Délmagyarország, 1995. október (85. évfolyam, 231-255. szám)

1995-10-21 / 248. szám

10 ÜNNEP DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1995. OKT. 21. 1989. október 23. Szűrös Mátyás a Parlament ablakából kikiáltja a köztársaságot A köztársaság oktábere Hat esztendő telt el azóta, hogy 1989 október 23-án Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök a Parlament erkélyéről kikiáltotta az új Magyar Köztársaságot. Valamennyien emlékszünk rá, hiszen valamennyien a sorsfordító nap reménykedésével éltük meg az 1956-os forradalom kirobbanásának hat évvel ezelőtti évfordulóját. Több mint harminc év után érett be azon a napon a forradalom gyümölcse. Ennyit késett - ekkora késésre kárhoztatták - az európai demokráciák közötti helyünk elfoglalása. Az évszázados múlttal bíró nyugati demokráciák és piacgazdaságok magától értetődő működésével összevetve emberfeletti jogalkotó és demokratizáló munkát végzett el az elmúlt rövid időben a magyar Országgyűlés és a társadalom. A köztársaság olyan intézményei jöttek létre ezalatt, amelyek ma meglehet sokszor kritikával illetett, de vitathatatlanul tiszteletben tartott és tekintélyes pillérei a jogállami berendezkedésnek. Úgyszintén a köztársaság kikiáltása vezetett el az európai szervezetekbe belépőt jelentő stabil politikai rendszerünkhöz is. Ha valami sosem látott világpolitikai csoda folytán 1956-ben sikerült volna elszakadni a szovjet kommunista birodalomból, kevesebb erőfeszítéssel és kevesebb fájdalmas kiábrándulással telt volna az utóbbi hat évünk mindennapi élete. 1989-ben éreztük: nem lesz könnyű. Ma tudjuk: nehéz. Mégis a köztársasági berendezkedés feltétlen elismerése, a jól szervezett nyugati civil társadalmakhoz való igazodás törekvése a hat év legnehezebb napjaiban is kormányoktól független igény lett. A két ünnep elválaszthatatlan: a köztársaság kikiáltása 1956 októberének eszméit elevenen hozta fissza életünkbe. Erről szólnak alábbi írásaink is. Lesz-e polgári társadalmunk? Köztársaságunk kikiáltása bennem, mint magánemberben és mint szociológusban azt a reményt ébresztette, hogy a diktatúra évtizedei után egy polgári társadalomban élhetek. Ha most visszatekintek az azóta eltelt hat évre, az elmúlt időszakot ehhez az általam kívánatosnak tartott célállapothoz mérem. Mindenekelőtt röviden tisztázni szeretném, hogy mit értek polgáron, polgári társadalmon. Számomra polgár az, aki a maga ura • és nincs kiszolgáltatva mások, az erősebbek, a hatalmon levők önkényének, packázásainak. A polgár autonóm; csak olyan törvényeknek engedelmeskedik, amelyek megalkotásában (képviselői útján) maga is részt vett, és amelyek elidegeníthetetlen jogokat garantálnak a számára a társadalom intézményeibe való bekapcsolódáshoz. A polgár a fair play híve: nem tűri, hogy lábbal tiporják jogait, az elavult, rossz törvényeket azonban nem kijátssza, hanem igyekszik fellépni azért, hogy igazságosabb, jobb törvények szülessenek. Konfliktusait lehetőleg tárgyalásos úton rendezi, a létrejött megállapodásokat pedig betartja és betartatja. Mindehhez még tegyük hozzá: ma már csak az tekinthető polgári társadalomnak. amelyben - eltérően az ókori Rómától vagy Athéntől mindenki polgár. Ha a lakosság egy része a társadalomból kihullva, jogfosztottan él, és ezért csak törvényen kívüli eszközökkel remélheti boldogulását, ez visszaüt és egyre elviselhetetlenebb terheket ró (Id. növekvő adóbevételek fordítása a rendőrség fejlesztésére) azokra is, akik ezeket a páriákat a törvény sáncaiból kirekesztették. Azaz: követelmény, hogy egy polgári társadalomban senkit ne lehessen totálisan tönkretenni, „belegyalulni a betonba". Ha ezen az alapon vonjuk meg a respublika hat évének mérlegét, a helyzetet nem láthatjuk rózsásnak. Bár a képviseleti demokrácia és a jogállam alapintézményei felálltak, bár a piacgazdaság nagyarányú fejlődésnek indult, az embereknek ma sincs reális szabadságélménye, márpedig enéikül nincs igazi szabadság. Inkább kiszolgáltatottnak érzik magukat, mint autonómnak. Nem képesek uralni saját életvezetésüket, nem tudják kiszámítani a jövőt, és ez Balog Iván fokozottan vonatkozik a munkanélküliek, a közüzemi díjakat fizetni nem tudók széles