Délmagyarország, 1995. április (85. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-15 / 89. szám

10 ÜNNEPI MELLÉKLET JMm SZOMBAT, 1995. APR. 15. • Galgóczy Jutáit premierje az Erkel Színházban Húsvétvasárnap csendül fel a Húsvéti kórus • Az utóbbi időben csupa végzet asszonyát állított színre. Mégpedig a típus népi változatát. Ilyen volt Carmen, ilyen lesz most Nedda, Lola is? Véletlen-e ez, vagy rendezői koncepció? - Véletlen. A rendező nem költő, hogy azzal foglalkozzon feltétlenül, ami őt legjobban foglalkoztatja. Van műsorpolitika, és ez az utóbbi időben a legtöbb helyen azt diktálja, veszélyben a sztnház, csak biztosra szabad menni. Olyan darabot kell elővenni, amely eleve kasszasikert (gér. • Meglehetősen pejoratív hangsúlyokat vettem észre válaszában. A színház mindig is a közönség igényeit kereste... - Azt is. A színház valaha egyszerre volt tömegkultúra és az „elit művészet" egyik csúcsa. Ez egyébként elég világosan el is különült... • Tehát mondjuk, Mozart is a Burg Theaternek irta olasz operáit, és máshova a Szöktetés!, vagy a Varázsfuvolát... - Például. De nem menjünk bele a színháztörténelembe! Jelenleg a tömegkultúrának sokkal hatásosabb csatornái vannak. A színházat mint értéket tartja fenn a társadalom. Furcsa dolog lenne tükröscsilláros éttermekben kínálni a hamburgert. A kultúrának a színházból történő száműzése nem csupán a művészet szempontjából tragikus, hanem gazdasági megfontolásokból is ésszerűtlen. Nagycsütörtököt mondott a budapesti közlekedés. Az. utcákon autók ezrei álltak. A főpróba késett, a primadonna késett, az első tenor is késett, a rendező is csak az utolsó pillanatban lihegett be. Lélekben még otthon maradt. Beteg a kislánya, az orvos antibiotikummal tömné, de ő nem engedi, az ő apja is orvos, tudja, hogy az ilyesmi egyszer még megbosszulja magát. Feszülten indul a beszélgetés az Erkel Színház büféjében. A próbára jött kávénénikék be-besettenkednek információért. Óriási hangzavar, mindenki egyszerre mondaná problémáit. A magnót kikapcsolhatom, legfeljebb háttérzajnak használhatnám egy rádióriporthoz. • Erre a két remekműre igazán nem lehet ráfogni, hogy színvonalbeli problémáink lennének velük. - Válasszuk el a műveket a hozzájuk tapadó tradícióktól. Az is érdekes, hogy végül (gy párba álltak. Ok a veristák. az esetek kilencven százalékában meg sem kérdőjelezik, hogy együtt kell őket adni. Biztos sikert fgérnek szabadtéren, kőszfnházban, még ínyenceket kiszolgáló kamaraszínpadokon is. Nincs olyan valamire való szoprán, tenor, bariton, akinek a szerepbőröndjébe ne lenne bepakolva Santuzza, Turiddu, Alfio, illetve Nedda, Canio, Tonio. A művek zenei csúcspontjait élvezeti cikként sugározzák különféle zenei szupermarket-műsorok. Elég, ha felcsendül bármelyik intermezzo, máris csavarodik a sztv, és kifosztatik a Ki nyer ma kasszája. • Vagy a Húsvéti kórus. Most éppen húsvétvasárnapján hallhatjuk először. Dupla sikere lesz. - Látja, ez az. Ez a biztonság egyáltalán nem válik hasznára az ügynek. A saját korában ez a két remekmű sarkaiból forgatta ki a zenés sztnház világát. Meghökkentette, megrázta a közönséget és a szakmai elitet egyaránt. Hiszen rengeteg tabut döntött meg. Gondoljon csak arra, hogyan fanyalgott a nagy Ricordi, mennyire lehet komolyan venni holmi pojácák érzelmeit. Az is kétséges volt, lehet-e paraszti lovagiasságról beszélni, hiszen Mascagni operájának ez a pontos címe. És még nem is beszéltünk mindazokról a