Délmagyarország, 1997. október (87. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-22 / 247. szám

SZERDA, 1997. OKT. 22. SZEGED 9 • Októberi prágai tavasz A férfi a Délmagyarország munkatársa volt... (Puszta protokoll?) Van valami sorsüldözöttség abban, ahogy a mifélénk robog a világban és a saját lihegésétől olykor-olykor meg sem hallja a valóság szíve dobbanását. Az ugyanis nem normális, hogy az ember képtelen belül ünneplőbe öltözni akkor, amikor minden úgy történik, ahogy azt a hetvenes években még álmodni sem merte. Nem tud beöltözni, mert rohanva teljesít ennek-annak, holott a közvetlen közelében, sót személyes részvétele mellett történik meg a csoda: Úgy találkozik Havel és Göncz, hogy a Kende Péter előszavával megjelenő Bibó-kötet csehországi bemutatója köré szerveződik az elnök-írók régóta várt hivatalos találkozója. Mondom, a gond az, hogy a sokféleképp megélhető személyes történelem nem érvényesülhet a tömegtájékoztatás faragatlan fogalmi rendszerében: a fotósok egymást tapossák, hogy jó ^ép készüljön a két (róról a Hradzsin csupaarany termében, holott ugyanez a két író legalább félévente találkozik egymással budai presszóban és prágai sörözőben, a hírvivő meg azután nyomoz, mit is mondhat egy szegénységből építkező mondatban környezetének vagy egy másik újságírónak a köztársaság elsőszámú közjogi méltósága az alkotmánybíróság döntésére akkor, amikor a cseh és magyar rendszerváltó nemzedékek legjobbjai épp a gazdag termést aratják. így van ez, s nincs jól egyáltalán. A nagy eurointegrációs kavalkádban épp az a momentum kapja a legkevesebb hangsúlyt a nyilvánosság mérlegein, ami a legtöbbet nyomja: túl vagyunk a diktatúrán, szabadon dönthetünk, önállóan választhatjuk meg a barátainkat, azt a kezet fogjuk meg és melengetjük a tenyerünkben, ami nekünk szép és nekünk tetszik. Hogy pontosabb legyek: Göncz Árpádnak, a magyar diplomácia legértékesebb követének bármelyik útja sokkal többet ér, mint a puszta protokoll, mivel személyisége, egyenes beszédmódja és bölcsességének kisugárzó ereje Magyarország egyik nemzeti kincse. Kérem, ne gondolja azt az olvasó, hogy a differenciálatlan elragadtatás íratja ezeket a sorokat. Láttam munkában az elnököt Mitterandnál, a spanyol királynál, a svéd királynál, több hazai eseményen, a Parlamentben és most Havelnél. Nyugodtan állíthatom, hogy még kevés számú rosszabb percében is hoz nekünk annyit, mint a jó magyar szalámi és a kitűnő hazai bor: ízei nyomot hagynak és megkönnyítik a visszaemlékezést. (Kende a DM-től.) Amikor a cseh légitársaság menetrend szerinti járatán a hátam mögötti sorok egyikéből föltűnő ismerős úr a lábam alatti diplomatatáskát próbálta kihúzni, önkéntelenül franciára váltottam, lévén a profilból fölismert polgár párizsi állandó lakos. De ez mind semmi ahhoz a körülményhez képest, hogy a férfi valaha a Délmagyarország munkatársa volt - száműzetésben a Nagy Imre-féle fordulat ellenfordulatát követően -, sőt többszöri interjúalanyom is. Bibó István: egyedi és egyedülálló A

konzervatív, úri Magyarország e rendhagyó leszármazottját, egy protestáns, vidéki tanárcsaládnak ezt a Bécsben, Genfben és Hágában tanult, európai kitekintésű fiát három körülmény teszi - véleményem szerint - egyedivé és teljesen egyedülállóvá a huszadik század közepei magyar gondolkodás történetében: Az egyik, hogy miközben velejéig demokrata volt (vagy éppen ezért?), Bibó István nagy várakozással tekintett a háborúvég katasztrofális körülményei között meginduló változásokra. Az 1945os év Bibó megítélése szerint történelmi esélyt nyitott, mert a régi Magyarországnak ama teljes összeomlása nélkül, amelyet a szövetségesek győzelme, s pontosabban a szovjet hadsereg bejövetele idézett elő, szinte lehetetlen lett volna a magyar nép demokratikus felemelkedésének útjában álló erőt, a régi vezető réteget a hatalomból elmozdítani. Bibó természetesen arra számított, hogy a II. világháború tapasztalataiból okuló szovjet vezetés figyelembe fogja venni a kelet-közép-európai