tömegeire. Ehhez társul az is, hogy hiába léteznek már formálisan a polgári társadalom intézményei, működésük gyakran irracionális, áttekinthetetlen az állampolgár számára, és nem képes biztosítani a garantált, polgári egzisztencia érzését. Nem vádként, de tényként szögezhetjük le: az állam eddig még egyik kormány országlása alatt sem tudta kel lóén megteremteni 1989. október 23. Ünneplő tömeg a Kossuth téren. (MTI Telefotá) Kiáltás és kikiáltás azokat a világos játékszabályokat, amelyek alapján állampolgári fegyelmet, törvénytiszteletet várhatna el. Ennek megfelelően társadalmunkban még ma is a későkádárizmusban kialakult szokás- és értékrendek dominálnak. Az emberek az államot még nem érzik magukénak, ennek pedig egyenes következménye az adócsalás, a feketegazdaság terjedése. Továbbra is hiánycikk a polgári tisztesség, a szótartás, az egyéni felelősségvállalás. Az alulról jövő közösségszerveződést, a civil társadalom fejlődését pedig ma már elsősorban nem is a felülről jövő paternalisztikus gyámkodás akadályozza - hiszen az állami újraelosztás egyre több területről vonul ki -, hanem azok az új oligarchikus tendenciák, amelyeket a privatizáció joghézagai alakítanak ki. Ez pedig tovább csökkenti az intézményekbe vetett állampolgári bizalmat, és még jobban késlelteti a korábbi rendszerből öröklött berögződések felbontását. A nyitott társadalom irányába való fejlődésnek ez az egyik legfőbb tehertétele. Balog Iván szociológus, JATE Számomra a Magyar Köztársaság nem 1956 októberében kezdődött. Akkor mint 6 éves gyermek csak annyit láttam, hogy a szomszéd tanyán összegyűlt környékbeliek remegő izgalommal tapadnak a recsegő néprádióra. 1968-ban szőlőkapálás közben ért a hír: bevonultak Csehszlovákiába a testvéri tankok. Idő kellett mire felfogtam, mit jelent ez a reformokra nézve. 1975-ben beléptem az egypártba: mi az nekem 25 éves fejjel megreformálni a népköztársaságot! Az 1980-8l-es lengyel válság belém hasította a felismerést: a szovjet típusú szocializmust lehet még kókányolgatni, de a fordulatos megújítás lehetetlen. Most már „csak" az volt a kérdés, meddig tart az agónia és „átmenet" lesz-e a végén vagy harmadik világháború. Ezek után érthető, hogy a marxizmus-leninizmus tanszékcsoport néhány fiatal oktatója - isten bocsássa meg vétkünket - rendeset vörösboroztunk örömünkben, amikor a vastag szemöldökű, rakétás Lónya bácsi elköltözött az árnyékvilágból. Elkezdődött - vigadtunk óvatosan szegény Rákai Pistával (akinek „látásom" egy részét köszönhetem) - 1985-ben a stigmás homlokú Gorbacsov színrelépésekor. 1988 szeptember-november újabb baráti kör - reformkör. A többpártrendszer „ante portás"! 1989 júniusában Nagy Imre harmadik temetésén már ott lebegett a tér felett a köztársaság szelleme. És a kiáltást október 23-án követte a kikiáltás. Addigra szublimálódott már az állampárt is. Győzedelmes vereség. Megszületett a köztársaság, talpon maradt az újjászülető baloldal. Géczi József Csak valahogy a társadalom kezdett kimaradni az egészből. Kapott is üzenetet mindjárt a temetésen: kollaboránskodott a Kádár-rendszerben, lubickolt a kommunizmus-gulyásban, csak akkor remélhet feloldozást, ha az új megváltókra szavaz. A rendszerváltó urak rögvest bemehetnek a Mennyeknek Országába, az enyhén bűnös népnek egy kicsit még vezekelnie kell a purgatóriumban. A látható szférában eltorzult csatakiáltások kíséretében vívták harcukat politikai és a kulturális elitek a hatalom újrafelosztásáért. Alatta, a homályban a régi, az új és a legújabb gazdasági elitek között folyt (és folyik) a csendes fojtogatás. A nagy ideológiai és politikai háborúk, hisztériák elfedték az emberek életét meghatározó részleteket, eltakarták a nagy vagyoni mozgásokat, Csipkerózsikaálomban hagyták a nagy elosztó rendszereket. Kiépült a jogállam, nem áll már meg a fekete autó, mint az 50-es években, a Szózatért sem bilincselnek már meg, mint a 70-es években, az „átlagpolgár" kiszolgáltatottsága mégis szinte határtalan. A magyar közjogi hagyományoknak megfelelően csavaros, de alkotmányos megoldások születtek a tulajdoni átalakulásokra. Túl sok ideig őrlődött fel, túl sok vagyon pusztult el, de a gazdaság éledez. Számomra