Délmagyarország, 1995. június (85. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-23 / 145. szám

8 KAPCSOLATOK DÉLMAGYARORSZÁG PÉNTEK, 1995. JÚN. 23. Ezt a rovatunkat olvasóink Írják. Az itt közölt írások szorzóik magánvéleményét tükrözik. LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGEI). SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481-460 • Sportnyelven szólva - ahogy azt előre látni lehetett - a papírforma jött be. A 259 pontos kötelező kú'r lefutása után, jöhet a SZABADon választott gyakorlatok bemutatója vagy éppen elrendelése. Talán még szabadabban, mini eddig. Voltaképp semmi gondom nem lenne a teljesítménnyel, ha az történetesen nem a minapi köztársasági elnökválasztás mikéntjére vonatkozna. No, de félre az efféle képzettársításokkal, mert a végén még azt hihetnők, a demokrácia - egyes értelmezések szerint - csak dramaturgiai kérdés, amelyben a véletlennek semmi szerep nem jut. Nem mintha erre utaló jelek nem kísérték volna végig a parlamenti procedúrát, amely - a szó köztünk maradjon - elég kedvetlenre, színtelenre és sótlanra sikeredett, nélkülözve a spontaneitás, a valódi verseny, az igazi küzdelem tétre menő pezsdülését. Az „úri''1 közönség egy jelentós része pedig ahhoz a mozinézőhöz volt hasonlatos, aki már legalább harmadszorra látja ugyanRosszkedvünk nyara? azt a krimit, ám a tettes lelepleződésekor „őszinte" meglepetést színlel. Közben pedig felidézem magamban a nemrég lezajlott franciaországi elnökválasztást, az ünneplő tömeget, a győzelem mámorától szóhoz alig jutó ki- és megválasztottat. Hát igen, valahogy ekként képzelné el az ember. Kár, sőt káros, hogy ettől a néptől, tőlünk ez a fajta katarzis, amelyben egyaránt benne van a győzelem és a vereség pszichózisa, megvonatott. S marad a közöny, a „majd eldöntik helyettem" elhárító felelőssége. Egy nép, ha egészségesen akar élni, a közös élményekből táplálkozva tartja fenn elsősorban magát. A demokrácia lényege is valahol ebben van. Ám azon a bizonyos, nem igazán „fényesre" sikeredett napon a parlamenti páston sem lehetett látni valódi győzteseket. Ami inkább jellemző volt, az a görcsös mosolyok, s mögöttük feszült pillantások. Mert hiába az éppcncsak elért szükséges minimum, amikoj- a szavazás előtt többen kimentek, s még többen másra adták le voksukat. Mert lehetnek akár több százan is egy estélyen, de már egyetlen meghívott sértődött távozása is minősíti a vendéglátót. Kényszerű és kényszeredett helyzet, amelyben csak feszengeni tud az ember, s egyetlen szilárcf (?) támasza a hatalom birtoklásának ténye. A parlamenti elnökválasztás közvetítés? során időnként háromalakos kép tűnt fel a képernyőn. Az esélytelenek triója. Az esélytelenségük nyugalmával, derűs tekintetével és bölcs mosolyával. Tudván vagy csak sejtvén, a -ma bizonyosságát a holnap falánk módon éli fel. Csorba Mária, az MDF városi elnökségének tagja Ram Chandra Biswas Zavarog Előrebocsátom, nem környezetvédelmi témát feszegetek, legalábbis nem a szó hagyományos értelmében. Mindössze részt vettem a Tisza Lakásépítő és Fenntartó Szövetkezet május végi közgyűlésén. És mint ulapftó tag, de úgyis mint e közgyűlés kései krónikása, tájékoztatni szeretném távolmaradó tagjainkat az eseményekről. Azt is csak azért, mert ebben a gyülekezetben senki sem lehet igazán kívülálló! A közgyűlés halasztott időpontban kezdte meg munkáját, mivel az 1170 tag-tulajdonosból jó hetvenen jöttek össze. Hála azonban e téren igen rugalmas törvényünknek, az érdemi ténykedést ez nem hiúsította meg. Első felindulásunkban új levezető elnököt szavaztunk be e tisztségbe a felkért és tapasztalt tagtárs helyett. Amúgy rendes ember ő is, nem tehet róla, hogy soha sem volt még efféle fontos tiszte. Gondolom, azért