Délmagyarország, 1994. november (84. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-05 / 260. szám

SZOMBAT, 1994. NOV. 5. VÁRKERT 15 A folyóirat történetének teljessége tehát mindenképpen megkívánja, hogy ez a hősi múlt ne merüljön el véglegesen a feledés homályába. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, hogy ezt az emlékezést, megidézést mint a bölcső körül - névvel vagy anélkül - bábáskodók egyike némileg kötelességemnek is érzem. Számomra fölemelő érzés és megtisztelő szolgálat volt, hogy ebben a nehéz időszakban a lap mindenese (szerkesztő, korrektor, tördelő, a hatásvizsgálat szervezője, lebonyolítója, elemzője stb.) lehettem. Tettem ezt egy nemes ügy érdekében, örömmel és önzetlenül, mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül, mint ahogy ugyanezért az ügyért választottam egy életre szólóan hivatásul - a nemzet napszámosaként - a 10-14 éveseknek, ennek a roppant fogékony korosztálynak az irodalmi nevelését is. A hozzájuk való hűségem töretlen maradt akkor is, amikor tanárrá válásom igazi műhelyéből, a Kelemen Jánosné vezette legendás hírű gyakorlóiskolából a főiskola magyar-irodalom tanszékére kerültem, ahol változatlanul az általános iskolai irodalomtanítás megújításának problémái, az olvasóvá nevelés időszerű kérdései, a vonzó, élményt nyújtó és a befogadás képességeit fejlesztő irodalmi olvasókönyvek megvalósításának a lehetőségei izgattak. A főiskola irodalom tanszéke lett a Kincskereső elsődleges bölcsője és műhelye is. Az 1971-ben induló folyóirat főszerkesztőjét is ez a tanszék adta: a minden megújulás iránt fogékony és dinamikus Hegedűs András személyében, aki abban az időben a tanszékvezetés mellett a főiskola életét is irányította. A nem mindennapi esemény azonban másokat is magával ragadott. A kétezer példányban megjelenő Kincskereső anyagi feltételeit, nyomdai költségeit a mozgékony, különös szervezőkészséggel megáldott Németh István, a Módszertani Közlemények akkori főszerkesztője teremtette meg, az ügy mellé állítva olyan intézményeket is, mint a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja, a Művelődési Minisztérium és a Magyar Út20 éves az irodalmi gyermeklap A Kincskereső bölcsőjénél törők Szövetsége. A rajz tanszék vezető művésztanárát, Fischer Ernőt kell tisztelnünk a lap első címlapjának tervezőjében, aki egyúttal a nyitó évfolyam művészeti szerkesztését is készségesen vállalta. Mindenképpen emlékeznünk kell az első illusztrációk készítőjére, Kürthy Sándorra, kiemelten pedig a sokoldalú Szabados Árpádra, aki éveken át meghatározó szerepet töltött be ügyszerető művészi munkásságával a folyóirat hírnevének megalapozásában. De ott találjuk a szellemi támogatók között az egri, a pécsi, a nyíregyházi főiskola irodalom tanszékének vezetőtanárait is, név szerint Befty Andrást, Kolla Ferencet, Margócsy Józsefet. Végezetül, de nem utolsósorban az Olvasó Népért Mozgalomban szerepet vállaló Magyar írók Szövetségének elnöke, Darvas József is kiállt az induló lap mellett, akárcsak a szövetség fáradhatatlan titkára, Fábián Zoltán, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a Kincskereső országos lappá válásában. Az első évfolyam közreműködő szerkesztőjeként még ott találjuk a névsorban Csukás István és Kormos István költőt is. Támogatói szerepkörben ez a hagyomány az írók részéről a későbbiek során is tovább folytatódott Benjámin László, Szabó Magda és Tatay Sándor révén. Az első szám Darvas József üdvözlő szavaival indult útjára: „Új lap kerül a fiatal olvasók kezébe; nem olyan gyakori esemény ez, hogy különösen ne örvendezzünk rajta. (...) Az „Olvasó Népért