Délmagyarország, 1996. szeptember (86. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-07 / 209. szám

10 INTERJÚ SZOMBAT, 1996. SZEPT. 7. A nemzetközi hírű orvos-genetikus, dr. Czeizel Endre körül egyik pillanatról a másikra „forróvá vált" a levegő az elmúlt hónapokban. A televízióból - felvilágosító műsorairól - ismert orvost „családi állás megváltoztatásában" való közreműködéssel gyanúsítják. Ő maga ártatlannak érzi magát, s állítja, orvosi esküjének szellemében cselekedett, amikor magzatokat mentett meg a haláltól, azaz az abortusztól. Bár a vizsgálat tovább folyik, az ismert genetikus az ügy kipattanása után felajánlotta lemondását, amit a miniszter nem fogadott el. A pletykákkal ellentétben továbbra is idehaza van, dolgozik. Főigazgatóként irányítja a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet munkáját, és megtalálható az optimális családtervezési tanácsadóban is. Szívesen nyilatkozik munkájáról, de kéri, a pletykákról, a vizsgálat hivatalos lezárásáig ne kérdezzük. Dolgozni szeretne... • A napokban, miután a rendőrség visszaadta bevont útlevelét, a brazil hatóságok elutasították vízumkérelmét. Nem tudott elutazni a Rio de Janeiro-i humángenetikai világkonferenciára, ahová többek között szekcióelnöknek kérték fel. Nem érzi úgy, hogy légüres térbe került? - Négyévente van ilyen nagyszabású genetikai világkongresszus. A konferencia elnöke nem érti, miért nem utazhattam ki. Tulajdonképpen én sem. • Idehaza érez-e valamilyen bizalomvesztést? - Egy ilyen ügy mindenképpen árt az embernek. Mostanában nem a szakmai munkámmal foglalkoznak, hanem a személyemmel. Olyan állítások jelennek meg rólam, amelyeknek semmi közük a valósághoz. • Például? - Az, hogy eltűntem. Pedig láthatja, ez nem igaz. Mindennap megjelenek a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetben is, az optimális családtervezési tanácsadóban is. Ennek ellenére nem érzek bizalomvesztést, mert a betegek változatlanul jönnek hozzám, sőt jó néhányan valóságos hűségnyilatkozatot tesznek, ami persze jól esik. De ez a dolgokon nem változtat semmit. Az intézet szempontjából viszont, amelynek a vezetője vagyok, komoly gondokat okoz. Kettős szerepbe kényszerülök: nyilatkoznom kell a nemzeti egészségvédelmi programról, miközben a gyanú árnyéka rámvetődik. Ha sikerülne végre tisztázni ezt az ügyet, sokkal felszabadultabban és lelkesebben tudnám végezni a munkámat. Úgy gondolom, akadnak ebben az ügyben olyan kérdések, amelyeket nehéz megérteni. • Melyek ezek? - Például az, hogy az emberhez eljön egy házaspár, azért, mert mindenképpen el akarja veszejteni a kisbabáját. Én viszont azon a véleményen vagyok, hogy az abortusz egy élet kioltása. Próbálom őket rábeszélni arra, hogy mégiscsak meg kellene tartani a babát. Kiderül, hajlanának gyon nagy baj van: tombol az önpusztftás járványa. • Mit csinált, hogyan sikerült megállítania? - Kihúzta a kampót! Nekünk is ezt kellene megértenünk, hogy a kultúránkba beépült egy hasonló kampó. Ha történik velünk valami rossz, akkor mi arra azonnal önpusztító módon reagálunk. Pedig a magyar nyelv is azt mondja: az a legény, aki állja. Azt kellene megtalálnunk, hogyan lehetne ezt az ellenálló-képességet, ezt az önbizalmat