Délmagyarország, 1996. július (86. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-24 / 172. szám
6 HAZAI TÜKÖR SZERDA, 1996. JÚL. 24. • Hökoszminisztérium „Szeletekben" egyeztetnek A közös álláspontok keresésére újabb megbeszélés lesz a Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetsége (HÖKOSZ) és a művelődési minisztérium képviselői között szerdán. Ezt Skultéty Tamás, a HÖKOSZ elnöke közölte kedden az MTI-vei. Mint elmondta, a korábbi tárgyalásokon a két fél egyetértett abban: egységes, ám differenciált tandfjrendszer kialakítása szükséges. Ennek alapja - a HÖKOSZ szerint - a tanulmányi átlag kell, hogy legyen. Hasonlóan vélekedtek arról is, hogy a hallgatói befizetések teljes összege maradjon a felsőoktatási intézményeknél, egyfajta - nem az alapfeladatok ellátását finanszírozó - pótlólagos támogatást alkotva. A két fél egyetért abban is, hogy az új szisztémát 1997. szeptemberétől kell bevezetni. Skultéty hozzátette: a tandíj-megállapodás csupán egy szelete a tárgyalásoknak, mivel a HÖKOSZ arra törekszik, hogy a megbeszélések során tekintsék át a hallgatói befizetések és juttatások teljes rendszerét. Ezek között említette a diákszervezet vezetője a külön eljárásokért és a kollégiumi elhelyezésért fizetendő díjat, a hallgatói normatívát és a köztársasági ösztöndíjat is. S7K 8-12, 14-17-ig: tóíy^x 379-999 1/tf / 7-12-ig: 8-14-ig: m 377-370 (Csalt felárral és gyászlcözleményelc) HétfAtál péntekig várjuk hirdetését a fenti telefonszámokon! Jogászból lett francia király A bábozás nagy öregje alacsonyak Sxegeden él az ország legidősebb bábszínésze. A nyolcvanhárom éves Jurái Imre idestova negyvenöt esztendeje szórakoztatja a kisebbeket a Tisza partján. A rendkívüli életerővel megáldott Imre bácsi még ma is aktív. Az elmúlt évadban például százhetvenöt előadáson szerepelt. • Összeszámolta már, hogy hány előadáson játszott eddig? - Még nem, többezren. A Szegedi Bábszínház társulatának - amely idén tavasszal vette fel az alapító igazgató. Kövér Bélának a nevét - 1952. január elseje óta vagyok a tagja. • A társulat fennállása óta amatőr. Abban különböző korú és foglalkozású emberek játszottak és játszanak. Önnek mi a foglalkozása? - Jogász vagyok. 1935ben avattak doktorrá az egyetemen, mely után rögtön bevonultam katonának. Az ötvenes években, mivel bélistáztak, csak segédmunkásnak vettek fel egy fémfeldolgozó gyárba. Ott ismerkedtem meg Kövér Bélával, a bábszínház művészeti igazgatójával. • Úgy tudom, hogy nagyon népes a családja. - Jól tudja. Hét gyermekünk született, de sajnos egy már meghalt. Van még tizenöt unokánk és hét dédunokánk. Amikor 1956-ban egy hónapra börtönbe zártak, bejött a feleségem, s azt mondta: behozza a gyermekeket, ha nem engednek ki, mert nincs, aki eltartsa őket. Kiengedtek. • Bábozik-e otthon az „A lényeg: éljen a báb." (Fotó: Miskolczi Róbert) unokáinak, dédunokáinak? - A gyermekeim mind a bábszínházban nőttek fel. Sárika lányom még ma is a társulat tagja. Az unokáimnak egyébként nem játszottam otthon, elvittem őket a bábszínházba. Úgy voltam vele, nézzék meg ott a kulisszák mögül vagy a nézőtérről a darabot. • Melyik darab, illetve szerep áll a szivéhez a legközelebb? - Nagyon szerettem, fiatalabb koromban pedig játszottam is a János vitézt és az Árgyélus királyfit. A hetvenes években sokat szerepeltünk Bácskában, mivel rendkívül jó kapcsolatban álltunk a szabadkai gyermekszínházzal. Játszottunk Zentán, Szabadkán, Újvidéken. Az egyik ilyen vendégszereplésünk alkalmával megkérdezték Kövér Bélától, hogy mit játszunk. Az igazgató azt mondta: hát mi mást, mint a János vitézt; a magyar gyermekek azt szeretik. A főbb szerepek között a János vitézből ma már csak a francia királyt, valamint a Pinocchióból az öreg asztalos mestert