Délmagyarország, 1995. október (85. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-31 / 255. szám
• Hagyományaink Halottak napja Időseink ajkán máig a küzdő egyház ünnepélyes megemlékezése a szenvedő egyházról. Mások szavával: Leikök napja. Temetőink valamikor körülölelték egyegy település templomát. Napjainkban csak kevés ilyen, zárt helyen lévő temetőnk van, Szegeden például a Dugonics sirját is megőrző Dugonics-temető. Általánosabb, hogy a települések szélén vannak a temetkezés, illetve a halottainkra való tárgyias emlékezés helyei. Ezek körül van az évfordulók, illetőleg a halottak napja rituáléja, mely időkben gyertyákat égetnek, újabban virágokat helyeznek el a túlélő hozzátartozók. Népünk halállal kapcsolatos hagyományairól Bálint Sándor több művében is ír, amelyek közül ki kell emelnünk a Sacra Hungáriát, az Ünnepi kalendáriumot, a Szegedi Szótárt, illetve a Szögedi nemzet vonatkozó részleteit. A század elején még szokásban volt, hogy halottak napja előtt, mindenszentek napján fonott kőtteskalácsot sütöttek azok, akiknek már volt halottjuk. Halottak napján megálltak a koldusok, a helység szegényei a temetőkapunál, és ott kapták meg adagjaikat: a kalács mellett olykor zsírt, babot, kölest, kenyeret, sőt akinek szőleje volt, attól bort is. Idős tápaiaktól még magunk is hallottuk: „Akkó sült az a kúdústuborék, olyan cúkorozott briós féle kalács." „A koldusnak szánt kalács, alamizsna a halott megvendégelésének módosult, keresztény változata" - frja Bálint Sándor. Gyermekkorunkra emlékezve idézzük, hogy halottak napja vigíliáján (mindenszentek estéjén) az esti Úrangyalát követően az asztalon gyertyákat gyújtott az édesanyám. Együtt mondtuk el az olvasót, közben néztük, mekkora lánggal ég az előttünk lévő gyertyaszál. Ugyanis azt mondották jó eleink, hogy akié hosszú lánggal ég, az hosszút, akié pedig röviddel, az rövidet él. Persze, mindezt mintegy intelemként a jó, illetőleg rossz magaviseletünkkel is összekapcsolták. Falusi népünk már mindenszentek napjának délutánján sem dolgozott a földben. Természetesen halottak napján sem. Aki mégis - netán szántott, „... az főhasigati a halottakat, annak hóttetöm keletközött a testin". (A hóttetem viszketeges bőrbetegség neve volt.) Alig kétszáz esztendővel ezelőtt a rokonok csak gyertyákat égettek a siroknál. A virágzás újkeletű szokás, amely immáron teljesen hozzánőtt a kegyeleti emlékezéshez. A régi ásotthalmiak halottak napjának éjszakáján asztalt terítettek, hogyha hazatérnének a család halottai, ne éhezzenek. Rég elhalt tápaiaktól hallottuk, hogy „Szokásba vót itten az ötetés. Én is vittem az uramnak mákos tésztát, odatöttem tálba a sírjára, mert életibe nagyon szerette." Ugyancsak Tápén tapasztalhatjuk, még napjainkban is, hogy a régi temetőben álló Kármelhegyi Boldogasszony tiszteletére fölszenteli kápolnában idősek és fiatalok imádkoznak, hogy a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek könnyebbségük, bűnbocsánatuk legyen. Szegedről is járnak oda. Halottak napi megemlékezésre nem csak a temetőkben találkoznak a hozzátartozók. Gyertyát égetnek a világháborús emlékhelyeknél, emlékeztető kopjafáknál, és mindenütt, ahol valaki életét vesztette. Nagyobb utak mentén, sajnos, egyre szaporodnak a koszorúval jelt adó fák, villanypóznák, mint ahogyan felkiáltójelek a borzalmas háborúkat idéző névsorok. Érettük is égnek ilyenkor a gyertyák, érettük is hullnak a fájdalom emlékkönnyei, mert ők az értelmetlen halál áldozatai, Istenem, hányadszor már. Ezen a napon, legalább ezen álljunk meg egy pillanatra, és gondoljunk azokra, akik már nem köszönhetnek vissza nékünk, és arra, hogy légyen bármilyen jó és gazdag a földi életünk, egy nagy igazsággal nékünk is előbb-utóbb számolnunk kell: halni születtünk. És ne legyen mindegy, hogy nagy ajándékunkat, az Életet miként éljük meg. Legyen ez mindannyiónk számára halottak napi üzenet. M). Lele József Történetünk igen szép múltra tekinthet vissza. A kezdet kezdete, s minden bajok okozója egy harminc évvel ezelőtti döntés, mely a mai napig is meghatározza több> mint harminc újszegedi telek sorsát a Fő fasoron és környékén. A harminc évvel ezelőtti koncepció - melyet építészek és egyetemi vezetők bizonygattak - az volt, hogy erre a területre egyetemi várost kell építeni, vagyis kollégiumokat. A dolog ellen akkoriban az volt a legfőbb kifogás, hogy a régi híd nem bírná el a több ezer diák napi vonulását. Ami a híd teherbíró képességét illeti, ez a feltevés mostanra beigazolódott. Az egyetemek előjoga mégis fennmaradt, vagyis csak a JATE, illetve a SZOTE engedélyével lehetett építkezni rá, s kizárólag közüzemeket. A határozat értelmében az építési osztály csak egyetemi jóváhagyással adta ki az engedélyt. S így ment ez hosszú ideig, a lakók, illetve tulajdonosok pedig csak az épületek állagmegóvását láthatták