Délmagyarország, 1997. október (87. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-10 / 237. szám

PÉNTEK, 1997. OKT. 10. KITEKINTŐ 9 Kedves Környékbéliek! C sak el ne kiabáljam: eddig még a szebbik arcát mutatja az ősz! A boldog színekben pompázót. A megelégedettséget sugárzót. Fürtjeivel dúsan ra­kottak a szőlőtőkék, méltóságteljesen hajtanak fejet a nagytányérú ricasorok, hegyesen begyesek a ku­koricatarlai szárkúpok. Megtermette a krumplifóld, amit kellett; és nemsokára vermelhető a répa, kazal oldalába forgatható a tök. Magunk is élhetjük a ter­mésmentő őszi munkák kellemes idejét. Nyilván Önök is látják velem együtt, hogy aki csak teheti, igyekszik telelő helyére hordani, amit a föld erre az őszre adott. Telnek a górék, rekeszeire osztódnak a tárolók. Helyreáll a pince, a kamra rendje. Gömbölyödhet a hízóba fogott malacka. Mérgesedhet a karácsonyi pulyka. Mondhatnánk: nincs itt, baj semmi! Csakhogy mégse mondjuk! Nem babonából, nem megszokásból, hanem azért, mert tudjuk: a szebbik arcát mutató őszünk csupán pillanatnyi. Csak szusszan, s zúdítja ránk a tél előterhét. Alig méláz­hatunk kicsit, s máris indulnunk kell szenet venni, fát vágatni, kocsit-lovat rendbe kapni. Az öregebbje már tudja, eddig még mindig tél következett az ősz­re. Tavaly, szinte máról holnapra... A Kitekintő oldal - megilletődve, persze az ősz ebbéli színezetén - a héten Pusztaszerre invitál, hogy a Diófa utca, diófás házának a dióból formált meseországába érjen, s ott a nyugdíjas éveit öröm­munkával kitöltő özvegyasszonnyal, Tóth Miklósné­val ismertesse meg az olvasót. Onnét alig pár lépés Pitricsom, ahol, bár azt mondják: itt a világ széle, de mi azért csináltunk egy szép fotót, hiszen porából éled a régvolt, boldog világ. A vágyott paradicsomi állapot... flta-jett Liétcrr • Bodorszéli markoló Árok is van, gödör is - lesz Cukros mesevilág Pusztaszeren Paradicsom - Pitricsomban? Sutulás • Munkatársunktól Szombaton reggel 9 órától szüreti mulatságra várnak minden érdeklő­dét Kisteleken. Egész nap színes programok szóra­koztatják a kilátogató helyieket és a vendége­ket. Kellemes ószi hétvégi időtöltésnek ígérkezik a kisteleki szüreti mulatság és bál. Zsóri István a kenyérgözössel. (Fotó: Gyenes Kálmán) Pitricsom Ópusztaszer­hez tartozik. Ha átlé­pünk a határ útján, az már Bodorszék, Dóc ré­sze. Jóval odébb, túl Hantházán. Sándorfalva, légvonalba nincs mesz­sze, taposni kell a ke­nyérgözös pedálját, hogy oda érjen, aki innen indul. A kanálison át már Balástya. Pitricsom - a világ kö­zepe! Tanyasorának minden házában laknak. Szegedről, Kistelekről, Sándorfalváról jöttek haza s leheltek életet az öregedő kuckókba. A dol­gos igyekezettel fák, virá­gok nőttek; megreparálták a tetőt, újrafűzték a kerftés leszakadt léceit. Merthogy a téeszidőkben, amint azt Zsóri Istvánnal vé­gigvettük, se az ópusztaszeri Árpád vezér, se a dóci Vi­rágzó, se a sándorfalvi Ma­gyar- Lengyel Barátság, se a balástyai Rákóczi nem tarto­zott a kiemelkedő szövetke­zetek közé. Az akkori pitri­csomi paradicsomi élet bár kívánnivalót hagyott maga után, de a beszélgetőtársam 18 évet húzott le a Virágzó­ban, nyolcat a sándorfalvi té­eszben, és a pontos számítá­sok szerint csak 24 év és nyolc hónap munka után mondtak föl neki. - Traktoros voltam, le­fogták a fizetés negyven szá­zalékát, évvégén nulla volt a ráadás, de mégis jobb kedv­vel dolgoztam, mint most. • Biztos ebben? - Nagyon is. • Nem a kor teszi? - Negyvenhét éves va­gyok, az még nem kor. Eljá­rok ide, oda, százforintos az órabér, de mit kereshetek? Fél marék ennivalóra valót? Aki boltba jár, jól tudja: nem sok a becsülete már a zöld bankónak. Hamar kell robbantani a barnát, az ötez­rest. Tízezres meg ritkán ke­rül a szegényember kezébe. Azért, errefelé, száz órán át, szinte megállás nélkül mu­száj csúszni-mászni az iz­zasztó fólia alatt. Három hold földet visszavett Zsóri