Délmagyarország, 1995. december (85. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-23 / 301. szám

SZOMBAT, 1995. DEC. 23. DÉLMAGYAR ORSZÁG KARÁCSONY 9 3a0®8 mMéa A halör lánya O

tt laktak a halpálya mellett. Hatalmas, letarolt fekvőség, szögesdróttal bekerítve, mögötte a halak. Az őrök nagy, bőszárú csizmát, belegyűrt nadrágot hordtak, fölötte viharkabát, tölténytáska, gumibot. A puska előretartva, kibiztosítva, volt amelyikük feltűzte a szuronyt. A hegyoldalban bányászták a halat, külszíni fejtéssel. Tehetetlenül feküdtek egymás mellett, veszettül csillogott a pikkely. Ahol már elfogyott a hal, onnan kivájt gödrök, szétmart talaj, kirobbantott sziklatömbök néztek. A kibányászott halakat csillérek kísérték le a szögesdrót mögé, a halpályára, ahol mindegyik sorszámot kapott, amikor a csilléből kiemelték, és elengedték. Akik a legnagyobb számot adták, azok jutalmat kaptak. Számozónő volt a halőr lánya is. Kecsegtetőnek tartotta, hogy mi ketten, ahogyan ő mondta, összefogjunk. Ha én állnék az oldalán, akkor ő adná a legnagyobb számokat. Lenne rá lehetősége, fordította felém a tekintetét, és várakozóan nézett. A szolgálati sávházak lakásaiba a konyhaajtón volt bejárás, az udvarról, ahol forró nyári napokon diófa ontotta az árnyékot. Bent zöld konyhaszekrény, fölül üvegezett ajtajú polcokkal. Ott voltak a tányérok, a bögrék. Nyolc lapos tányér, nyolc mély. A konyhaszekrény mellett a falon tartály, a halőr hozta. A tartály fehér olajfestékkel volt befestve, vödörből lehetett teleönteni, rajta csap, alatta egy hokedlin lavór és mosdószappan. A konyhából a halbányára láttunk. Ha a halőr időt tudott szakítani rá, hogy naponta legalább egyszer meleg ételt egyen, és otthon vacsorázott, onnan is szemmel követte a kitermelést. Ha nagy ritkán esett, a halakat ponyvákkal kellett letakarni. Rohanva, nehogy mégis megázzanak. A halőr lánya világoskék kezeslábast, babos kendőt hordott, és alul is gumis, rózsaszín bugyit, mert levetkőzött már előttem. A csizmát mindig a konyhaajtó mellett hagyta, és amikor bejött, már egy csoszi volt a lábán. Olyan belelépő. Ma is kitettem magamért, mondta. Es elkezdett átöltözni otthoni ruhába, amelyben főzni is lehet. Ilyenkor azzal folytatta, hogy májat hoztam. Volt máj. A szezonmunkás Ukrajnából MM egállttottak egy pillanatra a határon, amikor MWm legutóbb Csapnál behatoltam Ukrajna kárpátaljai területére, s azt mondták, addig nem mehetek tovább, míg nem kötök életbiztosítást. Nem nagy ügy, egy ablaknál elvettek kétszáz forintot, és adtak egy nyugtát, amelyen rajta áll, hogy tizenötezer forint értékű kupon üti a markom, ha a független Ukrajnában elpatkolok. Nem nagy perspektíva, de saját polgárainak se kínál többet mostanság ez az ország. Belülre jutva megvásároltam a Szezonnije rabóti za rubezsom című, Kijevben megjelent könyv első kiadását. Magyarul ezt teszi a elme: Szezonmunkák külföldön. A könyvecske a munkalehetőségek szerint osztja föl a világ, de főleg Európa országait. Itáliába - az ukrán kiadó szerint - annak kell törekednie, aki régészeti ásatások munkálataival akar javítani anyagi helyzetén. A múzeumügy nagyon fóllendülőben lehet Európának azon a részén, mert