Délmagyarország, 1995. január (85. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-14 / 12. szám

1995. JANUÁR 14., SZOMBAT „Csak a buta ember nem tanul a kudarcból. Ha valaki nem tudná, kétféle edző létezik: az, aki már megbukott, és az, aki meg fog bukni..." • Húsz év után lett munkanélküli • Mostanában az unokáját viszi eázésre • Vásárhelyen történelmet irt 1 Beszéljük meg! Pataki: Dr. Rapcsák sem köszönte meg... - Tamás! Mintha kisimul­lak volna a vonásaid.. - Örülök, hogy ezt te is észrevetted Tudod, egy ideje semmiféle stresszhelyzetben nem voltam. Pedig azt sem mondhatom, hogy jelenleg nincs futball az életemben, hiszen Máté unokámat nap mint nap elviszem focizni a Tisza Volánba, ahol a kölyök Szalai Pistától tanulja a Iabdarúgás ábécéjét. - Elég régóta ismerlek már. nem tudsz becsap­ni: biztosan hiányzik az igazi edzői munka. - Hz ennyire látszik rajtam? Tényleg fújnám már a sípot, magyaráznék a játékosaimnak, bemutatnám a helyes lábtar­tást... De hát most ez van, ezt az állapotot kell „szeretni". Már húsz éve vallom magam profi edzőnek, hisz 1974 óta ebből élek. Közhelynek szá­mit, de nekem tényleg a lab­darúgás a mindenem. Az éltet, hogy mindig helyesen tudtam kezelni a sikert és a sikerte­lenséget is. Csak a buta ernlx'r nem tanul a kudarcból. Ha valaki nem tudná, kétféle edző létezik: az, aki már megbukott, és az, aki meg fog bukni... - Harminc éve élsz mái­Szegeden. az itteni tréne­rek között a legsikere­sebbnek számítasz. En­nek ellenére manapság egyetlen helyi együttesnél • Engem mindig a vezetők kerestek meg! (Eotó: Révész Róbert) Tavaly november óla Pataki Tamás munka nél­küli labdarúgóedzőnek mondhatja magát. Vásár­helyen. a HLC-nél egyik napról a másikra „megkö­szönték" addigi fáradozását. Egy darabig a sajtó­ban állandó téma volt a menesztése, majd ő is le­került a napirendről Mostanában mérhetetlenül nagy csend veszi körül. Épp ez adta az apropót, hogy egy kis beszélgetésre invitáljam. Várakozá­sommal ellentétben egy kiegyensúlyozottnak tűnő ember ült velem szemben az asztalnál sem került szóba a ne­ved - Lehet, hogy meglepődsz azon, amit most mondok: en­nek én csak örülni tudok, hi­szen ez azt jelenti, hogy a csa­patoknál dolgozó kollégákkal mindenhol meg vannak elé­gedve. De azt is tudom, a lab­da gömbölyű, azaz akadnak győztes, de vesztes meccsek is. Ha az utóbbiból lesz a több, gondolom, megcsörren a telefonom. Épp a napokban olvastam valahol, hogy pil­lanatnyilag százötven, oklevél­lel rendelkező labdarúgóedző van munka nélkül. Hosszú pályafutásom során én csak most kerültem közéjük. Nem sok olyan embert ismerek, aki húsz évig egyfolytában tudott dolgozni. Hz elégedettséggel tölt el, mi több, büszke va­gyok rá. Én még életemben nem jelentkeztem sehová, mindig a vezetők kerestek meg. Ettől a szokásomtól a jövőben sem fogok eltérni. — Anyagi problémád nem lehet, hiszen június 30-ig kapod a járandóságodat a HLC-tőL - Valóban ebben állapod­tam meg Rostás Gyula elnök­kel, csakhogy ez később meg­változott: a vásárhelyiek csak december 31-ig fizettek — Nagyon haragszol a volt klubodra? - Dehogy, én csakis a szépre emlékezem. Nem a nagyképűség mondatja velem, de a játékosokkal együtt törté­nelmet írtunk. Ráadásul (kicsit paradox a helyzet) ezért Sze­geden kaptam elismerést. Vá­sárhelyen valahogy elmaradt a köszönö szó, amit leginkább dr. Rapcsák