Délmagyarország, 1995. október (85. évfolyam, 231-255. szám)

1995-10-21 / 248. szám

• ' ' - • ' ' - •• • • • ' • •- ... 12 ÜNNEP DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1995. OKT. 21. Jószerével ezek az Írott források nyújtanak első kézből támpontot a helytörténeti kutatás számára az események feltárásához. A sodrásukban készült, publicisztikai jellegű írásokat áttekintve, szembeötlő ellentmondásokba és pontatlanságokba ütközik a kutató; s a kép még zavarosabb lesz, ha azokat a később keletkezett Írásokat is szemügyre veszszük, amelyek már a tudatos hamisítás és félrevezetés szándékával íródtak a forradalom leverése után. Ilyen pl. Nagy István cikksorozata, mely 1957 elejétől jelent meg folytatásokban szintén a Délmagyarországban, Feljegyzések a szegedi ellenforradalom napjairól címen. Ennek 1957. március 10-i részlete - a maga torzító módján teljességgel az október 24-i cikkból merít adatokat. Lényegében ezt teszi Bárdos Pál is az 1962ben kiadott Zűrzavar és az 1981es A második évtized cfmű dokumentum jellegű életrajzi regényében. Az 1989-es fordulat óta megjelent írások, visszaemlékezések vagy krónikák (amilyen pl. Marosvári Attila A forradalom kronológiája ctmű, a Szeged 1993. októberi számában megjelent eseménynaptára) immár teljes jóhiszeműséggel ugyancsak felhasználják forrásként a forradalom napjaiban megjelent Írásokat, s többnyire megismétlik a pontatlanságokat. • Engedtessék meg, hogy itt, mint a 23-i események szemtanúja és résztvevője, megpróbáljam szembesíteni emlékeimet a jelzett Írásokkal. Magam ellenőrzése végett két - szintén résztvevő - társam emlékezetére is támaszkodom, akikkel végig együtt voltam a tüntetéseken. Mindezzel talán sikerül újabb támpontot adni az események hitelességét feltárni óhajtó helytörténetnek. • Elöljáróban le kell (rnom, hogy a nevezetes esemény valamennyi eddig lefrt - és általam ismert krónikájáról úgy vélem, hogy szerzőik közül senki sem volt végig szemtanúja, illetve résztvevője a felvonulásoknak, tüntetéseknek, s ezért nem tudtak pontos és hiteles leírást adni róluk. Mindenekelőtt vegyük számba az események fontosabb szakaszait: 1. A pesti felvonulás hírére az esti órákban diákok sereglenek a Dóm téren. 2. A Klauzál térre vonulnak számuk mintegy kétezer -, ott szavalatok és beszédek hangzanak el. 3. A tömeg a Széchenyi téren át a Vörösmarty utca felől a színházhoz vonul. 4. A színház erkélyéről szaval Bicskey Károly, és felhívás hangzik el, hogy ki kell menni az üzemekbe. 5. A tömeg a Kossuth Lajos sugárúton a Konzervgyárig, onnan a Szegedi Kenderfonóig vonul, majd visszatér a Klauzál térre. 6. A Klauzál téren éjfél körül feloszlik a tüntető menet. Ez történt tehát Szegeden 1956. október 23-án kb. este 6 órától éjjel 12-ig. Most kissé részletesebben személyes emlékeim alapján - a tüntetés egyes szakaszairól. Október 23-án akkor csatlakoztam a menethez, amikor a Széchenyi tér végén a Vörösmarty utca felé haladtak. A hangszórón (mely a tanácsházán lehetett) éppen Gerő beszédét közvetítették. (A beszédet közölte a Délmagyarország október 24-i száma.) Harminckilenc év távolából is visszhangoznak bennem a fenyegető szavak: elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni ... ez a tüntetés nem ingatja meg (pártunk vezetését) abban az elhatározásában, hogy tovább haladjon a szocialista demokratizmus fejlesztése útján..." A beszéd emlékszem - még jobban felpaprikázta az amúgy is tomboló tömeget, s az addig hangoztatott jelszavak mellett felerősödött a „Vesszen Gerj5!" ütemes kiáltozása. Ekkor vettek észre a felvonuAz 1956. október 23-i szegedi felvonulás és tüntetés leírása már másnap, a Délmagyarország 24-i számában megjelent Tüntető felvonulás Szegeden címen. A forradalmi napokban, október 25-én a Beszélgetés Bicskey Károllyal\ a Szegedi Nemzeti Színház művészével készült interjú szintén utal az eseményekre/ majd a Szeged Népe (ez lett a Délmagyarország neve egy időre) november 4-i száma A Szegedi Nemzeti Színház a forradalom bölcsőjénél címen ír a színházban történtekről. Szeged, 1956. október 23. lók között menetelő ismerőseim, s nevemet kiáltozva bevontak maguk közé. A fergeteges hangulat, a felvonulás szfnes, mozgalmas kavalkádja annyira lenyűgözött, hogy mindmáig felejthetetlen élménye maradt életemnek. A menet - ma sem tudom, miért - a színház főbejárata felé kanyarodott. Azt sem tudom felidézni, hogy égtek-e már akkor az utcai fények, de - közvetlen társaimon kívül - jól emlékszem néhány jövő-menő ismerősre: Suki Bélára, Fenyvesi Istvánra. A színház előtt az addig szorosan együttvonuló tömeg - nemcsak diákok - szétszóródott, s hosszú percekig mintha valami tanácstalanság lett volna úrrá az embereken. Csak feltételezem, néhányan bementek a színházba, s ott tárgyaltak a színháziakkal. Tény - s ezt láttuk mi, várakozók, a színház előtt -, hogy valószínűleg az első felvonás végén, úgy 9 óra tájt jelmezes színészek léptek ki az erkélyre. (A Szent Johanna c. Shaw-darab ment éppen.) A várakozás kfnosan hosszú ideje után, amikor úgy tűnt, hogy a tömeg dolgavégezetlenül szétoszlik, roppant hatásos volt a színészek s rajtuk kívül még mások megjelenése, akik - mint a másnapi cikk megírta - valóban szóltak a tömeghez. Azt sajnos már nem tudom felidézni, hányan szóltak, s mit mondtak. Az említett másnapi Délmagyarország és a 4-i Szeged Népe két nevet említ, Bicskey Károlyét és Boros Jánosét. Bicskeyre, mint neves színészre, jól emlékszem. Ő valóban szavalt akkor az erkélyen. A cikkek szerint a Nemzeti dalt mondta el. Emlékezetem szerint - bár az lehet csalóka - az erkélyről akkor a Szózat hangzott el. A másnapi cikk közlését nem lehet perdöntőnek tekinteni, mert - mint ahogy a továbbiakban kiderül - hemzseg a pontatlanságoktól. Valószínű, hogy írója lapzárta előtt sebtiben összekapkodott értesülésekből állította össze. A november 4-i cikk ugyan A Szegedi Nemzeti Színház a forradalom bölcsőjénél cfmmel - tlz nappal később megismétli, hogy Bicskey az erkélyről a Nemzeti dalt szavalta, de - emlékezetemmel összevetve - tartalmaz más pontatlanságot. Azt írja: „Az előadás után ... a színház művészei és dolgozói égő fáklyák fénye mellett csatlakoztak a Kossuthszobornál várakozók sűrű soraihoz ... s Bicskey Károly a Kossuth-emlékmű talapzatán Szózattal köszöntötte Szeged város polgárait, a forradalmat a szívükben hordó fiatalokat és a fiatalokká lett felnőtteket. Éjjel 12 óra volt, a tizenkettedik óra, mely az éveken át felgyülemlett szennyet és mocskot elsöpörte a város boldogulása elől is, hiába törtettek át az utcán másnap a tankok százai. Bicskey Károly és Boros János mellett Kaló Flórián és a többiek léptek a nép elé..." Ezt a cikket valószínűleg nem szemtanú frta, vagy legalábbis nem olyan, akinek erénye a pontosság. A színháziak ugyanis 23án