Délmagyarország, 1997. október (87. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-02 / 230. szám

CSÜTÖRTÖK, 1997. OKT. 2. KAPCSOLATOK 11 A statisztikus a politika szolgálólánya? olvasószolgálat Ezt a rovatunkat olvasóink írják. Az olvasói leveleket a szerzők mondanivalójának tiszteletben tartásával, szerkesztett formában jelentetjük meg. Az itt közölt írások szerzáik magánvéleményét tükrözik. LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481-460 „Tápé esze vét" O A hét fotója Most repül a kismadár.*.! Ellesett pillanat: amikor a fotóst fotózzák... A fényképezömasina keresőjébe ugyanis olyan személyiség kukkant bele, akiről eddig talán kevesen sejtették, hogy a maradandó pillanatok megörökítése is szenvedélyei közé tartozik. A „fotóapparát" egyik oldalán ugyanis Gyulay Endre megyés püspök látható akiket pedig célba vesz a lencsével: a pápai nuncius (balról), s a szegedi polgármester, akiknek szemmel láthatóan nincs ellenükre a fotózkodás; talán éppen a fölvétel pillanatában elröppenő kismadarat figyelik mosolyogva... (Fotó: Nagy László, szöveg: Nyilas Péter) Villamosajtók meg egyéb eszmekergetözések Minden tájnak megvan, régen is megvolt a maga kivételesen tisztelt embere, akit az utódok tisztes példaként szoktak idézni. Egykorú tápaiak „pénztárnok"-nak, mások „kis Ambrus"-nak, emlegették. Utóbbi neve abból adódott, hogy nagyapja volt az „öreg Ambrus", kinek az akkortájt különlegesnek, és újnak számító neve ragadványnévként tapadt az utódokra, s lettek ők az „Ambrus gyerökök". Közöttük az első fiú onoka lett tehát a „kis Ambrus", amely nevét idős korában is emlegették. Szálfa egyenes termetére, utánozhatatlanul szép, férfias járására sokan emlékeznek ma is Tápén; éppúgy, mint csorbíthatatlan és bölcs jellemére, emberi, tiszta tartására. Már legény korában kitűnt kivételes képsségeivel, lett-légyen az szellemi, vagy tárgyi; úgy szint' a veleszületett munka- és emberszeretetével. A gazdasági évet, mint a többi parasztember, ő is a földön töltötte: szántott, vetett, kaszált, s amikor a gabonakévéket keresztbe rakta, eszét azon jártatta, vajon meglesz-e a család évi kenyérfejadagja. És azon, hogy lesz-e elegendő kenyere Tápé népének? Mint ily fiatalon is érett emberként gondolkodót, mielőbb beválasztották a faluvezetésbe, s lett a „község pénztárnoka". Később ó irányította a legeltetési társulatot, és tagja lett a döntéshozó községi testületnek is. S vált - többedmagával - a falu szolgálójává, mert az akkori vezetők arra esküdtek. Gyermekkoromban el-elmentem falugyűlésekre. Az egyiken nagy kiabálást csaptak a vitázok. Ambrus bácsi - ismerve a témát, csak akkor emelkedett szóra, amikor megelégelte az értelmetlen esztelenkedést: „Hallitok é,..." Minden szem rászegeződött. Minden szavára bólintottak. S mire a pár mondatos, józan és tiszta gondolatának a végére ért, már senki sem kiabált. A szájhősök is inkább nyeltek egyet, semmint folytassák értelmetlen és ádáz ocsmánykodásaikat. Ambrus bácsi szavaira mindenki és mindég odafigyelt. Szavai megnyugtatták és meggyőzték a szemben állókat is. Pedig nem kiabált, nem vagdalkozott, hanem nyugalmat sugárzó szelídséggel, és igaz szókkal intette övéit. Tápén sokan emlékeznek még a gyékényes időkre, amikor