István, azon tartja el magát. a hetvenhárom éves édes­anyját és besegít a külön élő sándorfalvi család ellátásá­ba. Nagylánya már anya, fia még tanul. Van helye az al­kalmi keresetnek. - Megpróbáltam én a vá­rosi munkát, de mikor meg­tudták, hogy tanyáról járnék be, azt mondták: nem fizetik az utat. Ha meg nem, akkor a kereset felét elviszi a bér­let. • Jár erre busz? - Hantházán megáll az ópusztaszeri. • Messze ide? - Húsz-huszonöt perc gyalog, de akkor, ballagni kell, ember módjára. Közben, a verőfényes dé­lidőben, robogó porol el mellettünk, Trabant kanya­rodik be odébb, pár házzal. Mivel épp a legfiatalabb pit­ricsomi állampolgár édes­anyját tisztelhettifk annak vezetőjében, rákérdeztünk a fiatalasszonyra. Merthogy valahonnét ismerősnek tet­szett: 9 Mióta mondhatja ma­gát pitricsominak? - Ide való vagyok, csak tanultam és dolgoztam Sze­geden. Na, ennek nekiülünk! Megtudjuk, Gercsó Dorina Kitti, Katalin nevű anyukája akkor jött vissza, amikor nagymamája leesett a lábá­ról. Mivel édesapja, aki ne­velte őt, előtte már elköltö­zött az élők sorából, muszáj volt föladnia a Virág-cuk­rászdai munkát. Azóta re­mekül érzi magát, állatokat tart, gondozza a kertet és csak jószívvel gondol a nagymamára, mert a maga életéhez segítette. Kislánya hétfőn múlt öt éves, óvódás Dócban. Katalin Ópuszta­szeren dolgozik, a polgár­mesteri hivatalban. Ugy mondja: - Jobbat is el tudnék képzelni, de már ide vagyok szokva, ami kell, az meg­van. Nyugodt az ember lel­ke, hogy otthon van... látja, hogy nem beteg a jószág, szépen terem a föld. S mindezt a várost járt ember szájából hallottuk... Majoros Tibor A volt áruház előtti téren kilenc órától Opelek, Suzu­kik, Skodák és Land Rove­rek mellett még számos au­tógyár kocsijait csodálhatják meg a látogatók. Ihos József a népszerű Kató néni próbál mosolyt csalni az arcokra 11 órától. Délben rövid szüreti felvonulás kezdődik. Lova­sok, néptáncosok, mazsoret­tek és fúvósok vonulnak vé­gig a főutcán. A menetet kö­vetően a rendezvény fővéd­nöke, Ott József polgármes­ter és a szervezők köszöntik az egybegyűlteket. A szín­pad elé egy órától a néptánc és népzene kedvelóit várják. Fellép az üllési, a forráskúti, az ópusztaszeri, a dóci és a csengelei néptánccsoport mellett a kisteleki nyugdíjas klub kórusa, az id. Vándor Rudolf Fúvószenekar, a Pro Art Szvit mazsorettcsoport és a kisteleki citerazenekar. A játszóházban a gyere­kek bórözhetnek, termések­ből Bábokat és játékokat ké­szíthetnek és origa­mizhatnak. A vidámparkban mindenki megtalálja a szá­mára legmegfelelőbb játékot, felülhet a kisvasúira, a kör­hintára vagy célbalőhet. A téren mustot „sutulnak", amit ingyen bárki megkós­tolhat. A Művészeti Iskola képzőművészeti tanszakának hallgatói kosárfonó, csipke­verő, szövő, fafaragó és rok­kázó bemutatót tartanak, va­lamint a népművelók munká­it kiállítják. A nagyok borá­szati versenyen, szkan­derben, „Lökd meg a kecs­két!" vetélkedőn és KRESZ­totón, a kicsik pedig rajzver­senyen mérhetik össze tudá­sukat és erejüket. A rendez­vényt szüreti bál zárja. K. T. Pihen a markoló - kikötötték! Balla Pál és Hűse Lajos ebédel. (Fotó: Gyenes Kálmán) • Munkatársunktál Bodorszékben nagy munkába fogtak Balla Pálék. Markolós társával, Hűse Lajossal százméteres tavat ásnak. A fehértói csa­torna mellé mélyítik az óri­ás gödröt. Ötven méter szé­lesre, három és fél méter mélyre kérte tőlük Sipos István szőregi gazda. Ahogy megtudtuk, a ho­mokhordó Ifabillencs, ha épp jó a hangulata, hetvenet is fordul terhével egy nap. Ahhoz, hogy jó legyen a kedve, a gödörszélen álló kotrónak is helyt kell állnia. Nem úgy, mint a minap, amikor gondolt egyet a bi­valyerős masina és orrával a gödör vizében landolt. A szó valódi értelmében: be­lebukott! Meg se moccant, se szép szóra, se káromlás­ra. Balástyáról kellett trak­tor, hogy kiemeljék őkel­mét. Aláfaragtak kicsikét, egyengették az