Délmagyarország, 1997. március (87. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-22 / 68. szám

SZOMBAT, 1997. MÁRC. 22. STEFÁNIA-ARC 9 Debrecenben Rendörség-B-közép meccseket is játszottunk! (Fotó: Gyenes Kálmán) Ök mondták... Mi sem természetesebb: az egykori csapattársakat is kifaggattuk, hogyan emlékeznek a hajdani játszótársra, Bánfi Ferencre. íme, a véleményük. Bíró György: - Emlékszem rá, hogyne emlékeznék, hiszen rendkívül jó szellemű gyerek volt, mindig mindent beleadott. Jól fejelő középcsatárként ügyes dolgokat produkált, érezte a kaput. Focistaként is a karakteres megnyilvánulások jellemezték, s ez munkájában is érvényre jutott. Bizonyára ez is segítette karrierjében, aminek, szerintem, még nem ért a csúcsára, ennél többre is viheti. j Dr. Emődi Attila: Csendes, szerény, mindig tisztelettudó, ugyanakkor szorgalmas és céltudatos srác volt. A pályán és az élet más területén is szívvel-lélekkel tette dolgát, látszott rajta a mérhetetlen akarás. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy ilyen ilyen gyors karriert fut majd be... Dr. Pipicz Lajos: Megbízható, tehetséges, ráadásul szorgalmas focistaként ismertem meg, ha nem a szakmát helyezi előtérbe, a labdarúgópályán is többre vihette volna. Olyan ember volt már fiatalon is, aki bátran hangoztatta, hogy ő igenis karriert akar csinálni a rendőri pályán. Amiért külön is becsülöm, nem hátulról, hanem mindig nyíltan, szemtől szembe mondott véleményt, vallott színt. Többek között ennek, no meg éles eszének, s a nyugati emberekre jellemző szemléletének is köszönheti példátlan sikereit. Visszagondolva az akkori társakra, úgy gondolom, túlzottan tiszteltem riválisaimat. Felnéztem rájuk, igaz, volt is miért respektálnom őket. Remek gárda jött össze, s olyan kiváló edző dolgozott velünk, mint a hozzám emberileg legközelebb álló Reményik Laci, no meg Széli „Buló"... Laci, aki szinte mindenkire képes volt hatni, a serdülőknél kezdte, s ahogy haladt előre, engem mindig vitt magával. Rengeteg szép emlékem van az akkori társaságról, most csak azért nem sorolom fel nevüket, nehogy véletlenül is kihagyjak valakit, mert valamennyiükkel jó cimborák voltunk. Az aktív játékkal mégis, már 25 évesen felhagyott, s nem is akármiért... - Érdekes történet, annyi szent - mereng a múlton, az orrba vágással felérő „megnyilvánuláson". - Nyolcvanban, március elsején öltöztem be rendőrnek, s már az első munkanapomon Barna Sándornál, a városi kapitánynál voltam elbeszélgetésen. Közölte, túlzottan nem örül annak, hogy megint futballista került az állományba, de mivel Pipicz Lajosról nagyon jó véleménye van, ajánlj®, próbáljak az ő nyomdokain haladni. Attól a pillanattól hivatásomnak tekintettem a szolgálatot, aminek a foci látta kárát. Történt, hogy '82 nyarán kaptam egy bűnügyet, amiben halaszthatatlanul intézkednem kellett. Telefonáltam a pályára, hogy miért nem tudok edzésre menni. Az egyik vezető vette fel a kagylót, és közölte velem, vegyem tudomásul, engem nem azért tartanak a kapitányságon, mert olyan jó zsaru vagyok, én a fizetésemet a fociért kapom. A főnökömnek elmondtam a történteket, és azt is, hogy ezennel a labdarúgást befejeztem, mert szeretnék megbizonyosodni róla, rendőrként hogyan állom meg a helyem. Többet