Délmagyarország, 1996. október (86. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-22 / 247. szám

KEDD, 1996. OKT. 22. EMLÉKEZÉS 7 • Göncz Árpád: „Szegeden hamarabb indult a forradalmi mozgalom" Szót fogadtunk az igazságérzetünknek Göncz Árpád: „A magyarságkép egyik pillanatról a másikra átalakult. S ez a kép... máig is Magyarország legitimációját jelenti a világban. (Fotó: Enyedi Zoltán) (Folytatás az 1. oldalról.) 9 Ma már árnyalt kép alakult ki a nemzetközi tudományos közvéleményben a magyar forradalom külföldi környezetéről. Az Ön partnerei, az európai és a világpolitikát meghatározó államok vezetői most hogyan ítélik meg országuk akkori szerepét az események alakulásában? - Erről friss élményeim is vannak. A napokban találkoztam a budapesti látogatáson járt Klaus-Dieter Naumann tábornokkal, a NATO Katonai Bizottságának elnökével, aki a beszélgetésünket azzal kezdte, hogy 56-nak köszönheti a pályafutását, mert eredetileg archeológusnak készült, de a magyar események hatására választotta a katonai hivatást. Nemrégiben pedig a finn miniszterelnökkel beszéltem, aki a találkozónk elején visszaemlékezett diákkori élményeire: arra, hogy a magyar forradalommal szolidáris tüntetésük egy életre nyomot hagyott benne. A belgiumi látogatásom idején ugyancsak újra meg újra fölmerült a beszélgetések során, hogy számukra, akik ott most vezető politikusok, 1956. alapélményt jelentett és a hangulata épen megmaradt bennük. Érdekes módon a forradalom pátoszát ezek a beszélgetések világosabban és épebben tükrözték, mint sok itthoni megemlékezés. Ami nálunk indulatokkal, értelmezésekkel terhelt, az külföldön nem az. Ahhoz azonban, hogy megérthessük a Nyugat akkori magatartását, egy kicsit vissza kell lépnünk az időben, a második világháború időszakáig. A háború kitörésében nagymértékben része volt a Csehszlovákia birtoklásáért folyt küzdelemnek. Magyarország ugyanakkor tárgyalásos úton szerezte vissza a Felvidéket, és valamennyien boldogok voltunk, mert úgy gondoltuk, hogy sikerült a bennünket ért méltánytalanságok egy részét orvosolni. A háború végére viszont hazánkról a szövetségesekben már egy kis hullarabló ország képe élt. Ezt még feketébbre színezte az Auschwitz krematóriumaiban elhamvasztott száz és százezer magyar állampolgár holttestének füstje. Érthető hát, hogy ez a füst minden más részlet felismerésére képtelenné tette a nyugati közvéleményt. Két, a szövetségesek ellen megvívott és elvesztett háború után az ország képe azt hiszem - nem is lehetett volna sötétebb a győztesek szemében... Magyarországot tehát nem is olyan nehéz szívvel kihúzták a nyugati népek névsorából, átsorolták a szovjet érdekkörbe. És jött 1950., a Rákosirendszer terrorja, s kívülről nézve ez is az ország egészét kompromittálta. Hiszen a Szovjetunióról sem úgy beszéltek, hogy az orosz nép a sztálinizmus áldozata, hanem a sztálini Oroszországot emlegették, amelybe pedig ugyanúgy beletartoztak a Gulag lakói, mint akik őrizték óket. Magyarországról sem mondták, hogy a Nyugat áldozata, amit odadobtak Moszkvának, hanem a képzeletükben Rákosi arcvonásait öltötte fel az egész ország függetlenül attól, hogy ez mennyire volt igazságos. S általános meglepetésre éppen ebben az országban lobbant fel teljes erővel a forradalom lángja. A lengyelországi nyugtalanság - érthetően sokkal nagyobb hatással volt az amerikai közvéleményre és a kormányzatra. A propagandagépezet Nyugaton megzavarodott. A sematikus kommunista-képbe Nagy Imre, az ország miniszterelnöke semmiképpen sem illett bele. Kétségbeesetten kerestek valakit, akit szembe lehet állítani vele és nem kommunista. Kivetítették a vágyaikat, és olyan reményeket keltettek Magyarországon, amelyeknek nem volt valós alapjuk. De nem így reagált a világ közvéleménye! Mert Lengyelországban nem lőttek. Itt viszont gyerekek és fiatalok mentek ki az utcára és a közvélemény szinte egységesen állt a forradalom oldalára. A magyarság-kép egyik pillanatról a másikra átalakult. S ez a kép a forradalom leverése után, sőt épp annak következtében megmaradt és máig is Magyarország legitimációját jelenti a világban. Tisztában kell lennünk vele, hogy az ország mai súlya, nemzetközi tekintélye javarészt 1956-ból eredeztethető. S ez érthető is: napjainkban az a nemzedék tölti be a felelős politikai tisztségeket egész Európában, amelynek tagjai diákkorukban a magyarországi beavatkozás ellen tüntettek a szovjet követségek előtt. 