Délmagyarország, 1997. február (87. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-08 / 33. szám

6 KITEKINTŐ SZOMBAT, 1997. FEBR. 8. A mi városunk • Munkatársunktól A Szféra Kulturális Szolgáltató Kft. estélyeivel és rendezvényeivel a nemzetközileg elfogadott és megszokott társasági terepen teremt párbeszédet a gazdaság és a politika szereplői között. Rendezvényeinek sorába sikeresen illik bele a Városi Polgármesterek Randevúja elnevezésű találkozó, melynek fővédnökségét Kuncze Gábor belügyminiszter vállalta. Idén március 21-én randevúznak egymással a városi polgármesterek. A helyszint pályázat útján döntik el. A tavalyi szolnoki találkozón első Ízben hirdettek karikatúrapályázatot. Ennek rendkívüli sikere alapján idén ismét meghirdetik „A mi városunk" című nyilvános karikatúra pályázatot. A pályázatra maximum három darab, újságban közölhető, fekete-fehér eredeti karikatúra küldhető, melynek mérete: fekvő vagy álló A/4-es lap (keretezés és paszpartu nélkül). A szerző a nevét és a címét, valamint karikatúrájának címét és szövegét a rajz hátoldalán rögzítse. A pályázati rajzok leadhatók a Szféra Kft. elmén: 1033 Budapest, Harrer Pál u. 18. VI/32., illetve elküldhetők postán (1277 Budapest 23. Pf.: 71.) A tavalyi „sikerrecept" alapján a díjazottak műveit a lapok már a rendezvény előtt közölni kívánják, ezért a pályázati határidő: február 25. A zsűri - Farkasházy Tivadar humorista, Bereczky Lóránd művészettörténész és Jankovics Marcell filmrendező - február 28-án bírálja el a pályázatokat. Eredményhirdetés március 21-én, a találkozó helyszínén lesz. A díjazottak elismerő oklevelét és pályadíját hangulatos ceremónia keretében adják át. A díjak összege a személyi jövedelemadó-előleg levonása után: I. díj: 40 ezer forint, II. díj: 30 ezer forint, III. díj: 20 ezer forint, közönségdíj: 40 ezer forint. A díjazott eredeti rajzok a Szféra Kft. tulajdonába kerülnek. Sokszorosításra, újságokban való közlésre a Szféra tartja fenn a jogot. A pályázattal kapcsolatos további információk György Ritától kérhetők (telefon: 06-1-325-9492; telefon és fax: 06-1-250-0562). • Linzi anziksz Homo novus, Felső Ausztriában Altstadt - Duna menti történelem Mit nekik holmi vasszerkezet., Némi magyarázkodások: Homo novus, az más körülmények közé került személy - s mondjuk ez voltam én. Homo ludens, az a játékos ember - továbbá egy tóncmú cime és ilyenek a Szegedi Kortárs Balett tagjai. Homo oeconomicus, az a gazdasági kérdések iránt fogékony embertípus - s ilyeneknek látszottak a vendéglátóink. A fiúk körében kitör a pókerparti. A lányok magazinokat böngésznek, kivéve Valentina De Piantét. Az együttes jelenleg egyetlen külföldi tagja keményen végigmagolja a hosszú utat. Vali - így becézik a többiek a kiváló táncosnőt - civilben a bolognai egyetem hallgatója. Egyetemes színháztörténetből vizsgázik nemsokára ronggyá tanulja a könyvét. Öntörvényű alkat. Lazításként néha megkapaszkodik két ülés között, egyik lábával kitámaszt, a másikat könnyeden földobja a csomagtartóra... A buszról hiányzik a legújabb osztrák kellemesség, a matrica. Magyar térfélen sehol sem kapni, de majd csak lesz valahogyan. Linzbe tartunk, Felső-Ausztria fővárosába, Juronics Tamás Homo ludens című darabjának előadása céljából. • Az idén ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját a Szegedi Kortárs Balett. Az együttes vezetői, Juronics Tamás és Pataki András a hagyományokra is ügyelve tervezték meg a jubileumi év programját. - Mindenkit meghívunk, aki a tíz év alatt munkakapcsolatban volt az együttessel - néz fel Pataki a legújabb Kundera-kötetből, amit az útra hozott magával. - Körülbelül 15o magyar és külföldi vendégre számítunk, plusz a támogatóink. Április 5-én a Mecénás bérletben adjuk az előző napon bemutatott új estünket, Juronics és a francia vendégkoreográfus, Philiphe Blanchard darabját. Az idén nemcsak koreográfus vendégünk lesz mint eddig minden