éjjel 12 órakor nem csatlakozhattak a tüntetőkhöz, mert a Klauzál téren akkortájt már senki sem volt. (Hogy miért, az később válik érthetővé.) Egyébként a cikk itt már három színész nevét említi. Ám három színész nem szavalhatott két verset úgy, hogy Bicskey mind a kettőt elszavalta! A 24-i cikk szerint - mely a pontatlanság forrása „Bicskey Károly ismét elszavalta a Szózatot és a Nemzeti dalt szinte együtt a tömeggel." Érdekes mozzanat még, hogy a Délmagyarország október 25-i számában Beszélgetés Bicskey Károllyal címen interjú jelent meg. A cikk hangneméből érezni, hogy helyi pártutasításra készült. (A cikk alatti cím: Statáriális bíráskodást rendelt el a Minisztertanács) így kezdődik: „Szerdán (24én!) a délutáni órákban felkerestük Bicskey Károly Jászai Maridijas színészt, akivel kedden este együtt menetelhettünk Szegeden a békésen felvonuló egyetemi hallgatók és diákok tömött soraiban -, hogy nyilatkozzon a budapesti provokatív fegyveres eseményekről!" Ez átlátszó valótlanság, hiszen Bicskey a Szent Johanna egyik főszerepét alakította, az előadás első szünetében, 8 óra után jött ki a színház erkélyére szavalni, tehát semmiképpen nem vonulhatott az egyetemi hallgatók tömött soraiban. Az újságíró szerint azonban Bicskey mást is mond: „Amikor kedden este elszavaltam a Kossuth-emlékműnél a Szózatot, akkor arra gondoltam elsősorban, hogy a magyarság ügyéért nekünk párttagoknak és pártonkfvülieknek egységesen kell helytállnunk, hogy sorainkat és jogos követeléseinket ne zavarhassák meg a gyilkos szándékú provokátorok." Az interjúból itt bennünket Bicskeynek az a mondata érdekel, hogy este a Kossuth-emlékműnél szavalta el a Szózatot. Ez azonban nem egyezik más beszámolókkal, hogy ti. éjjel szavalta el a Szózatot. Az interjúan Bicskey nem szól arról sem, hogy a színház erkélyéről mondta volna el a Szózatot vagy a Nemzeti dalt. Egy nappal később Bicskey Károly ne emlékezne arra, hogy mikor, hol és mit szavalt! Az interjú minden bizonnyal úgy készült, hogy az újságíró nyilván nem vette magnóra a színész szavait, hanem jegyzeteiből kent le egy megrendelt cikket a pártbizottság utasításának megfelelően. Ezért vannak benne feltűnő ellentmondások. Mindent egybevetve - emlékezetemet és akkori társaimat segítségül hfva - ma teljes bizonyossággal csupán az állítható, hogy 23-án este a színház erkélyéről Bicskey Károly szavalata hangzott el. A beszámolók alapján nem dönthetó el, hogy a Szózat-e, vagy a Nemzeti dal. A cikkek azért ellentmondásosak, mert Íróik nyilvánvalóan nem voltak részesei az eseményeknek. Másrészt pedig az események akkor rendkívüli módon felgyorsultak, így pl. igaz, hogy 24-én este a szegedi kendergyárnál tűzoltók fecskendőkkel „segítették" a diáktüntetők feloszlatását. Tehát kétségtelen, hogy tömegek vettek részt a tüntetéseken már 24-dikétől kezdve. A Klauzál téren, a Széchenyi téren azokban a napokban óriási sokaság hullámzott; többször énekelték a Himnuszt és szavaltak színészek. Ismert az a kép, hogy Kaló Flórián a Kossuth-szobor előtt - hatalmas Kossuth-címer és Petőfi-kép mellett - szaval. Ez viszont nem 23-án volt, hanem az ezután következő napok valamelyikén. Bicskey Károly végül is elszavalhatta volna a Szózatot - ahogy az interjú rögzíti - 23-án éjfél körül a Kossuth-szobornál, de az egyéb beszámolók annyi ellentmondást tartalmaznak, hogy ezt a lehetőséget én itt sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Teljes bizonyossággal mondhatom viszont a következőket. Miután a tömeg a színház előtt Bicskey szavalatát meghallgatta: az erkélyről elhangzott felhívásra (Ki kell menni az üzemekbe!), rendezett sorokban megindult a Vörösmarty utcán a Kossuth Lajos sugárút, a rókusi állomás irányába. Ekkor még igen nagy volt a jelenlévők száma. Mi, akik úgy a menet közepén haladtunk, nem láttuk sem az elejét, sem a végét. Harsogtak a jelszavak: „Kossuth címert akarunk!", „Tovább mint a lengyelek!", „Nagy Imrét a kormányba!", „Vesszen Gerő!" Tény - s ez az egész tüntetés visszafogottságára mutat -, hogy a később felkapott „Ruszkik, haza!" jelszó ekkor még egyszer sem hangzott el. Az említett október 24-i cikk a továbbiakban ezt írja: „A Kossuth Lajos sugárúton két katonai teherautóval találkoztak a felvonulók." Élénken emlékszem, hogy a nagykörút és a Kossuth Lajos sugárút kereszteződésében jobbról valóban látható volt két, katonákkal megrakott teherautó. Ekkor végigfutott a meneten a hír: „Ávósok vannak a teherautókon." Előttem van a kép, hogy a postaépületnél vesztegeltek; tehát nem húzódtak be mellékutcákba helyet adni a felvonulóknak - ahogy a cikk álHtja. A tányérsapkás tisztek a járművek mellett álltak. Mintha zöld (határőr) ávósok lettek volna. Egy biztos: igen tanácstalannak tűntek, s jelenlétük - az ávó félelmetes híre miatt - fenyegető tolt. A cikk így folytatódik: „A közkórház előtt némán vonultak." Fentebb azt is megemlíti, hét zászlót vittek a menet élén. (Itt a pontos szám a gyanús.) Tény, hogy a közkórház oldalán vonultunk el, innen a Ruhagyár sötét kerítése mellett haladtunk tovább. Itt - emlékezetem szerint - nem állt meg a menet, de feltűnt, hogy onnan nem jött ki senki a felvonulókhoz. Ézután mentünk ki a Konzervgyárhoz. Innét mintha a Közlekedési Vállalathoz is átment volna egy csoport. Ekkor - 10 óra tájt - lehetett a műszakváltás, mert mikor a kerítésre kapasazkodva harcias kiáltozás kezdődött - „Ha magyar vagy, állj közénk!" -, valóban csatlakoztak munkások a tüntetőkhöz, de semmi esetre sem tömegesen. Majd a Mars téren a Csillag börtön mellett a Rigó utcához tartottunk, s onnét közelítettük meg a Kendergyárat. Valószínűtlennek tartom, hogy az élen haladók, elszakadva tőlünk, a kenderfonó főbejáratához vonultak volna, hiszen mi őket követtük. Az viszont lehetséges, hogy míg a többség, a Rigó utca felől az ablakokon át csatlakozásra biztatta a bentlévőket, elölről, a menetből valakik bemehettek a főkapun. Ezt én nem láttam. Mi ott mint a tüntető ifjúság zöme - csak várakoztunk, illetve figyeltük a bent dolgozókat, akik közül néhányan kíváncsiskodva az ablakhoz jöttek, de a munkát nem hagyták abba. Innen vonultunk vissza - valószínűleg a Gutenberg utcán át alaposan megfogyatkozva a Klauzál térre. A fenti tényekkel szemben a Délmagyarország 24-i írása a következőket tartalmazza: „Miután a Körkórház előtt némán elvonultak, először a Szegedi Kenderfonógyár előtt álltak meg. Diákküldöttség ment be a gyárba. Minden üzemrészből tíz ember kijött fogadni a felvonulókat. A kaput megnyitották. Az első sorok 5 méterre bemehettek a gyárba, ahol ismét elhangzott a munkásdiákszövetség jelszó." Mindebből egy szó sem igaz. Mint fentebb leírtam, nem a Kendergyár felé kanyarodott el a tüntető menet a nagykörúton, hanem a közkórház mellett a rókusi állomás felé a Konzervgyárhoz tartott. Miért