a spanyolok, a franciák, a britek és Izrael állama mind ukrán feltárókról álmodozik. A régészeti ásatások után a gyümölcsszedés következik: málna, alma, körte, és sokféle zöldség. A mezei munkák testet-lelket edző rubrikáit nyelvtanítás követi. Végül is egy ilyen kiadvány igazán őszintén elárulja, hogy a „piac" az oktatómunkát a segédmunkák közé sorolja. Viszont a nyelvtanárnak, ha vállalkozik a kalandra, hogy kijevi oklevelével Angliába megy franciát tanítani, akkor nem kempingben kell laknia, mint az almaszedőnek, hanem szállását kollégiumban is megoldhatja. Ami egyébként nehezen hihető. Az angol kollégiumok eléggé zártak, és korántsem olcsóak. A nyelvtanítási lehetőségek után újra csökken a kvalifikáció szintje: a mindenféle mezei munkákhoz értő szakemberek munkalehetőségeit olvashatom oldalakon át. És eszembe jut egy londoni barátom, aki valamikor a háború után gyerekeskedett az angol vidéken. ahogy mi mondanánk, a vidéki Angliában, s állandó vándorlásban élt a család, mert ha az apa munkát kapott egy farmon, biztos, hogy két hét múlva megérkeztek az orosz feketemunkások, akik bármit sokkal olcsóbban elvállaltak. A család költözhetett odébb... Mit csinál a sokoldalú szezonmunkás télen? A könyvecske szerint síoktatónak megy Svájcba. Gyermeket felügyel egy udvarház csöndjében Skóciában... Természetesen az érdeklődő megtalálja a szükséges címeket is, és ha nem tud nyelvet, az sem gond - legalábbis addig, amíg oda nem ér. Hátul, a függelékben ugyanis kitűnően másolható levélmintákat talál: „Dear Sirs! Messieurs! Sehr geehrte Damen und Herren!" Már csak az nincs odaírva, hogy essóess, essóess... Magyarország egyébként egyszer se fordul elő az ajánlott országok között. Mégis úgy érezzük, mintha az összes kalandot és megélhetést kereső szomszédunk nálunk próbálkozna. II A szorongás szivárványszinei Gazsó L. Ferenc Zelei Miklóst kérdezi, Zelei pedig Gazsót Zelei: Azt hiszem, a nemzedékek még mindig nem néztek szembe azzal, hogy milyen lelki mérgezéseken estek át. (Fotó: Révész Róbert) Volt idő, amikor a magyar sajtóban közhelyesen röhögésztek azon a kollégák, hogy a Gazsó keresztneve a Zelei. Való igaz, a Magyar Hírlap szellemi ikerpálja egy időben nem csak riport- és dokumentumkötetet írt együtt, hanem még tudósítást is. Azután beütött a rendszerváltás a redakciókba is, a két úr hosszabb tájolásra adta fejét, s kikötöttek a DM szerkesztőségében. Zelei azóta is ebbe a kaptárba hordja mézét, Gazsó viszont visszazümmögött a fővárosba. Most épp a Magyar Hírlap helyettes főszerkesztője. Nos, az ikrek, lapunk kérésére, most leültek egymással - nekünk. Z. M.: - Ötvenöt decemberében történt, itt a Dózsában, ahova elsőbe jártam. Az akkori közoktatás szerencsétlen tanftónéninkkel karácsony előtt kötelezően elmondatta, hogy nincs Jézuska. Zúdult haza a sok fiú, nincs Jézuska, nincs Jézuska, anyuka, meg apuka díszíti fel a karácsonyfát... Mi köze volt ehhez az oktatásügynek? Úgy volt kitalálva a világ, hogy mindenkinek a máséban kellett járnia. Innen startol a mi korosztályunk. Ebből az iskolából. G. L. F: - És emiatt az iskola miatt haragszol a világra, még ma is? Z. M.: - Ismeretátadás helyett tiltásokkal