Délmagyarország, 1995. június (85. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-27 / 148. szám

8 SZEGEDI TÜKÖR DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1995. JÚN. 27. Nem túl sok olyan kirándulóhely található Szeged környékén, amely egy kisgyerek fantáziáját is megragadja. Ha valaki végiggondolja, hogy a sivár paneltömbök közül hova vinné cseperedő, nyiladozó értelmű utódait „látványt és élményt begyűjteni" egy-egy kellemes szombat vagy vasárnap délután, bizony a két keze elég, hogy megszámolja a trolival, busszal megközelíthető látványosságokat. „Ez nem Szeged, hanem Tápc!" 7 portai l«!e]porri^ ! Wfllso'iéasaealtisS/wIlModb uUsi dicsérjük túrtulutnl mmdín /ártson me$ bennünket ifu hitünkben utfyan e htpoina diftosejóre. Mel'ó /uraljanak eti^esztelesere I a mi bunoi leikunk udvossegere lÉpüfydáml „ «a«i ^ ^ A veszedelem emlékére épült kápolna. (Fotó: Gyenes Kálmán) • A tápai komp a hátán csupán három autót, két biciiist és két gyalogost vitt, két autót és egy motorost hozott szombat délután. A három révésznek nem sok dolga akad. A fölbőgő motor, nem pedig a markukba összpontosított erő húzza a kompot egyik parttól a másikig. A révhez a Rév utca visz. A régi feljárót sorompó záija le. - Meredek ez a rompa. Veszélyes is. Autóval a következő utcán jutnak a komphoz. - ad felvilágosítást a kapun kinéző öregember. Az idegen szagot fogó kutyák csaholása több ház előtt is megrettenti a gyerekeket. A harmadik, negyedik után hozzászoknak. - A töltésnek srégen épített bajusz-rompa biztonságosabb - áll velünk kérdés nélkül is szóba a bácsi. Fekete papucsos, napszítta-kék munkaruhás, simlissapkás alakja mögött bekukucskálva cicát, tyúkokat, kacsákat fedeznek föl a kicsik. A töltésoldalban egy régi ladikot, az utcában egy traktort járnak körbe kíváncsian. Epret szemezgetünk. Gyanakodva veszik szájukba • Bandukolva Révből révbe a sosemkóstolt gyümölcsöt. A házak előtti meggyfák csábítóbbak. A fák alatt pompázó rózsát, margarétát fölismerik, a többi virító virág nevét tőlem kérdik, de a változatosság zavarba ejt. Egy-egy szín és forma, meg a kertes házak körüli nyári illatok emlékek garmadáját hozzák elő. Ezek között hosszan keresgélve én is örülök, mikor eszembe jut a kérdéses virágnév. A csilingelő hangra, a lovak patkójának ütemes csattogására ösztönösen sietősebbre fogjuk lépteinket.-A sarokra érve álmélkodva nézik a gyerekek a fiákért, a fölpántlikázott, csöngettyűzött lovakat. - A gátőr lánya megy férjhez - szól le a bakról magyarázatképpen a pörge bajszú kocsis. - Most a tanácsházán vannak, onnan mennek a templomba. Nálunk az első helyezett: a tápai komp. Talán azért, mert a két part között kifeszített drótkötélhez kapaszkodó hatalmas járgányról olyan sok a mesélnivalóm. A csongrádi kompot, a dereglyét, a pontonhidat, nagymamámék nagyréti tanyáját, a gyerekkoromat juttatja eszemhe. Ez nem Szeged. Hanem Tápé. A tápaiak hangsúlyozzák is különállásukat. A nótát is úgy értelmezik, hogy Szeged azért „hírős város", mert „Tápéval határos". Az bizonyos, Tápé a régebbi település. - Zötyögött a koporsó a kocsin. Sáros volt ez a Temető utca, ahogy akkoriban hívták, mert hát a régi temetőhöz visz az út - mondja unokái és lánya unszolására Molnár Pál. Mert tudni való: úgy tartják, a tápaiak zárkózott emberek. - De '43 óta, amióta itt a házunk, volt ez már Aradi, aztán Tolbuhin utca is. Most Rév utca. Akkoriban, még az ántivilágban, mikor mindenki a földdel és jószágokkal foglalkozott, jobban összejártak az emberek. Esténként kiültünk a ház elé a padra, kártyáztunk is. Magunk gazdálkodtunk. Az volt a mindenünk. Akkoriban is volt szögénység, mégis örült valaminek az embör. Most sok részit elfoglalja a tévé. Mög hát el van keskönyödve a