Délmagyarország, 1997. július (87. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-11 / 160. szám
6 KITEKINTŐ PÉNTEK, 1997. JÚL. 11. Kedves Utazóiénak! G ondolom, emlékeznek még azokra az időkre, amikor az ötös út melletti árnyas helyek hajnalokra alkalmi sátortáborrá váltak. Kire, hol jött rá az álmosság, ott vackolt magának. Mosdott lavórból, kispalackból melegítette a konzervet, kocsitükörben szépUkezett. Főleg a lengyelek meg az endékások kempingező csapata színesítette a reggeli táj képét, de láthattunk - nem is kevésszer - csodálni való komfortos nyugati lakókocsikat, holland, belga - mi több: angol rendszámmal. Hol vannak már azok, a szép, vadkempingező idők? A tengerre, a nyugatra indulók szedelőzködő kavalkádja... Fölszippantották a Motelok, Campingok, Fogadók. És amióta megnyitotta előttünk kapuit a Nyugat, mi sem átmenti alvók vagyunk már, címre, helyre, baráthoz megyünk s inkább tíz perccel tovább autózunk, de biztos fedéllel a fejünk fölött, vetett ágyban térünk nyugovóra. Bár az is igaz, Olaszországban szinte nincs is olyan tengerparti falu, amelyikbe váratlanul toppanhatna be a nyaralni vágyó idegen. Az ottaniak állandó szállásadó kényszerben élnek. Tehetik, hiszen, valójában a tengerből, az oda sereglő idegenek költekezéséből élnek. Tehetnénk mi is hasonlót? Abból szedni hasznot, amit az Isten nekünk adott? A Nagy Magyar Puszidból?! Hm. Fogas kérdés mindnyájunknak... fttAjerm fclÁtrr • Útszéli vendégmarasztaló Ki vigye tovább a fogadót? Lórincz Zoltánék megvették a Bogárzó-iskola melleti Holcsik tanyát, tíz évvel ezelőtt. Makóról jöttek Kistelekre, hogy álmuk-vágyuk a valóság talajára épülhessen. Fogadót, vendégváró helyet képzelt magának a taxizásból élö ember és a tollgyárban munkálkodó fiatalasszony. Hátukra kapták gyermekeiket s nekivágtak a pusztai vadonnak. Erejüket duzzasztotta, hogy az asszonyka külkereskedelmi főiskolát végzett, beszélt németül, angolul, a férjet meg jó kézzel áldották meg az égiek. • Opusztaszer Mi lesz a majorral? Opusztaszer község legutóbbi testületi ülésén nagy vihart kavart a KTM miniszteri biztosának, dr. Rakonczay Zoltánnak azon - korábbi bejelentése, hogy a közvetlenül az emlékparkhoz vezető út bal oldalán lévő földterületet a parkot működtető megyei önkormányzat, pontosabban az azt üzemeltető közhasznú társaság kapja majd ingyenes használatba. Aki járt már valaha az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban, tudja: a pusztaszeri major látványa nemhogy európai, de még hazai normákkal mérve sem felel meg egy idegenforgalmi nevezetesség környezetével szembeni elvárásnak. Ezért hosszú esztendők óta téma volt e gond felszámolása. így miután - éppen ennek érdekében - a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium felajánlotta ezen földterületek megvásárlását, valamint ingyenes használatba adását, meglepődve jutott tudomásunkra, hogy a település önkormányzata nem igazán ért egyet a minisztériumi elképzeléssel. A képviselők tiltakozásának okáról Kecskeméti János polgármesterrel beszélgettünk. - Mindenekelőtt le kell szögezni: a testület nem a majorság rendbetétele ellen emelt szót. Önkormányzatunk már évek óta keresi a megoldást az ottani, valóban tarthatatlan állapot megszüntetésére. A minisztérummal folytatott megbeszéléseken mindenekelőtt azt kellett tisztázni, hogy az állam élni klván-e elővásárlási jogával. Magánszemélyek, társaságok ugyanis szép számmal jelezték vételi szándékukat. Ám a község lakosságának érdeke is az, hogy hosszú távon biztosított legyen e földterület megfelelő színvonalú, a nemzeti parkhoz illő hasznosítása. Az elmúlt hónap végére már úgy látszott, sikerül pontot tenni az évtizedek óta húzódó ügy végére. Előzetes tárgyalásokon ugyanis olyan megállapodás született, hogy a Kiskunsági Nemzeti Park, mint állami intézmény részére venné meg a minisztérium a földet, amelynek rendbetételéről, hasznosításáról - önkormányzatunkkal együttműködve - közösen gondoskodnánk. Ez érthető is, hiszen a majorban közel száz ópusztaszeri ember él, míg a tájvédelem a KNP feladata. Az erre vonatkozó megállapodás aláírása azonban szinte az utolsó pillanatban, előzetes egyeztetés nélkül meghiúsult. Ennek vélhető okairól az újságban megjelent tudósításból értesülhettünk. Dr. Rakonczay Zoltán bejelentése ugyanis mást tartalmazott, amit döbbenetesnek, mi több, részben törvénysértőnek is érzünk. Az ópusztaszeri önkormányzat „feje felett", ópusztaszeri polgárokat érintő kérdésekről dönteni, számunkra elfogadhatatlan elképzelés. Különösen, hogy a közhasznú társaság a park - amelynek önkormányzatunk az egyik tulajdonosa - üzemeltetésére és nem a pusztaszeri major gondjának megoldására jött létre. A kht.