Mozgalom" ... nagyon fontosnak tartja, hogy a nyiladozó értelmű fiatalokkal megszerettesse a könyvet. Kívánom a Kincskeresőnek, hogy azon az úton induljon el, amely az ifjú olvasó szívébe vezet; s az ifjú olvasónak pedig azt kívánom, hogy örömmel és haszonnal forgassa, olvassa e lapot." Az induló számot - közel négy éven keresztül - még 28 szám követett. Ezek a hírnevet Az ismert, sót egy időben ugyancsak nagy népszerűségnek örvendő (közel százezres példányban is megjelenő) Kincskereső irodalmi gyermeklapnak az „előéletéről", hőskoráról mind ez ideig meglehetősen keveset hallhattunk. Ez a közel négyéves múlt, ezek a bölcső körüli fölnevelő évek pedig elválaszthatatlanul hozzátartoznak a folyóirat életéhez, történetéhez. Sőt még az is igaz, hogy a lap életerejét bizonyftó „korszak" nélkül sohasem vált volna a Kincskereső országos lappá, s így most nem ünnepelhetné ebbéli fennállásának 20. évfordulóját sem. szerző, elismerést kiváltó évek érlelték ki - máig tartó érvénnyel - a lap alapvető céljait, legfőbb törekvéseit, de tartalmi összetételét és szerkezetét is. Ha végiglapozzuk e szűk négy esztendő egyes számait, úgy vélem, a Kincskereső bölcsőjénél bábáskodóknak szégyenkezésre nincs okuk. Méltó „gyermekkort" teremtettek a „felnőtté váló" Kincskeresőnek! Hogy a lap valóban helyes úton járt ezekben az alapozó években, azt néhány korabeli sajtóvisszhanggal, illetve tanár-, szülő- és diákolvasó véleményével is alá szeretném támasztani. „E folyóirat szerkesztői jó nevelői érzékkel annak az átívelésére vállalkoztak, mely a tankönyvek olvasmányai és a könyvtárak polcain rejtőző kincsek között tátong. Nem legyintettek, hogy hiszen aki olvasni akar, úgyis megleli az utat a könyvekhez, a könyvtárakhoz - ha az általános iskolában nem, később a gimnáziumban, egyetemen vagy a „nagybetűs" Életben. Szerencsére, mai pedagógusaink jártasabbak a lélektanban, mint hatvan évvel korábbi elődeik. S törekvéseik helyességére idézzük megint Mikszáth cikkét: „Hát igen, ezeket kétségkívül megtalálja az ifjú, de már későn. A nyelv struktúrája már akkor kialakult benne. A nyelv tündére még talán leveti előtte titkos fátyolát, kitárja édes formáit: nézd, milyen tudok lenni, de már nem lehet többé az övé, lényének alkatrészévé s a bezáruló könyvvel elillan, mint egy álom..." (A Rádió Gondolat c. irodalmi folyóirata, 1971.) „Rokonszenves folyóirat jelent meg az idén a Szegedi Tanárképző gondozásában. A címe: Kincskereső; a célja, nemes irodalmat nyújtani olvasmányul az általános iskolás gyermekeknek. Nagyon fontos, üdvözölendő cél ez. Mert régi igazság, hogy az irodalomra csakis irodalommal lehet a gyerekeket rászoktatni. A Kincskereső eddig megjelent négy számának tartalma rendkívül vonzó, a klasszikus és a mai magyar irodalom javából válogat..." (Élet és Irodalom, 1971.) Az eddig megjelent számok egyértelműen azt bizonyítják, hogy ez a lap valóban hasznos szolgálatot jelent az olvasóvá nevelésben, az irodalmi fzlés fejlesztésében. Különösen értékesnek tartjuk műfaji gazdagságát, változatosságát. Klaszszikusok és kitűnő mai frók, költők írásai váltogatják egymást; korok, műfajok, irányzatok találkoznak. Rovat nélküli játékos elrendezésben sorakozik egymás után próza és vers, kisebbeknek szóló mesék, tréfás versek, mondókák; majd verselemzés, képzőművészeti eszmefuttatás, könyvismertetés, a zene világába bepillantó okos kis írások a nagyobbaknak stb. Különösen az dicsérendő, hogy a szerkesztőknek sikerült a korhoz mértség, a pedagógiai hasznosság szempontjait összeházasítaniuk „az ifjúságnak is csak értékes irodalmat adjunk" elvével..." (Irodalmi Szemle, 1972.) ,A