Ambrus bácsi a „szödőkkel" együtt ment bele a hónaljig érő vízbe, hogy a család számára ó is megszedje az évi gyékényszükségletnek valót. Pedig ő volt a - nemegyszer száztagú társaság (gyékényszövő bandák) összefogója, irányítója. Az idősebbek arra is emlékeznek, hogy amikor Tápén is kuláklistáztak, és a legjobb gazdákat elhurcolták, már mindenki azt figyelte, hogy viszik-e Ambrus bácsiékat is? Mert ha igen, akkor odavész a „falu esze", ne adj' Isten, a falu is. De - hála Istennek - nem mertek hozzányúlni. A téeszben is megmaradt a tekintélye. Belépett, mert jól látta: nincs más választása - neki sem. A téesz vagyonát bízták rá: 6 lett a főraktárnok. Nem is volt ott hiány: se lopás, se sikkasztás!... És amikor 1966-ban, a Tápé-kutató gárda nekilendült az adatgyűjtésnek, egykét kivétellel mindegyikük megfordult nála. Itt vált egyértelművé különleges faluismerete. És lett - mint az idős asszonyok között Molnár Péterné Veronka néni - egyszersmind az alakuló falumonográfia parasztlektora. Ambrus bácsi, ha élne, éppen most lenne százéves. If|. Lel* József Érdeklődéssel olvastam a Délmagyarország augusztus 22-ei számában Borvendég Béla a sempruni idősík-egybemosásokat is megszégyenítő eszmefuttatását az Indóház-tér kapcsán (ürügyén?) Trianonról, Rákosiról, az újjáélesztett Szabadtéri által felébresztett (akkori) városi vezetésről, a Nobel-díjas imperialista lakájról-, meg egyebekről. Borvendég urat személyesen ugyan nem ismerem, szerepe - egy korábbi időszakban - Szeged városképének formálásában persze közismert. A neves építésszel természetesen nincs kompetenciám szakmájának kérdéseiben vitatkozni - de néhány megjegyzés kikívánkozik belőlem. Ha Borvendég úr a „város Mindenek előtt - talán még nem későn - szükségesnek tetszik a hónapok és az év szakainak, régies neveinek bemutatása. Régi kalendáriumaink szerint a januárnak Boldogasszony hava, télhó, a februárnak Böjtelő hava, télutó, a márciusnak Böjtmás hava, tavaszelő (mely hónapnak 21. napja a tavasz kezdete), az áprilisnak Szent György hava, tavaszhó, a májusnak Pünkösd hava, tavaszutó, a júniusnak Szent Iván hava, a nyárelő (21-én van a nyár kezdőnapja), júliusé Szent Jakab hava, nyárhó, az augusztusé Kisasszony hava, nyárutó, a szeptemberé Szent Mihály hava, őszelő (e hónap 23-án vette kezdetét az ősz), az októberé Mindenszentek hava, őszhó, a novemberé Szent András hava, őszutó, a decemberé pedig Karácsony hava, télelő, amely hónap 22-én kezdődik a tél. Jelen Írásunkban - az elmúlt nyárt idézve -Kisasszony havának első hetéből indézünk hagyományokat. Augusztus hónapnak negyedik napján Rozáliára, a 12. században élt szűz vértaelőszobájáról" ír, miért nem ostorozza a szánalmas látványt nyújtó Bors-palotát is - az Orvosegyetem nemrégiben leköszönt „fura ura" többtízmillióért vette meg az épületet, a vételi árból egy egész Cadillac-flotta kitelt volna - a lepusztult rom most a város egyik szégyene. Miért kell - jogos, avagy indokolatlan - építészeti, városképi meggondolások alapján mindenképp erőltetni a villamos végállomásánúra emlékezünk, a járványos betegségekben szenvedők egyik fő védőszentjére, kinek tiszteletére a hajdani szegedi Templom téren (a mai Dóm téren) kis kápolna épült, s amely ma a Lechner téren