évadban -, hanem Szegedre jön két rangos együttes is, a Ricochet és Joseph Nagy társulata. Tamással elutazunk Londonba. A Britisch Council lehetővé tette számunkra, hogy megnézzünk további meghívandó darabokat. Jók a kapcsolataink a pesti Francia Intézettel, remélem ennek is meglesz az eredménye. A nemzetközi táncéletben való intenzívebb részvétel mellett Magyarországon is több vidéki városban szeretnénk megmutatkozni. Ahogy Linzből visszaérünk, megyünk Tatabányára, aztán március közepén Sopronba, majd Budapestre, a hagyományos Tavaszi Fesztiválra. Júniusra visszahívtak bennünket Kasselbe, ahol tavaly szép sikerünk volt. • Nagyjából ennyit dolgoztunk Linzig. Este a minden kényelemmel fölszerelt szállodában az ínyencebbek úgymint Topolánszky Tamás, alias Topi; a két Attila, Sárközi és Kalmár; az együttes újoncai, Szúnyog, azaz Kocsis László és Geri, vagyis Aczél Gergő - még szaunáznak. Jó 12 órát úton voltunk és reggel ki kell pakolni a kamiont. Azután pedig kezdetét veszi a nagycsoportos műszaki kirakójáték: az üres teremből színházat kell csinálni. A világításpróba eltart úgy éjfélig - kíváncsi lennék az itteni műszakiak túlóradíjára... Amíg a fiúk összerakják a színpadot, az öltöztetőkkel, Pusztai Katalinnal és Branc Carmennel megvizsgáljuk a Posthof egyéb infrastuktúráját. A postakocsik egykori megállóhelyén épült modern művészeti centrum szupertechnikás nagy színházterméhez jól felszerelt öltözők, sőt vendégszobák tartoznak. A konyhában háztartási gépek, az asztalon hatalmas gyümölcstál, a hűtő dugig üdítőitalokkal. A régi épületszárnyban étterem üzemel. Pillantás az árlapra - itt kétségtelenül csak osztrákok fognak fogyasztani! Némi ruhavasalás, tárberendezés, akkorra a színpad is kész, Szúnyog és Geri még felidézik rajta a Leányvásár utolérhetetlen koreográfiáját, Tóth Attila, a Volvox ütőhangszerese kipróbálja, milyenek lennének dobként a hatalmas üres hengerek, amelyekről a színpadi szőnyegeket varázsolták le. Fergeteges hangulat. Mintha nem is ók cipekedtek volna órák hosszat. • Sehol sem találom a forradalmár költő, Bats'ányi János emléktábláját, akinek évtizedekig Linz volt a kényszerű tartózkodási helye. Hatodszor megyek el alatta, amikor mégis észreveszem: Landstrasse 28. Országút - ma is így nevezik a több mint 200 ezres lélekszámú város, az egykor kelták alapította, majd a Római Birodalomhoz tartozó Lentia (csónakot jelent) főutcáját. Nagy Károly frank hadai innen indultak keletre, a hunok, avarok, magyarok meg nyugatra. Mátyás királyunk eddig űzte III. Frigyest, Rákóczi fejedelem itt kötött békét III. Ferdinánddal. Pár évvel ezután 1672-ben - már megvolt az első linzi gyár, egy gyapjúszövő... Most textil-, acél-, vegyipar; dunai, közúti, vasúti, légi közlekedési csomópont, Ausztria harmadik legnagyobb városa. De azt látni kell, hogy egyáltalán nem látszik rajta! Mármint az, hogy iparváros. Se bűz, se füst, se zaj. Béke, nyugalom, olajozott működés - ez látszik rajta. ízlésesen csomagolt (reklám), csöndes és gyors villamosok siklanak a Duna fölött a Niebelungenbrückén, összekötve a jobb parti óvárost a balparti hegyoldal új településével (16 perc villamossal a Pöstlindberg, a linziek népszerű, 583 méter magas kirándulóhelye a gyönyörű panorámát mutató kilátóval). Emitt kitűnő állapotú műemléképületek, főleg templomok hada, az átellenbeni Duna-parton meg a hipermodern Elektronikus Művészetek Központja, aztán a Neue Galerie, benne Klimt, Kokoschka - és egy Munkácsy. A vízen hattyúk és kacsák serege fehérlik, mintha nem is a mi Dunánk lenne... • Bámulatosan sokat adnak a művészetekre. A városban 13 színházterem, négy kifejezett koncertterem van, köztük a Duna-parton épült, kör alakú üvegpalota, a Brucknerhaus, ahol szeptemberenként a zeneszerzőről elnevezett világhírű fesztiválokat rendezik, éven át pedig folyamatos, rangos koncertélet zajlik. A mozgásszínházak nemzetközi fesztiváljait évente márciusban a