Délmagyarország, 1995. június (85. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-20 / 142. szám

KEDD, 1995. JÚN. 20. i Izgalmak után a széchenyisek Éretté nyilvánítva Székely Tamás Forrai Ildikó Vári Gabriellából Vásárhelyre a sportra szavaz. kozmetikus (Fotó: Nagy László) lesz tart • Míg a diákok többsége ja­vában élvezi a vakáció örö­meit, addig a végzős gimna­zistáknak és szakközépisko­lásoknak nem volt ilyen felhőtlen az elmúlt hetük. Az érettségi végső fázisához érkeztek, szóbelin „görcsöl­tek", immár utoljára a pa­dokban. Az éretté nyilvánítottakat a Széchenyi István Gimnázi­um és Szakközépiskolában, másnéven a „Tisza-partiban" kérdeztük a vizsgáról, arról, milyen érzés érettnek lenni. Székely Tamás: - Na­gyon jól ment minden. Jól sikerültek az frásbelik, és bár még nem tudom a szóbe­li eredményét, de érzésem szerint az is megvan. Törté­nelemből az Aranybulla mozgalmat és B tételnek a nagy gazdasági világválsá­got, irodalomból Kosztolá­nyit húztam. Angolból fel­adat volt a kapott szöveget először hangosan felolvasni, majd elmondani röviden a tartalmát angolul vagy ma­gyarul, társalgási témám pe­dig a hétvége volt. Biológiá­ból csak ezután húzok tétel. Bőven volt idő, még sok is, a felkészülésre. Hódmezővá­sárhelyen szeretnék tovább­tanulni az állattenyésztési főiskolán. Felvételiznem nem kell, mivel a tanulmá­nyi eredmények alapján vá­logatnak. Felvesznek-e vagy sem, az még a jövő titka. Forrai Ildikó: - Úgy néz ki, hogy sikerült. Legalábbis nagyon bízom benne. Ami­ből rosszra számítottam, pél­dául nyelvtanból, abból jó tételt sikerült húznom, de irodalomból mellé nyúltam. Kölcseyre egyáltalán nem számítottam, nem is tanul­tam meg jóformán. A vers­ből próbáltam kisilabizálni a kérdésre a választ, remélem, sikerrel. A matek írásbeli nem igazán jött össze, de ab­ból is sikerült itt javítanom. A szóbelit a matekkal kezd­tem, s miután az sikerült, felszabadultan fogtam a töb­bihez. Történelemből a né­met fasizmus kialakulását húztam, az elég szerencsés tétel volt. Remélem az osz­tályból mindenki átmegy, és önfeledten ünnepelhetünk az érettségi banketten. Egyéb­ként dísznövénykertész sze­retnék lenni, a felvételi előtt azonban kihagyok egy évet, amit a sportnak szentelek. Vári Gabriella: - Eddig úgy nézem, jól sikerült a szóbeli, fnég egyetlen fele­let, a földrajz van hátra. Egész jó tételeket húztam. Magyarból Radnótit, törté­nelemből II. Józsefet és an­gol volt még. Kozmetikus 'szeretnék lenni. Már értesí­tettek, hogy felvettek, úgy­hogy megyek is beiratkozni. * B. Zs. HÉTTŐTŐL PÉNTEKIG CSAK 0 | TÁRCSÁZNI KELL TELEFONOS HIRDETÉSFELVÉTELÜNK VALAMELYIK £ SZÁMÁT. ÉS HIRDETÉSÜK BIZTOS CÉLBA ÉR! < | 481-281, 7-12-ig (Csak felárral és gyász)! 1 320-239, 7-t 5-ig Q 318-999 8-12,14-17-ig Pihenni „odaát" is lehet. (Fotó: Schmidt Andrea) Egy paneltömb is lehet illetlen Bandukolva Odessza nincs, a „hatházak" marad A régi Tisza-híd a Belvá­rosból egy másik városba. Újszegedre visz. Itt a fák, a vizek uralma szembetűnő. Ha a cél a Lapos, vagyis a ti­szai szabad strand, akkor a hídról jobbra kanyarodunk. A Torontál tér elnevezés a hely eredeti hovatartozására utal: Újszeged a Vízig To­rontál vármegyéhez tarto­zott, 1880-ban csatolták a városhoz. A tér és az Alsó-Kikötő sor találkozásánál áll a Va­kok Intézete. Az 1912-ben készült épület őrzi a város­rész régi hangulatát. Azok, akik itt élnek, nem érzékel­hetik ezt. Az újszegedi egye­temi kollégiumból egy ba­rátnőm fölolvasni járt ide. Ennek több mint tíz éve... A szomszédos épület falán táb­la: „napközi otthonos óvo­da". A mindig lehúzott redőnyök mögött asztmás gyerekeket gondoznak... Betonboritotta a többszin­tesre tagolt park a paneltíze­sek körül. A 70-es évek gaz­dasági erejét Odessza város­résznek hivalkodón kellett igazolnia. Oda a gazdasági erő, oda a városrész neve, oda a mára