és hitet visszaadni az embereknek, hogy képesek legyenek kihúzni a falból a kampót. • Említette, a közvélemény-formálásban a médiumoknak is nagy szerepe van. Ön azonban - az Amerikába vitt gyermekek ügyét leszámítva - mintha kevesebbet szerepelne mostanában. Mi ennek az oka? - Nem üzlet ma egészségvédő műsorokat csinálni. Túlzottan eluralkodott mindenen a pénz. A televíziónak is gondjai vannak, s olyan műsorokat helyeznek előtérbe, amelyekhez szponzorokat tudnak szerezni, az egészségügy pedig nem ilyen. • Ma is sok gyanakvás övezi a genetika tudományát. Sokan félnek attól, hogy rossz irányba is manipulálható a genezis. Tudományos-fantasztikus filmek tucatjai szólnak arról, hogy mesterségesen szörnyeket keltenek életre. Hogyan ítéli meg a genetikusok felelősségét? - Nem vitás, hogy napjainkban a genetika vezető természettudomány lett, mert az élet alapkérdéseivel foglalkozik. Úgy gondolom, dőreség lenne azt hinni, hogy tudósok egyszer majd képesek lesznek manipulálni az emberi értelmet vagy személyiséget. Szuperzseniket valószínűleg sosem fogunk tudni mesterségesen előállítani. Hiszen ha végiggondoljuk, az emberre jellemző tulajdonságok - az értelemtől a magas vérnyomásig, vagy a depresszióig - mind-mind sok génhez kötődnek, s ezeket egyszerre rettentő nehéz lenne befolyásolni. Úgy gondolom, a génmanipulációknál ma sokkal nagyobb veszélyek is vannak. Mégis nagyon fontos a társadalmi kontroll, a nyilvánosság ebben a kérdésben is. A genetika eredményei azért elsősorban a gyógyításban, a megelőzésben érvényesülnek. Amit komolyan gondolhatunk, az az, hogy súlyosan fogyatékos gyerekek ne szülessenek meg, sőt már meg se foganjanak. Az igazán nagy kihívás, hogy már a teherbe esés előtt elérjük, rossz fogamzás létre se jöjjön. Idehaza vannak még, akik úgy gondolkodnak, amióta világ a világ, születnek gyerekek. De egyáltalán nem mindegy, hogy száz megszületett csecsemő közül egy vagy három jön-e a világra valamilyen rendellenességgel. Egy fogyatékos csecsemő az egész család életét tönkre tudja tenni. Régen, amikor nyolc-tíz gyereket szültek, ha egykettő nem sikerült úgy, nem volt olyan feltűnő. Ezzel szemben ma átlag két baba sem születik egy családban, ezért a gyermekek egészsége rettenetesen felértékelődött. Rafai Gábor • A genetikusok felelőssége felértékelődött Dr. Czeizel Endre a kampóról, hitehagyásainkról ós önmagáról Nehéz ezt most eldönteni, hogy átléptem-e vagy sem ezt a maximális határt..." (Fotó: Gyenes Kálmán) is rá, de nem szabad hogy észrevegyék odahaza, hogy terhes a nő. Egy nem kívánt terhesség esetén az én értékrendemben három szint létezik, s a legrosszabb az abortusz. Ezt követi az állami gondozás, s a harmadik, amit nem mondanék rossznak, az örökbefogadás. • Ezt azonban most többen megkérdőjelezik! - Úgy gondoltam, amit tettünk, teljesen nyilvánosan tettük. Akkor tényleg úgy éreztem, az orvosi küldetésemnek megfelelően cselekszem: segítettem egy szerencsétlen helyzetbe került asszonyon, megmenekült egy kisbaba és tényleg úgy éreztem, jó helyre kerül. • A történtek után is így látja ezt? - Változatlanul úgy gondolom, orvosilag mindenképpen helyesen cselekedtem. Itt inkább az a kérdés tehető fel - s ezt, kritikusan fel is