9 A külföld rokonszenve ellenére magára maradt a forradalom. Miért? - Magyarországot akkor vasfüggöny választotta el a Nyugattól. A vasfüggöny résein át látható képünk természetesen egyszínű vörös volt. Mi a Nyugatot szintén e résen át láttuk, és sokan az amerikai felszabadítókat várták... Ez persze naivitás volt, hiszen nem voltak tisztában azzal, hogy az 56-os forradalom kirobbanása előtt nem sokkal jött létre a katonai patthelyzet a két szuperhatalom között. Roppant valószínűtlen volt, hogy ezt a patthelyzetet veszélyeztetni fogják. Mindez azt is jelentette, hogy a két ellenérdekelt nagyhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország között kialakult konszenzust nem akarták felborítani, főleg az amerikai választás előtt nem volt tanácsos megbontani a status quo-t. (Kísértetiesen hasonlít ez a helyzet 1848-ra, amikor a hatalmilag egyébként ellenérdekelt Oroszország és Ausztria között megállapodás született arról, hogy az oroszok katonai erővel segítenek a Habsburgok trónját megvédeni; akkor is az európai status quo, tehát a nagyhatalmi egyensúly fenntartása érdekében.) Ezek az összefüggések persze csak most, a levéltárakban már vizsgálható dokumentumok alapján váltak világossá. Ezzel - akkor - a Nagy Imre kormány aligha volt tisztában, noha nyilván érezte, hogy a magyar semlegesség megvalósulása valós2íhűtlen. A szomszédos Ausztria semlegességét más körülmények között hagyták jóvá a nagyhatalmak. 9 A 45-50 év alattiaknak, akik a magyarság derékhadát alkotják, nincs, nem is lehet tudatosan megélt élmények alapján kialakult képük 56-ról. Ön szerint elégséges és hiteles információ birtokában vannak-e ahhoz, hogy október 23-át ne csak egy munkaszüneti napként tiszteljék? - Nincsenek, nem is lehetnek. Hiszen csak most jutottunk el odáig, hogy a többékevésbé valamennyi levéltárban szabadon kutathatók az '56 történetére vonatkozó dokumentumok. A legfontosabbak természetesen a volt Szovjetunió levéltárai, de nagyon érdekesek a többi, akkori szocialista ország levéltárai is, beleértve a ktnai és a jugoszláviai külügyminisztérium iratait. Ami pedig az itthoni kollektív tudatot illeti: ne feledjük, hogy amikor a forradalmat leverték, az első kabinet forradalmi munkásparaszt kormánynak nevezte magát, tehát az első Kádárkormányzat a forradalomból merítette a legitimációját. Csak azután, fokozatosan alakult át a minősítés októberi sajnálatos eseményekké, majd tragikus eseményekké, majd ellenforradalommá, az imperialista hatalmak cselszövésévé, a reakció aknamunkájává. Őszintén beszélni nem lehetett a történtekről, gyakorlatilag 30 évig hazudtak nekünk. A Grósz-kormány idején kerültek sorra először a féligazságok, ám a féligazság esetenként rosszabb, mint a teljes hazugság, mert bosszantó módon vannak valós elemei, de a lényeget elmaszatolja. Mondhatjuk azt is, hogy '56 története a torkán akadt a társadalomnak. Ezt fájdalmas kollektív emlékezetkiesés követte. otthon sem mertek beszélni az emberek, féltek megmondani, talán végiggondolni is az igazat. Mert a bőrükre ment. 4956. szereplői - és nemcsak a börtönviseltek, az,,állásuktól, egzisztenciájuktól megfosztottak nagy többségükben mélyen csalódott emberek, akiknek kettétört áz életük és úgy élték le alkotóképes éveiket, hogy nem merték, vagy nem tudták végiggondolni, feldolgozni 1956-ot, viszont szép sallangokkal aggatták tele az emlékeiket, már csak önmaguk igazolására is. Egyszóval: '56 története menthetetlenül elnémult, s kimondatlanságában előbb-utóbb el is torzult. De biztos vagyok benne, hogy a mai középgenerációhoz tartozó, vagy fiatal magyar és