Délmagyarország, 1996. szeptember (86. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-21 / 221. szám

4 KRÓNIKA SZOMBAT, 1996. SZEPT. 21. Zsombó felé kanyarog velem az autó. A nagybani piacra igyekvók hosszú sora fut el mellettünk, néha egyegy különlegesen szép kocsicsoda is feltűnik, de valahogy nem tud lekötni a látvány. Inkább emlékképeim mögé húzódom vissza. A Tiszaparti SZEAC-stadionba, ahol azon a külső körön olyan eszeveszett dübörgéssel száguldoztak a motorosok, s mi, rövidnadrágos kölykök szagolgattuk azt a semmihez sem hasonlítható kipufogófüst-illatot. Te mernéd csinálni? - bökdöstök egymást, s reméltük, nekünk, és csakis nekünk e kérdésre nem kell válaszolni. Nehogy kiderüljön gyávaságunk. De gyávák voltunk-e igazából? Vagy inkább realisták? Hiszen az elmúlt években szinte menetrendszerűen érkeztek a hírek arról, milyen súlyos balesetek borzolták a salakmotoros-világ kedélyeit. A világbajnoki címmel is büszkélkedő Johnson és Gundersen lebénult végzetes bukása után. Tihanyi Sándor két éve olyan szerencsétlen combcsonttörést szenvedett, hogy másfél évig nem tudott újra versenybe szállni. Kócsó Antal tavalyelőtt olyan előzésbe kezdett, amit aztán nem sikerült befejeznie, s a pályát a közönségtől elválasztó kerítés tetején hagyta el. Állkapcsa, kulcscsontja is eltört az ezernyi zúzódás mellett. Hell Csaba balesetéről pedig nemrégiben számoltak be az újságok - egy lipcsei versenyen csigolyájából tört a csont hatalmas bukása következményeként. Elárulom, ezt a rémisztő felsorolást már Nagy Róbert, messzeföldön ismert vaspapucsos lakásában jegyezgettem föl. Egy oly csodaszép otthonban, ahol az ember legfeljebb felhőtlen boldogságról beszélgetne, napfényes nyári üdülések emlékeiről, ha... Ha nem tudná pontosan, hogy ez év július 4-én Nagy Róbert is centiméterekkel kerülte el a halált. S miközben éppen a tengernyi sikerről tanúskodó kupákat is nézhetném, máris indul a videófelvétel, amely a majdnem tragédiává forduló balesetet idézi fel. - A helyszín Sheffield. Az időjárás kitűnő volt, akárcsak maga a pálya, s én is úgy éreztem, hogy jó formában versenyzem. Az utolsó futamig mindössze kétszer szorultam a második helyre, az összes többit megnyertem, s Így jó eséllyel pályáztam a végső győzelemre is, amikor - figyelj csak, mutat a képernyőre Nagy Róbert - a cseh Matusek fellökött a palánkra, s olyan ügyetlenül követett, hogy amikor visszazuhantam a pályára, még át is gázolt rajtam. Én pedig döbbent arccal figyelem a valóban megrázó képsorokat, magamban persze ezerszer is elátkozom a súlyos hibát vétő Matuseket, de ez persze Nagy Róberten nem segtt. - Tudod, a mi világunkban íratlan szabály, hogy mivel a gépeinken nincs fék - valami zűrt látván a követő motorosnak azonnal el kell fektetnie a motorját, hogy elkerülje az ütközést. De ez a cseh úgy hajtott rám, hogy volt aki már szándékosságot feltételezett. Egyébként még rendőrségi vizsgálat is folyt ellene, de aztán semmi sem történt. Még csak el sem tilrom a pályákat. Nagy álmom, hogy a salakmotoros vb-döntőben - ami a motoros Formula I-nek felel meg - elindulhassak, még nem teljesült. Tudod, oda mindig a világranglista legjobb 18-a nevezhet be, s én legutóbb a huszadik helyig jutottam. Azt még mindenképp szeretném elmondani magamról, hogy ott voltam a szupercsúcson, az igazi nagymenők között. Hallgatom