Délmagyarország, 1995. január (85. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-07 / 6. szám

VI. 1995. JANUÁR 7., SZOMBAT „Éppen ez a hosszú, lebetegítő tél, amelyet, amint most gondolom, szerencsétlenségemre töltöttem Bécsben, s nem Londonban, ölt ki belőlem mindent, ami irodalmi és filozofikus természetű, gondoltam a fülesfotelben; ám ezzel az ideoda járkálással újra képességeim birtokába jutottam, és tényleg, ezt a bécsi szellemi állapotot, amelyet egyszerre csak úgyszólván kimenekített szellemi állapotnak nevezhettem, erre a grabeni-kartnerstrassei terápiára vezettem vissza, amelyet január közepétől rendeltem el magamnak." Thomas Bernhard: Irtás mégis nehézkesnek éreztem, mélabúsnak, de ez csak a járásomra vonatkozott. Megálltam és bokától néhány kört írtam le a levegőben a lábfejeimmel, külön-külön, ahogy a csuklóimmal is; be kell járatni a vén masinát. Nagyon tudok felébredni, elaludni annál kevésbé, most azonban furcsa mód csak az ébredésre emlékszem, mintha el se aludtam volna, csak felébredtem ebben a motelszobában, ahol el se aludtam, emlékezetem szerint. Ha jól emlékszem, az ablakhoz indultam, amelyen a keresztfa rettenetes emlékeket idézett fel bennem. Mondjuk inkább így: ködös, de rettenetes emlékeket. Mint amikor valakinek a szörnyű helyzetébe képzeljük magunkat, aztán ha újra találkozunk vele, már nem emlékszünk arra, hogy hogy is volt, csak látjuk, megint itt ez az alak, akiről ködösen bár, de nincs jó emlékünk. így emlékeztem én is erre a keresztfára, amely a látteret, amolyan látványfélét osztotta négy ablakra. A partot hó borította, s amikor a tenger lassú hullámai visszavonultak, barna földív rajzolódott ki. Nem tudom, miért gondoltam egyből a tengerre, olyan szelíd volt, mint egy tó, amelynek sekély vize fölszalad a havas partra; a távolban égszürke és vízszürke egyre ment. A számból pára szállt az ablakra, amit letöröltem. Havazott. Sok hópihe hullott alá, nagyon sokan voltak. Szélről nem számolhatok be. Annál inkább arról, hogy amint az ablak előtt álltam, eltátottam a szám, ugyan csak résnyire. Nem mondhatnám, hogy gyönyörködtem. A természetben nem szoktam gyönyörködni, ő se bennem, hanem eltátottam a szám, mert azt láttam, ez itt nagyon rendesen van. Hogyan mondjam? Talán az idő végezetéig? Addig nem mondom. Nehéz leírni. Lássam be! Minél tovább nézem, annál jobban belátom: nehéz leírni. Jobb lesz másra gondolni. Hoppá, hoppá! De magasan vagyok. Nagyon magasról láttam a partot, a tengert és a földívet. N

incs mit mondanom tovább. Talán egy világítótoronyban ébredtem. Egy semmi fényt nem árasztó világítótoronyban. De lehet, hogy mégis egy motelszoba volt. Mit tudom én, mit álmodok folyton össze-vissza. Amikor újra felébredtem, ezt a képet találtam az éjjeliszekrényen, amit persze én magam vettem még jóval elalvás előtt. Ez is nagyon rendben van. Ráadásul ez még szép is. 1991-ben fényképezte egy japán. Ezt a címet adtam neki: A tenger fölgöngyölt tése. H