áll. Évszázadokon át volt Rozália a női szentek egyik legtiszteltebbje, akinek nevét sok szülő azért adta megszületett lánygyermekének, hogy soha ne legyen járványos beteg. Nem csoda hát, hogy egészen századunk első feléig igen kedvelt volt a Rozália név, ám napjainkban annak ellenére sem sokan választják ezt a nevet, ha becézése - Rózsi, Rózsika kedves, és igazán szép. Idézzük azért névcsúfolójukat is: „Roza, Roza, rossz kapca, kidobták a poszmatra..." Sokan éppen e versike miatt nem szerették a nevüket. Ma csak ritkán kereszteltetnek e névre. ' A szegedi, 1739-ben épült Rozália kápolna 1925-ig", elbontásáig hívta és várta azokat a híveket, akik július másodikán, Sarlós Boldogasszony napján, az előtte lévő téren szenteltették a fonák „átépítését" a Nagyállomás elől? Hivatkozhatok-e Borvendég úr empátiájára képzeljen maga elé egy 120 kilós nyugdíjast két nehéz bőröndjével fújtatva, ahogy a pályaudvartól araszol a messzebbre helyezett villamoshoz. Megkapták a magukét azok a fránya tuják is, az öregek, meg az új Tátrák egyaránt. Hogy csak egyik oldalukon van ajtó, s olyanok, mint a kergebirkák. Némi késéssel tudok csak dormentát, és mint szentelményfűből gyógyteát főztek, mivel a fodormenta fózete sok betegségre szolgált gyógyírként. Ugyancsak e kápolna elől indultak a Szeged tájiak, „Kisasszony" előtt pár nappal, az egyik leghíresebb Mária kegyhelyre, Radnára. Mielőtt azonban erről szólanánk, hadd utaljunk vissza az augusztus 12-ei, Lőrinc című munkánkra, amelyben jeleztük, hogy szeptember ötödikéig szeretnénk dinnyézni. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy az augusztusi Lőrinc (római) a 3. században, a szeptemberi (velencei) pedig a 15. században élt; tehát „ez a Lőrinc nem az a Lőrinc", és csak az időjárás kegyességétói függ, ehetünk-e, és meddig még - „dinrtyát". Jeles és jelentős .Márianap a Kisasszonyé, teljesebben: a Kisboldogasszony (Mária születésének az eralék-)napja. Napjának hajnalán a régi tápaiak lementek a Tisza partjára (oda, ahol a Maros beleömlik) és imádkozás közben várták a napfölkeltét. Amikor a nap első Borvendég úr írására reagálni - most érkeztem haza Bécsből és Prágából, mely városokban egyetlen olyan villamost sem láttam, melynek mindkét oldalán lenne ajtó. S mégis, valahogy mindkét világváros villamosközlekedése mintaszerűnek tűnt. Azazhogy, bocsánat, láttam egyetlen olyan szerelvényt, melynek mindkét oldalán alkalom kínálkozott fel- és leszállni. De ez is köíjáratban közlekedett, Prágában, a Strosmayerová námnestiről indulva. Kedves, színes, döcögő nosztalgiajáratként. Az aranyos öreg tragacs volt vagy ötvenéves, de lehet, hogy több is. Amennyi idővel úgy tűnik mi itt, Porlódon, bizonyos dolgokban el vagyunk maradva Európától. H«in»r Lajos sugarai fölsejlettek, sokan látni vélték a fényben Máriát, mellette pedig egy bölcsőt. A radnai, Kisasszony napi búcsúra a Rozália kápolna elől gyalog zarándokoltak a szegediek, és a hozzájuk csatlakozó, környékbeli ,Jcöröszt alj"-ak (egy-egy település búcsúsai). Odefelé menet Apátfalva határában volt a búcsús keresztelés helye, a Marosban, melynek a benne keresztelkedéskor radnai víz volt a neve. A radnai búcsút járt zarándokok pár nap múlva oda tértek vissza, a Rozália