gyerekek alig várják az új példányokat, szívesen, örömmel olvassák. Végre egy irodalmi igényű folyóirat, amely az életkori sajátságokat helyesen figyelembe véve értékes anyaggal elégíti ki olvasási vágyukat." (Szabó Alfrédné tanár, Cegléd, 1973.) „Mi gyermekkönyvtárosok is örvendezünk e régen várt folyóiratnak. (...) Az eddig megjelent számok már megfelelő képet adnak tartalmából, célkitűzéseiről. A folyóiratnak magas mércéjű irodalomesztétikai célkitűzése van. A klasszikusok megismertetésével felkészíteni a gyerekeket a mai, modern megfogalmazású, színvonalas irodalmi művek élvezésére. Az (zlést csak magas szintű művészi alkotásokkal lehet formálni, művelni. A folyóirat e követelménynek igyekszik eleget tenni." (Benkőné Bartha Ilona, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 1973.) „Valóban Kincskereső ez a kis folyóirat. Eddig megjelent példányaiból ítélve, a magyar irodalom kincseit igyekszik kis olvasóival megismertetni. Magyar irodalmunk nagyjaira htvja fel a gyermekek figyelmét. Nagyon jónak tartom." (Gombos Vilmosné egy 6. osztályos tanuló édesanyja, Eger, 1973.) „A Kincskereső olyan változatosan állftja össze írásalt, amely méltán kelti fel az olvasók kíváncsiságát. Ízelítőt ad nemcsak a szépirodalom remekeiből, de a vidámság és a példázatok sem hiányoznak belőle. Rejtvényszerű tanításai, humoros megoldásai is mindmind játékosan tanító jellegűek. Igen jónak találom a sorozatot." (Sütő Elemérné, egy 7. osztályos tanuló édesanyja, Eger, 1973.) „A Kincs'kereső leköti figyelmem. Számomra érdekes olvasmányok vannak benne. Verseit is szívesen olvasom. Rajzai is szépek." (Tóth Mária 6. osztályos tanuló, Cegléd, 1973.) „A Kincskereső nagyon sok (rőt, költőt mutat be, és összeállítása is nagyon jó. Sok verset és prózát találunk benne. Szeretném, ha minél többször jelenne meg." (Révész Margit 7. osztályos tanuló, Tuzsér, 1973.) „Szép és jó folyóirat. De ha ilyen korú gyerekeknek szánták, mint ml, akkor talán az izgalmas, folytatásos müvek még színesebbé, keresettebbé tennék a lapot." (Ferenczi Csaba 7. osztályos tanuló, Szeged, 1973.) „A Kincskereső nagyon választékos, jól összeállított folyóirat. A mi korosztályunknak szól, és minket segít tanulmányaink megértésében és annak bővítésében. Nagyon boldog vagyok, hogy a mi számunkra is megjelent egy folyóirat! Ajánlom minden felső osztályos tanulónak, hogy kísérje figyelemmel a Kincskereső további számait." (Röhrig Krisztina 8. osztályos tanuló, Kispest, 1973.) 1974 júliusában a Kincskereső szerkesztősége a kövekező szöveggel fordult olvasóihoz: „Negyedik esztendeje, hogy elindult az olvasás, a könyv megszerettetésének szándékával a Kincskereső. Úgy érezzük, e nemes küldetését valóra is váltotta. Mindvégig fokozott érdeklődés és megbecsülés övezte a lapot. Évről évre sokasodott olvasóink tábora is. Sőt bekövetkezett az a titkon remélt pillanat is, hogy kevésnek bizonyult a két-háromezer példányszám! Éppen ezért illetékes szerveink ez év októberében országos lappá léptetik elő a Kincskeresőt. Ezzel folyóiratunk történetének kísérletező szakasza lezárult." Sajnálatos, sőt érthetetlen, hogy az alapozó évek megtagadásával a Kincskereső megfiatalította, ahelyett, hogy öregbítette volna önmagát. Az országossá váláskor figyelmen kívül hagyták az előidőket, holott, ha ez nem így történik, 1995-ben már negyedszázados évfordulót ünnepelhetne a folyóirat. Ettől eltekintve mégis azt kívánom a lap bölcsőjénél bábáskodók nevében, hogy a folytonos megújulás szándékával - megszámlálhatatlan éveken át - töltse be a Kincskereső a névadó Móra szellemében azt a szerepet, amelyre születésénél fogva vállalkozott. Dobcsányi Ferenc A