útját, hogy kihúzhassák a kátyúból. Mert a markolójával a vízbe szimatoló kotró, lehet szép látvány, de igazából az a meghatározás illik rá, amely szerint: gödörbe vitte a jó munka szekerét. Amint a hozzáértő gö­dörásók rendbe tették a ma­gáról megfeledkezett kotró­gép szénáját, minden a ma­ga medrébe terelődött. A billencs homokkal púpozot­tan roboghatott, hiszen helyreállt a gödöri rend, a markoló kiemelte a földet, ráhuppantotta a teherautó platójára - eddig már csak­nem 3000 köbmétert. A többhetes munka egyne­gyedét. Mostmár fütyül­hetik és ki is fordíthatják az erós gépek kezelői a nótát: „Árok is van, gödör is van", mert az egész halastó, amely mint tudjuk, igazából egy nagy gödör. Mondhatná Rózsi ma­ma, akár rokoni fokon is, mivel apai nagyanyám unokahúga s a tizenegy gyermekes Bélteky család tizedik szülötte, abból is a hatodik lány, hogy „nem mese ez, gyermek", ha­nem valóság, kényszerű valóság. De nem mondja, mert látszik a keze­munkáján, hogy megta­lálta szíve vágyását s nyugdíjasként nagyjából azt csinálja, amiben örö­me telik. Dióból, cukorból formál mesevilágot. Csó­kolódzó fehér galamb­párt, ékeivel diszitett gyöngyösöket, hosszúfülű nyuszkókat, cifra kosara­kat, fedeles szekereket. - Alig érem utol magam, most is Balástyára viszik majd, a lakodalomra. Fölte­szik az asztalra, dísz is, édes­ség is - mondja miközben ki­csi galacsinból formál csórt a fehér galambnak. Morzsolgat­ja, tekergeti az apró, színes habpöttyöt s halványan il­lesztve már ki is adja a formá­ját. A cifrázáshoz torta­piszírozót, görbeorrú mű­anyag oltótűt használ. Díszek tarka csipkeláncolata kapcso­lódik egymáshoz. Babramun­ka. A mozgékonyabb termé­Rózsi mama és a fölfényezett cukorbirodalom. (Fotó: Gyenes Kálmán) szetű embertársainknak idő kell még megszokja. - Mindig csináltuk mi ezt gyerekkorunkban Icáékkal. Sütötte az ujjunkat, de raktuk répára, dióra meg mindenre, amin megállt. Tíz évig varr­tam, tönkretette a szememet, valamihez kezdeni kellett. Megkaptam a rokkantnyugdi­jat, aztán a rendeset, de bele kellett fognom valamibe. Előbb csak a családnak adtam... Az se semmi, ha sorra vesszük a népes rokonságot, a pusztaszeri Béltekyek csapata mindig kiadott egy jó lakodal­mat. A legutóbbit - nem teg­nap volt - éppen Rózsi fia, Zoltán tiszteletére tartottuk. Hogy nem volt hiába való a mulatozás, arról a minap sze­mélyesen meggyőződhettünk a Diófa utca diófás házában, hiszen a kétéves Zolika, a ma­ga korosztályában a remekebb fickók közé tartozik. - A kismenyemék? Se­mennyi pénzért nem csinálná egyikük se - árulja el Rózsi mama az utánpótlást firtató kérdésre. - Icánk szokott se­gíteni, meg volt itt a szom­szédban Kovács néni, ő néha beállt hozzám, de már meg­Halt szegény, nyolcvankét éves volt. Tóthné, Rózsi mama el­mondja, hogy jó lenne egy külön hely, amelyik se nem meleg de se nem hideg, hogy férjen a sok figurával. Farig­csálni, pöszmögni a darab­kákkal nem éppen a legjobb az utcai szobában, de ha nincs más - ez is megteszi. - Sokszor bekapcsolom a tévét, nem nézem, csak kell, hogy valami zaj legyen ve­lem. Néha átjönnek az asszo­nyok, beszélgetünk. Éjfélekig is eltart sokszor. A kinti, a kerti, az udvari munkára ke­vesebb idő jut. mi a szép eb­- Az, mikor összeáll, amit előtte kigondoltam. Mert so­kat szoktam rajta eszelni, ho­gyan is lenne jó. Azt mondják az asszonyok, hogy a rózsák általában szépre sikerülnek. Hozzák az újságot, mutatják, hogy más miket csinál. Ne­kem is van egy nyaláb fény­képem, ha valaki nem tudja, hogy milyet is akar, azokból választjuk a mintát. De szíve­sen el is mennék tapasztalat­cserére, gondoltam, hogy írok, annak az asszonytárs­nak, akit az újságban láttam, de hiába kerestem a térképen a falu nevét, nem találtam. A cfme sincs meg, de gondol­tam, ha nem város, ismerik a „cukros nénit". Mert a puszta­szeri gyerekek engem úgy hívnak M. T.

Next

/
Oldalképek
Tartalom