-nek éppen elég feladatot ad az 54 hektáros terület fenntartása, fejlesztése, és a megyei önkormányzat sem tud pénzt juttatni erre a célra. Természetesen, ha a minisztérium biztosítja a kérdéses terület rendbetételének, az ott élők anyagi támogatásának költségeit, akkor más a helyzet. Ám abban az esetben is meg kellene beszélni a teendőket, hiszen a hatósági feladatok kizárólag az állam és a helyi önkormányzat között oszlanak meg. Mi szívesen együttműködünk a Kiskunsági Nemzeti Parkkal, a megyei önkormányzattal, vagy a kht.-vei is, de az ópusztaszeri lakosok érdekeinek képviseletéről nem mondhatunk le. Remélem az illetékesek átértékelik majd az elképzeléseket, miután eddig szó sem volt arról, hogy külső „szereplők" oldanák meg a fennálló problémát. N. Rőcz Judit „Nekünk ez az örömünk" - Kicsit furcsán néztek ránk, amikor kihordtunk innen húsz lovaskocsi falevelet - tudjuk meg Margó asszonytól, miután kikísérte a németül beszélő lengyel vendégeket. Az út széli fogadó: ízléses. Öreg akácokat, pipiskedő tujákat, pányvára kötött diófákat fog körbe zöld koszorú, birtokhatárt záró szolid erdősáv. A faházak félős madárként bújnak hozzájuk, szőkülő rozstáblában piros cserepes téglatanya díszeleg, Látszik: félbe maradt az építése. Lórincz Zoltán az éjszakai ügyelet után alvásra adta a fejét, így a ház asszonyára hárul a mondandó összegzése. - Tiszta fejjel kellett végiggondolnunk, hogy mi legyen. Novembertől többet voltam kórházban, mint itthon. Megnőttek a gyerekek. Péter Szegeden a Gépipariban, Gábor Csongrádon a faipari iskolában tanul. Mindketten belenőttek ebbe a munkába, építettek, dolgoztak és nagyon is szeretnek itt, mert kisiskolásként kerültek ide, de a nagyfiúknak, tudhatjuk magunkról. Pestre jártam iskolába, hiányzik a város. A világ egyre kegyetlenebb marokkal szorít bennünket, s ha nem akarunk összeroppani, tennünk kell ellene. Mondogatjuk Margó asszonnyal, csak azt az időt kellene kibekkelniük, míg a fiúk egyet fordulnak a világban, megtapasztalják annak lüktetését s utána arra a következtetésre jutnak, hogy mindenütt jó, de a legjobb Zöld sziget a kisteleki Bogárzóban. (Fotó: Gyenes Kálmán) ott, ahol boldognak érzi magát az ember. Lőrinczék is gondolom én - akkor lennének igazán elégedettek, ha az üzlet tisztes hasznot hozna; bízhatnának másokban, társat foghatnának maguk mellé, és a gyerekek is tanulónak mehetnének a legjobbakhoz, hogy onnét visszatérve „vigyék tovább a fogadót". Addigra nem robbanna le, sőt: igazi vendéglátó hellyé nőné ki magát a kisteleki pusztaszél kivakart tanyája. Abban maradtunk: vágyaink miért ne lehetnének? - Nekünk ez volt a mindenünk. Amikor belefogtunk, fákat kellett kivágnunk, abból lettek az asztalok, az ágyak, a székek. A féljem maga készítette mind. Lassan, de biztosan haladtunk. Nagyjából elrendeztük a terepet, vettünk 6 faházat. Kiderült, hogy kevés - később még 15-öt. A kistanyából fatornácos parasztház lett, búbos kemencével, sok virággal. Gyarapodtunk, most lett kész a fürdő, a zuhanyozó. Közben a lengyelek pörgős „dzsinydobrét" mondanak, elköszönésükkel pár percre csend ül a társalgóra, a kisteleki fogadósok egyik nagy találmányára. A gyakori táborozók tudják, hogy nincs annál szörnyűbb, ha az élet csak a meleg sátorban zajlik, ha nincs egy hely, ahol el lehet pöfékelni a bagóval, meg lehet melegíteni a töltöttkáposztát, a gyereknek való teát. Ahol esetleg ismerkedni, trécselni lehet. Az eredeti olasz kempingekben a közös mosogatóhely ennek a megvalósítója meg a borotválkozók tükörsora. A bogárzói