tettem azóta önmagamnak -, hogy egy orvosgenetikus, akinek elsősorban az a feladata, hozzásegítse a szülőket ahhoz, hogy egészséges kisbabákat szüljenek, miért vállal fel a munkájához nem igazán társuló feladatatot. • Miért? - Mindig volt bennem egy ellenérzés amiatt, hogy sok orvos túlzottan is a védekező reflexeire hallgat. Arra koncentrál, hogy a szűk szakmai követelményeknek magas szinten eleget tegyen, s ezenkívül minél kevesebb emberi problémát vállaljon fel, mert annál kevesebb jogi, etikai gondja lehet. Nekem viszont ennek az ellenkezője az alapmagatartásom. Úgy látom, ha egy orvoshoz bizalommal jönnek és segítséget várnak tőle, akkor minden lehetőséget fel kell használni arra, hogy segítsek. Nehéz ezt most eldönteni, hogy átléptem-e vagy sem ezt a maximális határt. Úgy gondolom, a hatóságok feladata lesz, hogy ezt elbírálják. Most is minden reggel bemegyek az intézetbe és dolgozom, mert úgy látom, ma minden erőfeszítésre szüksége van az egészségügynek. • Mindenféle vizsgálat ellenére folytatja a nemzeti egészségvédelmi koncepció irányítását? - Igen. Óriási viták alakultak ki a kórházi ágyak csökkentése körül. Minden szakember tudja, hogy a magyar egészségügy szerkezete rossz. De most igazából nem is az egészségügyről, hanem a betegségügyről van szó. Arról, hogy ha valaki beteg, hol kezeljék: kórházban, járóbetegrendelésen, vagy otthon. A legfontosabb kérdés azonban az, mi a betegségügy és az egészségügy kapcsolata. Aki átlépi a kórház küszöbét, az már beteg. A mi gondolkodásunkban viszont a megelőzés teljesen háttérbe szorult. A Nemzeti Egészségvédelmi Intézetnek most éppen ennek erősítése a feladata. És ez borzasztóan nehéz, mert az orvosi gondolkodásban ma a gyógyítás, a kezelés az elfogadott - a megelőzés inkább csak jelszó. • Úgy gondolja, valamiféle szakmai presztízs motiválja ezt? - A gyógyítás sokkal kézzelfoghatóbb, mint a megelőzés. Ha valakit egy infarktusból felgyógyít az orvos, az sokkal látványosabb és sokkal nagyobb sikerélmény az orvosnak is és a betegnek is, mint a megelőzés. Az utóbbi pedig gazdaságilag is sokkal kifizetődőbb lenne, mint a gyógyítás. • Az egészségügynek viszont semmire sincs ma pénze! - Nem is hisszük, hogy a teljes lakosság egészségét meg tudjuk védeni. Be kell látnunk, a felnőttkorú és az idős lakosság egészségi állapotán alapvetően már nem tudunk változtatni. Most a gyermekeinkért és az unokáinkért kell mindent megtennünk, hogy az életbe való indulásuk jó legyen. Ezért tartom alapvetőnek, hogy a családtervezés a megelőzés alfája. Ha egy élet jól indul, akkor az a csecsemő már tíz évvel tovább tud élni, mint mi. Ma már azt is tudjuk, a felnőttkor egészségi állapota már a születés előtt eldől. De ki tud ebben nekünk segíteni? Elsősorban az édesanyák. A szülők ugyanis a legjobbat szeretnék gyermekeiknek, csak éppen nem mindig tudják, mivel tesznek jót, hiszen a felnőttek életmódja sem megfelelő. Márpedig minden mintát a szülői házból hozunk magunkkal. • Milyen szerepe lehet ebben a programban az iskolának? - Az a probléma, hogy kiválóan megtanítják a Pitagorasz-tételt, ugyanakkor rengeteg terhes nő jelenik meg a rendelésen, akiknek fogalmuk sincs a családtervezésről és a védekezés