Délmagyarország, 1996. március (86. évfolyam, 52-76. szám)

1996-03-30 / 76. szám

o. AZ iLLEtt' 1996. MÁRCIUS 30., SZOMBAT • „...amint éppen elmélkedik az ő népével való találkozáson." (Fotó: Révész Róbert) Kérnek egy tálalt Esterházyt? És volna is képük hozzá?! E. P. „magvetős" művei (öt kötetben): Fancsikó és Pinta, Pápai vizeken ne kalózkodjl, Termelési-regény (klsssre­gény). Bevezetés a szépirodalomba, írások - A kitömött hattyú. Az elefántcsonttoronyból, A halacska csodálatos éle­te - Könyvek - Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk, Hrabal könyve, Hahn-Hahn grófnő pillantása. És a többi: Egy nő, A Függő etc... Olcsó hasonlat, hlg is a leve, de nekünk tényleg van képünk, hiszen Esterházy Pétert „képezni" annyi, mint odavetni hetykén: ha 6 frhatott a Dunáról... Pedig az milyen hosszú! És milyen öreg! És mennyire más a képen, mint va­lóságban! No, de seperjünk a ma­gunk portréján. Az övé - fájda­lom ide, hetykeség oda - egészen más. Mint minden alkotás, az ö képe is beszélhetne maga helyett. A képmesterról például, aki úgy kapta lencsevégre az írómestert, amint éppen elmélkedik az ő né­pével való találkozáson. Szólhat­na a szemüvegről, a nyakkendők­ről, a testtartás komolyságáról, az orról, a hajról, meg még sok min­denről. De a kép most trás és ar­ról szól, hogy Uram, ön már ki van találva és ki is van tálalva. Ön egy teritékre tett étek. Falják, tukmálják, fintorognak, ön egy öniróniás öníró! Ha ez jelent még valamit egy­általán... Tekinthet ránk megróvó pillan­tásainak bármelyikével. Kész. Passz. Ez tény. Nyilván tudja, hogy a tyúkleves - amelyet a ta­valyi könyvhét vétette föl a Mag­vető étlapjára, „Egy nő" névvel ­nem ülte meg egészen a nép gyomrát. Fogyókúrás, de szépen fogyott. ígéretes a nyulas kaja ­osztrák recept alapján készült, a drága jó Tersánszki Józsi Jenővel nem összekeverve! -, ehhez hús­vét után terítenek. Amint hallhat­tuk, ennek is ön adta meg az ízét. Habár Ön is tudja, hogy a jó ma­gyaros szalonna, hagyma meg ke­nyér kéne inkább a népnek, meg lecsó, de azért nem árt, ha kupá­lődunk kicsit kajailag. Persze, most azt mondja, hogy azért csak módjával tálalják önt, bárkivel nem kerülhet egy asztalra. Ter­melt már Ön Regényt, bevezetett a Szépirodalomba, pillantott egy szemmel a Dunára, ha-ha-ha, mint Hahn-Hahn grófnő, Csoko­nai Liliként tömette magát tizen­hét hattyú bögyébe; Fancsikázott (pardon: csíkozott), Pintázott. (Az aczéli T betű kicsi változata itt in­dokolt, ugyanis a té nélküli válto­zat, meg az hogy „pistázott" csak később került a fogyasztható tála­lások közé. Vannak, kik azt vall­ják - például Szív Ernőként a sze­gedi Darvasi író a kis magyar pornográfiái ájtatosságokon in­kább egy hamvasan gyöngyöző női puncika legyen terítéken, mint a politika vér, veríték és könnyek fenyegette csörcsili ígé­rete.) Uram, Ön ettől egyáltalán ne boruljon ki, hiszen baráti képeink olyanok, amilyenek. Remélem, nem veszi zokon, de Ön jól ki lett találva annak idején. Volt is miből, ha csak az Esterházyk tör­ténelmi famíliáját vesszük alapul. Sorjáztak onnét a hercegek, gró­fok, miniszterek, merthogy az Andrássyakat is önhöz kell sorol­nunk. Bár igyekszem utolérni ma­gam az Önnel való ismerkedés­ben, de eddig még nem találtam nyomát az Ön valódi kitalálása meghitt történetének. Bocsássa meg, de Miklós nevű Esterházy (negyedik sarj és fiú) ebbéli dol­gai számomra