nem mentem edzésre. Ha a megboldogult Reményik Laci akkor még él, lehet, hogy most nem vagyok tábornok... Fél év múlva „kiemelték", a bűnügyről átkerült a járőr-alosztályra, majd előbb a rendőrtiszti főiskolát, utána pedig barátjával, Pipicz Lajossal együtt, a JATE Állam- és Jogtudományi Karát végezte el summa cum laude minősítéssel. Karrierje ezután is töretlenül ívelt, a különböző szegedi vezető beosztások után 1993-ban Sarkad városi kapitánya lett, onnan néhány hónap múlva, válságmenedzserként, Hajdú-Bihar megyébe kerül megyei kapitány-helyettesnek. - A Loki akkor került fel az első osztályba, s én akarva-akaratlan megint kapcsor latba kerültem a focival idézi föl a cívisvároshoz fűződő emlékeit. - Nekem kellett megszerveznem a meccsek biztosítását, így aztán szinte mindegyik hazai találkozón ott voltam. Túlzás nélkül állíthatom, nagyon jó kapcsolatba kerültem az ottani vezetőkkel, játékosokkal és a szurkolókkal is, amiben sokat segített a sportmúltam. Odáig jutottunk, hogy Rendőrség-B-közép meccseket játszottunk! Túl sokáig azonban Debrecenben sem maradt, a következő állomás Salgótarján volt, ahol már megyei főkapitányként tette dolgát. - Áz örökös vándorlás bizony nem megy zökkenők nélkül, ezt megérzi a család - tudatta, miként is éli meg környezete a beosztással járó váltásokat. - Volt, ahol sem az akklimatizálódásra, sem az ismerkedésre nem jutott idő, mert máris tovább kellett állnunk... Első házasságomból - 19 évesen nősültem először - egy lányom és fiam van (éppen tőle jövök), a másodikból egy fiunk született. Most másodikos, s máris a második iskola padját koptatja... Szerencse, hogy előbb-utóbb azért mindenhol otthonra lelünk, mert - s ez az előnye, a szépsége a „túrázásnak" - megtanultunk alkalmazkodni a változásokhoz. Az életúton „gyalogolva", lassan a mához, dandártábornoki kinevezéséhez érkeztünk. - Bármennyire is hihetetlen, nem tudom, mi volt az apropója kiválasztásomnak. Az viszont biztos, ezekhez a beosztásokhoz egy fajta szakmai előmenetel szükséges. Egyike vagyok azoknak a főkapitányoknak, akikkel annak idején, a közös szakmai programok keretében találkozott Forgács László. Kinevezése utáni első értekezletünkön nagyon röviden adta tudtomra - bár más alkalmas emberek is voltak a sorban -, hogy tisztában van „történetemmel", s ha én el tudom őt fogadni főnökömnek, akkor felkér, legyek a közbiztonsági helyettese. Rövid gondolkodás után igent mondtam. Szerteágazó - igazgatásrendészeti, közrendvédelmi, közlekedési, stb. - feladatait sorolva, arra is fény derült, területén hogyan, miként akar megálljt parancsolni a szabálytalanságoknak, a bűnözésnek. - Hazánkban változott a bűnözés, olyan közbiztonsági helyzet alakult ki, mellyel a tisztességes emberek döntő többsége, s jómagam is elégedetlen vagyok. A hagyományos módszerekkel nem lehet olyan biztonságot prezentálni, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, tehát új stratégiára van szükség. Hadd mondjak egy példát. Ha ma megkérdezel egy átlagpolgárt, hogy mi jut eszébe az egyenruhás rendőrről, nagy valószínűséggel azt mondaná: a baj! Vagy azért, mert a rendőr talált valami olyasmit, ami bajt okozott, vagy a polgár került bajba, és segítségül hívta az egyenruhást. Sajnos, nincsenek