is ment volna a közkórház mellett, ha a kendergyárhoz kívánt eljutni! De nem igaz az sem, hogy 10-10 ember jött ki fogadni a tüntetőket. Könnyű belátni: ehhez bent az üzemben a részlegek képviselőiből meg kellett volna szervezni előre a fogadóbizottságot. Ilyen előkészületre az események sodrásában nem volt idő, s ha mégis szervezkedtek volna, erről mi, akik ott voltunk, tudomást szereztünk volna. Egyébként jellemző a tények összezavarására az, ahogy ezt a „kendergyári kitérőt" a Délmagyarország 1957. március 10-i számában Nagy István (Feljegyzések a szegedi ellenforradalom napjaiból) lefrja: „Miután a Klauzál téren belefáradtak annak ismételgetésébe, hogy „Rabok tovább nem leszünk", a háttérben sunyító erők este 10 óra előtt elindították a diákokat az üzemekbe, hogy a munkásokat is kivonultassák az utcára. Több zászlót vittek a menet élén, de vörös zászlót, amely annyi dicsőséges szabadságharcra emlékeztet, még véletlenül sem lehetett látni. Hiába mentek azonban koldulni a Kendergyár kapujához, hiába szajkózták, hogy „ha magyar vagy, állj közénk", hiába agitálták egyénenként a hazafelé igyekvő fonónőket - azok ügyesen elosontak a fal mellett, és faképnél hagyták az ügybuzgó és dühös szervezőket." De folytatom a dokumentumok hamisításaival. Bárdos Pál említett két könyvében kocsmatöltelékekkel cseréli fel a menetet, tgy ír: „Végigmentek a Kossuth Lajos sugárúton... A Mega borozó teljesen kiürült. A Marx téren befordultak, ott is kiürült a kocsma. Egyre több borízű hang kurjongatott." Rágalom. Egyetlen részeg sem volt közöttünk. „A Szegedi Kender Rigó utcai bejáratánál - írja Bárdos nagy ribillió lett. Merényiék (a könyvbeli egyetemista vezér) be akartak menni, de nem engedték őket." Aztán az író a Csillag börtön mellett vezeti a Rókus felé a tüntetőket, miközben tesz egy tiszteletkört Rákosinak: „A Csillag börtön előtt még egyszer fellángolt a hangulat: »Rákosit a Csillagba!* Le is hurrogták őket, mondván, hogy volt már ott egyszer az öreg... Éppen azokért szenvedett ott, akik most oda kívánják." Ezután Bárdos - s ezt a továbbiakra nézve még figyelemreméltó - gyorsan feloszlatja a tüntetést. „Közülük a fiatalok még a Tisza-part felé vették útjukat, hogy üdvös közéleti ténykedésüket a magánélet boldog pillanataival tetézzék." Határozottan felteszem: sem Nagy István, sem Bárdos Pál. nem voltak ott a tüntetésen. Ők a megtorlás kádárista hangnemét variálják kényük-kedvük szerint. A két írás mégis érezteti, hogy a Délmagyarország október 24-i. cikke milyen félreértelmezhetőségekre ad lehetőséget. Ebben ugyanis még az áll, hogy „10 órakor a gyárakból is sokan indultak rendezett sorokban be a városba. Nemzeti szín zászlókkal az élen a színházhoz vonultak." Ez már merő költészet. Mint már említettem, 10 órakor a menet kint volt a Konzervgyárnál. Milyen gyárakról lenne szó? Honnét vették volna a nemzetiszín zászlókat? Készületlenek voltak, hiszen a tüntetők éppen azért mentek ki az üzemekbe, hogy magukkal vigyék a munkásokat. A cikk felületes hazudozása folytatódik azzal, hogy a munkások a „színházhoz vonultak", ahol „az erkélyen ugyancsak nemzeti szín zászlók és a nagy Kossuth címer ragyogott már a fáklyák fényében." Erre csak a későbbi napokban került sor. A cikk azt is állítja, hogy „A színáz "előtt'várték be a munkások az egyetemisták később érkező nagy csapatát." Vagyis - az újságíró szerint azok várakoztak