a köztársaság hat éve elsősorban arról szól, hogy a kurucos magyar nép - mely igenis rendelkezik demokratikus és főként individualista hagyományokkai - meg tudta védeni önmagát és politikai elitjeit a polgárháborútól, a nagyobb bajtól. Tudta, érezte, hogy nincs visszaút, hogy Bécstől néhány órányira be kell illeszkednünk a világgazdaság kíméletlen közegébe. Nem adta meg magát sem a téveszmék áradatának, sem a leszakadás felé sodró erőknek. Egy kicsit egymás rovására is, de kapaszkodik, vállalkozik, tanul, ügyeskedik. A gyakori minősítésekkel ellentétben nem dőlt be a nép a szakértelem állítólagos mítoszának sem. Próbáljátok meg ti is, gondolta és hunyorított egyet. (Ebből lett a szerző kormánypártisága, de ezt részletezni ünneprontás lenne.) Csodavárás helyett önmagukat szervezik meg az emberek. A helyi társadalom a szemünk láttára válik felnőtté. A köztársaság még nem játszotta el az esélyét, hogy valóban a köz társasága legyen. Ha egy kicsit több életkedv és az égi hatalmak valamicske irgalma is párosulna végre az elszántsághoz, nem kellene féltenünk a magyar nemzetet. Dr. Géczi József országgyűlési képviselő T

alán ez a legnagyobb vesztesége az én generációmnak. „Nyírfa leng sítjuk felett, lágy szélütem..." - ezt mindig elszavalta valamelyikünk és napokig pironkodott, ha belebotlott egy szótagba. Valamit azért kisdobosként is megértettünk abból, amit nagyapáink meséltek. Meg abból, hogy apáink családfői komolysággal, de mérsékelt lelkesedéssel fogadták a mi „lágy szélütem" típusú alakításainkat. Aztán felnőttünk, végigcsináltuk az úttörőt, a KISZ Forradalmi Ifjúsági Napjait, az összes május elsejei felvonulást, ahol tizenhét évesen valószínűleg igen elszánt, öntudatos csapatnak tűntünk azok szemében, akik az emelvényről integettek. „Unász balsoj prázdnyik" - erre is pontosan emlékszünk (ráadásul rögtön hozzáugrik az „otyec Lenina bül..." kezdetű mondat), miközben szláv nyelvű országokban a létezés alapszavait kotoijuk emlékezetünkben, nyolc vagy tíz év orosztanulás után. Felnőttünk közben, elolvastunk egy-két könyvet, és komolyan vettünk néhány szót. Lassacskán megtanultuk a különbséget a „prázdnyik" és az „ünnep" között. Mert az utóbbit is titokban vagy nem, fenntartotta és átadta az emlékezet: 75 éves a nagypapa, születésnapja van anyánknak, március 15-én nem túl hivalkodó, de látható kokárdát tűzünk a mellünkre, és így tovább a húsvétig, a karácsonyig. Miért is? Mert Ünnep. Mert ilyenkor „felöltöztetjük a szívünket" - ahogy a Kis herceg róka-filozófusa állította. Ünnep Brcitinka József Mert ilyenkor valami szebbet látunk, és jobbnak látjuk magunkat is. Mert valami megkülönböztetőt érzünk, és nemesen akarunk cselekedni valaminek a tiszteletére! Alighanem ez: a tisztelet marad a kulcsa az ünnepi napoknak, és aligha véletlen, hogy az őszintén átélt ünnepi aktusokat főhajtás szokta kísérni. Sírok, emlékművek, bátor túlélők és nemes tettek előtt tisztelgünk, amelyek és akik emiéke büszkeséggel tőit el minket. Nem lehet véletlen az egyházi szertartások pontról pontra ismétlődő rítusa sem. Ünnepelni az tud, akinek van ereje megállni és emlékezni egy pillanatra. Ünnepelni is csak azt tudjuk, aminek emléke legalább egy percnyi megállásra késztet minket. Amíg felkötjük a nyakkendőt, amíg odaérünk, amíg van egy igaz mondatunk. Amíg házunkba tud jönni egy emlék. Velünk, magyarokkal e téren sem volt túl kegyes a Sors: gyász és ünnep keveredik a fejünkben, miként a Himnusz verssoraiban, melyeknek lelkesítő tartalmát sosem sikerült elmagyarázni amerikai barátunknak. De hát mi így születtünk, és ezzel kell élnünk. Az én generációm „menetdalfesztiválos" első tapasztalataival sosem hitte, hogy valamikor (a mi életünkben) elmúlik a „prázdnyikok" kora. Mint ahogy a szovjet tank elé kiálló akkori ifjak sem gondolták - nem is igen fontolgatták lesz-e nemzeti ünnep október 23-a napja. Aztán lett mégis. Rájuk gondolok ma, és arra a kamaszfiúra, aki 1958ban, nagykorúsága napján került a 301. parcellába, arccal lefelé, a többiek mellé, a földbe. Meg arra az 59 éves férfira, aki túlélte, lelkében megőrizte, és ma megünnepelheti azt a napot. Bratinka József, Magyarország vatikáni nagykövete