lehetőségeiről. Senki sem mondta el nekik. Pedig egy ember életének harmóniája nagyrészt azon áll vagy bukik, hogy sikeres-e a magánélete. S éppen erre nem készítjük fel megfelelően gyermekeinket. Az egészség ugyanis egy teljes testi, lelki és szociális harmónia. Mi, magyarok viszont az egészségünket igazából már csak akkor becsüljük meg, amikor elvesztettük. • Úgy tűnik, ma kimondottan önpusztító életet élünk. Genetikailag ilyen a magyar vagy társadalmi okai vannak ennek? - Nincsenek genetikai okai, ezt egyértelműen kimutatták a vizsgálatok. Ezerszáz éve a Kárpát-medencében állandóan és folyamatosan keveredik a népesség, márpedig ez növeli az életerőt. Genetikailag mi egy jó nép vagyunk, a kultúránkkal van valami baj: egyfajta dzsentrimagatartás alakult ki nálunk. Ha gondunk van, lőjük főbe magunkat! Araszoljunk végig a magyar történelmen. Ki a legnagyobb magyar? Széchenyi! Ki a huszadik század legnagyobb magyar költője? József Attila! Ki a színészkirályunk? Latinovits Zoltán! • És? - Mindnyájan öngyilkosok lettek. Valahogy a magyar kultúrából sugárzik az, hogy könnyen feladjuk az életet. Ezt én nagyon veszélyesnek tartom, és persze az össztársadalmi pesszimizmust, ami most is uralkodik nálunk. • Lehet ezen változtatni? - Nagyon fontosnak tartom az értelmiség példamutató szerepét. Nyugati modellek bizonyítják, hogyan lehet egy egészségvédelmi programot hatékonyan megvalósítani. Csak az értelmiség példamutatásával. Az Egyesült Államokban például először az értelmiségiek dobták el a cigarettát, kezdtek el kevesebb alkoholt fogyasztani és reggelenként kocogni. Ott így lett divat egészségesen élni. Öt-tíz évvel később az egész társadalom követte őket. • Bocsánat, de elképzelem, amint nálunk a huszonötezret kereső pedagógus futni indul reggelenként. Úgy gondolom, kocogás helyett kénytelen magánórákat adni, hogy megéljen. - Ez a tyúk vagy tojás problémája. Mondhatnám azt is, ez a réteg már kapott valamilyen előleget egyrészt a természettől - a génjeitől -, hiszen tehetségesebb az átlagnál, másrészt iskoláztatása révén ettől az országtól, amit viszonoznia kellene. De tudom, ez ma nagyon nehéz. Mégis, gondoljunk csak bele, még a magyar filmekből is saját dekadenciánk sugárzik évtizedek óta: a mozivásznon is csak iszunk, dohányzunk és pusztítjuk önmagunkat. Ez kisugárzik a társadalomra is. Amerikában ma egy dohányzó, kövér, alkoholista elnökjelölt elképzelhetetlen lenne. Hinnünk kellene abban, hogy mi sem vagyunk rosszabbak másoknál. Úgy gondolom, ha apró lépésekben is, de igyekszünk tenni valamit: a világon elsőként értük el, hogy a megszületett kisbabák között a fejlődési rendellenességek aránya 1,4 százalék, miközben ez sok országban 3 százalék. S mindezt egy kitartó családtervezési programmal. Bizonyos területeken jó eredményeink vannak. Optimista vagyok, hiszem, hogy előbb-utóbb összeáll ez a rendszer. • Ez lenne a gyógyír az önpusztításra? - Bizonyára ismeri azt a történetet, amelyik arról szól, hogy Franciországban jó száz évvel ezelőtt az idősek menhelyén valaki lement az alagsorba, bevert egy kampót a falba és felakasztotta magát. Két héten belül ugyanott több mint tízen felakasztották magukat. Ezután hívtak egy szakembert, hogy itt na-