el. Vagyis annyit tehettek, ami éppen elég volt a házak összeomlásának elkerülésére. Közben természetesen cserélődtek a tulajdonosok. Az eredeti tulajdonosok gyermekükre, azok pedig az unokákra hagyták a parlagon lévő telkeket, a máladozó vakolatú, rogyadozó házakat. Aki nagyon harcias volt, hosszas küzdelemben felújításra engedélyt kapott, de íme a másik véglet - volt, aki öngyilkos lett a reménytelen állapot miatt. Akadtak azonban olyanok, akik felvállalták az érdekeltek képviseletét. Közéjük tartozik Krajkó Gyula, aki még aláírásgyűjtést is szervezett - természetesen eredménytelenül. A rendszerváltást követően megint bizakodtak, majd gyorsan rájöttek, itt bizony nem várható előrelépés. Tavaly nyáron a JATE akkori rektora, Csirik János a közgyűlés előtt ígéretet tett: a jövó évezred elejéig megvásárolja a telkeket az egyetem. Az újszegediek (akiket ráadásul erről a közgyűlésről ki is • A Fő fasori • Volt, aki az öngyilkosságba menekült • A magántulajdon meggyalázása? Milliós parlagok Hihetetlen, de ez a telek is nagyon sokat ér(ne)... (Fotó: Karnok Csaba) Nem kell mondanunk, hogy ez a terület Szeged frekventált része, minden szempontból kiváló adottságokkal rendelkezik. Ennek megfelelően az érintett telkek (csak a telkek!) értéke milliós, sőt, tízmilliós nagyságrendű. A tulajdonosok azonban 20 forintért sem tudják eladni birtokukat, mert nem lehet - csak bizonyos szúk körben - építkezni rá. küldtek) nem hittek neki, sőt, fel is tették neki a kérdést, miért ígér olyat, amiről ő is tudja, hogy lehetetlen. Telekvásárlás nem történt, a Fő fasor 34-36. szám alatt például egy „rengeteg" található, egy gazos, szemetes terület. Egyedül a csövesek örülnek neki, mert nyáron itt húzhatják meg magukat. S elmondhatják: Szeged legjobb részén laknak. A história valódi kárvallottjai, a tulajdonosok nevében Krajkó Gyula fogalmazta meg a kívánságukat: - Vagy szabadítsák fel a tilalom alól a telkeket, vagy adjanak megfelelő csereingatlant, vagy pedig vásárolják meg a tulajdont napi áron. Az ígéretekből annyi valósult meg, hogy két telket tavaly mentesítettek, de ez csepp a tengerben. Kárpótlást csak azok kaphatnak, akik legalább 1964 óta eredeti tulajdonosok. Itt pedig a legtöbben örököstől örököltek. Véleményem szerint ez a magántulajdon meggyalázása. A tulajdonosok most már akár tüntetni is hajlandóak lennének... A dolog aktualitást kapott azzal, hogy híreink szerint a József Attila Tudományegyetem lemondott a telkek túlnyomó része fölötti rendelkezési jogról. A lakók várják, mikor tűzi végre napirendre a közgyűlés ezt az témát, vagy pedig azt szeretnék tudni, miért altatják még mindig az ügyet... Egy biztos: a Fő fasori telkekről még olvashatnak a Délmagyarországban. Arató László • Véleményem szerint Közöny és figyelmesség Rigó Balázs a napokban a következő észrevételét és kérdését juttatta el szerkesztőségünkbe: „A Délmagyarország 1995 október 20-i számában a Polgármester úr kéréssel fordult Szeged város közintézményeihez, vállalataihoz, cégeihez, lakóközösségeihez és minden polgárához, hogy az események méltó megünnepléséhez a házak fellobogózásával járuljanak hozzá. Amint láttuk, csak kevesen teljesítették a kérést. Nem úgy, mint Budapesten, ahol még október 24-én a délelőtti órákban is sok helyen lengette a szél a nemzeti lobogónkat. Sőt, a Nagykörúton több helyen az úttest fölött, a házak magasságában nagyméretű lobogók voltak láthatók. Szegeden miért volt ez a közöny?" A tápaiak nevében juttatta el levelét Tükrünkbe ifi. Lele József: „Rohanó világunkban azt hihetnők, hogy mindannyian rabjai, fertőzöttéi vagyunk a másokkal való nem törődés szellemének. Ritkán ugyan, de megtapasztaljuk ennek az ellenkezőjét is: olykor a szelídség, és a másik emberre tekintete is jelen van. Most még talán az előbbiek vannak többen, de hiszem, hogy az utóbbiak szaporodnak majd, az előbbiek meg, adja Isten, fogyatkoznak. A napokban szinte meghatódtak a tápaiak, amikor az Etelka sorról kikanyarodó trolibusz megvárta a Tápéról érkező, tömött autóbuszt, és azt is, hogy - nyargalvást ugyan,de - a Belvárosba igyekvők átszálljanak. Ráadásul a csengő sem szólt, ami ugyebár arra hivatott, hogy „Vigyázz, az ajtók záródnak!", mellesleg pedig sürgessék a felszállókat. „Végre egy sofőr, aki tudja, hogy a troli is az utasokért van." Hát igen, meg a többi is tudja ezt, dehát nem mindegyik figyelmes. És attól még nem rosszak! Minden esetre magam is gyakran tapasztalom, hogy sok a sofór, akár trolin, akár autóbuszon, akik tudják, érzik, jobb a dicséretet hallani, mint az átkozódást elviselni; és csak rajtuk áll, melyik jut nékik. A fönt jelzett esetben piros színű troli várt meg bennünket, száma szerint 500-as, és 1995 október 19-ét, reggel 7.55-öt Irtunk. Köszönjük!" Itt látszólag minden békés és nyugodt Felújításra csak a „harciasabbak" kaptak engedélyt