játszom. • Árulja el, mitől jó egy bábszínész? Mi a mesterség alfája és ómegája? - Egy a lényeg: éljen a báb. Legyen karaktere! Ez a legfontosabb. Ezt a társulat fiatalabb tagjainak még ma is hangsúlyozom. • Imre bácsi! Soha nem volt olyan gikszer, ami veszélyeztette volna az előadást? - Volt több is, de az előadás sohasem szakadt félbe. Egyszer például a színpad oldalfülkéje, máskor meg a paraván melletti függöny kapott lángra előadás közben. Hiába égett minden, nem ijedtünk meg. Egy-két lavór vízzel gyorsan eloltottuk a tüzet. # Nem érzi magát fáradtnak? - Én? Engem fiatalít a játék! Azt mondta egy francia sanzonénekes: ha nem akarsz megöregedni, akkor vedd magad körül fiatalokkal. Nos, én ezt teszem. A társulatban 20-50 éves játszótársakkal veszem körül magam. # Meddig szeretné folytatni a bábozást? - Nagy valószínűséggel december végén abbahagyom. Marasztalnának, de csak benne vagyok már a korban. Sz. C. Sz. A Z idén először az országos számítógépes nyilvántartás jóvoltából több mint százezren egyszerre tudhatták meg, hogy sikerült-e a felvételijük vagy nem, s ha igen, akkor hová vették fel őket - szól egy információ. Igen-igen, számítógépek szinte minden szinten. Nagy az öröm vagy a bánat egyszerre. Csak azt nem értem, hogy miért jobb az, ha egyszerre, mintha külön-külön tudnák meg a felvételizők? Miért vagy miben előnyösebb ez? Miért lenne jobb például, ha mindenki egyszerre hét órakor vacsorázna, mint az, ha kedve szerint, éppenséggel más-más időpontokban? Tudom, a hasonlat rossz, de mindig a túlzások az érzékletesek. Na mindegy, lényeg az, hogy ez is számítógépen van, de ha azt hisszük, hogy ezzel eltűnhet a protekcionizmus, akkor nagyon vigyázzunk a piacon, még krumpli helyett zsiráfot sóznak a nyakunkba. A lényeg az, hogy az idén valószínűleg sokan örülhettek és ugrálhattak örömükben, mert feltűnően alacsonynak látszanak a felvételi ponthatárok. írja több újság is: látszanak. Dolgozik a relativizmus és a gyanúelkenés. De mivel itt nem optikai csalódást szimatolhatunk, ezért nyugodtan mondhatjuk, nem csak látszanak, de alacsonyak is. Okok és magyarázatok zsák számra. Például az idén minden felsőoktatási intézmény maga dönthetett a felvételizés módszereiről és a pontszámítás módjáról. Ha ez így van, akkor viszont teljesen felesleges ez a 120 pontos rendszer, lévén mindenki maga dönt arról, hogy mi mennyit ér nála. Továbbá a pontszámok arra sem alkalmasak, hogy összevessünk két intézményt bekerülés szempontjából. Szóval meg van kavarva a lekvár, mindenki magának dunsztol. T Tgyanakkor magyarázzuk bárhogyan is az alaKJ csony ponthatárokat, azt azért ne hagyjuk ki, hogy ma Magyarországon egy-két szakma kivételével értelmiséginek lenni nem épp a csillogó karrierkép díszpéldánya. De még csak véletlenül se gondolják azt, ha valakinek egy csöpp esze van, nem tanul tovább. Bár tudjuk: „mások pénze engem nem boldogít" Podmaniczlcy Szilárd Kiegészítés • DM-információ Hétfői lapunkban közöltük a szegedi felsőoktatási intézmények felvételi ponthatárait. A JATE Természettudományi Kara a következő kiegészítést küldte: szak (nappali képzés) ponthatár biológia 96 biológus 101 fizika 87 fizikus 87 Hogyan tovább, (szegedi) közoktatás? (5.) Szakképzést, de milyent? Hogyan lehetne oktatásunk viszonyain javítani, kié a felelősség a kialakult helyzetért? Mit hoz a nemzeti alaptanterv és mi valósulhat meg belőle? Ki vállalja, és kié legyen a magyar közoktatás? A Délmagyarország konstruktív vitát indított ezekről a kérdésekről. A következő címre várjuk a további értő véleményeket: 6740 Szeged, Stefánia 10., Délmagyarország, kulturális rovat. Milyen legyen a szakképzés? Ezt a kérdést sokan és sokféleképpen próbálták megválaszolni a közelmúlt éveiben. A válaszadók egy dologban megegyeztek: olyan szakképzésre van szükség, amely széles szakmai alapozású és amelyre sokféle „speciális" képzés épfthető a konkrét munkáltatói igények alapján. Ugyancsak egyetértés van abban, hogy a jó színvonalú szakképzéshez sok pénzre van szükség. És itt kezdődnek a bajok: ki, milyen mértékben és hogyan finanszírozza a képzést? Lényegében a nyolcvanas évek végéig, amíg aránylag működött a nagyipar és az ott létesített tanműhelyek, minden ment a maga útján. Ugyanakkor már jelentkeztek a gondok is. A középfokú oktatási intézmények, s így a szakképzők is megyei fenntartásból városiba kerültek át. Elsorvadt a pályaorientáció és a pályaválasztási tanácsadás, koordinátlan lett a beiskolázás. Az üzemi tanműhelyek fogytak, felszereltségük nem fejlődött. Az iskolai műhelyek gép- és műszerállománya a fenntartó városok szűkös és sokszor ellenérdekelts^gű anyagi helyzete miatt elavult, nullára leírttá vált. Bekövetkezett az, hogy a múlt technikájával a jelen követelményei szerint a jövőnek próbálunk képezni. Sajnos, Szegeden sem volt más a helyzet. Sőt, a fentieken kívül erősen hatott a Város és a Megye közötti hagyományos, rossz értelemben vett rivalizálás. (Ezt csak segítette az önkormányzati törvény.) Negatívan hatott az is, hogy a rendszerváltást követően kicserélődött a Közoktatási Iroda szakember gárdája. Az Oktatási és Ifjúsági Bizottság is kereste helyét, szerepét a terület irányításában, szabályozásában. így aztán nem csoda, hogy 1991 és 1994 között számos olyan, a város oktatását, iskoláit érintő döntések születtek, amelyek hosszútávon nem vitték előre az ügyet, mert előzetesen nem történt egyeztetés a területi és a gazdasági igények figyelembevételére. Ugyanezen időben több kísérlet történt a igazgatók megfélemlítésére, mert esetleg hangot adtak értetlenségüknek, vagy szóvá tették a pillanatnyi ötletek alapján meghozott döntések jövőbeni káros hatásait. (Lásd. Kovács László lemondását, törvényességi vizsgálatokat jegyzőkönyv nélkül, az elhúzódó Renkóügyet, az „F'-es besorolások negatív zöngéit.) Lehetne még sorolni a vélt vagy valós sérelmeket, baklövéseket, de ezzel nem megyünk semmire, mert manapság nem divat az elkövetett hibákból tanulni. A vitaindító cikk is felteszi a kérdést, hogy kié a felelősség a kialakult helyzetért és hogyan lehetne javítani oktatási viszonyainkon. Véleményem szerint ez utóbbi kérdésre kellene koncentrálni, és ezen belül is a helyi feladatokra és lehetőségekre. El kellene dönteni, hogy Sfceged iskolaváros akar-e maradni? Tudunk-e olyan programokat finanszírozni, amelyek vonzzák a környékbeli és más megyebeli tanulókat, akik szívesen jönnek ide tanulni. Ha nem, akkor számíthatunk rá, hogy a „szegedi fűnyíró" hatására iskoláink elszürkülnek, elnéptelenednek. Távlatban ez még az idegenforgalmat, Szeged régión belüli szerepét is negatívan érintheti. Mivel a középfokú oktatás, és ezen belül a szakképzés egy nagyobb terület igényeit elégíti ki, ezért minden olyan döntést, amely érinti, ezen a szinten lehet csak meghozni. A magyar hagyományoknak a megye felelne meg. Az utóbbi öt év legnagyobb hibája volt, hogy a városok „önellátásra" próbáltak beállni. Szegeden is úgy történtek a fejlesztések, hogy nem számoltak Hódmehővásárhely és Makó közelségével. Szentes, Csongrád és Kistelek kevésbé befolyásoló, de érdemes figyelembe venni Mórahalom és Pusztamérges törekvéseit is. A legjobb megoldás az lenne, ha a városok átadnák középfokú iskoláikat a megyének, s így koordinálhatóvá válna a fejlesztés, beiskolázás, stabilizálódnának az iskolák. A fejlesztési források is koncentrálódnának. De mivel ismerem a helyi viszonyokat, erre szinte remény sincs. Akkor pedig minden döntés előtt nagyon következetes és hosszadalmas egyeztetéseket kellene lefolytatni a