Délmagyarország, 1996. január (86. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-27 / 23. szám

9 HMHÍMJL 1996. JANUÁR 27., SZOMBAT - Milyen érzésekkel jött a szegedi képzőművészek közé? - Egyfolytában hüledezem és csodálkozom azon, hol vagyok. Olyan ez a kiállítás, mintha nem ma történne és nem Magyarországon. Szeged városa ugyanis azontúl, hogy nagyszabású tárlatot rendez az itteni szobrászoknak, kiírja az ötvenhatos emlékmű pályázatot, és arra még pénzt is áldoz. Nem tudom, Szeged különleges hely? Itt a szellemi munka érték? Nem improduktív munkaág a szobrászat? Én egyébként már akkor csodálkoztam, amikor megkaptam a felkérést. Mert mi ma a jellemző? A hivatal nagy dirrel-durral megrendel tőlünk valamit. aztán jön a változás a kabinetben vagy a rendszerben, s a hivatalnok boldogan jelenti be, hogy nincs pénz. Már eredetileg sem volt, mondja, de erről nem ő tehet. Komolyan úgy érzem, mintha minden magyar ember hivatalnok volna, akinek nincs semmiféle engedélye, felhatalmazása a döntésre, ezért a bibliai példa második, elmarasztalt példáját követi. Megnézi, mennyi a talentum, ami valaha pénzt jelentett, s azt el nem issza, el nem költi, de nem is gyarapítja, hanem gyáván, mint a rassz ipi-apacsozó, aki nem mer a leütő fától eltávolodni, megőrzi, és ugyanannyit ad vissza, mint amennyit kapott. - Akkor ezek szerint Szegedet különálló szigetnek tartja az országban? - Most még igen. A fáradt diktatúra végén, a rendszerváltozás elején ugyanis még voltak munkák Mátyásról, Széchenyiről. Ma már semmire nincs pénz. A hivatalnok ezt oly büszkén mondja, mintha ez volna a rangja. -Mii cselekednek, cselekedhetnek ebben a kényszerhelyzetben a képzőművészek? - Nem tudom. Én magamról sem tudom, hogy trotli vagyok-e vagy sem. - Milyen értelemben használja a trtüli kifejezést? - Ez egy régi biedermeier kifejezés, ami annyit tesz magyarul, hogy halfasz (sic!). Nem tudom, az vagyok-e vagy sem. Az biztoskezdő vagyok azon a téren, hogy meggyőzzek valakit, inkább találjon ki: meggyőzzem arról, hogy szükséges vagyok neki valamilyen célra, amit még 6 sem talált ki. Ebben az országban ugyanis nincsenek szent célok. A Kádár-korszak után szabadon lehetett második világháborús emlékműveket állítani. 1990 környékén minden hivatalnok azt gondolta, s úgy jelentkezett a szobrásznál, mintha ő maga lenne Gorbacsov. Aztán a Gorbacsov-típusú hivatalnokokból csinovnyikok lettek, és arcukra buta félelem ült. Arról „Nem tudom, az vagyok-e vagy sem" Beszélgetés Aólelocco JVdtifelosscil • „Az biztos: kezdő vagyok azon a téren, hogy meggyőzzek valakit." (Fotó: Nagy László) például, hogy egy munkából nem lesz semmi, nem értesítik az embert. Én hívom fel a hivatalt, hogy menjek-e a picsába (sic!). S akkor azt mondják, igen. Hogy mikor változik meg a hivatalok passzivitása, nem tudom. - Ez a passzivitás csak a rendszerváltás után volt érezhető? - Igen, mert a hivatalok önállóságot kaptak. Amíg nem voltak önállóak, addig csak végrehajtottak. Most nincs parancs, helyette félelem van. A hivatalnokok ugyanis beiktatásuk legelején megkapták az ukázt: ne tessék költekezni! De mi az, hogy költekezni? Amikor már nem éri meg gyermeket nemzeni, amikor már nem kifizetódó az öregembert meggyógyítani, akkor hol van még a szobrászat!? Nehéz az a módszer, amit Melocco választott, mondta a kritikus, legalább annyira kimerítő, mint egy állványon háton fekve, félhomályban a sixtusi kápolna