ismertebbek. A kedves felesége rajongását föl­használva már Ön ezt megírta egy bizonyos nevű cseh óriásnak, akiről tudjuk, hogy Ön és ő az két Valaki. (Bohumil Hrabal az il­lető, „már akinek ez mond vala­mit.") Arra gondolok, amikor ki­tálalása előtt igazából kitalálták Önt. Bocsássa meg, amiért ilyen tapintatlan vagyok, de én úgy sej­tem, Önt igazából a körülményei tették íróvá. Becsületére legyen mondva: ha már terítékre került, állja az idő próbáját. Akinek ez mond valamit, az tudja: Kossuth­díjat kapott nemrég. És nem a „lett-volna-hitbizományi-mivolt" kárpótlásáért, hiszen a múltban Önök olyan gazdagok voltak, hogy ha csak a kilincseket adnák most vissza, azok mai áraiból ele­gánsan eléldegélhetnének. De Ön hamar átlátott a szitán, tudta, mi­re menne ki a játék, s nyomban kitűzte a Hitel újság Elefántcsont­tornyára a kis cetlit: FÖLDET VISSZA NEM VESZEK. Ellentét­ben sokakkal, akik még azt is visszakövetelték, ami sohasem volt az övéké. Ön ezzel tőrt dö­fött a galádságot galádsággal to­rolni igyekvők szívébe. És bárhogy is forgatjuk: nagy tett ez a hazafias mezőn! Ön, hogy így föltalálta magát - egy­ben föl is tálalta... Majoros Tibor Skvorecky és a Csoda A háború utáni cseh iroda­lom egyik kiemelkedő regénye Josef Skvorecky müve, a Cso­da. Azt a cseh prózaírói hagyo­mányt követi, amelyet Hasek alapított meg a Svejkkel, s amely ettől kezdve a cseh pró­zának főáramának mintegy alaphangja lett; éppúgy kihall­ható Hrabal írásmüvészetéből, mint a Skvoreckyéből. A Csoda kíméletlen és pártatlanul ironi­kus képet ad á prágai tavasz szellemi és etikai problémáit a hatalomvágy és az érvényesülés céljai közé keverő cseh ellen­zékről, csakúgy, mint a rend­szer ideológiáját kiszolgáló megalkuvókról. A könyv által keltett botrány, amely egyként felcsapott az ellenzék és a rendszerhü körökben, megjele­nése után még évekkel sem csitult; Skvoreckyt oly módon kiközösítették a cseh irodalom­ban, hogy 1978-ban cseh állam­polgárságától megfosztottan Kanadába emigrált. A Csoda nagy sodrású mű is; a „letehe­tetlen" regények közül való. Főhőse, egy lányiskola fiatal tu­dományos szocializmus tanára a legprofánabb szerelmi kórság révén belekeveredik az ötvenes évek egyházüldözésébe. Lé­gyottja helyszínén, egy kis vi­déki kápolnában csoda törté­nik, amelyet a rendszer meg­próbál csalásnak beállítani, el­hallgattatva annak tanúit. A me­sélő főhős a háttérből, s bizo­nyos szkepszissel követi végig az eseményeket, noha a vallás, az igazság és az életöröm élmé­nyétől rendre reménnyel telik el. Josef Skvorecky - Csoda, Európa Kiadó. Népi kultúra a technika korszakában Mi maradt az átalakított kör­nyezet, az új közösségi együtt­élési formák, a városi életforma és az új megélhetési viszonyok között a népi kultúrából? Atvi­hetők-e egyáltalán a néprajz kérdései, vagy újakat kell fel­tenni akkor, amikor az emberi­ség a technika korszakába lé­pett, s abban alakít ki új közös­ségi kifejezési formákat? Miként lehet újrafogalmazni azt a nél­külözhetetlen, de jelentésében óriási változtáson átesett fogal­mat, hogy „nép"? Ezeket, és az új néprajznak még számos ins­piráló, továbbgondolásra ser­kentő problémáját dolgozza fel (ToUnot girntptetyó? a neves német etnográfus, Her­mann Bausinger egy olyan ér­tekezésben, amely semmi mó­don nem hasonlít a magyar néprajzról megjelent tanulmá­nyokra. Bausinger Népi kultúra a technika korszakában című