is vállalta. Ezután - becslésem szerint mintegy tizenöt percen belül - szabadjára engedtük az indulatokat. Volt ott felugrálás, belekiabálás, törvénylobogtatás, ökölrázás, szavazás oda és vissza, szóval minden olyan, amit a nagyoktól sikerült ellesnünk. Egyesek még „kádár"-istáztak is, igaz olyan korú emberek, akik velem együtt (pardon. egyidőben), (gy vagy úgy, de ették annak a kornak a kenyerét. Lehet, éppen a javát, de ugye azidőben evés közben nem illett pofáznunk. Most ezt is szabad, bár ha van mit enni. (Itt jut eszembe, hogy megkövessen a/.on fehér hajú tagtársamat, akivel - igaz napirend után egyikünkhöz sem méltó szóváltásba keveredtem. Kérem, tudja be az egészet a a Tisza helyzet adta gőzlefúvásnak.) Jó két óra elteltével még azon vitáztunk, hogy most éppen melyik napirendet vegyük többi, ugyancsak lezáratlan pont elé. Szegény elnökünk először lelkesen, később mindenbe beletörődve szavaztatott, ha kellett, ha nem. Ekkor valahogy sikerült a beszámolót és a költségvetést elfogadnunk, igaz, az utóbbit először elvetettük. Huszonöt milliós költséget, ezen belül tízmilliós vízdíjat szavaztunk meg szinte szemrebbenés nélkül, mert nem ez volt a közgyűlés igazi tétje. Mi a kétszázötvenezer forint tiszteletdíjat vetettük egymás szemére, mi tagadás, eléggé tiszteletlenül. Ezt a jelentős summát, mely az egész költség egy százaléka, a szövetkezet elnöke és tisztségviselői kapták volna éves munkájuk elismeréseként, utólag és bruttóban. Én azzal a tisztségviselővel értettem egyet, aki az évi nyolcezer forintját úgymond tisztével együtt letette a közgyűlés székére. Annak idején, hasonló helyzetben magam is így tettem, azzal az eltéréssel, hogy a nyolcezret jótékony célra ajánlottam.fel. Mint ahogy manapság is illik ezt tenni az ilyen felhánytogatott pénzekkel. A két elfogadott napirend után a közgyűlés feloszlatta önmagát, az elnök legfeljebb saját magát zárhatta volna be. A krónikásnak sem maradna más hátra, mint egy szép befejező mondat. Így is tennék, ha minden a helyére került volna, sőt szót sem kértem volna pusztán ennyiért. De azon Tisztelt Távolmaradó Tagtársak részére csak el kell valahogyan mondani, hogy a Tisza lakásszövetkezet szinte csodaszámba menő eredménnyel gazdálkodott eddig! Nem az elnök, nem az igazgatóság, hanem mi mindannyian! Az. egyre emelkedő összegek pontos, fegyelmezett fizetésével képeztünk szép fejlesztési alapot, sőt üzemelési tartalékot is. A tisztségviselők legfeljebb megóvták és okosan kamatoztatták e kis pénzeinket. Huszonhat ház közül egyik sem volt veszteséges az év végén, ami azért nem mindegy. Volna tehát mire vigyáznunk. Én azt gondolom, kell is vigyáznunk. Hfrét vehettük leváltásoknak, ki- és szétválásoknak, sőt lemondásoknak. Aláírásokat gyűjtögetünk, mérlegelünk. Bízom benne: közben gondolkodunk is. Számos példát láthattunk a közelmúltban arra, milyen könnyű valamit lebontással, átalakftásokkal tönretenni. Ha bontanunk kell, tegyük azt okosan, mindent előre megfontoltan, ez itt nem súlyosbító körülmény. A legfontosabbat próbáljuk megőrizni, ha kell, átmenteni: a működőképességünket. Mert ahogy a sláger mondja: egyedül nem megy! Lakhatunk húszan vagy százan egy fedél alatt, már van egy, ami közös, a fedél. Erre kellene leginkább vigyáznunk, ezt ne hagyjuk sem lebontani, sem elherdálni a fejünk fölül. Legalább addig ne, amíg egy másikat, egy jobbat tudunk építeni helyette. Ha nem (gy teszünk, ha továbbra is csak annyit foglalkozunk közös dolgainkkal. mint ahogy eddig tettük, könnyen elsodorhat bennünket is az. ár. Jusson az eszünkbe, ha majd közgyűlésre hívnak bennünket, ha aláírunk valamit, ha szavazunk vagy tisztségviselőt választunk. Nem szabad megengednünk, hogy mégegyszer „tizenkét dühös