Nagy Róbert szavait, újból megbámulom azt a rengeteg trófeát, de bennem még mindig úgy bujkál a félelem, mintha nekem kellene visszatérnem a gépesített gladiátorok világába. • Ne haragudj, Robi, de egy kérdés már csak azért is elkerülhetetlen, mert az olvasók is biztos felteszik magukban. Talán dlyan hatalmas pénzeket lehet keresni a salakmotorral, hogy arról nem tudsz lemondani? - Ami azokat a hatalmas pénzeket illeti - Anglia korántsem a legjobban fizető terep, de egy-egy versenyen a győzelemért járó pénz eléri a 350 fontot. Mivel a szigetországban előfordulhat az is, hogy egy héten három küzdelemsorozatban is részt kell vennünk, valóban lehet a győzelemmel sokat keresni. A világbajnokságon például egy aranyérmes helyért már 10 ezer dollárt fizetnek. De hidd el, korántsem ez hajt leginkább vissza a pályára. Hanem valami olyan, talán igazán meg sem magyarázható vonzalom, ami a motorozáshoz köt. Tudod, ezernyi fortélyt, ügyességet kíván ez a sport, s ha meglódul az emberrel az a 80 lóerős gép, már nincs ott bennünk semmi aggódás, vagy félelem. Legfeljebb az egészséges versenyláz, ami hajt a cél felé. Hát erről nehéz lemondani. • De gondolom, tudsz arról, hogy az olyan veszélyes sportoknak, mint a salakmotor is, számtalan ellenzője akad. Van, aki egyenesen betiltatná, mások meg azért kardoskodnak, hogy legalább szelídítsék meg. - Ez utóbbira történik is mindig próbálkozás, csak éppen semmi sikerrel. Legutóbb például egy új gumifajtát erőltettek motorjainkra, mondván, hogy ettől majd biztonságosabb lesz a küzdelem. S mi lett belőle? Sokkal életveszélyesebb azzal motorozni, mint a hagyományos köpennyel. Szerintem a salakmotor már csak marad ilyen, mint most. A legjobb gépek, s a legkeményebb fickók versenye. Ezért is szép benne élni. 9 Akkor tehát újabb futamok... - Temészetesen csak akkor, ha tökéletesen meggyógyulok. Mert mindig az volt az elvem, hogy csak százszázalékosan felkészített géppel, s százszázalékos erőállapotban szabad kísérteni a sorsot. Akkor sokkal kisebb az esély a bukásra, s persze nagyobb a győzelemre. De jövőre majd meglátod te is. Mert ha érdekel, én bizony elviszlek magammal a depók világába. Csuda klassz hely - köszön el tőlem Robi, és a súlyos baleset nyomait viselő arcon bizakodó a mosoly. Nem kell kimondanom, hiszen csak látta rajtam: minden tiszteletem az ilyen bátraké. De ugye nem baj, Robi, ha jó néhányan azért aggódunk is érted....? Bátyi Zoltán • Nagy Róbert: „Rám ne mondja senki hogy megijedtem..." Aki a sheffieldi arénában győzte le a halált tották... - kapcsolja ki Robi a videót. Miközben én meg arcát nézem. A sérülés nyomait. Mert mi is szerepelt a baleseti leltárban? Sípcsonttörés, arccsonttörés, orrcsonttörés, más egyéb zúzódások mellett. - Leállt a légzésem is, s bár a verseny csütörtökön zajlott, én vasárnapig nem tudtam magamról. A szerelőim szerint közvetlenül a baleset után próbáltam beszélni, de erre nem emlékszem - idéződnek a bukás utáni történések. No meg ama híres angol kórházi ellátás, ahol Nagy Róbertről az a megállapítás született, hogy sérülése nem életveszélyes (!?), műtéte várhat vasárnapig. Kezelőorvosával csak akkor találkozott, amikor elbocsátó szép levelét átadta. - Ennek a lélektelen bánásmódnak is köszönhetem, hogy most oly lassan megy a felépülés. Mert lehetnek bármilyen korszerűen is felszerelve