom, melyre minden adventi gyertya lángja emlékeztet, és a szívem szorítja el már maga a gondolat is. Anélkül, hogy tudnám - mert csak sejtem ­a tényeket. Zsikai Baláss (Galamb József Szakkö­zép- és Szakmunkásképző Is­kola. Az Írás középiskolás ka­tegóriában III. helyezést nyert.) As oldalt szerkesztette: Farkas Csaba A tél Hallgat a természet, elaludt már, Hó födi a tájat, rezzennek a fák. Éltető napsugár csupáncsak dereng, Hatalmas fehérség: maga a végtelen. Éjjel a sötét a tájat beborítja Szél fú - nem Zephyr -, csak a havat hordja. Csak egy cinke cippan - cin-cin - a faágon, Közli: hideg van még, jó volna az álom. Jégkirálynő a téli Nap testvére, Hidegség és halál tesz olykor kedvére. Övé a tél, vele énekel, énekel, Majd morfondirozik százados vénekkel Gyerekek kacaja hallatszik a hegyen, Vitáznak: hóemberükre ki mit tegyen. Díszlik a hóember, nem ékes kalapja, Varjúmadár száll rá, jövőről vallatja. Hiú Fenyőasszony ruháját mutatja. Közben Fenyőúrnak bókjait hallgatja. Vén fenyves suttog félelmes sötétről, őzgida riad, fél a vadászi téltől. Távolban megkondul a falu harangja, Menni kell misére, ez Isten parancsa. Messzi erdő-tájat béke hangja ural. Hallgat bérc, folyó, völgy, közéig a hóvihar. Ám Jégkirály nőnek uralma is véges, Jő virágzó élet, amely fénylik, téres. Felnő zsenge lánya, a gyönyörű Tavasz, ő majd újra mindent, igen, dalra fakaszt. Tanács Timea (Szeged, Tarján III. Általános Iskola, 8/g osztály) • Itt a téli szünet - hol a hó? Karácsony a Kodály téren Üdvözlet, a Felsővárosiból A Felsővárosi Általános Iskola a fönti szép rajzzal kíván boldog karácsonyt. Köszönjük, viszont! (Bácskai Tünde - 6/a oszt. - rajza) • Munkatársunktól Kitűnő karácsonyi össze­állítást közöl a Tintafolt - a Felsővárosi Általános Iskola diáklapjának decemberi szá­ma. A dr. Debrey Attila igaz­gató úr által hozzánk továb­bított kiadványnak már a címlapja is ünnepi: rajta be­havazott, hegy-völgyes táj, hóember, fatemplom, az égen betlehemi csillag. Dsi­da Jenő Itt van szép kará­csony c. költeményén túl­menően Varga Zsuzsanna (6/c) Téli nyuszi című verse, és Fülöp Tibor (6/a) Télapó­rajza szintén a téli ünnepkör­re utal. De azért van az új­ságban nyáridéző is - Török Nikolett (7/c) írása. „Néz­zük, milyen a nagyi kertje! A kert nem csak a növények életét mutatja be, hanem az emberekét is, akik gondoz­zák. (...) Az erdő egy hegyre nyúlik fel, amelyről jól lehet látni az erdőt, a patakot, a kanyargós utat, s főképp a nagyi kertjét, ahonnan a cse­resznyefákról mosolyogva néznek a cseresznyeszemek, és a fákról integetnek a leve­lek. Ilyen valójában a ma­mám kertje, a csodakert" ­írja Nikolett. A nyáridéző után pedig következzék a lapból némi, Szilveszter­előtti iskolahumor: „- Géza, mondj egy egyszerű monda­tot! - A szél fúj. - Ez milyen időben van? - Szeles idő­ben." Teli(téli)találat! Karácsony, egymás közt. A Kodály Téri Általános Iskola tanulói már javában „téliszünetelnek". (Fotá. Schmidt Andrea) • Munkatársunktól Hangulatos-bensőséges karácsonyi ünnepségen vet­tek részt a Kodály Téri Álta­lános Iskola tanulói a minap. Mint dr. Pleskó Andrásné igazgatónőtől megtudtuk: a gyerekek mindent megtettek annak érdekében, hogy em­lékezetes legyen az iskolai karácsony. Az is volt! Ez eddig rendben, az vi­szont már nem annyira, hogy, bár itt a téli szünet ­sehol a hó. Ismét objektív okok akadályozzák meg a Tápéi-havasokban való sf­zést és csúszkálást. Ami ter­mészetesen nem ok arra, hogy a négy fal között töltse a szünidőt az egyén - arra pedig még csak véletlen­ségből sem szolgáltathat ap­ropót, hogy (horribile dictu!) tanulásra vetemedjen a ma­gáról megfeledkezett tizen­éves. Igaz, erre