ember" döntsön mindannyiunk helyett és felett. Végezetül: ha tisztséget adunk valakinek, adjunk vele tisztességet is. Kérjük számon a bizalmat, de ne használjuk őket indulatok céltáblájává, gyanúsítgatások prédájává. Ne engedjük másoknak sem, hogy ezt tegyék velük. Mert gyenge az a közösség, kinek választott vezetői túl erősekké vagy bárki által megalázhatókká válnak. Palatínus József üzenete Nemrégiben Szegeden járt Ram Chandra Biswas, aki Indiából kerékpáron indult el, hogy körbejárja a világot. Átadta lapunknak a Föld lakóihoz szóló üzenetét, amelyből most idézünk. Én, Ram Chandra Biswas, 41 éves vagyok. Calcuttában születtem, India keleti partján és az emberiség elszánt harcosa lettem. Életem elmúlt 13 évét egy alázattal teli bicikli útnak szántam, egy világkörüli útnak, hogy megosszam tiltakozásomat az erőszak, nukleáris háború, drog ellen, a családokkal és gyerekekkel szemben elköveett igazságtalanság ellen, az egymás elleni gyűlölet ellen. Megosztom szeretetem, egyenlőségem és a békéért szóló üzenetem. Tizenhárom évvel ezelőtt ígéretet tettem, hogy Istennek és a világ békéjének szánom az életem. Calcutta kikötőjéből 1982. április 21-én indultam el, és mostanra 120 ország 1069 városában 356 000 kilométert kerekeztem. Jártam Afrikában, a délamerikai kontinensen, a Karib-szigeteken. Közép- és Észak Amerikában, Észak Európa országaiban, az északi és déli sarkon, beleértve Grönlandot és az Antarktiszt. Megvan az okom rá, hogy higgyek a humanizmusban. Utam során sosem találkoztam rossz emberrel. Soha nem raboltak ki és ha elhagytam egy várost, az emberek könnyes szemmel búcsúztak. Magammal vittem szeretetüket és áldásukat. A nyelvek, értékek, hitek közti különbségek sohasem jelentettek kommunikációs akadályt, bárhova is mentem. Mindenhol hasonló lelkületű emberekkel találkoztam, akiknek hasonló érzéseik voltak és azonos módon függtek egymástól. Megtanultam, hogy higgyek abban, hogy Isten hatalmas. Hiszem teljes szívemből és lelkemből. hogy mindenki egyformán felelős azért, hogy a harmóniáért és a világ békéjéért együtt dolgozzunk. Hiszem, hogy az egyén ereje, az elszántság és az emberiség iránt érzett egyetemes szeretet a legfontosabb erények a világ békéjének eléréséhez. Mindenkinek megvan az otthona a világban. Ha keresi, megtalálja. A vallási, faji, gazdasági és országok közötti különbségek soha nem jelentenek akadályt annak, aki igazán keresi. Hiszem, hogy először is mindenkinek önfegyelemre van szüksége, az önfegyelem tiszteletet eredményez és a tisztelet egymás iránti szeretethez vezet. A szeretet békét hoz, a béke pedig elvezet a végső boldogsághoz. Nem nagycímletű bankókról lesz szó, hanem száz és ötven forintosról. A Tisza Lajos körúti rendelőintézet magasföldszintjén, a lift előtt várakoztam március 23-án, 12 óra 15 perckor. Hozzám lépett egy barna, vékony, középkorú férfi. Kézéi nyújtotta, keresztnevemen - számomra megtisztelő - bácsinak szólított. Egészségi állapotomról érdeklődött. Közöltem, hogy a betegségeimmel elvagyok. Bal kezét kinyitotta és a benne lévő gyűrött százast kínálta váltásra. Legfeljebb simábbra tudom kicserélni, válaszoltam. Javasoltam, hogy az itt lévő büfében elváltják. Nem tartotta jó megoldásnak. Kérte, adjak 4, vagy két forintot, nálam ilyen pénzérme tényleg nem volt. O erre köszönés nélkül a kijárat felé indult. A liftkezelő asszonysággal néhány szót váltottam. Az épületből én is kimentem. Gyalogosok várakoztak a közutat keresztező zebránál, mögéjük álltam. A pénzváltást szorgalmazó ember már a Nagyáruház oldali járdán kísérletezett. Majd a A békét erőszakkal nem lehet megszerezni, csak szeretettel. Adj szeretetet, hogy kapj szeretetet! közlekedési lámpa zöldre váltott. Néhányan hangosan mondták, hogy