a színház előtt, akikért a tüntetők kivonultak az üzemekbe! Nem kevésbé figyelemre méltó a cikk következő fordulata; s ez valószínűsíti korábbi feltevésemet: összekapkodott hírfoszlányok alapján készült a „tudósítás". Különösképp a vége, amit idézek, merő kitalálás. „A színház előtt néhányan - részeg is volt közöttük - helytelen jelszavakat kiabáltak, de ezeket az erkélyről beszélő egyetemista szónok és maga a tömeg elítélte." Egyértelmű, hogy az újságírónak mint „szocialista tollnoknak" - ellentmondásos helyzetében - ötlött hirtelen eszébe, hogy slusszpoénként utat mutatni és ítélkeznie kell. Ezért így folytatja: „Világosan és egyértelműen állást foglaltak a munkások, parasztok, diákok szövetsége, szoros kapcsolata mellett. Helyeslés fogadta a szónok szavait, mikor arról beszélt, hogy mi továbbra is szocialista alapon álló rendet akarunk." Valójában a tüntetők nem mentek vissza a színházhoz (erre fél tizenkettő előtt, mikor a Klauzál térre értünk, nem is lett volna idő), ott nem várták a diákokat munkások; az erkélyen semmiféle címer és fáklyás kivilágítás nem volt - mindez a képzelet szüleménye. Ahogyan a továbbiakban is: „A színháztól újra a Kossuth-szoborhoz indultak a tüntetők... Az éjszakai órákban több ezer főnyi tömeg gyülekezett itt össze. Miután elénekelték a Himnuszt, a diákifjúság képviselői ismertették a MEFESZ (egyetemista ifjúsági szervezet) követeléseit a tömeg helyeslésétől kísérve. Majd Bicskey Károly ismét elszavalta a Szózatot és a Nemzeti dalt, szinte együtt a tömeggel. Ezután a munkásság önkéntes képviselői álltak az emelvényre (mintha ott éjjel lett volna emelvény!), akik elmondták a munkások néhány követelését, s együttérzésüket fejezték ki. A rögtönzött, szívből jövő felszólalásokat (s mindezt éjfél után!) hatalmas tapssal fogadták. Majd miután bejelentették, hogy vasárnap nagygyűlést kíván rendezni a Klauzál téren az ifjúság, a tömeg kívánságára a Kossuth-címert kitűzték a Kossuth-szobor talapzatára (a színházi erkély után rögvest ide is!) és felszabadult hangulatban, fegyelmezetten hazavonultak." Ezzel szemben a valóság az, hogy a Kendergyártól csupán egy kis létszámú csapatban érkeztünk vissza a Klauzál térre úgy éjfél előtt. Fáradtak is voltunk, és tanácstalanság lett úrrá a maradékunkon. A fiatalok korábbi nagy tömege leapadt, a MEFESZ-vezetők sem voltak már velünk; legalábbis nem léptek elénk azok, akik délután és este a tüntetés vezetői voltak. Rövid ideig tartó várakozás után - miközben lehet, hogy Bicskey szavalt - egy fiatal szemüveges férfit (később hallottam, gyógyszerész adjunktus volt) segítettek a szobor talapzatára, s ő nagyjából a következőket mondta: Késő van, fáradtak vagyunk, gyerünk haza mindnyájan lefeküdni. Jó éjszakát mindenkinek! Ezzel elvonultunk. Minderre pontosan emlékszem, mert a várakozás lázas perceiben azt mondtam társaimnak, hogy én is felmegyek a talapzatra és szólok a tüntetőkhöz. Volt, aki lelkesen biztatott: „Menj már, no, menj!" Mire összeszedtem gondolataimat, addigra a szemüveges férfi fent állt. Talán szerencsémre, mert én olyasmit mondtam volna, amiért bizonyára másképp alakul az egész további életem. Elvonulva, kissé lehangoltak voltunk. Körülöttünk mérhetetlen csend és nyugalom. A város, mely az esti órákban forrt és zúgott a tüntetés mámorában, már békés álmát aludta. Az orosz tankok hajnaltájt éTkeztek a Tisza-hidra. Kovács Miklós