mennyezetfreskóit festeni. De Melocco sokszor még az állványt is ki akarja lökni maga alól, a biztos támaszt, a megrögzött elvárások kényelmesen alkalmazható támaszát. A Kossuth-díjas szobrászművész nemrég járt Szegeden. - Ön szerint létezik-e olyan, bogy szegedi szobrászat? - Azáltal van szegedi szobrászat, hogy működik. Még nem tudom jellemezni, miben különbözik a debrecenitől, a budapestitől. Abban biztosan, hogy dolgozik. Ezt örömmel látom. - Ez azért optimizmusra ad okot. - Hát, persze! Az ember akkor optimista, amikor a helyzet rossz. Én nagyon szeretnék tárgyilagos lenni. De amíg ilyen rossz a helyzet, addig nyilván optimista vagyok. Különben abbahagynám a szobrászatot és az életemet. Optimista vagyok, hát élve maradok. - Árulja el minden kritika vagy agresszív támadás dacára azt csinálta-e mindig pályája során, amit ösztönösen érzett és szeretett? - Igen. Ha valami rosszat csináltam, mert csináltam, arról én tehetek. Ebben volt tudatlanság és kishitűség is. Azt kell mondanom, szerencsés korszakban éltem. 1961 után - amikor elvégeztem a főiskolát - nem nagyon törődtek a szobrászattal. A sokat szidott Aczél-korszakban még az absztrakt is működhetett. Ezáltal minden életrevaló, és jelentéssel, vággyal és képességgel rendelkező foglalkozás, így a szobrászat is kezdett lassan szóhoz jutni. Már nem csak Lenint, munkásnőt és munkásférfit kellett csinálni, lehetett mindenfélét. A szkepszisnek lehetett szobrot állítani. A reménytelenséget meg lehetett ^mintázni, le lehetett festeni. Akkor most kezdjük elölről!? Rezignáltán veszem tudomásul, hogy ez az ijedt, betanított segédmukásnak nevelt társadalom megrémül a szabadságtól. S ezért nem a nép felelős, hanem aki betanította. Az embereknek nem szabadság, hanem valami stabil jólét kell. Mostanság azzal vádolnak bennünket, hogy mi itten jól éltünk, miközben nem vettük észre, hogy eladósodtunk. Miért vettük volna észre a Trabantról amit egy élet munkájával szedett össze az átlagemberek ügyesebb rétege hogy az ország túlköltekezte magát? A ,fényűzés" nem látszódott a Trabanton. A Trabant helyett kaptuk cserébe az absztrakt szabadságot, ami nem kell a népnek. Nem tud vele mit kezdeni. -Hogyan álI ön a művészeti életben sokakat foglalkoztató modemség és posztmodemség kérdésével? - Azt hiszem, Magyarország nincs olyan helyzetben, hogy posztmodern lehessen. A szegedi képzőművészet éppenhogycsak életben maradt. Hogy mi lesz ebből? Lesz-e belőle stílus, olyan mint például a velencei vagy nagybányai festészet, nem tudom. Az, hogy posztmodern-e a kiállítás vagy sem, még odébb van. Ennek a tárlatnak mindenesetre még nincs stílusa. Itt az látható, hogy van egy szakma, ami még nem halt ki, ami a klinikai halálból ébredt fel. Ha valaki a klinikai halálból jön vissza, nem tudja, hogy pár perccel azelőtt halott volt. A szegediek sem tudják, hogy átmentek a klinikai halálon. Én is állandóan tetszhalott állapotban vagyok. A szobrász hol meghal, hol meg él bennem. - i4zt irta valahol bogy a szobrász rokona a költőnek, a zenésznek. Kierkegaard szerint a költő olyan szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szivében, de ajkai úgy vannak formálva, bogy miközben sóbajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne. Mit rejt a plasztikai költészet mesterének szive? - Ez hasonló ahhoz, amit Ady írt: az ember földadog lelke legmélyéből, ami valami érthetetlen csoda által muzsikának hangzik. A baj