könyve kortárs jelenségeket ku­tat a néprajz jelenségeinek megfeleltetése segítségével. Fe­jezetcímei: A modem világ mint „természetes" életvilág; A tér meghódítása; Az idő meghódí­tása; A társadalom mehódítása. Hermann Bausinger - Népi kultúra a technika korszakában; Ozirisz Kiadó. Szeged, Kossuth L. sgt. 1. s 312-457 Einstein és a relativitás Ö aztán valóban elmondhatta, hogy minden relatív. Albert Eins­teinről, a relativitáselmélet megal­kotójáról van szó. Talán kevesen tudják róla, hogy ő sem volt zseni egész életében. Sőt, szülei késő gyerekkoráig meg voltak győződ­ve arról, hogy fiuk a szellemileg visszamaradottak közé tartozik. Az ifjú Albert csak 9 éves korá­ban tudta korrektül kifejezni ma­gát, a középiskolában pedig olyan rossz eredménnyel tanult, hogy tanárai azt javasolták: in­kább válasszon valami kétkezi mesterséget. Továbbtanulása sem ment simán, hiszen a zürichi Ins­titut Polytechnique csak második próbálkozásra vette fel hallgatói közé. Amikor a diplomáját kéz­hez kapta, számos munkalehető­ség elúszott az orra előtt, mert ki­tűnt, milyen lassan válaszol a ne­ki feltett kérdésekre. Talán éppen ez az idő kellett ahhoz, hogy híressé vált elmélete első téziseit kidolgozza. Most akkor melyik írást foly­tassam? Nincs bennem álmagyar buzgalom, mégis inkább a Vol­fordot választom. Nyolcan voltak testvérek, sajnos, azóta nagyon belelegelt a családba a halál, mondja Veszter. - Apám csontjaiban elszujoso­dott a velő, álltó helyében is eltö­rött a lába. Rettenetesen sokat kínlódott vele. Az már csak ráadás, hogy nyolc gyerek mellett is kulák lett, akinek két lépéssel több volt a földje, de mire a legkisebbik ne­kiindult a világnak, ez már elren­deződött. Annyira hittek azonban Nagy Imrének 1953 nyarán, ki is léptek a TSZCS-ből mindjárt, en­nek viszont az lett az egyenes kö­vetkezménye, hogy maradék földjükkel kicsapták őket a határ szélire. Juhszélnek is mondhat­nánk. Tagosításnál a közös volt a szent. Mindenhol Így csinálták. Tálát egy hozzá illő szép kis­lányt a tanyavilág másik sarká­ban. Nevelőszülők Íratták nevük­re, de föld Így is volt elég ahhoz, hogy tizenkilenc évig tanyán lak­janak maguk is. Hátán cipelte ki Szóregról a facsemetéket, amikor az almást telepítették. Furfanggal van ez mondva, biciklin hordta mindet, de a hátára akasztotta, akár a katona a puskát. A fák tö­ve a csomagtartón volt. így is megdolgozott azokért a fákért. Hol van ide Szóreg? Ja, akkor vánta, legföljebb akkor, ha főzött benne valaki. - Ennyire szerette a konyhát' Szerette volna, de azt se sze­rethette. A Juli-sulit mindig nézte benne. Szakácskönyv egy se volt a háznál, amit tudtam, fejből tud­tam, de ő nagyon odafigyelt min­den receptre. - Sütni is tud? - Csak olyasmit, amit nem kéz­zel kell kavarni. Nem szerettem, ha rámragad a tészta. A piskótafé­lék könnyen mentek, azt kanállal össze lehet keverni. Vagy följött a tepsiben, vagy nem, de megenni mindig meg lehetett. Az utóbbi időkben a községtől hordtuk a kosztját, oda én is befizethettem, csak ünnepnapokon kellett főz­nöm. Amióta meghalt, azóta az ennivaló se esik jól! Vagy belém is belémált volna valami nyava­lya? Megviselt idegileg az ő nagy baja. - Gyerekük? - Hogyan lehetett volna? Mondtam, igen hamar beteg lett. Magam maradtam akkor is, ha ketten voltunk. Most meg már...? Előre megüzentük, hogy me­gyünk. Amikor elköszöntünk tő­le, azért bevallotta, nem