az angliai kórházak, mint ahogy a sheffieldi is volt, az orvosok embertelen bánásmódja miatt szinte menekültem haza. És jól döntöttem, mert az itthoni kórházakban és a klinikán is kiváló, lelkiismeretes szakemberek kezébe kerültem. Rengeteget köszönhetek Baráth Lajosnak, a Il-es Kórház gazdasági igazgatójának, aki hazatérésemet egyengette. de éppúgy Dúró főorvos úrnak is, aki a traumatológián foglalkozott velem, vagy dr. Ördögh Bélának Vásárhelyen végzett gyógyítómunkájáért, s Kolozsvári doktor úrnak, aki például most azon fáradozik, hogy a könnycsatornák újra épen dolgozzanak. S nehogy megfeledkezzünk Thékesné Cinikéről! Ő nap mint nap gyógytornászként javítgatja izmaimat. 9 Látva a baleset képeit, s látva azt is, most milyen formában vagy, valóban csak a köszönet hangján lehet szólni a doktorokról. A kérdés persze az, mi lesz a sorsod, mondjuk egy év múlva. Hiszen fiatalemberként jártál a halál előszobájában, s eddig életed szinte minden percét a salakmotorozás töltötte ki. - Mi is lehetne? Hát motorozok tovább - kapom a Nagy Robi számára bizonyára kézenfekvő választ, de én csak szörnyülködök, mint aki nem is akar hinni a fülének. Nézek azonnal Erikára, feleségére, nézem a két csöppséget, az ötéves Patrikot, a még csak hét hónapos Jennifert, s nem tudok hirtelen mást kérdezni: 9 De Robi, remek családban élve, csodaszép otthon gazdájaként, nem gondoltál arra, hogy mégis inkább a békésebb polgári életet választod? - Nem. Mert először is, nem akarom úgy befejezni versenyzői pályafutásomat, hogy ez a súlyos baleset zárja le, meg aztán nekem ne mondja senki, nézd már, ez a Nagy Robi is beijedt. Tudod, nekem valóban 13 éve minden percem ehhez a sporthoz igazodott. Elmondhatom magamról, hogy hosszú évek óta a magyar válogatott stabil tagja vagyok, nyertem számtalan bajnokságot, szerepeltem ezernyi külföldi versenyen, megválasztottak Johannesburgban Afrika legjobb motorosává, küzdöttem a lengyel ligában, Aranysisakot nyertem Bulgáriában, s immáron évek óta az angol profiliga versenyzőjeként jáA Nagy család újra tud mosolyogni. (Fotó: Gyenes Kálmán) Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ne a katonatiszteket sajnáljam látva kegyetlen szolgálati kötelmeiket -, hanem a feleségeiket. Mert hogy ők cipelik a legnagyobb terhet. A féltés súlyát. Nos, ha ez igaz, még békeidőben is, honvédéknél, vajon mit mondjunk egy olyan aszszonyról, aki talán már huszadszor nézi végig a férje balesetének szörnyű képeit. Sajnáljuk? Próbáljuk rábeszélni arra, hogy tiltsa el párját a halálos vágtáktól? Erika No, de minek elmélkednénk ezen? Beszéljen inkább 6 maga, Nagy Róbert felesége, Erika: - Mikor megismertem Robit, azt sem tudtam, milyen sport az a salakmotor. Ő kapacitált egyszer, kapcsolatunk kezdetén, hogy ugyan nézzem már meg egy versenyét. S én éppen olyan természetesnek találtam e sportág történéseit, mint ő. Az elmúlt években azonban már sokkal jobban aggódtam, hiszen sorra érték Robit sérülések. De hogy eltiltsam a versenyzéstől? Föl sem merült bennem. Mint ahogy most sem. Mert tudom, mennyit jelent számára a motorozás. így azt mondom: felgyógyulása után próbálja ki, mit érez a pályán. Én pedig az eddiginél is több segítséget fogok neki adni ahhoz, hogy győzhessen mondja Erika, roppant kedves mosollyal. B. Z. A trófeák is fontosak Értük is folytatni akarja