csak az, ha a lélek nem tud szabad és önfeledt lenni, mert akkor a muzsikára sincs esélye. A haldoklók általában önfeledten agonizálnak. Nem szétszórt a figyelmük. így, és csak így van esélyük a szobrászoknak is arra, hogy alkotásuk zenévé változzék. Csak maradjanak életben. Mert ma itt minden veszélyben van. * A kiállítás, melyről az interjúban többszőr is szó esik, március elejéig tekinthető meg a Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai Képtárában. Szabó C. Szilárd Lágy melegség ölelte körül, miközben várta a felesége halálsikyolát. Mert annak előbb-utóbb be kellett következnie. Be bizony. Ki ne üvöltene, ha miközben kellemesen heverészik egy kádnyi langyos viziten, hirtelen kétszázhúsz volt cikázik át a testén, görcsbe rántva az izmokat, megbénítva a szívet. Rágyújtott. Elégedett volt önmagával. Egy szál drótot vezetett a konnektortól a kád túlfolyójához. Kicsit nehéz volt megoldani, de végül sikerült. Ha a víz szintje eléri a túlfolyót... Mert eléri, ebben biztos volt. Ismerte már a feleségét jól. Tudta, hogy pontosan addig szokta engedni a vizet a kádba, amtg az be nem loccsan a túlfolyó sárgarézből készült nyílásán. Ó maga is mindig odáig engedte a vizet. Ebben is egyformák voltak a feleségével, mint mindenben. Ezért is házasodtak össze. Az egyformaság egy ideig jó volt, de azután minden egyhangúvá és szürkévé változott. Nem az okozta a házasságuk vesztét, mint a legtöb esetben, hogy egyre több lett a nézetkülönbség, hogy az egymásra való gyanakvás megfertőzte a viszonyt, hogy az öregedés közeledtével egyre unsz.impatikusabbá váltak egymás számára, avagy a férj meghempergette a titkárnőt, a feleséget meghempergette egy délceg hódoló, nem. Az unalom, a szürkeség, az egyformaság. Az asszony egyszer csak őszülni kezdett, arcbőre megereszkedett, teste ellöttyedt, hízásnak indult. A férfi is megőszült, szemei táskásak lettek, tokát eresztett, meghízott. Pon, mint a felesége. És a felesége pont, mint ó. A férfit bosszantotta a tökéletes • Zoltán Csaba: Egyformák összeillőség. .Legalább vitatkoznánk egy jóízűt" - gondolta. „Vagy csalná meg. Megcsalni? Kinek kellene? Csúnya is, öreg is. Pont, mint én. Azért nem csalom meg, mert csúnya és öreg, tehát én is az vagyok, vagyis én se kellek senkinek." A férfi mosolyogva kifújta a füstöt, aztán a cigarettát belepasszírozta a hamutálba. Eszébe jutott egyetlen vitájuk, ami tulajdonképpen huszonhárom éve tartott, amióta házasságot kötöttek, és ami az egyetlen ellentétből táplálkozott. A férfi dohányzott, a nő nem. A nő azt akarta, hogy a férje vonuljon ki a lépcsőházba bagózni. A férfi azt akarta, hogy vonuljon ki a nő a lépcsőházba, amikor ó bagózik. A nő végül az előszobában megengedte a cigerettázást. Amikor a férje füstölt, az asszony orrhefogva caplatott át a konyhába, vagy vissza a szobába. Miután elérte valamelyik helyiséget, rögtön kinyitotta az ablakot, hogy az ajtónyitáskor beszivárgott füstöt eltüntesse a levegőből. A férj ilyenlarr kifogásolta, hogy bejön a hideg vagy éppen a meleg, plusz, még a kocsik benzingőze. Az asszony ilyenkor közölte, hogy inkább a kipufogógázt szívja, mint a bagófüstöt. A férfi azt is tudta, hogy egyszerre jutott eszükbe, hogy a másikat el kéne tenni láb alól. Az, hogy ki teszi meg előbb, attól függött, hogy ki lesz a gyorsabb. Lehet, hogy a féfinek eszébe jut a konyhai kisbárd. Kimegy érte, hogy megkeresse, de amikor kinyitja a fiókot, nem