volt teli az élet. Egy fölszámolt apáca tanított nyaranta hittanra. Az ő reggeltől estig imádságos világában Isten egy földhöz ragadt gondnok volt, a törött bögrék, a csúnya szavak és a jótettek felügyelője. Ott állt Isten a stelázsi mögött, és fülelt, bevalljuk-e a tányértörést. A pokol feneketlen kínjaihoz vezető út törött bögrefülekkel volt kirakva. Jótettekkel lehetett megparfümözni a kénkőszagú levegőt, amely a kicsorbított konyhaholmi fölött szállongott. Jótétemény volt például a virágöntözés, a fahordás, a gyümölcsszedés. És csak úgy később pottyant le a tantusz, hogy eme jócselekedeteket rendre annak a családnak az udvarán vittük véghez, amelynél a nővér szobát fogott ki magának. Szomorú történetek. Ma se értem, hogy a lakbérkiegészftést miért kellett mennyországi úti okmányokba csomagolni... G. L. F.: - Egy zavart korszakban az emberek megzavarodnak és zavaros dolgokat visznek véghez. Ma sincs másképp. Z. M.: - Nyári apácám azért volt, mert a faluban, ahová Szegedről költöztünk, a szüleim nem mertek hittanra járatni. Pedig talán jó lett volna. Katona Nándor volt ott a pap, lehet, hogy káplán. Ő volt az egyetlen tiszta tekintetű ember az egész faluban, hét-nyolcezer ember között... Rajta látszott, hogy nincs titka. Isten titka ugyanis nem titok. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan azt titkolja valaki, hogy hulla van a szekrényében, vagy mi annak a bankszámlának a száma, amelyre a lopott pénzt utalta át. Katonán az is látszott, hogy értelmiségi, ez sem kis dolog. Utána ő elkerült onnan, a rács mögött is időzött, az antiklerikális harc következtében. És hogy utána nem jártam hittanra, azt hiszem, jobb is. Egy pirospozsgás, körmösosztó tiszin át engedte Jézus magához a kisdedeket. Mesélték az osztálytársaim, milyen egészségeseket tudott ütni a vonalzóval vagy a tolltartóval. Nem volt ebben semmi különös. Nem szabad arra gondolni, hogy szadi lett volna, hogy élvezte volna, ha megütheti a gyerekeket. Beleillett ez az akkori körmösölő falusi iskola világába. Nem tudod a leckét? Durr! Csak hát. Isten emberétől, így utólag legalábbis, azt várnám el, hogy igenis lógjon ki a sorból. Egy olyan világba ne pászoljon bele. Meg egy ilyenbe se, amilyen most van. Továbbá abba se, ami kilencven és kilencvennégy között volt. G. L. F.: - Gyerekkorunkban sok múlott azon, hogy ki mennyire tudott elkülönülni, a játék kis külön világainak építésével bújóhelyeket csinálni, ahol a felnőtt világ ellenében menedéket talált. Ebben nagyon nagyok az évjáratok közti különbségek. Aki például ötvenhat után kezdett iskolába járni, annak jóval több lehetősége volt erre. Z. M.: - Én állandóan a szó szoros értelmében vett játékteremért küzdöttem. Amelyet nem a játékban, hanem az olvasásban találtam volna meg. Mindig a könyvesbolt kirakata előtt vadásztam. Annál szebb kirakat már csak egy volt a faluban, a koporsósé. Nagy, sötétbarna gazdakoporsók, amelyek még az önállóbb paraszti világ emlékeit őrizték. Például búzaszemmel beszórva. Kék, fehér babakoporsók. Aztán, ha jól emlékszem, beezüstözött, rézzel kivert rózsaszín koporsók a nagylányoknak. Mintha folyton csak hullottunk volna, pedig nem. És csipkés