ol is feküdtem? Na igen. az ágyban. Úgy feküdtem, mint egy vénasszony. Azt hiszem. Ha valaki rámnyitja az ajtót, biztosan azt mondja, nini, egy vénasszony. Mire én: hol élsz te? De hagyjuk a képzelgést, vissza az ágyba. Éppen felébredtem. Nem nyitottam ki a szemem, de éreztem, hogy ébren vagyok. A paplannal együtt átforrósodott az egész testem, még a végtagok is. Szinte egy voltam a paplannal, amelyet mindig csuklyaszerúen a fejem fölé hajtok, ívben beárnyékol, aztán úgy bújok elő mindennap, mint egy rügy. Egy fejes rügy. Nem kipattanok, az túlzás, kibújok és lassan eltávolodok a paplantól, a paplan melegétől, és távozik az én melegem is. Hogy hova? El. Eltávozik. Olyan nehéz ezt felfogni? De ezúttal nem bújtam elő. Maradtam a sötétben és a melegben. Micsoda bátorság! Illatok. Most jöhetnek az illatok. Könnyű paplanszag. óvatos falszag. a bór démoni illata, a fa keretet fűrészpor illata. a hálóingem gyorsmosoáai enyhesége, és valami szokatlan báttérszag. Ennyi keli ébredésnél, egy kis orrbéli kíváncsiság. Nem a leves szaga, az nem kell, vagy hagyma, olaj, zsír, undorító szagok. A nagyobb tömegben megfőtt húsok szagáról ne is beszéljünk, ébredéskor ne, és ne is érezzük, ébredéskor ne. Barátságosan lehúztam a csuklyát a fejemről, amely egyből hűlni kezdett, és kinyitottam a szemem. Nem nagy esemény, de ha azt vesszük, hogy majd egyszer nem nyitom ki soha többé, akkor ezt most mégis nagy eseménynek kell számítanunk. És egyáltalán, mindent nagy eseménynek kell számítanunk, ha van egy kis eszünk. Ellenkező esetben mindig csak kis eseményekben lesz részünk. Podmaniczky Szilárd Japán mindaddig, amíg el nem jön a nagy esemény. Az pedig nemsokára eljön, épp úgy, ahogy elképzeltük. Durván és erőszakosan. kétséget nem hagyva, hogy ez már a nagy esemény. A szoba fehér falain szűrt fehér fényt láttam, és azt gondoltam, délelőtt van, néhány órával napkelte után fekszem itt, és a köd, odakint, már fölszállt, ám az ég borús, egyetlen szürke lap az égmező, amely a földlappal együtt oda-vissza játszik a fénnyel. Körülnéztem a szobában, amely minden bizonnyal az én szobám volt, egy időre, bár soha nem láttam, így érthető is, hogy lassan körülnéztem. Szűk ablakrés üveggel és lakkozott keresztfával, csupasz falak, pont olyanok, amilyennek az előbb leírtam, egy szék a ruháimmal, gondosan meghajtogatva, azt is' gondolhatnám, itt engem vetkőztettek, nem mondom, dupla ágyban feküdtem, és hanyatt, de ez mégis túlzás, vaskos barna szekrény, amott, a szék mellett asztalka, nem sorolom tovább, képtelen motelszoba. Akkora csend volt, amekkorát csak egy levegőben lebegő motelszobában tudok elképzelni. Mindez persze csapnivaló fantáziám és szegényes élettapasztalataim esetlen adománya. Felkeltem és a tükörsimára lakkozott hajópadlón az ablakhoz lépdeltem. Nem fájt egyetlen porcikám se, a járásomat Kovács Zoltán Haza és haladás A Balaton partvidéke teljes hosszában ráment a már kezdetekor is kétséges kimenetelű kísérletre: először a déli, majd az északi, végül az egész dolog befulladt valahol a hegyek közt. Mindezt kőzetről, mondhatni testközelből láttam, most mégis ügy tűnik, tudásom hasznavehetetlenné lett. Barátaim földben, kegydíjam megvonva, a rendszer fenyeget. Végső kétségbeesésemben hatástalanítani készülök egy szerkezetet, amely üjhólfelbukkant a határok mentén; de ujjaim remegnek. Minden tükröt bevontam pedig szigetelőszalaggal. Mégis szivárog. Pópity Richárd Középső hó Mintha beleültem volna valamibe, úgy maradok nyugton a falnak támasztott háttal, kis mozgás még belefér, hogy érezzem a csigolyákat, amik sorban már gerinc: ilyen vagyok talán. Kint