Délmagyarország, 1995. január (85. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-07 / 6. szám

VI. 1995. JANUÁR 7., SZOMBAT „Éppen ez a hosszú, lebetegítő tél, amelyet, amint most gondolom, szerencsét­lenségemre töltöttem Bécsben, s nem Londonban, ölt ki belőlem mindent, ami irodalmi és filozofikus természetű, gondoltam a fülesfotelben; ám ezzel az ide­oda járkálással újra képességeim birtokába jutottam, és tényleg, ezt a bécsi szel­lemi állapotot, amelyet egyszerre csak úgyszólván kimenekített szellemi állapot­nak nevezhettem, erre a grabeni-kartnerstrassei terápiára vezettem vissza, ame­lyet január közepétől rendeltem el magamnak." Thomas Bernhard: Irtás mégis nehézkesnek éreztem, mélabúsnak, de ez csak a járásomra vonatkozott. Meg­álltam és bokától néhány kört írtam le a levegőben a lábfejeimmel, külön-külön, ahogy a csuklóimmal is; be kell járatni a vén masinát. Nagyon tudok felébredni, elaludni annál kevésbé, most azonban furcsa mód csak az ébredésre emlékszem, mintha el se aludtam volna, csak feléb­redtem ebben a motelszobában, ahol el se aludtam, emlékezetem szerint. Ha jól emlékszem, az ablakhoz in­dultam, amelyen a keresztfa rettenetes emlékeket idézett fel bennem. Mondjuk inkább így: ködös, de rettenetes em­lékeket. Mint amikor valakinek a szörnyű helyzetébe képzeljük magunkat, aztán ha újra találkozunk vele, már nem emlék­szünk arra, hogy hogy is volt, csak látjuk, megint itt ez az alak, akiről ködösen bár, de nincs jó emlékünk. így emlékeztem én is erre a keresztfára, amely a látteret, amolyan látványfélét osztotta négy ablak­ra. A partot hó borította, s amikor a tenger lassú hullámai visszavonultak, barna föld­ív rajzolódott ki. Nem tudom, miért gon­doltam egyből a tengerre, olyan szelíd volt, mint egy tó, amelynek sekély vize fölszalad a havas partra; a távolban ég­szürke és vízszürke egyre ment. A számból pára szállt az ablakra, amit letöröltem. Havazott. Sok hópihe hullott alá, na­gyon sokan voltak. Szélről nem számol­hatok be. Annál inkább arról, hogy amint az ablak előtt álltam, eltátottam a szám, ugyan csak résnyire. Nem mondhatnám, hogy gyönyörködtem. A természetben nem szoktam gyönyörködni, ő se ben­nem, hanem eltátottam a szám, mert azt láttam, ez itt nagyon rendesen van. Ho­gyan mondjam? Talán az idő végezetéig? Addig nem mondom. Nehéz leírni. Lás­sam be! Minél tovább nézem, annál job­ban belátom: nehéz leírni. Jobb lesz más­ra gondolni. Hoppá, hoppá! De magasan vagyok. Nagyon magasról láttam a partot, a ten­gert és a földívet. N incs mit mondanom tovább. Talán egy világítótoronyban ébredtem. Egy semmi fényt nem árasztó világítótorony­ban. De lehet, hogy mégis egy motel­szoba volt. Mit tudom én, mit álmodok folyton össze-vissza. Amikor újra felébredtem, ezt a képet találtam az éjjeliszekrényen, amit persze én magam vettem még jóval elalvás előtt. Ez is nagyon rendben van. Ráadásul ez még szép is. 1991-ben fényképezte egy japán. Ezt a címet adtam neki: A tenger fölgöngyölt tése. H ol is feküdtem? Na igen. az ágyban. Úgy feküdtem, mint egy vénasszony. Azt hiszem. Ha valaki rámnyitja az ajtót, biztosan azt mondja, nini, egy vén­asszony. Mire én: hol élsz te? De hagyjuk a képzelgést, vissza az ágyba. Éppen felébredtem. Nem nyitottam ki a szemem, de éreztem, hogy ébren va­gyok. A paplannal együtt átforrósodott az egész