lerobbant pane­lek lakóinak valamikori elé­gedettsége. A Tisza: Szeged főutcája. Nem is igazi „szö­gedi", aki nem korzózott a Stefánián, vagy aki a klinikák előtti sétányon andalogva nem vetett egy pillantást az úszóházra, a víziútra, s a túl­só, erdő szegte partra. Sokan megelégszenek ennyivel. A „főutca" túlsó oldalán, a Tisza bal partján kevesebb is a sétáló. A szökőkút medencéjé­ben egy idősebb férfi és egy kislány labdázik. - Vagy öt éve, hogy nem működik a kút. De nem ez a legnagyobb baj - kesereg B. P., a játékra csábítható nagy­apa. - Nem tudom, jót csi­náltunk-e, mert annyi köl­csönt vettünk föl, hogy fogal­mam sincs, mikorra nyögjük ki, de rákényszerültünk hogy megvegyük a lakást. Gyenge a fizetésem, a felesé­gem meg rokkantnyugdíjas... Az illetlenül magasba tö­rő paneltömbök tövét a sok­féle fa és bokor jótékonyan takarja. Az édeskés illatú hársfákról egy emberpár gyűjti a teának való virágot. A Laposról egy csapat fiatal jön föl, mennek a híd felé. - Mi nem járunk a Tiszá­ra! - mondja a nagyapa. ­Az ablakok a folyóra néznek. Erős a levegő. De a vlz mocskos. Ha fürödni aka­runk. inkább a Szikire me­gyünk. A Tiszához simuló házsor a hatvanas évek stílusában épült. A virágba öltöztetett erkélyek, a színesen pompá­zó ágyások kertészei hang­súlyozzák a természetközeli­séget. - Mindig virágozzon va­jami a ház előtt. Ez az elvem - mondja Pista bácsi, aki épp a pázsitot öntözi. - Le­gelésző őzeket is látni az ab­lakból. Akkor, mikor a ku­tyák nem riasztják el őket ­teszi hozzá bosszankodva. E téglablokkos házak parkettás lakásai iránti kereket fő oka a folyó, az ártéri erdő közel­sége. - A madárcsivitelésnek örülök a legjobban - moso­lyog a zenetanár, Juhászné Bodrogköy Eszter, aki csa­ládjával nemrég költözött ide. Felújított lakásuk érté­két számukra az még inkább növeli, hogy a szomszédban lakik a nagynéni, a testvér, az unokatestvér, vagyis a ro­konság is. A Gabonatermesztési Ku­tatóintézet főbejárata előtt két göndörlombú fa áll. A paprika, a rizs. a kender, a len, s újabban a búza. a ku­korica és a napraforgó orszá­gos hírű tudósainak munka­helye az első világháború idején hadikórház volt. A háborúra emlékeztet az 1944-ben lebombázott vasúti híd maradványa is. A hídfő környékét ma jobb messze elkerülni. Az időnként ter­jengő bűz is elárulja: az új­szegedi milliomosnegyedben összegyűjtött szennyes tar­talmukat a szippantós kocsik itt engedik a folyóba. A töltésoldal mellé eresz­kedő betonút a szegedi könnyűipar egykori felleg­vára, az ország valamikori második legnagyobb textili­pari gyára, a Kender- és Szövőipari Vállalat félig­meddig elhagyott épületei mellé visz. A gyár bejáratá­nál lengedező Hevytex feli­ratú zászlók hivatottak hir­detni: itt még nem szűnt meg minden élet. Az egykor vi­rágzó nagyüzem heti bölcsi­jéből és óvodájából 50 ágyas öregek otthona lett. - Harminckét évig éltem az újszegedi házamban, de ezen a környéken sohasem jártam - mondja a hinta­ágyon pihenő néni. A szépen gondozott kertben egy asszony és három férfi üldö­gél, halk zeneszó mellett. ­A többiek, már akiknek jár­tányi erejük van, a templom­ba mentek... Tudja, mikor az uram meghalt, önként jöttem ide. A gyerekeknek kicsi volt a lakás... - ,'.Hatházaknak" nevezik ezt a részt - ad felvilágosí­tást az udvaron kalocsai mintás terítőt hímző asszony. - A kendergyáré, most meg az önkormányzaté ez a hat ház. Mi csak egy éve lakunk itt. Panellakást cse­réltem el egy ittenire, mert ezt olcsóbb fönntartani. A lakások komfort nélküliek, az udvari vécét a szomszéd­dal közösen használjuk. A spájzból tusolófülkét csiná­lunk, ha leszerel a nagyfiam. Másfél szobás a lakás, de nekünk elég - mondja Var­gáné, s elégedettnek tűnik. Annak ellenére, hogy hét gyerekét negyedik éve egye­dül neveli. A „hatházaknál" ér véget az Alsó-Kikötő sor. A gátol­dalt tovább is házak