szerkesztőségtől, Simái Mihály tolmácsolásában, a következő feladatot kaptam: „Arra kérnénk, szíveskedj viszszaemlékezést írni azokról a . . . szegedi éveidről, amikor a Kincskereső főszerkesztője voltál". íme: részlet egy meg nem írt önéletrajzból! Idestova húsz éve - 1975 kora őszén - történt, hogy tanári szobámban, a József Attila Tudományegyetem Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékén, megkeresett Szabó G. László, akkor épp a szegedi kulturális élet pártbeli illetékese, egy számomra meghökkentő felkéréssel: foglaljam el a Kincskereső cfmű ifjúsági irodalmi folyóirat nemrégiben sajnálatosan megüresedett főszerkesztői székét. Öt éve volt akkor éppen, hogy Szegedre kerültem, megalapítani egy olyan tanszéket, amelynek az ottani bölcsészkaron nem volt előzménye, s így ami fontosabb volt számomra addigi vezetője sem. Nem kíánnék itt a múltba mélyedni, ezért erről csupán annyit: a tanszékre való kinevezésem némiképp rehabilitációnak számított; azt azonban nem vállaltam volna, hogy valakinek erővel a helyébe tegyenek (hiszen én sem örültem annak idején, hogy az én helyemre-helyeimre mások kerültek). - S még fel sem építettem a kívánt méretűre a magamét, máris kaptam egy pótfeladatot, hogy vegyem át, legalább Ideiglenesen, az angol tanszék gondozását is, fejleszszem létszámában és hatókörében az addiginak többszörösére. Nos, a megye és a város művelődési vezetőinek - bevezetésül említett - megtisztelő felkérése akkor ért, amikor az imént jelzett pótfeladatot éppen sikerült átadnom már. Hivatkozásuk egyik alapja is ez volt, hogy íme, felszabadult némi energiám, kár volna kihasználatlanul hagyni. Szabadkozásomra, hogy van elég jeles irodalmár a városban, én meg „csak" nyelvész vagyok, azzal válaszoltak: nem írni kell a folyóiratot, hanem szerkeszteni, azaz irányítani a munkatársakat, szervezni az alkotó közösséget, és ebben már több területen is megmutattam képességeimet. T

öprengési időt kértem. A Kincskeresőt némileg ismertem, egy kis cikket is írtam bele korábban; a lapot forgatva éreztem: kiváló szerkesztői gárdája van. S ez támasztott bennem kétséget is: tudom-e pótolni az alapító főszerkesztőt, a korán elveszített Hegedűs Andrást, aki a gyermekirodalomnak avatott ismerőjeként hozta össze és irányította a néhány fős közösség munkáját. De csábított is a feladat: mindig fiatalokkal foglalkoztam (már amikor hagytak); az ősidőkben, a negyvenes évek végén Sztehlo Gábor emlékezetes gyermekparadicsomában, a zugligeti gyermekotthon magániskolájában - épp ezzel a Egy „kirándulás" emlékeiből 10-14 éves korosztállyal is. Végül is vállaltam. Feltételem az volt, hogy a korábbi alkotóközösséget változtatás nélkül megtarthassam; ígéretem pedig mindössze annyi: igyekezni fogok, hogy a folyóiratot jellegében és színvonalában el ne rontsam. - Elhatározásomban nagy része volt annak, hogy az akkori lapgazda - a Magyar Úttörők Szövetségének Elnöksége - örömmel áttelepítette volna a szerkesztést, illetőleg a szerkesztőséget (de nem az addigi szerkesztőgárdával!) Budapestre, ha nem adódik a vezetésre őket is megnyugtató személyi megoldás. Engem viszont, őszinte csodálkozásomra, hajlandóak voltak annak tekinteni. Beiktatásomkor láttam igazán, hogy jól mértem fel a helyzetet. Simái Mihály főszerkesztő-helyettes és Baka István munkatárs kiváló érzékkel és igen nagy szeretettel gondozta a két legfontosabb részt: a próza- és a versanyagot (ők függetlenttett, főhivatású tagok voltak); Dobcsányi Ferenc (bedolgozóként) az ismeretterjesztő jellegű részeket tartotta kézben; Lengyel Balázs (budapesti