gazdasági kamarákkal, a munkaügyi hivatallal, valamint a környékbeli településekkel, elsősorban Hódmezővásárhellyel és Makóval, valamint az érintett iskolákkal. A gyakorlati képzés eszköz, anyag és energia igényessége miatt jóval többe kerül, mint az elméleti oktatás. El kellene dönteni, hogy hosszú távon tudja-e a város vállalni a iskolai tanműhelyek fenntartását, illetve a technikai és technológiai haladással lépést tartó fejlesztéseket. Hozzáteszem, hogy csak az alap- és a szakmai alapképzés időszakáról lehet szó, mert a szakmai speciális képzést szigorúan termelő üzemi körülmények között gazdálkodó szervezeteknél kell végezni. A tanulónak, mint leendő munkavállalónak is érdeke, hogy ne laboratóriumi körülmények között „üvegbúra" alatt képezzék ki. A döntést szigorúan az oktatás érdekei szerint kell meghozni. Olyan megoldások nem jöhetnek szóba, ahol a háttérben egyéb gazdasági okok motiválnak. Azt már feltételezni sem merem, hogy egyéni érdekek is szóba jöhetnek. Olyan megoldásokat pedig kerülni kell, hogy az egyik iskola tanműhelyét felszámolom, a másiknak meg veszek. (Lásd. repülőtéri és vízügyi tanműhely esetét.) Az iskolákat ösztönözni kell a színvonalas, eredményes oktatásra, nevelésre. Ha nem történik változás, akkor előbb-utóbb lehetetlenné válik a szakképzés, hiszen az intézményekben a szakmai képzés rovására írni, olvasni, számolni próbálják megtanítani tanulóik egy részét, pedig nem ez lenne a feladatuk. Adni kell az általános iskoláknak lehetőséget arra, hogy a valamilyen okból lemaradókat a 7-8. osztályban alkalmassá tegyék a szakképzésben való eredményes részvételre. Oktati-nevelni csak nyugodt, stabil iskolai viszonyok közt lehet. Az országos intézkedésektől ez nem várható el. Az oktatási törvény 1993-ban, de a mostani módosított új is, politikai-ideológia és nem szakmai alapon készült. Várható, hogy a politikai váltógazdálkodás szerint a következő választások után ismét változni fog minden. A demokrácia megcsúfolása az a látszat egyeztetési eljárás, ami a törvény körül korábban és most is zajlott. Nagyon remélem, hogy a Művelődési és Közoktatási Minisztérium közoktatásfejlesztési stratégiájából nem lesz semmi, mert ha az megvalósul, akkor törvényesítjük a félanalfabétizmust, tovább nő a város és falu közötti különbség, az oktatás-nevelés színvonala zuhanni fog, nyíltan berendezkedünk a szűk elit képzésre, esélyegyenlőséget teremtünk az igénytelenség szintjén, kiképzett pedagógusokat bocsátunk el, a maradóktól alamizsnáért háromszoros teljesítményt várunk el, amelynek következénye lesz soksok idegileg, lelkileg sérült nemzedék, mert túlhajszolt, létbizonytalanságban élő, anyagi gondokkal küszködő pedagógus keze alól csak ilyen „végtermék" kerülhet ki. Legalább annyit tegyenek meg a város oktatásáért felelős vezetőink, hogy itt, helyben ne „űbereljék" a nagy országos megszorító intézkedéseket, és ha már választott tisztségben vannak, akkor méltányolják közel huszonnégyezer választópolgár aláírását, amellyel a színvonalas iskolai oktatás mellett álltak ki. A hibák beismerése, a rossz döntések visszavonása soha sem késő. Senki sem vitatja, hogy az oktatásban tartalmilag, módszertanilag megújulásra van szükség. Csak nem mindegy, hogy hogyan. Értékeinkre vigyáznunk kell. Lassan egyedüli erőforrásunk csak az embri tényező lesz. Ma még mindenhol a világban keresettek a magyar szakmunkások, mérnökök, tudósok, de ha iskoláinkat tönkretesszük, akkor elveszítjük a gazdasági felemelkedésünknek ezt az utolsó lehetőségét is. Szeged iskoláiban, így a szakképzőkben is vannak értékek, amelyekre vigyázni kell. Ezeket erősíteni, támogatni, fejleszteni kell, mert a nagyon óhajtott gazdasági fellendüléshez már most kell kiképezni az abban közreműködőket. Börcsök László