nem váltanak, mert elszalad a pénzükkel. A fürgelábú ember már az Aradi vértanúk terén alkudozott. Akkor is, de azóta gondolkodom, hogy miként találta el a keresztnevem. Emlékeimből elevenedett fel, személyes ismeretség régebbi eredetű. A Hunyadi János sugárúton napfényes délután ballagtam az Alsóváros irányába, amikor ő elém állt. Egymásnak nem mutatkoztunk be, kezet sem fogtunk. A bal kezét kinyitotta és egy ronggyá gyűrt 50 forintost ajánlott elváltásra. Viszonylag megbecsült, simábbra tudtam volna átcserélni. így az üzlet nem jött létre. Évek telnek, a pénz értéke változik, csak az emberi tulajdonságok nem mindenkinél. Készülök a pénzváltást szorgalmazó embertársunkkal való következő találkozásra. Valószínűleg már a vezetéknevemet is eltalálja, s a markában szorongatott bankjegy is nagyobb címletű lesz. Kátai Ferenc Pénzváltási kísérletek A szakértelem Burundiba tart? • Akik értettek valamit is a gazdasághoz, már a szlogen elsű kimondásakor is tudták: ez voltaképpen politikai blöff. Ugyanis kivált olyan időkben, amikor az amerikai presszió alatt működő IMF és szervei a világ minden táján kiszolgáltatott országok - kivéve azokat, mint például Japán, Tajvan és mások, amelyek óriási felhalmozott tőkéikkel nem szorulnak támogatásra, sőt kitűnően gazdálkodnak - még nem mutattak föl tartós eredményeket. Sőt, nemrég kaptunk iskolát éppen Mexikóban az IMF egyik patronázs-akciójáról. Szakértelemről még anynyit, hogy a politikailag csimborasszónak vélt Németh Miklós csattanós választ adott az új kurzusnak. Éhből legalább azt illett volna levonni, miszerint a helyzet nem rózsás, sőt. De az már fura, hogy az itthoni Dimitrov téri és rosztovi fiúknak hónapok kellettek a helyzet felméréséhez; átlátszó trükk minden közgazda számára. Ugyan mivel foglalkoztak - a saját vagyoni érvényesülés lázában négy év alatt? Legalább a vörös diplomás hajdani eminensek szólhattak volna: fiúk, most még nem kellene győznünk! Azt kell az eltelt hónapok eseményeihői leszűrni, hogy itt másfajta szakértelemről kellene szólni és nem arról, miszerint a forint leértékelése en detail vagy en gros jobb-e, mivel egyik sem kifejezetten jó. Azután a külföldi eladósodás sem mennyegző, noha Surányi elnöksége előtt az örök bölcs Kopácsyval folytatott nyilvános vitában képesztette el a kevésbé szakértőket: az adósságszolgálat teljesítése nem vetette vissza a gazdaságot (Figyelő, 1995/9.) hazánkban. Mivel mindenütt másutt ez a következménye, kiderült: milyen zseniális ország a miénk. Mindenesetre a kormány nem óhajt tovább eladósodni. Ki érti ezt? Ideje lenne már a bármilyen zseniális szakértés mellett kimondani egyet s mást. így például, hogy a kapitalizmus természete nem változott, de sokat finomodott (humán - és public relations). Sehol az OF.CD szférában nem tudnak már saját szisztémájuk szerint boldogulni, fgy azután a gyarmatosítás veszélyes változataitól, például Afrika, Közel- és Közép-Kelet, s másutt, ahol könnyen visszalőnek, eltekintenek és a tétova volt szociaista országokat pécézték ki maguknak. Eszükbe sem jut, hogy a föllazítás érdekében, a klasszikus hitelezési elvek fölrúgásával (Ogden Nash: csak annak adj hitelt, akinek nincsen szüksége rá) folyósított pénzeik egy részéről lemondjanak. Ámbár már volt erre példa, de mi még ott tartunk, hogy az Isten kalapján a bokréta vagyunk. A büszkeség, hihetetlen naivitással párosulva sodor bennünket a tönk szélére. Számomra a szakértés határát az a képtelenség jelenti, hogy a Burundira való utalás - Bokros legújabb szakértő Nobel-dfjas hasonlata - itt, Európában egyáltalán -, kivéve talán egy bulvárlap mellékletében - kimondható. Képzelem, mennyire örülnek felkent gyarmatosítóink, hogy itt a kormány még Burundit is el