aligha kell külön figyelmeztetni - ám leírandó, biztos, ami biztos: tanulni ráérünk január ötödi­kétől is. Addig kikapcsolód­ni kell. A megtört varázs nyomában Sokan és sokfélekép­pen fogalmazták már meg prózában, versben, hogy milyen a kará­csony. Mit jelent szá­munkra, mi a való, és milyen ünnepi légkör töl­tené el boldogsággal a lelkünket. Az elvárások, s a karácsony köré cso­portosult fogalmak töb­bé-kevésbé mindenki számára ugyanazt teste­sítik meg. Ám a szentes­tét minden ünneplő em­ber szerte a világon másképp éli át. Az én esetemben például a felhőtlen és boldog gyer­mekkori karácsonyaimból mára sajnos csak a fenyőfa, s a félig kötelességtudatból ki­mondott „Boldog kará­csonyt!" jelképei maradtak meg. Most egy olyan szent­estét szeretnék fölidézni, amit soha nem fogok elfelej­teni. Beköszöntött a december - úgy hiszem, óvodába jár­tam, nagycsoportos lehettem. Szeretett óvónőnk épp a ná­záreti Jézusról beszélt, és mi ámulva csüngtünk minden szaván. Ám ezúttal durván lerántotta a bűvös leplet, mely odáig az ajándékozás „hétköznapi" körülményeit takarta. Megtört a varázs. Mérhetetlen szomorúság költözött fiatal tudatomba. Este édesanyám biztonságot nyújtó ölébe bújtam, köny­nyes szemmel súgva fülébe: „Mindent tudok!" Eltelt néhány nap, közele­dett a számomra a tények tu­datában is boldognak képzelt ajándékozás pillanata. Édes­anyám délelőtt Makóra ment vásárolni. Mindig örültem ilyenkor, mert - hazaérkez­vén - az esetek túlnyomó többségében táskája alján csokoládét, cukorkát talál­tam. December lévén, korán sötétedett, s épp televíziót néztem, amikor ajtónyflás hangjára lettem figyelmes. Ez ő! Kiszaladtam a konyhá­ba, apró kezeimmel fürgén kutattam édesség után. Ám ujjaim valami egészen másra leltek. Külsejét „Skála-pa­pír" borította, és akkora lehe­tett, mint egy családi gyu­fásskatulya. Gyanútlanul kezdtem kibontani a csoma­golást, mohó szemem darab­ka vasrészt pillantott meg. Ekkor a levegőn keresztül tompán hasított át édes­anyám hangja: - Attila, ne bontsd ki! De már késő volt, ezt mindketten jól tudtuk. Enyhe csalódottsággal folytatta: ­Most már mindegy, vidd a szobádba, s nyugodtan játssz vele. így tettem. Ám a kisautó­val együtt olyan fájdalmat cipeltem, mely az idők során szemernyit sem vesztett nagyságából. A tudat, hogy megfosztottam magam egy olyan pillanattól, amit egy éve vártam, legalább száz évre elegendő bűntuda­tot, csalódottságot oltott be­lém. Elérkezett a szenteste, és a párna arcomat égető könnye­im itta, mosolyom helyett. Felhőtelen gyermekkori karácsonyaim időszaka vég­érvényesen lezárult. Kerekes Attila (Galamb József Szakkö­zép- és Szakmunkásképző Is­kola. Az írás középiskolás kategóriában I. helyezést nyert.) Kriszta, az iskolás íránö • Munkatársunktól ,,Az én karácsonyom" cím­mel hirdetett irodalmi s képzőművészeti pályázatot Makó önkormányzata és a Közművelődési Kht. Kerekes Attila s Zsikai Balázs, a Ga­lamb József Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola és Gimnázium tanulói első, illet­ve harmadik helyezést értek el - munkáikat mellékelten kö­zöljük -, Sajtos Kriszta pedig, a Juhász Gyula Középiskola s Gimnázium tanulója második díjat kapott. Az ő munkáját, tekintettel kissé terjedelme­sebb voltára, később adjuk közre. Kriszta egyébként pár hónap múlva érettségizik, ám még ilyen körülmények kö­zött is három könyvön dolgo­zik egyszerre - igaz, fönnáll az esélye annak (saját meglá­tása szerint), hogy egyiket sem fejezi be. Kriszta, csak az egyiket, légyszí'! Ünnepi pillanatok. Sajtos Krisztának dr. Búzás Péter, Makó polgármestere gratulál a pályamunkához. (Fotó: Karnok Csaba) eő XSTX GáOu^ji.

Next

/
Oldalképek
Tartalom