jónép... A sarki kocsmában egyetlen asztalnál ülnek ketten, kártyáznak. A többi gyúrtarcú férfi egyedül könyököl a söröskorsó mellett. A 70-es Nagyárvíz után, részbeiPa belvíz rombolása miatt kiosztott segélyekből épült ebben az utcában is a sok, egymásra annyira hasonlító kőporos ház• Az ablakpárkányt pipiskedve se érném el, a magas téglakerítések és vaskapuk mögé nem lehet belátni. Tejeskandlikkal a kezükben asszonyok zarándokolnak ugyanabba az irányba. - Esténként, aki ráér, az fogja meg a kannát. Szívesen jövök, örülök, ha egyet sétálhatok. Gyesen vagyok otthon, ilyenkor legalább ismerősökkel találkozhatok... Évek óta innen hordjuk a tejet. A három liter három családé. Finom és olcsó ez a tej - mosolyodik el Gera Józsefné, mikor megszólítom. - Negyven éve lakom itt. Mindenki ismeri egymást. Csókolom! - köszön, szinte a mondottak igazolása végett egy biciklis, a kormányon megrakott gyékényszatyrot egyensúlyozó öregasszonyra. - Ezen az ófalui részen a régi tápaiak élnek. - Milyen a tápai ember? - ismétli meg kérdésemet a fiatalasszony. - Szorgalmas. Dolgos. Az bizonyos. A régiek barátságosak, az újabbak tartózkodóbbak. De nem is igen lehet ezt már megmondani, mert sokan bejárnak dolgozni a városba. Nincs is az a különbség a tápaiak és a szögediek között, amire csak az öregek emlékezhetnek. Mi szeretünk itt lakni. Közel a város. Gyakran jár a busz. A hentes, az. hiányzik. Meg ruhatisztító sincs a faluban - készít gyorsleltárt a háziaszszony. - No meg a kóbor kutyákkal kéne valakinek valamit kezdeni. - Ezt az óhajt a közelünkben játszódó dráma juttathatja eszébe. Az udvarról kiszabadult tacsi és egy szőrpamacs nyúlánk fekete korcsot ugat. A házak közelében kivagyian nagyhangú, egymástól bátorságot merítő két támadó megújuló rohamától a Fekete méltóságát vesztve, farkát behúzva eloldalog. Kicsit odébb, a régi temetőnél, ahova a két hárorző eb már nem meri követni, a Fekete megáll, majd mintha otthon lenne, leheveredik a langyos aszfaltra. Az úton ritkásan száguldó, Marosleiéről Hódmezővásárhely felé tartó autók lassítanak, s udvariasan kikerülik. A Fekete birodalma az egész, orgonabokrokkal és vadul burjánzó borostyánnal benőtt régi temető. Itt nyugszanak a régi tápaiak. Azok is, akik a meszelt falú kápolnát építtették. A sárga vakolat repedezik, a táblán cirkalmas betűkkel rótt, utódoknak szánt üzenet: „Ember ne feledd, hogy porból lettél és porrá leszesz. Utolsó vigaszt csakis Sz. vallásodban lelesz. Dicsérjük azért az Istent minden időben, tartson meg bennünket igaz hitünkben. Legyen e kápolna dicsőségére, méltó haragjának engesztelésére, s a mi bűnös lelkünk üdvösségére. Épült fogadalmul az 1879. évi árvíz veszedelmes emlékére, az ájtatos hívók adományaiból 1880. évben." Mutatóban még két ház előtt ott a pad. A hajdani utcaképet csak három-négy régi ház segít fölidézni. Az egyikkel átellenben, a gyöpön két gyerek guggol. - Szia, Ilona! - köszön a kislányomra a fiú. - Hát te? Mit csinálsz ott? - kérdezzük Viktortól, akit a lakótelepi oviból ismerünk. - A mamámnál vagyok. Szöcskét fogunk - válaszolja, mintha mi sem lenne természetesebb, mint nyáron a réten kószálni, szöcskét fogni, vadvirágot szedni. - De jó neki! - irigykedik egy kicsit Ilona. A kamillavirágos, hepehupás gyöp 1989-ig szeméttelep volt, árulkodik egy tiltó tábla. A réten tehenek legelnek. Ezek tetszenek a legjobban a kisfiamnak, persze a komp, a traktor és a lovas kocsi után. A hagyományos Mihály-napi búcsú mutatványosai ősszel itt vernek tanyát. Messzebb egy algyői fáklya ragadja meg a tekintetet. A szél idáig hozza a tápai lagzi hangjait. Újszászi DOIUI • A kis állat- és növényhatározó után nemsokára elkészül a kis szegedi rockhatározó is. Ebben azoknak az öreg