vendégmarasztalóban ezt a célt a Dühöngőnek nevezett mini pajta szolgálja. Zoltán maga ácsolta össze, rakta rá a cserepet. Alája asztalokat, ülőkéket állított. Azóta, aki kívánja, annak szép lehet benne a tábori élet. A fő kempingező szavak, trinken, vótör, nyema, vodka, biőr, ja, natürlih, dobzse, hamham itt érvényesülhetnek csak igazán. A diplomás gazdasszony, aki két nyelven is folyékonyan beszél, úgy fogalmaz: - Nagy és igaz barátságok szövődtek itt. Ha drúzsba, akkor legyen oké, mondanánk erre a táborozók elnagyolt nyelvén. Az útmenti vendégfogó akkor jó, ha sokan betérnek oda. - Volt már diplomata vendégünk, holland madarász, akitől megtudtam, hogy a Csaj-tónál és Pálmonostorán értékes madarak élnek. Amióta a Feszty-körképet fölállították, azóta magyarok is kérnek szállást. Iskolások, tanárok. Most épp Ötvöskónyiból jöttek, megmondom őszintén, azt se tudom, hogy hol van s annyi időm sincs, hogy megkeressem a térképen, mert mire odaérnék, valami miatt mindig elmarad. • Nyilván, sok a tennivaló... - Nincs nálunk semmi luxus, az igaz, de a füvet nyírjuk, a szemeteseket rendberakjuk és a csapoknak is fényleni kell. Alkalmazunk erre embert, de az udvari rendteremtés általában minket vár. Körbejárunk. Japánkert, szivarfák, színeslevelő kerti díszek, madáritatók, öreg fák tuskói. A gyep üde, zöld szigetnek mondják a vendégek. Margit elárulja az okát: - Hál Istennek, nem volt pénzünk a betonozásra, így sok minden maradhatott. Volt itt az egyik európai hírelő füzet megbízásából egy német vendég, másnap árulta el, hogy miért jött és nemrégiben tudtuk meg: Vendégmarasztalónk hét pontot kapott az adható tízből. A katalógusban kis zöld fa jelzi, hogy itt, titokban ilyen helyet találtak. Ilyenkor érezzük: nem dolgoztunk hiába. 0 Mégis szabadulnának a helytől! Sóhaj szakad, nagy sóhaj. A gazdasszony igazi sóhaja. - Látták a kis táblát, hogy a motel eladó, ugye? Lépnünk kell. Egy kisebb panziót jobban el tudnék képzelni... • És, ha mégse? - Összekötjük a két tanyát, és nemcsak nyáron leszünk nyitva. Mert, most, ha bezár a pusztai motel, télen csak kötögetünk... Aki az útszélek zsongásához szokott, annak bizonyára nagyon unalmas lehet ücsörögve számolgatni, hogy egy sima, két fordított, három beszegő, ma lesz még ebből - ezertizenkettő. Majoros Tibor Amikor árpát akartunk venni Fábián Sándoréktól, hamar rájöttek a turpisságra. Nem azért jöttek maguk - intett Teri néni a fotómasinával, kisirkával, ceruzával való fölszerelkezettségünkre - másra kíváncsiak. Szóváltással éltünk és tényleg csak a kíváncsiság kéreztette, mennyiért is adnák a bejárathoz öntött árpát, s való igaz, a levére hamarébb vevők lennénk, mint a jószágnak szánt takarmányra. Sándor gazda azt mondta, van ennek már ára, de sok bizodalma nincs hozzá, hogy a házuk elől elkél, de nem akarta addig behordani, míg meg nem próbálja. - Elfér - állapítottuk meg - hiszen este betakarják a fóliába, reggel kicsomagolják abból. Tudják Fábiánék is, hogy a házra hamarébb lenne vevő, ha igazából áruba bocsátanák. De nem teszik, mert mint Teri néni mondta: „az udvar, az épület - a mindenük". - Amikor sofőr voltam, akármilyen fáradtan is érkezterR haza, a szükséges tennivalókat, amit a kert meg a ház kívánt, megcsináltam. Szemre is szép az udvar. Fák, virágok rendezett sora, zöldjáró a kocsinak arra enged következtetni: Fábiánék szeretik a szépet. A „kinti" földet is azért vetették be árpával, hogy ne egye a gaz. Egyáltalán nem éri meg, többe kerül a rávaló, mint amennyit a végén lead, de ha már visszakapták: nem hagyják sorsára. Annyi nem jutott a téeszföldből, hogy valamihez kezdeni lehessen vele, meg már nincs is igazából kedvük ehhez a forráskúti nyugdíjasoknak, mert a mama még velük él és tisztes gondozást kiván. Azt is látják, hogy a gyerekek mit kínlódnak Szentesen, de nem verhetik ki őket a sodrukból, mert a tanult szakmájukban nem tudtak elhelyezkedni. Muszáj a földben s annak termésében bízniuk. Mi sem tehetünk mást a formás forráskúti udvar rendtartóitól elköszőben, minthogy kívánjunk nekik sok szerencsét. M. T. Fábián Sándorék - Forráskúton. (Fotó: Gyenes Kálmán)