Posthofban tartják - tavaly ezen volt vendég a szegedi balett, az akkori sikernek köszönhető a mostani meghívás. A négy múzeum közül a jobb parton emelkedő várkastélybeliben van a legtöbb kiállítás - és innen a legszebb a kilátás a kanyargó folyóra és a környező hegyekre. Az utcák közül az Alstadt a legcsodásabb, csupa történelmi épületével, de a derékszögű Promenade sem akármilyen a tartományi színházzal, a tartományi székházzal, Erzsébet királyné és a költő, Adalbert Stifter szobrával meg egy gyönyörű barokk Krisztus-szoborral, s a minoriták templomában Altomonte Angyali üdvözletével... Fél nap barangolás - az persze nem sok. Benyomásokat lehet szerezni. Linz régi és új arca tökéletes harmóniát sugall, a tradíció tiszteletét, fogékonyságot a modernizmusra; a gazdagság biztonságát és nyugalmát. Hogyan csinálják? - töprengsz irigyen, miközben nézed a szállodai tévén a helyi szerkesztőség profi híradóját. Az asztalon több tucatnyi városismertető prospektus, térkép, műsorfüzetek, újságok, intézményi(!) folyóiratok, katalógusok. A kulturális marketing magasiskolája. • Az előadásnapon délután 4-től kemény munka van. A tréninget Juronics vezényli, aztán elpróbálják a darabot. Ha nem látnád, nem hinnéd, micsoda fizikai és szellemi erőfeszítés, rendkívüli összpontosítás kell ide. Öltözés. Az előcsarnokban gyülekezik a nagyérdemű. Fiatalokat vártam volna, valahogy olyan a hely szelleme, de teljesen vegyes életkorú a közönség. Teltház. Óriási siker. Nem akarnak elmenni a rajongók, de hiába várnak. A táncosok ízekre szedik a színpadot, majd bepakolnak a kamionba. Éjfél. Szanaszét vetett végtagok a buszban, fáradt vonások, örömös szemek. „Megcsináltuk!" - ez van ráírva mindegyik arcra. Kicsit szemérmes büszkeség. Pedig: a körülményeket, amelyek a két várost és a két színházat erősen megkülönböztetik ezennel semmisnek lehet nyilvánítani. Hiszen ez a teljesítmény úgy ahogy van: európai. Vajon akkor mégis mit tudnak többet gazdag osztrák sógorék? Talán azt, hogy miben áll homo ökonomikusznak lenni? És azért adnak annyit a művészetekre? Zenére, színházra, építészetre, képzőművészetre? Hagyományosra és modernre? Ez itt a kérdés. Kép és szöveg: Sulyok Erxsábot Linzi riportunk a szegedi Centrum Áruház (Szeged, Tisza L. krt. 49.), a Cenzor Pénzügyi Tanácsadó Kft. (Szeged, Szappanos u. 5/a) és az Iskolák sportboltja (Szeged, Madách u. 1/b) támogatásával készült. njéhány hétig külföldön vol1V tam. Az úgynevezett külföldön, pontosabban a külföldnek egy jól meghatározható részén több kastély van, mint nálunk, egyáltalán nem túlzás, ha azt mondom, néhol kastély kastélynak szomszédja, így aztán abban sincs semmi különleges, hogy egy kastély parkjában találkoztam azzal a cseh íróval, akinek a nevét tapintatból nem árulhatom eL Fogadáson, afféle ismerkedési esten vettünk részt, parázson marhaszeleteket és disznóhúsokat sütöttek, pukkanva keltek életre a pezsgősüvegek, mindenféle sörök is gyöngyöztek a salátástálak mellett, és akkor én végre vettem a bátorságot, odaléptem a cseh íróhoz, illedelmesen köszöntem, aztán gyorsan azt kérdeztem: És tessék mondani, hogy van Bohumil Hrabal? Addig a cseh író volt a társaság központja, elmés mondásain prüszkölve kacagtak a többiek, többször megtapsolták, a vállát veregették. A cseh író arca ekkor elsötétült, akárha a legnagyobb durvaságot vágtam volna a fejéhez Mintha azt vetettem volna oda neki, hogy olvastam a regényét, ám azóta azon tűnődöm. Hogy van Bohumil Hrabal? ugyan miért is írta meg. Aztán keserűen arra gondoltam, hogy ez az író ellensége Bohumil Hrabalnak, kezdetektől fogva ki nem állhatják egymást, egy jó szót nem mondtak még a másikról, a cseh irodalmi életben van ilyen is, mit lehet tenni. Végül a cseh író bosszúsan megrántotta a vállát, és azt mondta: - Bohumil Hrabal nincs jól. Betegeskedik. És már alig közöl eredeti írásokat, a régiekből éL A cseh író látványosan elfordult, és többé már nem