rockercknek, beat-fiúknak és beatlányoknak a cselekedeteit, történeteit énekelik majd meg a szerzők, akik a hatvanashetvenes években valamelyik szegedi zenekar hímevét öregbítették, meg azokét is, akik örök bútordarabnak számítottak a hajdani bulikon, és azokét is, akik az eretneknek számító hosszúhajű, farmeres muzsikusok körül őgyelegtek. A készülő könyv szerzői kik is lehetnének mások, mint azok hárman, akik ott szaxofonoztak, doboltak, vokáloztak a szegedi rock bölcsőjénél. Bonc: Gézát. Molnár Gyulát és Kelemen Istvánt nem kell bemutatni a szegedi negyveneseknek. E triumvirátus a hőskorról, a hőskor szegedi „figuráiról", az évek alatt összegyúlt közös élményekről ad majd át egy csokorra valót, jól és kevésbé jól fésült válogatást az olvasónak. Vagyis a könyv szereplői „azok a fiatalok". Azok a fiatalok, akik közül csak kevesen tudták, mit is jelent a dal eme sora: Give somé love me. s az egyszerűség kedvéért így „ferdítették": Kiviszem a lovam. Hogy a könyv hangulatáról, a szerzők attitűdjéről fogalmuk legyen a leendő olvasóknak, íme egy részlet az előhangból:' „Mi akkor voltunk: amikor fellőtték a Telstart, amikor meggyilkolták Kennedy elnököt, amikor Hruscsov a cipőjének sarkával kísérte beszédét az ENSZ-ben, amikor Cuhánál majdnem kitört a III. világháború, amikor Szegeden a régi Hungária bárja előtt a Hunyadkürty és a Bagaméry saját termelésű gyógyvízzel, felülről locsolta a portást, aki ettől munkásőri múltja ellenére, a mai napig is sir, amikor Pestre jártunk a Metró klubba a varázslatos lábú Várhelyi Jánossal, Berky tamással és Darvas Zolival, kinek karfiol színű kabátja volt és ugyanilyen pofonokat is tudott adni. amikor a legendás Jancsó-bulikon a D+C játszott, amikor este a Stefániában már húsz forintért lehetett téglát kapni és amikor a szórakozóhelyen töhh volt a tégla az asztalok mellett, mint a falban, amikor egyetlen kérdés volt csupán: Smárol a csaj?, amikor korunk Speedo-ja a klottnadrág volt. amikor száz forintból röfögősre tudtuk inni magunkat, amikor krétáztuk a harmadnapos ing nyakát, mivel mi másnaposak voltunk, amikor a legelegánsabb ital a kevert és a tripli-szesz volt, amikor a miniszoknya megjelenésekor még a nagyapák is négykézláb közlekedik. amikor a diákhál után a kislányt a mamával együtt kellett hazakísérni és mikor a lány bement a lakásba a mama maradt a kapu alatt (amikor ezzel a megoldással lényegesen jobban jártunk), amikor a Terta és Mambó a Redriverrákk-ot üvöltötte, amikor a szomszéd a „halkltsátok mán le, mert rendórség-nek-ben-höz-ból-nik klvok ", amikor a folyosóra kimentünk csillagot számlálni s a csillagok a szerv vállapján vakuk. amikor a Vigadóban a női toalettnél leselkedtünk, mikor valaki megszólalt:„Ne hülyéskedjetek, ez a húgom! ", amikor még nem számított a barátságnál az iskolai végzettség. amikor hiába akartak testületileg karámba tenni minket, mi akkor is szabadon éltünk, amikor minket Ricsi bá' tanított meg úszni, mi pedig azóta is úszunk, amikor újraolvasva a so- * rokat egyre homályosabbak lesznek a betűk, amikor tudjuk. hogy miért, amikor itt már semmit sem kell magyarázni, akkor jöhet egy újabb amikor... amiko... amik... ami... am... a... Boncz Géza" • Készülőben Boncz, Molnár és Kelemen könyve Kis szegedi rockhatározó A készülő könyv szól majd mindazoknak, akikről szól és azoknak is, akik ebből ismerhetik meg a „nagy generáció" életérzéseit, kis és nagy lázadásait, ártatlan, mégis, akkoriban félelmesnek tűnő vagányságait. És természetesen a legendás szegedi zenekarok története sem marad ki a kötetből. A szerzők szándéka, hogy e könyvet minél többen „írják". Azok, akik nélkül ez a város, nem lett volna az, ami, akkor, amikor... P. E. A szerző-triumvirátus. (Fotó: Gyenes Kálmán)