országok társadalmi és nemzeti adottságait, vagyis hogy a meghirdetett népfront-politika kommunista oldalról nemcsak taktika, hanem komolyan végiggondolt statégia is. A tényleges fejlemények e várakozásra igen hamar rácáfoltak, s Bibó már 1946-tól kezdve konstatálta nemcsak józan megfigyelőként, mintegy elképedve, hanem növekvő nyugtalansággal is -, hogyan megy veszendőbe az 1945-ben keletkezett esély. Az is jellemző, hogy Bibó 1945 és 1948 között publikált, ma már klasszikusnak számító tanulmányait a kommunisták értetlenül és ingerülten fogadták: azok szerzőjében nem a jóindulatúan bíráló potenciális szövetségest, hanem a túlságosan független, a - másokkal ellentétben megvesztegethetetlen gondolkodót látták. Bibó másodszor azért is egyeKende Péter: Bibó tanításainak szellemében vált lehetségessé egyfajta demokratikus ellenzéki egységfront. (MTI Telefotó) di, mert elméleti ember létére nem átallott - egy tíz évvel később előállított rendkívüli pillanatban politikai szerepet vállalni, sőt magányos hősként a nemzet képviseletét megára vállalni a világ előtt (s persze elsődlegesen a beözönlő szovjet haderővel szemben). Az ellenséges túlerőt az értelem erejével megállítani próbáló fegvertelen államférfi látványa - 1956 novemberében vagyunk! - mint történelmi kép is méltó arra, hogy az annales-ek megörökítsék. A forradalmi kormány helyén maradó miniszterét az 1945-ös útkeresővel azonban különösen az köti össze, hogy Bibó még ekkor, 1956 novemberében is a kommunista világhatalom és a magyarság - ez esetben: a fölkelt magyarság - közötti kövzetítő pozícióját keresi. Bibó természetesen a lázadó Magyarország oldalán áll, amelynek forradalmát nemcsak helyileg, hanem világtörténetileg is iránymutatónak tartja. De rá jellemző módon Moszkvának nemcsak azért ajánlja az egyezkedést a magyarokkal, mert szeretne valamit, minél többet, megmenteni a forradalomból, hanem azért is, mert őszintén úgy gondolja, hogy a magyarokkal való becsületes egyezkedés a Szovjetunió világpolitikai állásának is hasznára volna! Bibó egyediségét harmadszor abban látom, hogy politikai filozófiájában szintézisbe tudta összehozni a liberalizmust egyrészt a népfelszabadító, demokrata forradalmisággal, másrészt egyfajta hagyománytisztelő konzervativizmussal. E szintézisre valamikor a hetvenes években Leszek Kolakowski is kísérletet tett, de némileg ironikusan. Bibó írásaiban - s itt különösen egy posztumusz munkájára gondolok, amelyben az európai társadalomfejlődés, a modern európai civilizációs modell értelmét próbálja kihámozni - ez a szintézis nem ironikus, hanem valóságos, jóllehet csak hallgatólagosan, értelemszerűen jelentkezik. Bibó István, amint ezt a most megjelent kötet előszavában is jelzem, alapvetően keresztény gondolkodó volt, s az európai civilizáció értelmét abban látta, hogy fokozatosan közeledik a Krisztus tanításában megjelölt eszményekhez. Ez az ökuménikusan keresztény. Szent Ágostonra és Lutherre egyaránt építkező történelmi szemlélet teszi lehetővé Bibőnak, hogy koherens rendszerbe ötvözze össze a premoden erkölcsi értékeket az intézményes szabadság liberális eszméivel, ugyanakkor egy olyan politikai radikalizmussal, amelynek központjában az emberek - minden ember - egyenlő méltósága áll. Három pontba foglaltam össze Bibó egyediségét. Még ha vázlatos is ez a kép. úgy gondolom, magyarázatul szolgálhat annak megértéséhez, hogy miért és miből vált ez az elhallgattatott, a világtól 1956 előtt is, után is elszigetelten élő, s 1979-ben az élők sorából végképp kilépő gondolkodó a halála utáni évtizedben a kommunizmustól megcsömörlött, új utakat kereső Magyarország igazodási pontjává. Mindazok, akik nem hátra néztek, hanem valamiféle előre vezető irányt kerestek, exmarxisták és nemzetiek, „urbánusok" és „népiesek", szabadgondolkodók és keresztények, egyaránt Bibó gondolataiban találták meg azt a fogódzópontot, amelynek segítségével törekvéseik megfogalmazhatók. Bibó tanításainak szellemében vált lehetségessé egyfajta demokratikus