Délmagyarország, 1995. március (85. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-14 / 62. szám

Már néhány hónap telt el, hogy lezajlott a városi tisztújítás. Az úgynevezett reformpárt tagjai (élükön Vadász Manó polgármesterrel s Osztróvszky Józseffel, hogy csak kettejüket említsem) vették kezükbe a város ügyeinek vezetését, amely csakhamar országos szintűvé vált. A felelős miniszterelnök a város hatóságát a szorongatott ország védelmére küldendő, nemzetőrség szervezésére szólította fel, s városunk ennek eleget is tett. A nemzetőrség száma mintegy 6000 főre rúgott, amely augusztusban 7000-re, októberre már 8000re nőtt. Hazánk ellenségei egyre jobban mutatták ki gyűlöletüket alkotmányos intézményeink iránt. Hamarosan harcosokra lett hát szükség, amihez természetesen pénz is kellett. A város vagyonosabb polgárai akkor áldozni is tudtak a haza oltárára. A nemzetőrségi intézményből nőtt ki a „honvédség" szervezete is. Osztróvszky Nagy Sándorhoz („Senex") intézett leveléből értesülhetünk a legendás 3. zászlóalj - a később oly híressé vált „veressipkások" alakulatáról, mely csupa fiatal, lelkes diákokhói, tisztviselőkből, ügyvédekből, gazdálkodókból, iparosokból tevődött össze, „akiknek csak egy volt drága: a haza és csak egy, ami olcsó: a hazáért hullatott drága vér..." A veressipkások (amely nevet később vívták ki Damjanich fiai) tűzkeresztségüket a délvidéki szerbek és horvátok elleni küzdelemben, 1848. július 14-én állották ki, de ott látjuk hamarosan a Duna-Tisza közén, Szolnok körül Damjanich rettenthetetlen szegedi fiait. Ebben az időben Szegeden • A szegedi veressipkások hőstettei Nagy idők - névtelen félistenek már nagy volt a hadmozgalom. Ez volt következménye a magyar kormány terveinek, amelyek itt akartak egy nagy délvidéki erős bázist teremteni, amelyhez városunk fekvése nagyon alkalmasnak látszott. A városon sorra vonultak keresztül hosszabb-rövidebb pihenőt tartva különböző zászlóaljak. Szeged népe, amely hazafias érzület terén mindig az elsők között állott, olyan vendégszeretettel fogadta s bocsátotta el a harcba indulókat, hogy a honvédek arca „szinte égett a hazafiságtól". Amikor a híres Lenkey-század vonult át Szegeden, a hölgyek alaposan letarolták a környék minden virágát, hogy a hősöket kitüntessék. Természetesen a sebesültekről, a beteg honvédekről is gondoskodni kellett. Az utókor a legnagyobb elismeréssel szól a szabadságharc jól megszervezett egészségügyéről, kiemelve Kossuth Lajos húga, Meszlényi-Kossuth Zsuzsanna országos főápolónő szerepét. A fölsővárosi zárdában nyílt először 150 ágyas katonai kórház, ezután következett az alsóvárosi zárda, majd a főgimnázium. Nagy volt a száma a magánházaknál, rokonoknál elhelyezett sebesülteknek is. Ekkor alakult városunkban az úgynevezett „testvér egylet", s a .jótékony nőegylet" is, olvassuk Reizner János könyvében („A forradalom napjai Szegeden"). Több helyen működött katonakórház, a nép nyelvén „katonaispita". Osztróvszky kormánybiztos május Családi hagyományainkban március 15-e úgy szerepelt mindig, mint a „Szent Petőfi-napja". Úgy emlegettük a „nagy víz"-et a naptárban követő „nagy idők"-et, 1848-at, melynek kimagasló eseményei városunkban is kulminálódtak, tetőpontra jutottak.. Szeged abban az időben még messze állott a nagyvárosi formától, melyet csak az 1879-es árvíz után ölthetett magára. A mostani Széchenyi teret akkor még hivatalosan (?) Szabadság térnek nevezték. Legalábbis ezt bizonyítja Grünn Orbán nyomtatványa, melyet Dannheimer kőnyomatú rajza után készített. Még valójában rendezetlen puszta tér volt, a maga sáncárkaival, Tiszára nyúló erdőjével, a Bauerfeind- és a Kárász-házzal, s természetesen a már meglévő városház épülettel határolva. Mégis ez volt a város minden néven nevezendő központja, melyet országos érdekű események tettek elevenné. 