és kis­kertek szegélyezik, de azok már a beljebb nyíló Akácfa utcához tartoznak. Egy „in­formációs tábla" az egyete­mi füvészkertbe és a csillag­vizsgálóba csalogat. Ez itt a város pereme. Ú. I. • Magamfajta hétköznapi halandó nem szívesen veszi tudomásul, hogy a nagy em­ber is - ember. Hajlamosak vagyunk különösségeket, extremitásokat feltételezni hírességekről, sztárokról, művészekről, tudósokról. És igazunk is van. Emberek ók is, persze; csakhogy valami­ben nagyon jók, sokkal job­bak. mint mi többiek. A te­hetség pedig olyasmi, hogy aki képes élni vele, annak az egész személyiségét meg­gazdagítja. Ezért annyira ér­dekesek a művészet, a tudo­mány és mindenféle szakma sztáijai; a génsebész, a lézer­fizikus, a filmsztár, a prima­donna - az alkotó ember.' Abban a szerencsében volt részem, hogy többször is beszélgethettem egy vi­lágsztárral; mivel ezt a szer­kesztőm is tudja, megkért, fecsegném ki a művésznő műhelytitkait. Bár tudom, mert olvasom, hogy a mai zsurnalisztikában mindent szabad, de az a helyzet, hogy Tokody Ilonáról nem lehet „fecsegni" - mondtam. Ezen­fölül: aligha vannak titkai. Művészi műhelye - az igen. Hogy ott mi történik? Min­denki megtudhatja, aki meg­Desdemona - civilben hallgatja őt, bármelyik sze­repében. Vagyis a műhelytit­kok teljességgel nyilváno­sak. „á színpadon magamat adhatom W Ilyenképpen lehet tudni, hogy Tokody Ilona nem vé­letlenül lett világsztár. Iste­nadta tehetség, csodálatos hang - és ez messze nem elég ahhoz, hogy valaki meghódítsa a csúcsokat, ün­nepelt szopránja lehessen a világ operaszínpadainak és keresett-szeretett partnere a hozzá hasonló, ünnepelt vi­lágsztároknak. Szerencse is kell - szokás mondani. Még­is inkább az az igazság, hogy a szerencse leginkább olyan emberekre szeret rákö­szönni, akik felkészülten várják. Tokody Ilonáról nemcsak azt lehet tudni, hogy folyvást keményen, sokat dolgozik; azt is, hogy ésszel és szívvel­lélekkel. A profi ugyanis nem születik, a profi - lesz. Roppant erő, energia hasz­nálódik el addig, amíg egy gyönyörű hanggal megáldott énekes olyan operaszínpadi teljesítményre képes, amely megérinti, a hatása alá von­ja, bűvöli, varázsolja - a töb­bieket. Mindazokat, akik né­zik, hallgatják, bármelyik szegletében a világnak. Ül­nek a nézőtéren, mindenféle emberek, sok százan, ezren, az arénakoncerteken (To­kody éppen most is ilyen turnén vesz részt - Jósé Car­reras oldalán) több tízezren - és mindannyian ugyanazt érzékelik: azonosak Aidával, Desdemonával, Leonórával, Manón Lescaut-val, Toscá­val, Laurettával, Liuval, Ameliával, Giseldával, Mi­mivel... Sfmak, örülnek, sze­retnek, áldozatot hoznak, csalnak és megcsalattatnak, ölnek, ölelnek, meghalnak. Élnek. El tetszettek már képzelni valaha is, micsoda hatalom ez? És micsoda felelősség? - Verdi Requiemjét éne­keltük Gardelli mesterrel. Bejött és azt mondta: Höl­gyeim, uraim, tudják, én nem vagyok vallásos. De is­tenhívő vagyok. Most mu­zsikálni fogunk - és ez ne­kem a templom. Éppen (gy vagyok én is. Amikor a szín­padra lépek - semmi más nincs; én magam vagyok. Aida, vagy Desdemona, vagy bármelyik szerepem. Élem az ő életét - élem az életemet. Ez nem azt jelenti, hogy nincs önkontrollom. Mindig tudom, mit, miért, hogyan csinálok; mint az életben. Végtére az ember ­ha ember - nem kontroll nél­kül él. Ha nem tudja mit csi­nál - akkor minek? A profiz­mus nagyon összetett vala­mi, de ez, a színpadi önkont­roll az egyik leglényegesebb eleme. Csak akkor lehet használni, ha mindent - a le­hető legtöbbet - tudsz a mesterségről; és önmagád­ról. Csak akkor élhetek a színpadon - valakiként, ha magam is vagyok - valaki. Nem kell sokáig várnunk: az idei szabadtéri operapre­miérjén felfedezhetjük egy világsztár „titkait". Tokody Ilona A trubadúr Leonórája­ként lesz önmaga a színpa­don. Sulyok Erzsébet

Next

/
Oldalképek
Tartalom