hó hull, nem az első, még nem is az utolsó a télen, ez most a középső, kinevezem annak. A pelyhek a tetőablakon lágyulnak el, mint én mindig, amikor keresztülnézek rajta, látni galambokat, egyebet. Most a varjak szezonja van, no meg a sertéseké: látom a magazinokban a recepteket. malacszívpörköltröl. varjútokányról írnak nyálindító képet. Nyomom a falat, kellemes beszélni neki közben, jegyzetelek is, napok múlnak majd és valaki borítékban megkapja a papírt a postaládájától, örül majd, levélnek nézi. Én itt beszélek, nincsen szavad a hóesésre, mondom, reggelente ébredni fogok, söprök a kávé és kifli előtt, nyáron port, ősszel levelet, télen havat, ha törik, ha szakad, tavasszal meg éppen nem. Akkor nem kelek fel, úgy tervezem, veled. Kékkel írogatok, kereket oldok a beszúrt mondataimmal. Ha itt lennél, falnak támasztott háttal, lehet, hogy egészen hirtelen, vagy a lombhullással azonos ütemben beszélnél lyukat a hasamba, a derekamat adnám be, és megmutatnám, mennyire szeretem, ahogy hangok kis szünetekkel a szádon ki és be: hallgatnék. G

yőr mellett rendezték meg a múlt hét végén az Első Országos Barkaszos Találkozót. A két nap alatt több mint tízezer ember látogatott ki a változatos programokkal színesített rendezvényre. A nem várt siker fokát jelzi az is, hogy még a találkozó vége előtt több multinacionális cég jelentkezett szponzornak a jövőre megrendezésre kerülő másodikra, köztük nem egy, nagy hagyományokkal rendelkező autógyártó is. A kíváncsi közönség egész közelrő csodálhatott meg több száz, szebbnél szebb Barkaszt. Aki akart, beülhetett a volán mögé. kedvére nyomogathatta a gombokat, kezeivel gyengéden végigsimíthatott a csak erre a típusra jellemző festésen. És a csendes szemlélő csillogó szemű nagy örömöknek, magasztos pillanatoknak lehetett szemtanúja. Kíméletlen, gépnyúzó pályán vívták meg kemény küzdelmüket a Barkasz rally huszadik századi gladiátorai. A motorok bőgtek és falták az üzemanyagot, a lóerők kitartóan vonták előre a könyörtelen akadályokon át a kocsikat, e nagyszerű alkotmányokat. És a sofőrök, mind. egytől egyig igazi férfi, minden idegszálukkal és tudásukkal a nagy kihívásra koncentráltak, egyetlen cél vezérelte valamennyit, hogy Barkaszukkal, ezzel az önzetlen,-derék társsal elsőként érjenek, elsőként robbanjanak a célba, mely ugyan a viadalnak a vége, de a dicsőségnek a kezdete. Csak az értheti, aki ott volt. A közönség mámorral tombolt, és hurrázva és éljenezve ünnepelte a győzelem bajnokát, emód köszönve meg a vérpezsdítő küzdelem felejthetetlen élményét. Ezek után teljesen érthető, hogy a rallyt követően mindenki Barkaszt akart venni. Élénk hangulatban folytak a licitálások, s egy-egy remek darabért bizony hétszámjegyű BányászJ. István Verhetetlen volt a Barkasz összeget is fizettek a méltán büszke vevők. ..Lovas nép voltunk, immár Barkaszos lettünk", nyilatkozott meg egy boldog vásárló. Mennyire igaza volt. Hiszen az igényes autósok a Barkasz segítségével újra- felfedezték az igazi, az eredeti autózást, a nemes birkózást az ősprimitív technikával, a szennyezetlen örömöt, melytől lassanként megfosztott bennünket az ABS okozta tunyaság, a szervo szülte henyeség és az állítható ülés keltette tespedtség. „A Barkasznak kérem szépen lelke van és varázsa, és semmivel össze nem