kápolnába, ahonnan erre az útra elindultak. A kápolnában hálamise keretében köszönték meg Máriának, hogy útjukat a maguk, a családjuk és mások betegségeiért végzett imákkal, s a fölgyógyulások reményében megtehették. A szokás ma is él, igaz, voltak tilalmas korszakok; ám a maiak - természetesen már nem a Dóm térről, hanem saját városukból, falujukból kelnek útra - autóbuszokkal. L i. Élesen reagált a Magyar Demokrata Fórum megyemérlegére a Délmagyarország hasábjain Klonkai László, a Központi Statisztikai Hivatal megyei igazgatója. Mérlegünk szigorú elemzés alá vette a megye társadalmi, gazdasági folyamatait, szomorú képet festve a népesedésről, oktatásról, egészségügyről, gazdasági helyzetünkről és az élet más fontos területéről. Klonkai úr „A statisztika a politika szolgálólánya?" című cikkében nem kevesebbet állít az MDF szakértőiről, minthogy a KSH adatait célzatosan félremagyarázzák, szándékosan politikai célra használva fel a statisztikát. Aki olvasta tanulmányunkat, az tudja, hogy szisztematikusan áttekintettük a megye legfontosabb társadalmi, gazdasági folyamatait, nem önkényesen ragadtunk ki egyegy témát. Nehéz lett volna válogatni, hisz csak a legfontosabb adatokat vettük be Írásunkba. Adataink szigorúan a KSH 1997. első negyedévi és korábbi kiadványaiból származnak. A számok önmagukért beszélnek. Az adatok magyarázatával lehet vitatkozni, de a megye lélekszámával, az infláció mértékével vagy a beruházások nagyságával nem, az tény. Ezért is választottuk tanulmányunknak ezt a formáját, mert szerettük volna bemutatni a statisztika száraz adatait a kormány mindinkább erősödő sikerpropagandájával szemben. Klonkai úr, állítását alátámasztandó, két témát ragad ki írásunkból. Kritikája szerint a népesedés csökkenésénél nem vethető fel a kormány és a Bokros-csomag felelőssége, a lélekszám csökkenést eleve elrendelt tényként kezeli, párhuzamot vonva nyugati országokkal, írása szerint a népesség 1981-tól fogy (adata nem pontos, mert már 1979 óta negatív a megyei mérlegünk), fogyott 1990 és 1994 között, most is fogy és 1998 után is fogyni fog. A kérdés nem ilyen egyszerű, mert míg 1981 és 1990 között évente átlagosan 1700 fővel csökkent a megye lélekszá-* ma, addig ez az ütem 1990 és 1994 között évi 600 főre mérséklődött, ám sajnálatos módon 1994 és 1996 között jelentősen megemelkedett, két év alatt több mint 10 ezer fó a veszteség. (Ez évente egy Mórahalom nagyságú várost jelent') Hozzátesszük - mint dolgozatunkban is -, hogy tudatában vagyunk: a népesedés csökkenését nagyon sok tényező befolyásolja. Határozott véleményünk azonban, hogy a mindenkori kormány felelős a népesedés alakulásáért. Klonkai úr rosszaiba az MDF azon állítását is, hogy a GDP és a megyei átlagkereset elmarad az országos átlagtól. Nem a számszerű ténnyel vitatkozott, hanem véleménye szerint „Budapest egészségtelen túlsúlya" miatt ez az adat nem megfelelő, ki kellett volna hagynunk Budapestet. Lehet így is szemlélni a dolgokat, ki lehet hagyni Budapestet, vagy akár az egész Dunántúlt, de akkor az nem országos átlag. Budapest Magyarországon van, ezért mi beleszámítottuk az országos átlagba. Dr. M*«s László, az MDF megyei elnöke Juhász Antal is sokszor fölkereste • Szögedi naptár Rozália kápolnája