találja. És miért? Mert az asszony éppen abban apillanatban loccsantja ki vele hátulról az agyát. „De ez az áram igazán jó trükk" - gondolta a férfi, miközben a fürdőkádban ült. Merthogy ó ült a fürdőkádban és nem a felesége, ő csak elképzelte, hogy a felesége ül a fürdókádban és ó áramot vezetett a túlfolyóba. De majd belevezeti. Bele ám. Mosolyogva a hamutálra pillantott. Előre élvezte, hogy az asszony micsoda perpatvart rendez majd, amiért a fürdőszobában bagózott. Elégedetten lejjebb ereszkedett a vízbe. A víz tükre elérte a túlfolyót, és pár csöpp belelocssant a lyukba. Kétszázhúsz volt cikázott át a férfi estén. Fölordított, amikor izmai görcsbe rándultak, és a szíve megbénult. Haja szálai égnek meredő szikrázó tüskékké váltak. Az asszonyt lágy melegség járta át, amikor meghallotta a férje halálsikolyát. Nem rohant ki a fürdőszobába megnézni a végeredményt. „Ráérek" - gondolta, miközben föl lépett a konyhaszékre, hogy a kezében lévó teáskannából megöntözze a szekrény tetején lévó virágot. Amikor a szék kibillent alóla, a szekrény széle után kapott, de csak a kisbárd nyelét találta meg, azt is csak egy pillanatra, és csak annyira, hogy a bárd lebillenjen a polcról. Röccsenve állt bele a hanyatt eső asszony homlokába, pont a két szeme közé. A halálsikoly pont olyan volt, mint a férjéé. Persze, hisz olyan egyformák voltak. Egyazon váltott ló Legyünk egyszerre két időben. 1968-ban és 1995-ben. Nagy a feladat, nagyobb... Két, egyenként másféle közelítés ez. Tandori Dezső Töredék Hamletnek című könyve jelent meg '68-ban, és most a Q.E.D. kiadónál '95-ben, másodszor. Az utóbbi időben számos tanulmány-próbálkozás jelent meg Tandori Dezső munkáiról, de többségükben mintha épp az élő közelítés lenne szűkmarkúra fogva, aminek a szerző is érezheti hiányát, ezért megteszi, hogy olykor ó ad „felvilágosítást". De milyen szépen és pontosan, mértékkel és finom ízléssel. Nem vagyunk ehhez hozzászokva. Nem igazán él ez bennünk, összébb húzzuk a szemöldökünket, ha arról hallunk, hogy egy szerzó saját müvét teszi elbeszéléssé, elbeszélhetővé. Igen, vegyük csak jónéven, a Mester tanít, ezt hihetjük, hogy szándéka nem több, mint az élet és az írás ilyen egyneműsége. Ezért hát pontosabb nem adható a két könyv között eltelt időről, illetve a két könyv viszonyáról, mint amit Tandori mondott róla: Akkor megírta, most pedig megéli a könyv verseit. Ám még többről szól a végén csatolt szerzői jegyzet, ami mintegy elémegy a kérdező okosságnak, s ez oly ritkán megélhető építkezést ad, hogy egyszeriben kedvünk támad elmenni mind a két időbe, s ugyanabba a versbe mindkét időt beleolvasni. Nem pusztán második kiadás: „...Minden közelítés már / önmagától tünékeny: mérték, / melyet mindig saját / változása teremt meg; oly síp, / mely csak saját hangjára szól -" A kötetet a Hommage című vers nyitja, amelyről Tandori azt Írja, hogy mikor elkészült vele, maga is beleborzongott, pokrócba csavarta magát és sírt. Olvasni sem érdemes másként. Podmaniczky Szilárd TÖREDÉK HAMLETNEK Q.E.D. Tandori Dezső Ki szedi össze váltott lovait, ha elhulltak, ki veszi a nyakába? ki teszi meg mégegyszer az utat értük, visszafelé, hiába? Kardél-nyargalásod két oldalán még kettészelve is ez állatok hozzád lassult múlásukkal bevárják, amig kidől utolsó hátasod: most még, nem deszka-földes-álruhásan, visszanézhetnél e hűlő vetésre hogy zokogás kockázzon koponyádban, kopogjon tört szemük dióverése.