szemfedők, gyertyák, aranyozott állványok, az udvaron hátul az üveghintó. Igazi mesevilág. G. L. F.: - Megfelelő díszlet a halottkultuszra épülő diktatúrához, amely legitimitását többek között Lenin kivilágított hullájához vezette vissza. Z. M.: - Megjegyzem, a koporsós maszek volt. G. L. F.: - Térjünk viszsza a könyvesbolt kirakata elé. Z. M.: - Vettem 1960ban egy vékonyka kötetet: „Kriveljov: Az evangéliumi legendákról". Elég butácska könyv, a Bibliát a sci-fihez sorolja, utolsó bekezdése például így hangzik: „Az evangéliumok - mint a többi szent könyvek - az embereket a nem létező, túlvilági élet felé irányítják, és letérttik őket a reális, valóságon nyugvó élet építésének útjáról. Egyedül a tudomány, a marxista-leninista elmélet világttja meg az emberek számára a jobb élet felé vezető utat." Na, én olvasgattam ezt a könyvet, borítójának színe mintha a pokol bűnös izzását imitálná, apám meglátta nálam, megnézte, azt mondta, hogy az én fiam ilyen könyvet nem olvas, és magával vitte. De hogy miért nem olvas, azt nem mondta. Azt se, hogy ellenben mit olvas. De ami a legjobb lett volna, azt se mondta, ha mégis ezt akarom olvasni, akkor hogyan olvassam. Mert ő se tudta, szegény. A halála után találtam meg ezt a könyvet a fiókjában, amikor a családi iratokat válogattam. Az iskolában másféle könyveket szedtek el. Ott másról hallgattak, és ha megszólaltak, mást hazudtak. Akár egyetlen napon is többfélét kellett hazudni, attól függően, hogy épp hol volt az ember, s közben érezni az ezzel járó félelmet. G. L. F.: - És mára megszőve a szorongásoknak az a hálója, amelyből nagyon nehéz kiszabadulni azoknak az embereknek, akik ebben a környezetben kiskorúskodtak a hajuk szürküléséig. Ha megpróbálnám elkezdeni összeállítani a szorongások színképét, akkor első helyre a zöld szorongást tenném: szorongást a természet pusztulása miatt. A vörös szorongás a háborús szorongás. Véget ért a hidegháború, amely egyensúlyt tartott a világban. Ma lobognak a lokális tüzek. Sasliksütés, barbecue... Vagyis a tüzeket körülállják keletről, nyugatról, s tartják a pecsenyéjüket. Mindenki láthatja, mire számíthat, ha a tűz átterjed. A fekete szorongás a szociális félelem, a kenyérgond, a létbizonytalanság, a nem tervezhető jövő. A sárga szorongás a hipochondriák világa. Biztos rákom lesz. Aids.-t kapok. A szürke szorongás a bizonytalan lebegés, az az állapot, amely mindig megtalálja, hogy mitől szoronghat. Z. M.: - Tessék, a szorongás szivárványszínei. Bárki folytathatja, s amíg foglalatoskodik, talán addig sem szorong. G. L. F.: - Amikor II. János Pál megválasztása után fölszállt a fehér füst, a világ elé lépő új pápa ezekkel a szavakkal fordult az emberekhez: ne féljetek... A mesterségesen hitetlenftett, ideátlanttott és elszegényített társadalmakban ezeknek a szavaknak csekély termőtalaj jut. Amikor te gyerekkorodban a Biblia ellen írt szovjet könyvet olvastad, olvastad-e egyúttal a Bibliát is? Z. M.: - Különös módon ismerkedtem meg az első bibliai szövegekkel, gyerekkoromban ugyanis, egészen gyerek voltam még, nyolc, kilenc éves, Ady Endre verseit hamarabb olvastam, mint a Bibliát. Elég 'vad befogadó' lehettem, mert nem tettem különbséget Ady és a Vulgata szövege között. Ha ma ellenőrzöm ezt az akkori olvasási módot, egészen izgalmas új összefüggések születnek. Az egyik vers utolsó strófája és a következő bibliai mottója például ezt adja ki: „Adja meg az Isten, / Mit adni nem szokott, / Száz bús vasárnap helyett / Sok, víg hétköznapot, / Adja meg az Isten. 