tapasztalásaink arról, hogy a rendőr, látszólag minden ok nélkül, keresne és teremtene kapcsolatot a polgárral, azért, hogy együtt oldjanak meg egy konkrét közbiztonsági gondot. Ilyesmi most nem, vagy csak nagyon ritkán fordul elő, ezért is szeretném, ha ezt a fajta kapcsolatteremtést tendenciózusan jelenítenék meg rendőreink. Amennyiben ez megvalósul, biztos, hogy az emberek akarják majd az együttműködést velünk, ami erősítené a civil társadalom irántunk tanúsított bizalmát. Ez a rendőrség legfőbb tőkéje, amit mindenáron növelni kell, azért is, mert a bennünk bízók így „kinyílnak" felénk, több információt kapunk, tehát tartalmilag szükséges átalakítani a rendőri munkát. Azt a tevékenységet, amihez elengedhetetlen egy öntisztulási folyamat. Nincs szándékomA Magyar Köztársaság elnöke - a belügyminiszter javaslatára dr. Bánfi Ferencet (39 éves), az ORFK közbiztonsági igazgatóját, eddigi szakmai munkája elismeréseként kinevezte dandártábornokká. Az erről szóló okmányokat Göncz Árpád január 28-án a Parlament Nándorfehérvári termében nyújtotta át. Ha netalán valakinek „nem ugrana be a kép", segítünk, ugyanis nem másról, mint arról a fiatalemberről van szó, aki bő két évtizede - reményteljes focistaként - a Hunyadi téri Dózsa-pályán pallérozta labdarúgótudását. Annak idején, lévén, hogy nekem is akadt némi foglalatosságom a focikapuk környékén, majdhogynem naponta találkoztunk... - Jelentkezem! - toppant be szerkesztőségi szobánk ajtaján választékos öltözékben, arcán jellegzetes mosolyával, pontosan a megbeszélt időben. - Tábornok úr, az ön precízsége mit sem változott az évek során... - lapogattam meg a hátát, miközben alaposan szemügyre vettem őt. - Mielőtt bármiről is szó esne, kérlek, a cikkben mellőzz mindenféle protokollt. Engem roppant zavarna, ha „hivatalos" formában látnám viszont társalgásunkat, de bizonyára a közös ismerősök is furcsállanák - sejteti nemes egyszerűséggel, hogy gyorsan ívelő karrietje ellenére megmaradt a régi „Bánfi Ferinek". Erről aztán többet nem is beszéltünk, inkább belevágtunk a közepébe. - Hogy miként bírom a napi „gyűrődést"? - kérdezett vissza a mai közállapotokat s persze hangulatát firtató érdeklődésemre. - Az a világ, amiben most élünk, eléggé kegyetlen és kíméletlen. Az emberek nincsenek tekintettel arra, hogy mi jó, s mi fáj a másiknak. Ha valaki nem készül fel ezekre a próbatételekre, kibillen lelki egyensúlyából, nagyon sok kellemetlen hatás érheti. A lelki világommal tehát nekem kell törődnöm, nekem kell olyan helyzetet teremtenem, amely mindenkor .biztosítja a belső harmóniámat, így aztán elmondhatom: jól vagyok... Hogy ne csöppenjünk ily' gyorsan a dolgok sűrűjébe, kértem, elevenítsük fel a kezdetek kezdetét, azaz „focizzunk" egy kicsit. - Ám legyen! - bólintott beleegyezően s boldogan, hiszen a labdarúgás kölyökkora óta ott van a szíve csücskében. - Szegeden születtem, de Balástyán nevelkedtem, s ott fogalmazódott meg bennem: márpedig én focista és rendőr leszek! Ez akkoriban kockázatos vállalás volt, de mit ad Isten, mindkét álmom valóra vált, bár híres focista nem lett belőlem... Szavai nyomán rajzolódik a kép, hogyan került rokona, Szekeres Károly révén a Dózsához, az örökifjú edzőhöz, Király Józsi bácsihoz, akire nagy-nagy