tabu-sértésekről, amelyeket a művek zenéje okozott. • De száz evvel nem lehet visszaforgatni az idő kerekét. - Az én feladatom, hogy lehetőségeimhez képest megteremtsem a színpadon ezt a száz évvel ezelőtti állapotot. Enélkül becsapjuk a nézőt. Ezért kell alaptörvényként elfogadnunk, hogy a színház nem táplálkozhat a megszokottból. • Az operát is színháznak tartja, teljes értelemben? - Kétféle operát játszanak a világon. Vannak világhírű operaházak, ahol az előadás keret. Alkalmat ad arra, hogy meg lehessen valósítani a világsztárok vendégjáiását. Én a másik változatot szeretem, ahol az opera a színpad törvényei szerint kerül előadásra. Ez az utóbbi persze nehezebb. De hiszem, ha a klasszikus műveknek mai kérdéseket teszünk fel, a mára érvényes válaszokat fogjuk megkapni. Ez a kérdezés a rendező feladata. • Ha már az aktuális kérdéseknél tartunk, mit mondana arról, meddig láthatja még rendezéseit a szegedi közönség? - Erről csak annyit mondhatok, kaptam a színház igazgatójától egy nagyon érdekes, tanulságos levelet. • Azok közé számítják, akiknek az állagnál több problémájuk volt különféle munkahelyein. - Miskolcon tapasztalatlan voltam. Én a színházat szerettem, amelyben megtaláltam volna mindazt, amit gyermekkorom óta kerestem, amikor cirkuszt játszottam, amikor később zongoráztam, amikor még később dramaturg-szakot végeztem a főiskolán, és amikor örömmel szegődtem Vámos Lászlóhoz, hogy Nagy Viktor, Kalmár Péter és a felejthetetlen Tímár Béla mellett megtanuljam a zenés színpadi rendezést. Miskolcon azt a színházat szerettem volna megteremteni, szolgálni, amely bennem élt. És ez szembe állt azzal a kulturális nagyüzemmel, amely az én elképzeléseimtől függetlenül létezett. Ez hét év alatt kiderült. • És Szegeden? - Az ember fejlődik. Most már három év is elég volt rá. Rigó Béla Előbb bocsánatot kell kérni,,, • Szentgálon született, egy nagyon régi városban, mely ahogy ő mondja - „kibírta a tatár dúlást, török dúlást, de a felszaba-dúlást már nem." Igazi hazaszerető magyarok laktak ott, onnan kapta indíttatását. Sok kedves és megrázó élményt őriz gyermekkoráról. Az 1945 utáni két év is gyönyörűnek tűnt számára lendületével és az országépítéssel, azután viszont jött a fordulat. ,Jómódú volt a falu, 245 nyilvántartott kulákkal, s ez lett a veszte" - emlékszik vissza keserűen. Meggyőződése volt, hogy kommunizmus a világon még nem volt, s nem is lesz, mert ha elveszik az embertől a magántulajdont, akkor a legtöbben nem látják értelmét a munkának. 1956 őszén Veszprémben volt, részt vett a felvonulásokon, s azt szónokolta a tömegeknek: „senki ne bántson senkit, volt már elég széthúzás 1000 év alatt!" Megválasztják a Munkástanács tagjának, majd elnökének, mint a legjózanabbul gondolkodót. Tisztében leglényegesebb intézékedése az volt, hogy megtiltotta a szeszes ital árusítását és fogyasztását. Nem is bántottak senki a forradalom alatt, s ezt a bevonuló orosz katonák is megköszönték neki. Sorsát mégsem kerülhette el: börtön, majd rendőri felügyelet következett. „ Én egy nagyon kicsi pont voltam - mondja - s azon csodálkoztam, hogy fektethettek belém ekkora energiát. Még 64-ben, sőt 76-ban is behívattak a tanácsházára, s a hogylétem felől érdeklődtek. " Csapó Benő máig sem tud megbocsátani a halottakért, hiszen egy börtönbüntetés letelik, vagy amnesztiát adnak, de egy embér életét nem lehet visszadni. „Persze - fűzi tovább a szót - ahhoz, hogy meghocsássunk, előbb bocsánatot