András polgár­mester úrtól vártam volna. Ó a nyilvánosság előtt mindig elis­meréssel Ireszelt a munkámról. — Rostás Gyuláról mi a véleményed? - A maga módján jószán­dékú ember, de manapság ez már nagyon kevés. Sem a város vezetésével, sem pedig a játékosokkal nem tudta magát elfogadtatni. Eddig tartott beszélge­tésünk. Az olvasó feladata el­dönteni: valóban egy kiegyen­súlyozott ember nyilatkozott, vagy pedig egy mérhetetlenül csalódott... Szélpál László Kinek fújjam? M ármint a papírtrom­bitát, amelyet szil­veszterkor kell megszó­laltatni. hogy klasszikus hangja megdobogtassa még az alvók szivét is. Nekem is van papírtrom­bitám. és egész évben fújom, de rá se rántanak! Még csak nem is legyin­tenek egyet. Pedig... Dacos makacssággal járom az országot, falva­kat, városokat, telepü­léseket és lakótelepeket. Százszámra beszélek mindenféle korú ember­rel és - erre külön gond­dal ügyelek! — gyerekkel, és egyre szilárdabb a meggyőződésem, hogy olyan szituban élünk, amely egy régi angol slágert dúdoltat velem: This is the begining of the end, magyarul, ez a vég kezdete! Ha nem is szívesen te­szem, s ha a nagyegye­sület elnöke százszor is szememre veti, hogy a múltban élek, leírom, hogy amikor engem 12 éves koromban leigazol­tak a nagyváradiak ked­venc klubjába, az ottani „Fradiba", a Törekvésbe (piros-fekete színekkel, a NAC volt zöld-fehér), akkor elnökünk, Sonnen­wirth bácsi, egyszerű nyomdász volt, a focisták atyja, Mikló Béla, úri fodrász, intézőnk. Sütő bácsi, városi vámtiszt, szertárosunk pedig, Pala­tin Sebestyén, egymaga dolgozó cipész. Vala­mennyien fanatikusan szerették a Törit, és büsz­kék voltak, hogy minden szabadidejüket a klubnak áldozhatták fel. Rosszul fogalmazok! Számukra ez boldogság volt, és nem áldozat! Gondolhatja, tisztelt olvasó, hogy nemhiába megyek vissza a múltba, és nem csak diliből emle­getem a fenti neveket. Nem. Országjárásom minden egyes napján szi­lárdabbá válik a meg­győződésein. hogy nem csak az a baj, hogy nincs pénz, sőt. még azon is vi­tatkoznék. bogy ez a „fő baj"-e, hanem az, hogy el­fogytak a sportot rajong­va és önzetlenül szerető emberek. \kik most van­nak, azok tartják a mar­kukat. Nem bántom őket. így nőttek feli De a kü­lönbözőségbe belerok­kan a magyar sport. Min­dig tisztában voltam ez­zel, már akkor Is, amikor Helsinkiben a 16 aranyat ünnepeltük. Ebben a 16 aranyban benne volt a sok névtelen, fanatikus sportvezető is. Az évszá­zad magyar sportját ők alapozták meg, és ők tet­ték naggyá! H a fújom a trombitát, azért fújom, mert országjárásom alatt egyre kevesebb a reményem, hogy viszontlássam őket! No persze, a gyerekek! Legtöbbjük elfordult a sporttól. Ki hozza őket vissza? Pesszimizmusom nőttön nő! Ezt már Atlan­tában is érzékelni fogjuk! 6 utána az özönvíz. Pedig, milyen sokan vannak, akik a sportból élnek! Csakhogy itt Heine jut eszembe: „Az a baj, hogy sok a pap, sok a katona, sok a bank és kevés az ember." Fújhatom! Barcs Sándor B uday Ferenc, a Bp. Hon­véd és a Tisza Volán SC egykori 119-szeres válogatott ke/italxiázója 44 éves kora el­lenére kalandos életet mond­hat magáénak. Két világbaj­nokságon. továbbá a mont­reali olimpián is viselte a cí­meres mezt, majd amikor ra­koncátlankodó térde leparan­csolta a pályáról, edzőként szolgálta tovább szeretett sportágát. A szakmát a Tisza Volánnál kezdte, majd az NB II-ből az élvonalba emelte a Hódikötöt. Később Olaszor­szágban, Teramóban és a Gae­tában is öregbítette a magyar kézilabdázás jó hírét. 1993 ősze és 1994 tavasza között a magyar férfi válogatott edzője­ként tevékenykedett, s Kovács László szövetségi kapitány le­mondása után az ő kineve­zését jövendölték a bennfen­tesek. - Mi döntötl a jelenlegi kapitány, Kató Sándor javára? - Sohasem tudom meg. Én ugyanis, a szövetség vezetői­nek kérése ellenére, nem pá­lyáztam. Be kellett látnom, hogy családi háttér nélkül nem tudnék eredményes munkát végezni. Érettségiző lányom és 14 éves fiam boldogulása min­dennél fontosabb a számomra. - Fájó szívvel búcsúztál a válogatottól? - Vegyes érzésekkel kö­szöntem el a legjobbaktól. Saj­nos, lépten-nyomon tapasztal­nom kellett, hogy a maiak nem a címeres trikó igéze­tében élnek. Élesek ahelyett, hogy jó példával jártak volna elöl, visszafogták a tettrekész fiatalokat, megkérdőjelezték a céltudatos felkészülés szüksé­gességét. A gutaütés kerülge­tett, amikor ászaink az öltö­zőben lábtörlőnek használták a piros-fehér-zöld színű sze­relést. • RéziYflftrföerfzó' - fakanállal • Unclay: Tartsuk szárazan a lőport! • Tiros-feb ér-zöld színű lábtörlő Élesék visszafogták a fiatalokat!" • Nekem a kézilabda az életem... (Fotó: Gyenes Kálmán) Modellt ülhetne a nyugalom szobrához. Más talán sopánkodna, ő — mosolyogva meséli: „...Ami­kor közel két évvel ezelőtt hazatértem Olaszor­szágból a feleségem közölte velem, hogy időköz­ben más férfit talált. Tavaly májusban elváltunk. Két gyerek velem maradt, a legkisebbet ő neveli. Hajnalban kelek; mosok, lakarítok, főzök, főállás­ban pedig a Tisza Volán utánpótláskorú kézilab­dázóinak a tudását pallérozom..." - Bizonyára nem tőlem tudod: Kővári Árpád utódja után kutat... - Ha hív, örömmel segítek, ha másra gondold), akkor te­szem tovább a dolgomat a gyerekeknél. Jól érzem ma­gam közöttük, mert csillog a szemük, mert mindent zokszó nélkül végrehajtanak, mert tehetségesek. — Kikkel vagy leginkább elégedett? - Az ifiknél Nagy Péter, Berta Róbert és Szabó Levente a legnagyobb tehetség, míg a serdülőcsapatban Nagy László, Szabó Tönki Ernest meg Buday Dániel viszi a prímet. Most úgy érzem, köztük a helyem. Különösen, hogy min­dig van egy következő tehet­séges srác, akiért érdemes mindent bedobni. - Egyedül foglalkozol velük? - Nem. Gera Norbert, a Ju­hász Gyula Tanárképző Főis­kola végzős hallgatója szemé­lyében lelkes kollégára leltem. Egykori társaim közül Fekete Róbert, Kiss Sándor és Tenke Endre is jelezték: szívesen segítenek. „—4 szövetségi kapitány­ságról mi a véleményed? - Óriási megtiszteltetés. Rengeteg minden kell, amíg (újra) odaér az ember. Re­ménység, elszántság, pici sze­rencse és rengeteg munka. Nézd, van egy életfilozófiám... - Várj, kitalálom! Egy régi admirális mondta: "Bízzunk Istenben, és tartsuk szárazon a lő­port!" - Valami hasonló. Amit lé­nyegesnek tartok: az örök ma­ximumra törekvés, a teljes odaadás, a cél érdekében történő mindent vállalás. A kézilabda az életem, talán azért is hagyott el a felesé­gem... Thékes István • Sokat akar a szarka, cs el Ls bírja a... marka! • Ne találgassanak: ez a csinos hölgy nem más, mint a Csongrád Megyei Hírlap vásárhelyi szerkesztőségének munkatársa. Kakuja Eszter. Állítólag még Kaszparovot is elbűvölte... (Fotó: Tésik Attila)

Next

/
Oldalképek
Tartalom