téveszthető szaga. A barkaszosnak pedig elvei vannak, kérem szépen, és alapos autószerelési ismeretei, meg jó kondíciója", tudtuk meg egy hetvennyolc éves szakitól, a találkozó veteránjától. „Birtokolunk, hogy birtokolhass bennünket", hirdette egy lobogó transzparens. Ó, micsoda egyöntetű szavak, mily csiszolt gondolat. Legyen örökéltű a névtelen költő, ki ezen mondatol megalkotta, homlokán a szép tekintetű múzsa titokzatos-gyönyörű jelével. Eszembe jutnak most a rafinált megjegyzéseid is, amikre alacsony plafonnál is mindig felkapom a fejem, ha magamban ismétlek utólag, akkor is. Ha rábeszélsz, akkor sem megyek veled, súgódik a fülbe. Ilyenkor marad magára a csend velem, keressük állainkat lent, mit is lehetne szólni, amikor így felér valami a mélyből. Nézve a hóesést tovább, a varjak tűnnek fel benne, repülgetnek ide-oda, mintha lenne bármi dolguk, nem kerülik meg a templom tornyát, mint a galambok. Azoknak játék a szárnymozgatás, a varjak gyakran céltudatosan húznak el fent egybeverődve, kutya ugatja őket, szürke. Észrevettem, de egy komondor már nem lenne ilyen egyértelmű, könnyen a közelembe is férkőzhetne a kétértelmű vagy többértelmű komondor, de ez a helyzet a hóbagollyal és a fehér hollóval is. Talán ezért fordulok elő mostanában ritkán a nyílt terepen, ahol eláll a szem és a száj a fehértől. Ha muszáj kimerészkednem, akkor vacogva fehér kabátba öltözöm, kesztyűt és sapkát húzok hasonló árnyalatban, indulok taposni a havat negatív árnyalakban, a kipirult arc árul csak el tán'. De ez is csak addig van így, amíg nem esik piros hó, akkor majd láthatatlanba bújok, becsukom a szemem, érzem, vállamon ott a paradicsommadár, a piSok minden volt még, kedves olvasó, a rendezők igazán kitettek magukért. De a csúcs, a megkérdőjelezhetetlen beteljesülés a tombola volt. A fődíj pedig: egy nullkilométeres gyönyörbarkasz. Leírhatatlan. Mikor a kocsi sorsolására került a sor, felizzott a levegő, jó néhány fokkal megemelkedett a hőmérséklet, minek következtében Győrben, a jó időre való tekintettel, leállt a fűtéssel a Távhőszolgáltató. Több ezer lelket emésztett a vágyakozás, kétszer ennyi szem tapadt a kívánalom tárgyára, alig észrevehetően mozgó ajkakról rebbentek el halk mondatok, melyeknek tartalma ugyanaz volt: Kérlek, légy az enyém. És kisorsolták, és a tömeg egyszerre döbbent rá, hogy a kínban eltelt percek után levegőt kéne venni. Ami ezután következett, arra a hétköznap nem tarthat igényt. A boldog nyertes tombolajegyét markolászva rohant nyereményéhez, s ott helyben, nyilvánosan esküdött örök hűséget a szunynyadó energiákkal töltött Barkasznak. Frigyükre mindent eldöntő világos tettel tett pecsétet: közelben parkoló féléves nyugati autóját egyetlen határozott mozdulattal lökte árokba, ebek harmincadjára. Majd mély áhítattal ült újdonsült gépe volánjához, s csuklójának egyetlen, laza mozdulatával pöcre beindította a motort. E

kedves epizód minden jelenlévőt könnyekre fakasztott, az öröm közzé vált, s a tömeg meghatottan forrt eggyé, édes testvérekké. Míg élünk, nem feledjük a gazdag pillanatokat, mellyel a Barkasznak nevezett (Micsoda név!) csodacsoda ajándékozott meg bennünket örök életre. Ennyi volt, két nap, de mintha ezer lett volna. Türelmetlenül várjuk a következőt: Testvérek! Jövőre, veletek, ugyanitt.