kell kérni. Én soha, még gondoltában sem foglalkoztam azzal, hogy valakinek ártsak. Olyan felszabadult időszak volt az 56-ban, hogy még a nap is másként sütött, a levegő is más volt. Szerencsére, ön ezt nem érti, de ne is értse meg..." Csapó Benő a Pofosz Hazáért Emlékkeresztjének tulajdonosa. Arató László • Hagyományaink Nagyhét A Nagyböjt heteinek neveket adtak eleink. Tájunkon ugyan nem nagyon ismerték. Legfeljebb azok a legények, akik - lévén, hogy vallásukat a katonaságnál is gyakorolták bizonyos helyi szokásokat észrevettek ott, ahol szolgáltak, mondjuk Palócföldön vagy Göcsejben. A nagyböjti hetek ekképpen sorjáztak: csonkahét, guzsahét, nevetlenhét, sükethét, feketehét, virághét, amiket a Nagyhét zárt. A nevek egynémelyikére elfogadható magyarázatot tudunk adni. A csonkahét azért csonka, mivel hét derekától, a Hamvazószerdát követő csütörtöktől tartó darabhét. A gúzsa szóban valószínűleg a guzsaly (kenderfeldolgozásnál használt eszköz) rejtőzik, a nevetlen meg, mint a kezünk ujjainál is, a középsőt, a mutatóujj és a gyűrűsujj közöttit jelzi. Ám, hogy a gyűrűsujjal jelzett hétnek honnan ered a sükethét megnevezése, nem tudom; Bálint Sándor sem tesz rá utalást. A feketehét a gyász közeledtét jelzi, mint ahogyan a virághét a névmágiával született szokásban, a virágmagvak vetésidejében jut kifejezésre. Értelemszerűen a hét végi szombatoknak (például) feketeszombat, virágszombat a neve, amelyek amolyan dologtiltó kis- vagy félünnepnek számítottak, még gyermekkorunkban is. Ez azt jelentette, hogy földben nem dolgoztunk, de az otthoni dolgokat rendesen elvégeztük. A Nagyhétnek viszont minden napját kisünnepként éltük. Ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy földben nem dolgoztunk - legfeljebb hét elején, ha szép volt az idő, aprómagvakat vetettünk -, hanem a viseletben is. Elsősorban a lányok és az asszonyok öltözetén volt észlelhető: sötét felsőruhákban jártak, leginkább feketében, sötétzöldben, sötétlilában; és az asszonyok a fejükre sötét fityulás, illetve selyem kendőt kötöttek. Kosztolásuk is kifejezte a Nagyhétre jellemző, enyhe böjtöt, amely nagypénteken teljes böjttel zárult. Ezért aztán nagycsütörtökön, amikor a „harangok Rómába mentek", egy kicsit többet ettek húsételekből is, ám a zöldségféléket is szorgalmasan fogyasztották. Ugyanazon a napon a régi tápaiak kis cipót sütöttek, aminek halottkereső volt a neve. A kis cipót ugyanis a kamrában tartották, és ha valaki a Tiszába fulladt, azt tették a vízre, úgy, hogy felső részébe égő szentelt gyertyát helyeztek, és - hitük szerint - az meglátta, megtalálta a vízbe holt testet. Nagypéntek — a karácsony böjtje és a Hamvasztószerda mellett — szigorú böjtös nap, amelyen a század elején élt idősek háromszor ettek: „olyat, amit a harmat nevelt" vagy olajos étkeket, de csak egyszer, délben ültek asztalhoz. Ám egész nap csömögéztek: ették/ettük a pattogatott kukoricát. A böjtölés akkor természetes volt. Nagyszombaton a harangok a feltámadás kori körmenet idejére visszaérkeztek Rómából, és a körmeneten részt vettek az idősekkel együtt a fiatalok is: „Föltámadt Krisztus e napon. Alleluja!" Santo Slefano Rotondo (Római cserepek) • Sok emlékhelyünk van, nekünk magyaroknak, Rómában. A legelső magyar alighanem 938ban látta meg az Örök Várost, amikor az antik kultúra végleg összeomlani látszott, talán latinul is egy-két túlélő egyházfő értett. Ekkor jelennek meg Zsolt lovasai Róma kapuinál, és találják