munkatársként) mindenben segített áthidalni azt a távolságot, ami Szeged és a főváros között egyébként nehézségeket okozott volna. Lehetőségeinkhez képest jól gondoskodott a lap grafikai és tipográfiai megtervezéséről (másodállásban) újságíró munkatársunk, Tandi Lajos. Értő és hasznos tagnak bizonyult (különben magyar szakos) szerkesztőségi titkárunk, a főhivatású Csirikné Schick Erzsébet. A szerkesztőség belső állományában, az én hat évem alatt, mindössze annyi változás történt, hogy fél-, majd főállású művészeti és tipográfiai szerkesztőnek sikerült megnyerni a kiváló grafikusművészt, Tildy Katalint; s Csirikné Schick Ezsébet kiválása után egy ideig Komlósyné Eszter, majd utána a szerkesztés munkájában is részt vállaló Regős Helga működött velünk szerkesztőségi titkárként. Örököltem azonban egy nagyobb segítő testületet is: a Kincskereső Országos Szerkesztőségi Tanácsát. Ez a közösség a lapgazdának (az Úttörőszövetségnek), kiadónknak (a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalatnak), patronálóinknak (köztük elsősorban a Magyar Irók Szövetsége ifjúsági irodalmi szakosztályának), a helybeli (megyei és városi) állami és pártszervek művelődési osztályainak képviselőiből állt, kiegészítve általunk felkért ifjúsági írókkal és Kincskereső-klub vezetőkkel. Együtt képviselvén és összeadván így a szakmai és a pedagógiai, a kiadói és az olvasói szempontokat, e testület évi egy-két ülése - meg a tagjaival való folyamatos kapcsolattartás - elhárította a szerkesztőségi közösség elszigetelődésének veszélyét. Ö

römmel mondhatom: ez a nagyon is vegyes eredetű és jellegű testület, bár jó néhány tagja politikai közösséget képviselt, sosem erőltette lapunkra a közvetlen politizálást. Egy-egy ünnepi alkalomra persze illett tematikus blokkot összeállttanunk; de itt is fordulhattunk a klasszikus, az időtálló, művészi értékű irodalom odaillő termékeihez. Talán a „túlpolitizálás" veszélyénél fenyegetőbb volt néha a „túlmodernizálásra" ösztökélés: olyan modern (szívesebben mondom: modernista) irodalmi alkotások közzétételének igénye, amelyek - habár irodalmilag akár értékesek is lehetnek - jelentősen meghaladják a 10-14 évesek befogadó- és feldolgozóképességét. Ezt a veszélyt, nem is egyszer, ezzel a tréfás hangú, de nagyon is komolyan vett megfogalmazással sikerült elhárítanom: „Ezt a korosztályt nekünk még eligazítanunk kell a világban. Megzavarni később is ráérünk." Hat év után, 1981 őszén minthogy Szegedre költözésem nem sikerült, s a kétlakiság egyre fárasztóbbá vált - nyugdíjba vonultam a szegedi egyetemről (bár korántsem nyugalomba). Ismét felmerült a gondolat (de nem bennem!), hogy a lapot - velem együtt - át lehetne telepíteni Budapestre. Én tiltakoztam a leghatározottabban: ami Szegeden született, lett felnőtté, országos színvonalúvá, annak Szegeden van a helye; méghozzá azok kezében, akik idáig fejlesztették. Szerencsére sikerült mindenki számára megnyugtató személyi megoldást találni (bár, sajnos, rövid időre) Grezsa Ferenc személyében. S

zámomra tanulságos és kedves emlék, szép kirándulás maradt a Kincskeresővel eltöltött hat esztendő. S remélem, székfoglaló ígéretemet sikerült megtartanom, azaz valóban nem rontottam el azt a jelleget és szinvonalat, amelyet elődömtől, Hegedűs Andrástól örököltem; és közvetlen utódomnak, Grezsa Ferencnek rontalanul adhattam át. - Persze, ha igen, az érdem nem az enyém, hanem a változó főszerkesztőket mindenben segítő és az alapítás óta változatlan belső munkatársaké: az azóta méltán főszerkesztővé lett Simái Mihályé és főszerkesztő-helyettessé előlépett Baka Istváné. Köszönet érte! Deme László