'Jaj a pásztoroknak, kik elvesztik és elszaggatják az én mezőmnek juhait, azt mondja az úr... Én uram... én pedig nem utáltam meg a te utánad való pásztorságot és a háborúságnak napjait nem kívántam, te tudod: ami az én számból kijött, te előtted volt...' 'Te előtted volt' mindig szálló, (Sokszor síró s néha riszáló / Szegény szava az embereknek: / Ha sohse szerettél: szeress meg." Tessék, egy új szöveg, Adyból meg a Bibliából. Lehet hasonlóakat összeolvasni, a szabadalom ingyenes. De a Bibliát csak jóval később kezdtem olvasni. Nem gyerekkoromban. Arról a világról, amelyben én voltam gyerek, azt gondolom, hogy nem volt felkészülve arra, hogy gyerekei vannak. Semmiféle szellemi útmutatást nem tudtak adni. Se a szülők, se az iskola, se a tágabb társadalmi környezet. Jobb lett volna talán disznókat tenyészteni helyettünk, például. Milyen jó avantgard filmet lehetne forgatni arról az időről, az ötvenes, hatvanas évekről van szó, ilyen szürrealista képsorokat, hogy negyvenhárom disznó - ennyi volt az osztálylétszámunk - ül a padokban, és üvölti, hogy egyszer kilenc kilenc, kétszer kilenc tizennyolc, így végig, aztán elölről. Kétszáz vörös nyakkendős disznó, ennyien lehettünk az úttörőcsapatban, áll a lobogó zászlók alatt, és harsogja az amúri partizánokat. Egy kis fürdőnadrágos konda ül a kerítés rácsa mögött a Balaton-parton a kánikulában, sóvárogva nézi a vizet, és nem mehet bele... Ezt az utóbbit hfvták gyermeküdültetésnek. Soha nem nyaraltam például a szüleimmel. Arra ugye nem volt pénz, hogy saját fedezetből elmenjünk, az elosztás pedig úgy működött, hogy mindenki kizárólag külön kapott. Azt hiszem, szándékos gazemberség volt ez. Legalábbis az elején. Hogy az a két hét se maradjon ki az ideológiai nevelésből. Aztán meg úgy maradt. Szomorú. Azt hiszem, a nemzedékek még mindig nem néztek szembe azzal, hogy milyen lelki mérgezéseken estek át. Nem is tudom, hogy elvárható-e bárkitől ez az önélveboncolás? Pedig a mai felnőttek teljesítményében, lelki krachjaiban benne van ez a múlt. Jobb volna fölleltározni. G. L. F.: - Még most is, negyvenhét éves korodban is haragszol a világra, mert nem Floridában vagy Svájcban születtél a health and beauty milliomosának, hanem Magyarországon csúnya, egészségkárosult szegénynek? Mint annyi millióan? A tehetetlen düh kiírásának addig volt értelme, amfg tartott a múlt rendszer. Mert a leglényegesebbre azzal is rá lehetett mutatni: látjátok, nem megy, semmi se megy, és ez az, ami miatt nem megy. De megváltozott a helyzet. A dolgokat meg lehet fogalmazni konkrétan. Mindent a nevén lehet nevezni, nem kell szóképekben rejtőzködni. Nem kellene a sorok között bujdosnia se írónak, se olvasónak, mert hátha nem találkoznak. A közvetlen beszéd, a világhoz való közvetlen viszony, a közvetlen kapcsolatok egyszerű módozataihoz kellene visszatalálni.