szembe magukat a Colosseum romjaiban is tiszteletet parancsoló falaival. Mit gondolhattak ezek az első magyarok? Akik az autók kipufogógázai hélyett meghódított városok köpönyegükbe ivódott, idegen szagát hurcolták magukkal. Hatvan évvel később azután újabb magyar csapat kopogtatott Róma kapuinál. Ezt azonban - a krónikás szerint - „szent" férfi vezette, aki a tudós Szilvester pápa előtt ékes szavakkal ecse- Lazo János erdélyi főesperes síremléke telte ismeretlen fejedelme akit Stephanusnak mondtak, érdemeit. A rettegett lovas nép követe ezúttal koronát és apostoli áldást kért Európa legifjabb keresztény országának és fejedelmének. „Én csak apostoli vagyok mondta a franciákhoz méltó szellemes fordulattal Szilvester pápa a ti királyotok valódi apostol." A többit ismerjük: maságával, a boldog beavatottak nyugalmával. Nem kell messzire menni. A Colosseum tőszomszédságában, ahol már alig hallatszik a turisták mai hadainak soknyelvű zaja, van egy templom: a „Kerek Szent István". Falai, amelyek volt római katonák kaszárnyájának alapjára épültek, ritka módon kört formálnak, és kápolnái rajzolják ki a kereszt négy ágát. A legrégibb keresztény templom egyben, és a magyar emlékek tárháza. Nevét nem a mi királyunkról, hanem Szent István vértanúról kapta. Falait még a pogány időkben, valószínűleg Farmus tiszteletére kezdték építeni. A mi Zsigmond királyunk idejében tetőzete megrogyván, az eső csurgott a márvány és arany díszítésekre. Méretei és állapota így. is lenyűgöző. A belső körtemplomot hatalmas kupola koronázza, körülötte két koncentrikus fal jelzi az épület eredeti nagyságát. Nem a mi Szent Istvánunké volt, mégis magyar lett. Alighanem a név miatt kapták meg a Rómában székelő magyar pálosok a XV. században V. Miklós pápától, aztán sokáig zarándok- és szálláshelyként szolgált. Ma mindenütt állványok, padozat, ácsolat: folyik a restauráció. Zarándokhely voltát azonban így sem veszítette el. Valamikor, úgy 460 éve itt koptatta a templom köveit egy jeles erdélyi magyar: László (vagy: Lászai) János, telegdi főesperes, gyulafehérvári kanonok. Ő alighanem mindent tudott Mátyás korának Európájáról. Utazott és nyelveket tanqlt, elzarándokolt, kétszer is, a Szentföldre, megtérttette az egyiptomi magyarokat, követ volt és a Szent Péter Bazilika magyar gyóntatója, kórházalapító, kiváló szónok és latin verselő, ízig-vérig magyar és reneszánsz humanista tudós. Lászai Jánossal csúnya, mára el is felejtett betegség végzett: a pestis. Halála előtt azonban még jutott ideje arra, hogy megírja strversét és hetven dupla aranypénzének hagyatékával - eljuttassa Brodarics István, a jeles történetíró kezéhez. A márvány sírkő - melyet, reméljük csak ideiglenesen emeltek ki a főoltár melletti helyéről - máig elevenen őrzi a pannonicus transilvanus élettapasztalatait, és kőbe vésve hirdeti az - úgy lehet - első európai magyar máig érvényes üzenetét. lett a mi első, Szent István királyunk; az ország pedig, amelyet Hungáriának írtak, lett a mi boldog-keserves hazánk. A Colosseum azóta is szembejön velünk. Magyar történelmünk darabjai pedig beépültek a római kövekbe, s minduntalan sugároznak felénk. A hallgatag tanúk né„Natum quem gelidum vides ad Istrum Romana tegier viator, urna: non mirabere, si extimabis illőd Quod Koma est Patria omnium fuitque." Vándor, ha látod a római sírját annak, aki a jeges Dunánál született, ne csodálkozzál, mert Róma mindenek hazája, s mindig is az vala. Bratinka József