testem, még a végtagok is. Szinte egy voltam a paplannal, amelyet mindig csuklyaszerúen a fejem fölé hajtok, ívben beárnyékol, aztán úgy bújok elő min­dennap, mint egy rügy. Egy fejes rügy. Nem kipattanok, az túlzás, kibújok és las­san eltávolodok a paplantól, a paplan melegétől, és távozik az én melegem is. Hogy hova? El. Eltávozik. Olyan nehéz ezt felfogni? De ezúttal nem bújtam elő. Maradtam a sötétben és a melegben. Micsoda bá­torság! Illatok. Most jöhetnek az illatok. Könnyű paplanszag. óvatos falszag. a bór démoni illata, a fa keretet fűrészpor illa­ta. a hálóingem gyorsmosoáai enyhesége, és valami szokatlan báttérszag. Ennyi keli ébredésnél, egy kis orrbéli kíváncsiság. Nem a leves szaga, az nem kell, vagy hagyma, olaj, zsír, undorító szagok. A na­gyobb tömegben megfőtt húsok szagáról ne is beszéljünk, ébredéskor ne, és ne is érezzük, ébredéskor ne. Barátságosan lehúztam a csuklyát a fe­jemről, amely egyből hűlni kezdett, és ki­nyitottam a szemem. Nem nagy esemény, de ha azt vesszük, hogy majd egyszer nem nyitom ki soha többé, akkor ezt most mégis nagy eseménynek kell számítanunk. És egyáltalán, mindent nagy eseménynek kell számítanunk, ha van egy kis eszünk. Ellenkező esetben mindig csak kis eseményekben lesz részünk. Podmaniczky Szilárd Japán mindaddig, amíg el nem jön a nagy esemény. Az pedig nemsokára eljön, épp úgy, ahogy elképzeltük. Durván és erő­szakosan. kétséget nem hagyva, hogy ez már a nagy esemény. A szoba fehér falain szűrt fehér fényt láttam, és azt gondoltam, délelőtt van, né­hány órával napkelte után fekszem itt, és a köd, odakint, már fölszállt, ám az ég borús, egyetlen szürke lap az égmező, amely a földlappal együtt oda-vissza ját­szik a fénnyel. Körülnéztem a szobában, amely min­den bizonnyal az én szobám volt, egy időre, bár soha nem láttam, így érthető is, hogy lassan körülnéztem. Szűk ablakrés üveggel és lakkozott keresztfával, csupasz falak, pont olyanok, amilyennek az előbb leírtam, egy szék a ruháimmal, gondosan meghajtogatva, azt is' gondolhatnám, itt engem vetkőztettek, nem mondom, dupla ágyban feküdtem, és hanyatt, de ez mégis túlzás, vaskos barna szekrény, amott, a szék mellett asztalka, nem sorolom to­vább, képtelen motelszoba. Akkora csend volt, amekkorát csak egy levegőben lebegő motelszobában tudok elképzelni. Mindez persze csapnivaló fan­táziám és szegényes élettapasztalataim esetlen adománya. Felkeltem és a tükörsimára lakkozott hajópadlón az ablakhoz lépdeltem. Nem fájt egyetlen porcikám se, a járásomat Kovács Zoltán Haza és haladás A Balaton partvidéke teljes hosszában ráment a már kezdetekor is kétséges kimenetelű kísérletre: először a déli, majd az északi, végül az egész dolog befulladt valahol a hegyek közt. Mindezt kőzetről, mondhatni testközelből láttam, most mégis ügy tűnik, tudásom hasznavehetetlenné lett. Barátaim földben, kegydíjam megvonva, a rendszer fenyeget. Végső kétségbeesésemben hatástalanítani készülök egy szerkezetet, amely üjhólfelbukkant a határok mentén; de ujjaim remegnek. Minden tükröt bevontam pedig szigetelő­szalaggal. Mégis szivárog. Pópity Richárd Középső hó Mintha beleültem volna valamibe, úgy maradok nyug­ton a falnak támasztott háttal, kis mozgás még belefér, hogy érezzem a csigolyákat, amik sorban már gerinc: ilyen va­gyok talán. Kint hó hull, nem az első, még nem is az utolsó a