tudta el­képzelni mit akarunk tőle. Halo­vány reményként az kapott láng­ra benne, hátha tudnánk kom­mendálni valakit. Jobb lett volna gügyüvé len­nünk egy kicsi ideig. Horváth Dezső • „Apám csontjaiban elszujosodott a velő" Wolford Szilveszter magányossága decemberben, Luca napján vitték be utoljára a kórházba, a rá kö­vetkező hétfőn meg is halt. Kará­csonyra már egyedül maradtam, mint az ujjam. Harmincnyolc éven át gondoztam tisztességgel. Amikor mindenki menekült a földtől, én nem mehettem seho­vá. Akármit csináltam, oda kivi­hettem. Amig én dolgoztam, 6 el­üldögélt a szobakocsijában, de hogyan vihettem volna he a gyár­ba? Én aztán, azon túl, hogy őt gondoztam mindenben, annyit dolgoztam, máshol hárman se annyit. A kicsi földből, látja, ház is lett, autó is lett, mert az is kel­lett, csak az a baj, hogy közben az életünk is fogyogatott. A leg­nagyobb rossz talán az volt, hogy tiszta elmével érte meg, hogy a nyelő izmai is bénultak, meg a légzők is. Ezért mondtam, na­gyon belelegelt a mi családunkba a sors. Bátyáim, sógornőim, sógo­raim után egyetlen feleségem is itthagyott. - Látom, szalonnával etették a cinkéket. - Itt ült mindig az ablak előtt, és nagyon elnézte, ha rájártak a madarak. Ennyi szórakozása ma­radt. A végén már a tévét se kí­még fiatal volt. Mi lett a fák sorsa? Amikor eladták a tanyát, az új tu­lajdonos hamar észrevette, per­metezés nélkül pusztul a Jonatán. Se kegyeletet, se nosztalgiát nem érzett, ezért inkább kiszedte min­det. Tele van ilyen történetekkel a homokvilág. Gémes Eszter nénénk írta ren­dületlenül magányosságát - Min­dig magam című könyve meg is jelent -, azt hiszem, Volford Szil­veszter szomorú sorsából is kitel­ne legalább egy kötet. Szerzetesi fogadalmat ugyan nem tett, de megtartotta. Alig kötötte be az újasszony fejét, talán egy esztendő múlva már agyvelógyulladást kapott az ifjú feleség. Kilenc hónapig ki se jöhetett a kórházból. - Százból ha egy-kettő meg­maradt azokban az időkben, de az is gondolkodásbeli visszamara­dottságban. Neki a feje telejesen kitisztult, csak végtagi bénulás lé­pett föl nála. Mondogatták ké­sőbb, Pesten kellene megoperál­tatni a gerincét, de attól nagyon féltünk. Annyi rosszat hallottunk az ilyen műtétekről, nem mer­tünk kockáztatni • Mindig egyedül. (Fotó: Somogyi Károlyné) Mondom a magam szegedi klinikai kalandjait, jobban figye­lő hallgatóra ritkán találtam ed­dig. - Annyit szenvedett már így is, Cifrasági mutatványnak is beillene, bogy a hivatal Wol­forá Szilveszternek írta be a személyi igazolványába is, tí viszont Volforáot Irt már a fényképe atá is. Föltehetően a forrásul szolgáló anyakönyvi kivonatokban még W-vel ír­ták, áe annyira elgyöngült a német ősök emléke, a maiak legtöbbször rá se rántanak. Nekem az is szenzáció voit, bogy a Sátánjárás egykori " gazdájának a Kiskezűeknek szegről-végről rokonával ta­lálkoztam össze. A Kiskezű kicsi kezéről kapta a nevét, de azt sem tudnám kitalálni, milyen réven ragadt rájuk a Sátán, sőt Sdtdny. Minden­esetre a Papok erdeje mellett kezdődik mindjárt az a já­rás, és ez annyira birizgálta agyamat, hogy riportot írtam róla valaha. Nyilván marba­legelő volt, amikor a nevét kapta Meg is kaptam érte a magamét. nem mert volna nekimenni. Két kerekes széket nyűtt el szegény­kém, attól szabadulni se tudott. Mindegyiket elajándékoztam, amikor elgazdátlanodott. Tavaly

Next

/
Oldalképek
Tartalom