ellenzéki egységfront. S amint ezt az itt bemutatott könyv előszavában is megjegyzem, Magyarország 1989 utáni politikai fejlődése talán egészen másként alakul, ha a kormányzatot átvevő új erők még egy élő Bibó István bölcsességére és tekintélyére támaszkodhatnak. Kende Péter Kende Péter politológust még 1989 áprilisában ismertem meg, a Bódeni tó partján, Reichenau szigetén. Egyik előadója volt a katolikus magyar értelmiségi mozgalom kongresszusának, s mert az én filmemben szólt először a magyar tévénézőhöz, a föntebbi írás kizárólagos közlésének joga a honoráriumom. Érdekes és jó, azon kívül pedig fölemelő, hogy ezzel a világos gondolkodású esszéistával a prágai magyar kulturális központ zsúfolásig megtelt épületében a BibóMattyasovszky-féle közigazgatási tervezetről beszélgetve lehetett támasztani a falat, s míg sörök és kaviáros szendvicsek forogtak körülöttünk, megtárgyalhattuk azt is, hogy itt és most szinte ugyanaz a tömeg és ugyanaz a felfokozott, az egyszerű udvariassággal meg sem gyanúsítható érdeklődés rajzolódik ki, mint három éve Párizsban, ahol Fejtő Ferenc volt a házigazda és Göncz a vendég. Kende a régi DM-stábot emlegeti. Förgeteg Szilveszterről és Nagy Paliról beszél, azután átnyújtja a kéziratot, „csak nektek", rájövünk, hogy meg kellene inni egy jó sört. Valószínűleg ilyen a történelem. És ugyanezt mondja, csak kicsit másként, mert közben a vendégekre is figyel, HajGöncz Árpád Prágában: a magyar diplomácia legértékesebb követe. (MTI Telefotó) dú Hedvig, a magyar intézet igazgató-helyettese, megemlítvén ugyanazokat a szépségeket a Bibó-i életműben. amit én is a SZER magyar adásából fordítottam le az én magyaromra: ahogy a parlamenti dolgozószobájában ülve visszavonulásra kényszerítette a rányitó szovjet katonát, s ahogy fölállván az írógéptől, a ballonkabátja zsebébe dugva a proklamációt, elindult az ismeretlenbe. (Prága, a kisváros.) A csehek még odaülnek egymáshoz. Nem nagy a konyha, de príma a sör, és a pincér szó nélkül hozza a következő kört. Kilépsz az őszbe és azt látod, amit itthon is szeretnél: lélegzik a város, szép az utca, látszik a girland a falon és minden mozzanat arra emlékeztet, hogy Prágában jársz. Az óváros, a Vencel tér környéke, a vár, s külön a picinyke zsidó negyed: mind egy-egy kisváros. Prága egy önmagát kisvárosokból fölépítő nagyváros. Fordított Szeged. (Miféle dramaturgia?) A hivatalos utak természetes következménye a sajtótájékoztató. Fura helyzet, mert minden világos: Klaus már nem járhatja a saját egyéni útját, a visegrádi hármak egymásra vannak ítélve, ráadásul a csehekkel az ég világon semmi problémánk nincs, ami volt (vízerőmű meg magyar kisebbségi kérdés), az már a szlovákoké, sőt, ha nagyon egymásra nézünk, nem csupán tiszteletbeli szomszédok, hanem lelki rokonok is vagyunk: öniróniában, kocsmázásban, filmben, irodalomban és békeszeretetben egymás indigói lehetnénk. Meg is kérdeztem az elnököt, hogy dramaturgiailag milyen az, ha egy párbeszédben a két fél ugyanazt mondja. Azt felelte, lehet unalmas is, de itt és most igencsak hasznos. Képzeljük el, a két elnök jóízűen beszélgetne a világról, benne az országaink sorsáról is, ehelyett viszont katonai pompába botolva apró érintésekkel egymást terelgetve lükődnek a prágai vár udvarán, s mindezt azért kell játszani, mert a diplomácia nyelve nem ismeri a személyes barátság meg a közeli érdekazonosság fogaimát mindaddig, amfg ennek nincs protokolláris jele. így hát kilencévente hivatalosan is ellátogatnak egymáshoz az író urak, mi meg rádöbbenünk, hogy a Sörgyári capriccioban talán mi is ugyanolyan személyes átéléssel lehetnénk szereplők, mint a gyárosné jószagú hátán elszunnyadó körorvos. (Ötvenhat.) Nem mondtam még, de ez az egész út szelíd szonátája ötvenhat ütemében íródott. Bibó és Göncz: evidencia. Kende, aki azóta és azért lett a párizsi magyar emigráció egyik vezéralakja. Palach emlékhelye a Vencel téren. És Havel, a cseh ötvenhat szimbóluma. Szép ez az ünnep. Ne rontsuk el. Dlusztus Imre