télen, ez most a középső, ki­nevezem annak. A pelyhek a tetőablakon lágyulnak el, mint én mindig, amikor keresztül­nézek rajta, látni galambokat, egyebet. Most a varjak sze­zonja van, no meg a sertéseké: látom a magazinokban a re­cepteket. malacszívpörköltröl. varjútokányról írnak nyálin­dító képet. Nyomom a falat, kellemes beszélni neki köz­ben, jegyzetelek is, napok múlnak majd és valaki bo­rítékban megkapja a papírt a postaládájától, örül majd, le­vélnek nézi. Én itt beszélek, nincsen szavad a hóesésre, mondom, reggelente ébredni fogok, söprök a kávé és kifli előtt, nyáron port, ősszel le­velet, télen havat, ha törik, ha szakad, tavasszal meg éppen nem. Akkor nem kelek fel, úgy tervezem, veled. Kékkel írogatok, kereket oldok a beszúrt mondataim­mal. Ha itt lennél, falnak tá­masztott háttal, lehet, hogy egészen hirtelen, vagy a lomb­hullással azonos ütemben be­szélnél lyukat a hasamba, a derekamat adnám be, és meg­mutatnám, mennyire szeretem, ahogy hangok kis szünetekkel a szádon ki és be: hallgatnék. G yőr mellett rendezték meg a múlt hét végén az Első Országos Barkaszos Találko­zót. A két nap alatt több mint tízezer ember látogatott ki a változatos programokkal szí­nesített rendezvényre. A nem várt siker fokát jelzi az is, hogy még a találkozó vége előtt több multinacionális cég jelentkezett szponzornak a jö­vőre megrendezésre kerülő másodikra, köztük nem egy, nagy hagyományokkal rendel­kező autógyártó is. A kíváncsi közönség egész közelrő csodálhatott meg több száz, szebbnél szebb Barkaszt. Aki akart, beülhetett a volán mögé. kedvére nyomogathatta a gombokat, kezeivel gyengé­den végigsimíthatott a csak er­re a típusra jellemző festésen. És a csendes szemlélő csillogó szemű nagy örömöknek, ma­gasztos pillanatoknak lehetett szemtanúja. Kíméletlen, gépnyúzó pá­lyán vívták meg kemény küz­delmüket a Barkasz rally hu­szadik századi gladiátorai. A motorok bőgtek és falták az üzemanyagot, a lóerők kitar­tóan vonták előre a könyörte­len akadályokon át a kocsikat, e nagyszerű alkotmányokat. És a sofőrök, mind. egytől egyig igazi férfi, minden idegszáluk­kal és tudásukkal a nagy kihí­vásra koncentráltak, egyetlen cél vezérelte valamennyit, hogy Barkaszukkal, ezzel az önzetlen,-derék társsal első­ként érjenek, elsőként robban­janak a célba, mely ugyan a viadalnak a vége, de a dicső­ségnek a kezdete. Csak az értheti, aki ott volt. A közönség mámorral tom­bolt, és hurrázva és éljenezve ünnepelte a győzelem bajno­kát, emód köszönve meg a vér­pezsdítő küzdelem felejthetet­len élményét. Ezek után teljesen érthető, hogy a rallyt követően min­denki Barkaszt akart venni. Élénk hangulatban folytak a li­citálások, s egy-egy remek da­rabért bizony hétszámjegyű BányászJ. István Verhetetlen volt a Barkasz összeget is fizettek a méltán büszke vevők. ..Lovas nép voltunk, immár Barkaszos lettünk", nyilatko­zott meg egy boldog vásárló. Mennyire igaza volt. Hiszen az igényes autósok a Barkasz se­gítségével újra- felfedezték az igazi, az eredeti autózást, a nemes birkózást az ősprimitív technikával, a szennyezetlen örömöt, melytől lassanként megfosztott bennünket az ABS okozta tunyaság, a szervo szülte henyeség és az állítható ülés keltette tespedtség. „A Barkasznak kérem szé­pen lelke van és varázsa, és semmivel össze nem té­veszthető szaga. A barka­szosnak pedig elvei