3-i szózata nyomán kerül sor a betegápoló nőegylet alapítására, Kordáné Vedres Rozália elnöklete alatt, mely gyűjtéseket, tárncvigalmakat is rendez a felállított „kórodák" javára. Az egylet munkája kiterjedt Csongrád és Csanád vármegye területére is. Fönnmaradt az egylet munkájáról egy körlevél is, melyet Rónay-Karácson Emilia szegedi honleány intézett az akkor még ftsz. kanonok polgártárshoz, Horváth Mihályhoz, támogatást kérve. Augusztus vége felé újra toborzás volt Szegeden, mely alkalommal az Attila-regimentet szervezték, a zászlóaljnak Görgey Arthur volt a parancsnoka, s főleg a Tisza-menti harcok körül tűnt ki. Szegeden jött létre a legvitézebb zászlóaljak másika, a 33. zászlóalj, melynek fölszerelését és hadilábra állítását az akkori szegedi ipar teljesítette. Ez a zászlóalj volt az, amely Görgey hadseregében, Guyon Richárd vezetése alatt a branyiszkói csata sörsát döntötte el. Az ezt követő harcok során vesztette el az 1300 emberből álló sereg több mint felét. 1849-ben alakult meg, ugyancsak Szegeden, a 104. zászlóalj, bizonyítva Szeged áldozatkészségét, amelyben a törvény-parancsolta egy újonc helyett háromat ajánlva fel. A kívánság csupán az volt, hogy az új zászlóaljnak Földváry Sándor, a szenttamási hős legyen a parancsnoka, tisztjei pedig a már akkorra feloszlott guerilla-csapatnál szolgált tisztek. A zászlóalj csekély kivétellel szegedi fiúkból állott, s megalakulása után már a szeghegyi ütközetben vett részt. A fővárosban március idusán hangzott el a „Talpra magyar!" Nyomtatott szövege minden bizonnyal eljutott az ország többi városába, hacsak néhány napot késve is. így Erdélybe, s Kolozsvárra is. Azt kinyomatva, március 25-én Marosvásárhelyt is olvashatták. Az itt jelenlévő író, újságíró, Urházy György még „megtoldotta a maga felhívásával is". Hadd idézzem belőle a hat versszak közül az utolsót: „ Föl, mindnyájan! hogyha zászlónk Majd a vérmezőben áll... Háromszin zászló alatt lesz Vagy szabadság - vagy halál!" Honunk „szebb keblű hölgyei", ékszereiket, pénzt, aranyat, ezüstöt szórtak a kolozsvári főtéren fölállított gyűjtősátorban a „lepedőre", s fülükben függőként elefántcsontból faragott jelvényeket viseltek, vállaikkaí egymásnak fordított, Magyarország és Erdély címerevei, melyeket a korona alatt angyalkák koszorúztak körül. Alul olvasható felirattal: „Unió Emlék". A régi görögök a hőseiket félistenekként tisztelték. Kossuth Lajos egyik beszédében a magyar honvédeket, főleg az elesett hősöket illette ezzel a kifejezéssel. Annak idején egész Európa hangoztatta a „veressipkások" dicsőséges tetteit. Sokáig vita tárgya volt, hogy ezek a „félistenek" valójában milyen szfnű sapkát viseltek. A szegedi múzeum gyűjteményében van egy példány az eredeti vörös sipkából, meglehetősen csataviselt állapotban, s egy ugyancsak eredeti kék sapka, arany paszománykötéssel, az úgynevezertt Guyon-féle tábori sipkák közül. Varga János 1871-ben egy hírlapi cikkében bizonygatja, hogy tulajdonképpen a nevezett honvédek fekete sapkások voltak. A vöröshöz - helyesebben az elnevezéshez - érdemeik révén, kitüntetésből jutottak. Ugyanakkor egy cáfolati cikk is megjelent a Szegedi Híradó hasábjain, mely szerint nem vörös, nem is fekete, hanem kék volt a sapkájuk színe. Ezzel aztán ebben a kérdésben teljes volt a zavar. Nézetünk szerint az igazság valószínűleg a középen van. Mind a háromnak lehettek viselői a legendás honvédek között. Elvégre népfölkelésről lévén szó, a forradalmi idők sivár viszonyai között nem lehetett mindenhol egyöntetű uniformisról, vagy fölszerelésről beszélni. Egy bizonyos: a vörössipkások 1 849 február havában kétszer is állottak díszben városunk főterén, amikor is ismertető jelük a fehér tollas csákó volt - hiteles följegyzés szerint. Végezetül: nem csupán a sipka, hanem a vitézi tettek voltak döntők szabadságharcunk véres színterein, kezdve Szenttamás sáncaitól, Branyiszkón, Budavár bástyáin, Temesvár mellett, vagy az utolsók közül a szőregi síkon. Ez az oldal nem lenne elég az összes csatahely fölsorolására, ahol a szabadságharcban a magyar huszár még utoljára megvillogtathatta kardját. A híres 104. zászlóaljból Lúgoson már csak 90 honvéd és 9 tiszt maradt, s Damjanich fiataljaiból 1300 közül 100 volt még életben, akik - telve a csatákban szerzett sebekkel megláthatták szülővárosuk. Szeged tornyait. -csongorCsata Szent-Tamásnál A szőregi csata - 1849. augusztus 5. KEDD, 1995. MÁRC. 14. A veressipkás A szegedi műhelyben készült szent-tamási érdemjel MÁRCIUS IDUSA III. Csata Szolnoknál