külföldi kutatók, történészek, akik számára 56-nak már nincs érzelmi és indulati töltése, sokkal hitelesebb képet adnak a forradalomról, mint akár én most, ebben a beszélgetésben, hiszen bennem is sok olyan emjékkép tolul fel, amitől akár elkönnyezhetném magam, mert a torkomat szorongatja. Például a piliscsabai ezred felvonulása a Bécsi úton. Ezrek álltak az út két oldalán és kiáltották a katonáknak: „ne lőjetek az anyátokra"... Akkor még nem tudtuk, hogy nem is volt náluk éles lőszer. A mi számunkra mindennek érzelmi töltése van. , A valóságot 1956-ról a fiatalok fogják kimondani. Persze ez azzal is járhat, hogy az emlékezés átalakul szép önképzőköri szólamokká, ahogyan 1848 esetében, legalább száz esztendőn át: miután a ferencjózsefi valótlanságok lehámlottak róla, kialakult egy lekerekedett, frázisokban megfogalmazott mese. Mégis, talán nem véletlenül, 1956. októberében egyszer csak bizottmányok születtek, hiszen a forradalom 1848-nak még a szóhasználatát is átvette. Úgy érzem, 1956. - valószínűleg „bebábozódott" formában - ugyanígy túlél majd, ki tudja mennyi időt, amíg az ország éppen dúló érzelmi vihara közepette újra szükségét érzi majd, hogy megtalálja az indulatai történelmi táptalaját. És akkor lehet, hogy egyszeriben feltámadnak például a munkástanácsok. Nem akarok és nem is tudnék jósolni: mikor, miért, hogyan, de vannak történelmi kataklizmák, amelyek nagyon hosszú, sőt örökéletűek. S ilyen '56 is. Az a benyomásom, hogy 1956. emléke akkor marad meg, ha a forradalom fiatal jellegét sikerül megőriznünk. Tehát nem veteránhagyomány lesz, hanem feltámad az a romantikája, amit a benzinesüvegek jelentettek, és amit érdekes módon a pesti viccek is őriznek. Egyébként Nagykátán láttam, hogy ezt a romantikát fel lehet támasztani: a szabadságharc tápióbicskei csatájában elesett és ott eltemetett huszonöt 48-as katona, köztük egy 17 éves hadnagy és egy 19 éves kapitány emlékét a mai gyerekek magukénak vallják, s a hadnagyot gyerekhősüknek választották. Sírjukat minden évben megkoszorúzzák és ők tartják rendben. 9 A kutatások, publikációk sokasága ellenére ma sincs mindenki számára elfogadható és elismert képünk 1956-ról. Amíg ez hiányzik, addig talán nem is tudunk viták, feszültségek nélkül ünnepelni? - Hát nehezen, mert annyiféle 1956. él bennünk, ahányan voltunk. Annak, aki azokban a napokban tankon ment a lakásáról a pártközpontba, egészen más 56-képe van, mint annak, aki az írószövetségbe rohant, mert ott osztottak krumplit. Megint más él abban, aki a harmadik emeletről hajigálta a benzinespalackot, és jó helyen találta el a ruszki tankot. Ez mind '56 volt. Az elesett gyerek is, akinek a vére az utca kövére folyt... Változatlanul állítom, hogy nem mi csináltunk '56-ot. Ezzel csak vádoltak minket, és hajlandóak voltunk elhinni, mert ettől vastagabb gyerekek voltunk, de hát ez tévedés. '56 csinált bennünket. '56-ot pedig furcsa módon - a sztálinizmus, Rákosi és Gerő hazugságai és gazságai. Mi csak szót fogadtunk az igazságérzetünknek. Mindenesetre a hiteles kép már formálódik. A legújabb kori magyar történelemkutatásnak a legaktívabb és talán legerősebb része az '56-os kutatóintézet kitűnő munkája. Kiadványsorozatával rengeteget tett a torzítások, a legendák lehántása érdekében, s szaporodnak az '56-ról szóló külföldi kiadványok is. Tehát lassan - utólag - megszerkeszthetjük a forradalom épületének a pontos tervrajzát, ami akkor nem volt átlátható. 9 Ez a hiteles kép vajon magában foglalja majd az ország egészét? Sokáig főként a Pesten történtekről szóltak a visszaemlékezések. - Ma már sorra jelennek meg a forráskiadványok a vidéki városok 1956-os történéseiről, s ez fontos is, hiszen - ha jól tudom - egyes városokban, például Szegeden, hamarabb indult a forradalmi mozgalom, mint a fővárosban. A bányászvárosok is korán felkeltek. A falu persze lassabban mozdult, de a falvak voltak, amelyek Budapestet mindvégig eltartották, élelmezték. Tehát a forradalom valójában az egész országot átszőtte. S azt sem feledhetjük, hogy a bukás után vidéken a megtorlás, a vizsgálatok szigora, kegyetlensége hasonlíthatatlanul súlyosabb volt, mint a Fő utcában. Néhol csak telekkönyveket égettek el az emberek az erőszakos szövetkezetesítés keltette dühükben, de volt, akit emiatt életfogytra ítéltek, mert azt mondták, hogy a „népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedést" vezetett... Persze ehhez hozzá kell tennem, hogy a vérbíráknak könnyű dolguk volt, miután a felkelés mindenki szeme előtt zajlott, tehát arra nem szorultak rá, hogy kitaláljanak valamit. 