tudja képzelni. Van tehát még elég tartalék! De az Isten szerelmére! Burundit soha nem vennék fel az Európa Közösségbe! íme némi szakértelemmel még ide is el lehet jutni. Ámbár lehet, hogy az óhajtott, mielőbbi NATO-tagság még hasznukra lehet. Az Európába való menetelés úgy tűnik, nem lesz egy magyar „Marcia su Roma". Szakértőink zsenialitása abból is kitűnik, immár külügyi téren, noha ott azután kiválóak vagyunk, hogy a schengeni egyezmény hatásaira csak akkor figyeltek fel, amikor az osztrák sógorok - nota bene: most sem jobbak, mint a labanc-időkben - összehozták a többnapos botrányt. Mintha kár lett volna lebontani a drótkerítést. Az már csak bíborhab a tortán, hogy a folyamatos gazdasági diszkriminációk nagymértékben akadályoznak bennünket a szorgos törlesztés igyekeztében. Mintha a náluk szerzett profit egy része nem úgyis a kasszájukba menne, s csak csurogna a sajátunkba. Ideje volna már a marxizmusleninizmuson szakértővé cseperedetteknek legalább felismerni azt, ami abból valóság, sőt igazság volt. Varga Jenő és későbbi utódai sem voltak kisebb szakemberek (V. J. a budapesti Vas utcai felsőkereskedelmi tanulója volt és emléktábláját csak akkor javaslom levenni, ha lesz hazai jobb szakértő nála). Ha pedig a Leumi Bank, melyet egy volt osztálytársam szervezett, szintén Vas utcai diák, a mindenre képes szakértő Fekete János segítségével, gyors tündöklését és bukását nézem (állítólag 10 milliárdot veszítettünk ezen), a kizárólag szakértők által irányított bankjaink még tartogatnak megelepetéseket. Nekem az ügyeletes főpénzügyérünkről érdekes módon nem J. B. Colbert (a Napkirálynak dolgozott sikerrel) jut eszembe, hanem a lovas marsall Bugyonnij. Hogy miért nem a másik, szintén lovas marsall Murát, későbbi nápolyi király jut eszembe: mert az utóbbinak jobb volt a modora. A helyzet természetesen ennél összetettebb, de nem reménytelen, kivált, ha a főcsapás Burundi. Ez ugyan Európában nem lehet modus vivenöi, de ezen a tájon mindig akadtak diktátorok és szájhősök, akik rengeteg szenvedést okoztak. Már csak az a gond, hogy az elmúlt évtizedek mintájára találunk-e egy praktikus ellenséget, akire és amire az egész szakértői balfogást rá lehet kenni. Ehhez, remélhetőleg már nem akad: szakértő! Zseniális tanárom, Szerb Antal tömte a fejünkbe, hogy példaképünk J. W. von Goethe legyen, aki azt mondta: „A vezető lehetetlenre vállalkozik és el is éri azt!". Ami ugyebár azt jelenti, hogy a szaktudás mellé még talentum is kell. Goethe tudta, mit beszél, hiszen egy pazarló választófejedelem gazdasági minisztere volt. Mindazonáltal kitűnő modora volt, irodalmi alkotásairól nem is szólva, hiszen ő a költőfejedelem. Azért nem vagyunk mi mindig modortalanok. Úgy hajlongunk a közös Európa gondolata előtt - hol van még a tagság? -, hogy szomszédaink valóságos hősöknek tűnnek. A magyar nemes nép, sőt Zrínyi szerint - bár nem tudom, melyik nemzetre gondolt, lévén „kettős állampolgár" hogy nem vagyunk egyiknél sem alábbvalóak. De mintha mostanában a lezüllött, elszegényedett arisztokraták tétovasága jellemezne bennünket. Ezt kivált a kisantant tagjai érzik és tudják rólunk. Mondják: Strasbourg-ban sem szeretik a mi - már Karinthy Frigyes írt róla - örökös panaszkodó stréberségünket. Jellemző, hogy Gheorghe Funar, aki bár féligmeddig olyan burundis, ezzel biztatta volna valamikor is honfitársait. Közgazdaságilag pedig a társadalom tudathasadásos: olyan programban álmodozik - pártós kormányprogram -, mely nem illik a szakadtfoltos lajbinkhoz és ha nem vigyázunk, még teljesen igaza lehet a bölcs főrabbinak, hogy a zsidóság nélkül a kultúránk nem több, mint parasztgatya és fütyülős barack. Igaz, már ők sem az igaziak: ezért lettünk burundisták? Marosi János