nevettette a társaságot. Többé meg se szólalt, csak sötéten bámult maga elé. n Megsemmisülve bóklásztam a 1 Vl. kastély parkjában, s még a kitűnő francia bor sem segített. Valami mégis segített, megérzésnek nevezik ezt általában az emberek. Egyszerre ugyanis rájöttem, miért volt olyan haragos a cseh író. Az a helyzet, hogy a cseh írótól, legyen az bár nemzeti, baloldali, posztmodern, kicsi, nagy, emigráns, egyszóval a cseh írótól egy idő óta mindig ugyanazt kérdezi idegen honi kollégája. „Hogy van Bohumil Hrabal!?" T Tgy őz év óta van ez így. Min\J dig ugyanaz a kérdés. Hogy van Bohumil Hrabal? Hogy van Bohumil Hrabal? Elmondom, hogyan gondolom. Szóval a cseh író megírja élete főművét. A kész regény ott hever előtte, nyomdaillata van, illatosabb, mint az édesanyja arca, és a cseh író körülbelül úgy lapozgatja, mint a Bibliát. Ekkor csörög a telefon, Dusán keresi Belgrádból „Hogy van Bohumil Hrabal?" A cseh író orvosnál volt. Valami foltot találtak a jobb oldali tüdőcsúcsnál, kivizsgálásra majd még vissza kell menni, a dolog aggasztó, néhány napja alattomosan szúr is ezen az oldalon. Csörög a telefon, a jó Friedrich az, Münchenből „És mondd csak, hogy van Bohunül Hrabal?" A cseh írót elhagyta a felesége. Ez ugyan nem baj, az asszony voltaképpen már az eljegyzés óta zavarta az alkotásban, viszont egy másik férfival ment el, és az azért megalázó. A cseh író áll az ablaknál, bámulja Vltavát, és olykor idegesen fölkacag. Postás kopogtat, de nem az asszony Irt. Dumitir az, a kitűnő novellista Bukarestből. „Hogy van Bohumil Hrabal?" A

cseh író szerelmes. Janka fiatal lány, egyetemista, vagyis alig húszesztendős, olyan a bőre, mint a márvány, és okos, de milyen okos!! Hogyan szólt például hozzá a legutóbbi novellájához, milyen finoman és átérzően?! És milyen tapintattal súgta meg a kritikai megjegyzéseit is! Csörög a telefon, Péter az, Budapestről, 6 már írt regényt is Bohumil Hrabalhoz. „Édesem, hogy van Bohumil Hrabal?" A cseh írónak visszaadták egy írását. Az az igazság, hogy az egyik legjobb írását adta vissza a szerkesztő, akiben pedig eddig megbízott, akinek hitt, és akit az apjaként szeretett. Lám, ennek is vége. Hiába csörög a telefon, hiába hívja a szerkesztő, hogy félreértés az egész, elválnak útjaik. De nem a szerkesztő telefonál. Jan az, a kedves lengyel színháztörténész Krakkóból. „Barátom, hogy van Bohumil Hrabal?" Tját, körülbelül így állunk. JTI Ha a cseh író meghallja ezt a kérdést, a gyomra összeszorul, a szive kihagy néhány taktust, teljesen reménytelennek érzi a helyzetét. Nem a mennyország tökéletes, hanem a földi pokol. A cseh író természetesen szereti és tiszteli Bohumil Hrabalt, de ez a kérdés lassan az idegeire megy. Ettől a kérdéstől olyan szorongás fogja el, hogy maga is szégyenkezik. Azt persze nem gondolnám, hogy egy cseh írótól ne lenne szabad tudakozódni Bohumil Hrabal egészségi állapota felől. Ám ilyenkor legyünk tapintatosak. Elsőnek soha ne kérdezzük, és utoljára se. Szőjük a beszélgetés szövetébe, mintha csak mellékes, odavetett szál lenne. Flegmán, kissé érdektelenül vessük oda, amikor a cseh íróból éppen kifogy a diskurzus első lendülete, amikor megakad és nagy lélegzetet vesz. Akkor kérdezzünk a dologra. „Hogy van Bohumil Hrabal?" A cseh író ilyenkor egy pillanatra megzavarodik, aztán elhadarja, hogy Bohumil sajnos nincs jól, egy idős ember különben sem lehet jól, legfeljebb tűrhetően, éppen ezért keveset is ir, viszont nekem, tér vissza a cseh író magára, azért a főművem ez a regény... engem azért hagyott el a feleségem,... azért vagyok halálos beteg, ... azért vagyok őrült szerelmes, mert... és innen a dolog rendben van, egészeit rendben. r

ilajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy a cseh írók is sokan vannak. Legalább annyian, mint a szerbek, a románok vagy a németek. S becsületükre legyen mondva, majdnem annyian vannak, mint amennyien mi, magyar trák vagyunk. (1994)