1956. szociogramját meg lehetne szerkeszteni a tárgyalási jegyzőkönyvek alapján, csak az a baj, hogy ha mi kihalunk, nem lesz, aki jegyzőkönyvet tud olvasni. Mert ha azokban a napokban találkoztam egy barátommal az utcán, s azt mondtam: gyere, üljünk be a presszóba egy feketére, ez a jegyzőkönyvben utána úgy szerepelt, hogy konspiratív találkozóra magamhoz rendeltem X. Y.-t, utasítást adtam neki, meghallgattam a jelentését. Tehát ha valaki tud jegyzőkönyv-nyelven, annak ezek a dokumentumok aranyat érnek. 9 Ötvenhat forgószele sokakat elsodort hazulról. Az elmentek közül némelyek máig azt hirdetik, hogy akkor ez volt az egyetlen vállalható döntés, az itthon maradottak viszont éppen ezt róják fel nekik. Eldönthető, melyik volt a helyes magatartás? - Erről általánosságban, s nem csupán a forradalom kapcsán az a véleményem, hogy van néhány olyan ok, ami miatt el kell vagy el szabad menni az országból. Mindenekelőtt: egy embernek egy élete van, azzal azt csinál, amit akar; állampolgárságától teljesen függetlenül. Ha az élete van veszélyben, akkor kötelessége megmenteni. Ha a becsülete, vagy ittléte miatt más élete, becsülete van veszélyeben, akkor megint csak köteles távozni. Ha pedig az agyában annyi tudást hordoz, amennyi egy Nobel-díjra elegendő, de Magyarországon nincs műszer, háttér ahhoz, hogy a Nobel-díjat meg is tudja alapozni, akkor az emberiség érdekében köteles kimenni. A fennmaradó esetekre azt mondom, hogy nem illik távozni csak azért, mert az ország nehéz helyzetben van... Nem azt mondom, hogy nem szabad, de nem illik. Akkor itthon maradni illik. S még valamit: ha már elment valaki, nem illik hazafelé megfellebbezhetetlen tanácsokat és ítéleteket kiabálnia. 9 Ma, egy emberöltő elteltével mennyiben érvényesek 1956. eszméi, törekvései, mi az a legkisebb közös többszörös, amelyet az egész nemzetnek magáénak kell - kellene - vallania? - Mindenekelőtt talán az, hogy a félelemnek és terrornak van egy foka, amit már nem lehet és nem szabad némán eltűrni. Ez, azt hiszem, elég fontos. A másik tanulság: egy országot az önrendelkezésétől megfosztani nem szabad és nem is tanácsos, mert azt képtelenség elviselni. Érdekes módon az Európai Unió a szubszidiaritás elvével ezt a problémát próbálja meg kiküszöbölni, alsóbb szintre utalva minél több ügy elintézését, polgárközeibe áthelyezve a döntési lehetőséget. Mert fölismerték, hogy még a szuverenitás önkéntes korlátozásával is szembe kell állítani valamit. Ami pedig a forradalom fó célját illeti: 56 nemcsak legitimálta az országot, de ha késve is, sikerült visszaszereznünk a szuverenitásunkat, s ezt a negyven évvel ezelőtti októbernek köszönhetjük. Persze nem úgy, ahogyan akkor hittük, hiszen a semlegesség vágya nem valósulhatott meg. Egypólusú világban nincs semlegesség. Mint ahogyan arra sem gondolt senki 1956-ban, hogy kapitalizmust építsünk tisztességesebb és igazságosabb szocializmus helyett. Mára pedig a kapitalizmus és azon belül a nemzetközi, multinacionális kereskedelmi kapcsolatok globalizált rendszere letagadhatatlan győzelmet aratott, így elképzelhetetlenné vált az a társadalmasítás, ami akkor a munkástanácsok tevékenységében öltött testet. De mint morális szándék, mint társadalmi kezdeményezés mintaszerű volt. Mert a nép egyértelműen bebizonyította, hogy önmaga sorsát kritikus helyzetben irányítani képes. S ez a képességünk más helyzetben, más körülmények között újra megnyilvánulhat. Császár Tibor -Frank Rábert