szeretettel emlékezik ma is. Az NB Hl-ban Zallár Andornál debütált, később aztán - a szentesi kitérő és a mezőtúri katonaság után - az NB IIben ezüstérmesként végzett csapatban is helyet kapott. - Igazándiból nem teljesedhetett ki a labdarúgó-pályafutásom. mert nem volt elegendő önbizalmam. ban senkit meggyőzni arról, hogy köreinkben nincsenek olyanok, akik méltatlanok az egyenruha viselésére. Ezektől nagyon gyorsan meg akarunk válni, és meg is válunk. Hozzátenném azért, a rendőrök többsége becsületes, tisztességes és erőn felül teljesít! Már-már lehetetlen, hogy egy ilyen társalgás során ne „politizáljon" az ember, s ne ejtsen szót a múltról, a jelenről, a közelgő választásokról. Arról, hogy a váltás mindenkor nehéz, különösen egy olyan országban, ahol nem készültek fel kellően a demokráciára, s azt még ma sem tudják megfelelően kezelni. - Mint minden rendőr, én is tagja voltam a pártnak, amiből még a rendszerváltás előtt kiléptem, s többé egyetlen pártnak sem leszek tagja - egészítette ki pályaképét egy jelentős momentummal. - Ezt akkor sokan félremagyarázták, de engem nem zavart. A váltáskor én azok közé tartoztam - ezt senki ne vegye szerénytelenségnek -, akik a rendőrség demokratizálódása mellett voksoltak. Tudod, amikor az ember 39 éves korában mond igent vagy nemet egy ilyen megbízatásra, sok minden megfordul a fejében. Különösen családosként, hiszen nemcsak a saját jövőjére kell gondolnia. Úgy terveztem rendőri pályafutásomat, hogy innen vonulok nyugdíjba, mert végtelenül szeretem, amit csinálok. Mindig ezért sóvárogtam, hiszen hobbim is egy kicsit a foglalkozásom. Kifejezetten vágyok arra, hogy hosszú távon dolgozhassak ebben a beosztásban, amibe most kerültem. Ugyanakkor számot vetettem azzal is, hogy lehetnek olyanok, akik ezt másként gondolják... Egyetlen cél lebegett előttem, amikor igent mondtam, mégpedig az, hogy úgy tehessem dolgomat, ha netalán távoznom kell - lehet ez 18 év múlva, nyugdíjba vonulásomkor, de hamarabb is bekövetkezhet -, ne szemlesütve, hanem emelt fővel, mindenki szemébe nézve vonulhassak végig az ORFK folyosóin! Váltva a gondolatmeneten, egyszercsak visszakanyarodtunk a sporthoz. - Kimondhatatlanul sokat köszönhetek a sportnak, amit munkám során nap mint nap tapasztalok - vallott egykori szenvedélyéről. - Aki részt vett egy-két alapozáson, s képes volt szenvedni a pályán, görcsbe rándult izommal, duzzadt bokával futni, az mindenképpen kitartóbbá vált, mert megtanult szenvedni. A nyerni akarást, a küzdeni tudást a Hunyadi térről hoztam magammal a rendőrségre. Ma sem szeretek veszteni, vesztes csapatban játszani! Ha netalán bukásra áll a meccs, akkor is bízom abban, hogy az utolsó pillanatban minden jóra fordulhat, s legalább „egyenlíteni" tudok. Ma is őrzöm az öltözői hangulatot, amit felidézve vezetőként, a munkahelyeimen, sikerült változtatnom a légkörön. Elvem: nagyon komoly, felelősségteljes munkát is lehet jó kedvvel, mosolyogva végezni. Még akkor is, ha a feladat - mint sokszor a rendőri tevékenység - izzadságszagúnak tetszik. Szeretném, ha minél több mosolygós rendőrt látnék, bár hogy így legyen, ahhoz még sok minden szükségeltetik... Györki Ernő • Egy jókedvű főrendőr, aki a Hunyadi térről indult Bánfi tábornok és a duzzadt boka