vannak, kérem szépen, és alapos autó­szerelési ismeretei, meg jó kon­díciója", tudtuk meg egy het­vennyolc éves szakitól, a talál­kozó veteránjától. „Birtokolunk, hogy birto­kolhass bennünket", hirdette egy lobogó transzparens. Ó, micsoda egyöntetű szavak, mily csiszolt gondolat. Legyen örökéltű a névtelen költő, ki ezen mondatol megalkotta, homlokán a szép tekintetű múzsa titokzatos-gyönyörű je­lével. Eszembe jutnak most a rafinált megjegyzéseid is, amikre ala­csony plafonnál is mindig fel­kapom a fejem, ha magamban ismétlek utólag, akkor is. Ha rábeszélsz, akkor sem megyek veled, súgódik a fülbe. Ilyen­kor marad magára a csend velem, keressük állainkat lent, mit is lehetne szólni, amikor így felér valami a mélyből. Nézve a hóesést tovább, a varjak tűnnek fel benne, re­pülgetnek ide-oda, mintha lenne bármi dolguk, nem ke­rülik meg a templom tornyát, mint a galambok. Azoknak játék a szárnymozgatás, a var­jak gyakran céltudatosan húz­nak el fent egybeverődve, ku­tya ugatja őket, szürke. Ész­revettem, de egy komondor már nem lenne ilyen egyértel­mű, könnyen a közelembe is férkőzhetne a kétértelmű vagy többértelmű komondor, de ez a helyzet a hóbagollyal és a fehér hollóval is. Talán ezért fordulok elő mostanában rit­kán a nyílt terepen, ahol eláll a szem és a száj a fehértől. Ha muszáj kimerészkednem, ak­kor vacogva fehér kabátba öltözöm, kesztyűt és sapkát húzok hasonló árnyalatban, indulok taposni a havat ne­gatív árnyalakban, a kipirult arc árul csak el tán'. De ez is csak addig van így, amíg nem esik piros hó, akkor majd láthatatlanba bújok, becsukom a szemem, érzem, vállamon ott a paradicsommadár, a pi­Sok minden volt még, ked­ves olvasó, a rendezők igazán kitettek magukért. De a csúcs, a megkérdőjelezhetetlen betel­jesülés a tombola volt. A fődíj pedig: egy nullkilométeres gyönyörbarkasz. Leírhatatlan. Mikor a kocsi sorsolására került a sor, feliz­zott a levegő, jó néhány fok­kal megemelkedett a hőmér­séklet, minek következtében Győrben, a jó időre való te­kintettel, leállt a fűtéssel a Távhőszolgáltató. Több ezer lelket emésztett a vágyakozás, kétszer ennyi szem tapadt a kívánalom tárgyára, alig ész­revehetően mozgó ajkakról rebbentek el halk mondatok, melyeknek tartalma ugyanaz volt: Kérlek, légy az enyém. És kisorsolták, és a tömeg egyszerre döbbent rá, hogy a kínban eltelt percek után le­vegőt kéne venni. Ami ezután következett, arra a hétköznap nem tarthat igényt. A boldog nyertes tombolajegyét marko­lászva rohant nyereményéhez, s ott helyben, nyilvánosan es­küdött örök hűséget a szuny­nyadó energiákkal töltött Bar­kasznak. Frigyükre mindent eldöntő világos tettel tett pe­csétet: közelben parkoló féléves nyugati autóját egyetlen ha­tározott mozdulattal lökte árokba, ebek harmincadjára. Majd mély áhítattal ült újdon­sült gépe volánjához, s csukló­jának egyetlen, laza mozdula­tával pöcre beindította a mo­tort. E kedves epizód minden jelenlévőt könnyekre fa­kasztott, az öröm közzé vált, s a tömeg meghatottan forrt eggyé, édes testvérekké. Míg élünk, nem feledjük a gazdag pillanatokat, mellyel a Bar­kasznak nevezett (Micsoda név!) csodacsoda ajándékozott meg bennünket örök életre. Ennyi volt, két nap, de mintha ezer lett volna. Türel­metlenül várjuk a következőt: Testvérek! Jövőre, veletek, ugyanitt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom