Délmagyarország, 1994. november (84. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-05 / 260. szám

Gyengülő potenciál A férfiak megtermékenyítő képessége Belgiumban az utóbbi 20 évben erősen csökkent, ami szakértők szerint valószínűleg a szervezetbe kerülő vegyszereknek tudható be. Hitelt érdemlő közvetett bizonyíték van arra, hogy a környezetszennyeződés szerepet játszik ebben. A genti egyetem nemrég az egész belgiumi helyzetet szemléltető felmérést végzett 360 flandriai férfi körében. Megállapították, hogy a donorok 41 százalékának ondójában a spermák száma a normálisnál alacsonyabb, az ondósejtek mozgása és alkata gyengébb a szokásosnál. Ez az arány 17 évvel ezelőtt még csak 4,9 százalék volt. A hét híre Üzenetek a túlvilágra Óriás papírsárkányok százai repültek a feltételezett Mennyország felé szerdán Guatemalában, a helybéliek üzenetét szállítva a halottaknak - így ünnepelte a középamerikai ország a halottak napját, a Dia del Muertost. A november eleji sárkányerogetés története az Itteni ősi indián kultúrák idejére nyúlik vissza. A közszájon forgó mondák szerint a maják indították be a hagyományt, és azért éppen novemberben, mert úgy tartották: ez kiváló időpont az üzenetek eljuttatására a halottakhoz. mivel az évnek ebben a szakában kedvező szelek fújnak, és eső sem áll a sárkányok útjába. Egy másik variáció szerint a szokás abból a hiedelemből fakad, hogy a baljósan susogó papírsárkányok elriasztják a rossz szellemeket, de marasztalják a jókat. A sárkányok könnyű bambusznádból, papírból és enyvből készültek. Méreteik az idén igazán impozánsak voltak: a legnagyobb sárkány átmérője elérte a 12 métert, súlya pedig nem kevesebb mint 363 kilogramm volt. Megépíteni kerek egy hónapig tartott, és indításáig vastag hajókötéllel kellett kipányvázni, nehogy elrepüljön. A hét fotója Komámasszony, hol az olló? (Fotó: Révész Róbert) A

z igazgató végigsétált a folyosón, belépett az irodájába, beleroskadt a kopottas fotelbe, s letörten bámult maga elé. Tehetetlennek érezte magát, érezte, ez az a pillanat, amikor életében először - kénytelen beletörődni a vereségbe. Cigarettát keresett, meggyújtotta, s szinte beletemette magát a gomolygó füstbe. „Füstbe ment terv..." - mormogta kesernyés mosollyal, s érezte, mégis motoszkál valami az agyában, akkor is tennie kell valamit, ha teljesen fölöslegesnek látszik. Végtére is mi történt? - kérdezte csak úgy, magától. Először is jött egy pacák az áramszolgáltatótól, s bejelentette, amennyiben a jövő hét hétfőjéig nem egyenlíti ki a múzeum a tartozását, lekapcsolják a villanyt. (Bár lehet, hogy nem le-, hanem kikapcsolják, de ez a lényegen semmit sem változtat, a lényeg, hogy áramszolgáltatás nélkül maradnak.) Ma kedd van, tehát hat nap alatt kellene megoldani a kérdést, igaz, remény sincs arra, hogy pénzhez jussanak. Alig ment el, befutott a gázszolgáltató képviselője, s a Forint leértékelése következtében megemelt gázszámlát tett az asztalára, jelezve, hogy ha péntekig nem fizetnek, számítsanak arra, hogy megszüntetik a gázszolgáltatást, ami természetesen katasztrofális helyzetet idézhet elő, hiszen a múzeumlátogatókon túl a festmények is igénylik a normális hőmérsékletet, pár hónap alatt tönkremehet az összes mű, megfizethetetlen károkat okozva, úgy a múzeumnak, mint az országnak. A baj valóban nem jár egyedül, az imént kísérte ki a pénzügyminisztérium illetékesét. aki a maximális megértésen kívül csak egy kis együttérzést tudott ígérni, miközben azt javasolta, a múzeum gondjait próbáják meg létszámleépítéssel megoldani, vagy ha ez nem megy, kénytelenek lesznek bérstopot bevetni, ami ugyancsak kezelhetetlen helyzetet teremthet. Mivel semmiféle forrás nem áll rendelkezésükre, előfordulat, hogy egész télre be kell zárniuk, amire még soha nem volt példa. Szégyen és gyalázat! - mormogta a foga között. - Ezt kellett megérnünk... A telefon csörgése, mint egy robogó mentőautó szirénája hasította szét a gondolatait. Az első csörgést félbeszakítva kapta föl, azt remélve, itt a segítség. A vonal másik végén Komor, az amatőr muzeológus beszélt, hadarva, dadogva, érezhető feszültségben, nem leplezve, hogy fékezhetetlenül ideges: - Direktorom!... Megtaláltam!... Itt a határ... szóval tudod, ott, ahol ásattam... ahol már ástunk egyszer... Nem is túl mélyen... Szerintem honfoglaláskori... Hiánytalan csontváz... Szóval minden porcikája megvan! Férfi!... Vagy nő... De az biztos, hogy ember!... Be kell vinnünk mielőbb, két-három nap alatt végezhetünk vele!... Ugye holnap reg... - Nem! - szakította félbe az igazgató. - Sem holnap, sem holnapután! Legjobb lesz még ma megkezdeni a föld visszakaparását!... Semmi „de"! Értsd meg: annyi pénzünk sincs, hogy a már bentlévő csontokat el tudjam tartani! Estére viszek belőle a kutyámnak, legalább egy része ne vesszen kárba!... A képeket pedig árverezzük, mielőtt teljesen tönkremennének a fűtetlen, légkondicionáló nélküli termekben... Kérlek, ne ellenkezz, semmi értelme! Elég volt!... Jobban teszed, ha azt teszed, amit mondok: borítsd le az egészet valami fóliával, s húzd rá a földet. Aztán majd ha lesz pénz, újra ássuk. Menj, tedd a dolgokat és ne vitatkozz velem!... - De direktorom'... Ez a csontváz életem legnagyobb eredménye! Nem hagyhatom kint a földben! Ezt te sem mondhatod komolyan! Gondolkozz már végre! Honfoglaláskori! De inkább azelőtti! Soha sehol nem találtak még Magyarországon ennél teljesebb és épebb csontvázat ebből a korból! És akkor te a pénz hiányáról beszélsz?! Ha kell, eladom a házam, de akkor is beviszem a múzeumba, a saját költségemen!... - Ne! Be ne hozd! Itt porlad szét ebben a fűtetlen, páradús levegőben, mire jön a tavasz, volt csontváz, nincs csontváz! Nem kínlódok tovább, megértetted?! Vidd haza! Fektesd az ágyadba, vagy ahova aka- • rod, de ide be ne hozd! azzal lecsapta a telefont. Egy perc múlva újra megcsörrent a készülék. Az igazgató befejezettnek gondolta az iménti beszélgetést, fel sem akarta venni, végül a kilencedik csörgésnél csak rátette a kezét: Tessék!... - Direktorkám... Még van valami, amit nem is merlem mondani. Ha ez sem hoz izgalomba, akkor részemről vége, befejeztem a bedolgozást... Megyek, befekszem a csontváz mellé, s magamra kaparom a földet... Mondhatom?... Oké, ülsz?... Mert ha nem, akkor ülj le, s fogódzkodj meg!... A csontváz mellett öt cserépkorsót találtam, s mind az öt színültig van töltve aranypénzekkel. Olyannal, amilyet még fényképen sem láttunk!... Remélem, ennek már tudsz egy-két vitrint biztosítani. - Állj!... Figyelj ide, Komor, remélem senkinek nem beszéltél még a korsókról?!... Oké, na figyelj, akkor gyere ide, beülünk a kocsiba, s máris indulunk az ásatáshoz... E

gy-két hét múlva megírta az újság, hogy a múzeum tatarozása megkezdődött, s ha befejeződtek a munkák, a helyi múzeumlátogatók elsőként tekinthetik meg Elődnek, a honfoglaláskorabeli embernek a csontvázát, a mellette fölállított vitrinekben pedig azokat az aranypénzeket, melyeket a több mint ezer esztendős csontváz mellett talált meg Komor Géza amatőr muzeológus, négy cserépkorsóban. Nagy Bandó András Múzeum TÁRSASÁG • KULTÚRA IFJÚSÁG BÚNÜGY • SPORT Juhász Judit új élete Juhász Juditot az elmúlt években mint kormányszóvivőt ismerhettük meg és láthattuk nap mint nap. A választások óta már régi szakmájában, újságíróként dolgozik, a Vasárnapi Újság szerkesztője. Ez a helyzet azonban még neki is furcsa. Juhász Juditot izgalmasan alakuló életének mostani szakaszáról kérdeztük. - A kormányszóvivőségnek vannak utóhatásai? Rányomják bélyegüket új életére azok az évek? - Át kell állnom, ez még nem történt meg. Azt hittem felkészültem régi-új életemre. Most hiányzik az a feszültség és felelősség, ami az életem volt négy évig. Már csak magamért, s ezért a lényegesen könnyebb munkáért felelek. Ennek örülnöm kellene, de még mindig belém hasít, hogy elinduljak a Parlamentbe, vagy ha megcsörren a telefon és egy újságíró hangját hallom, azt gondolom, szóvivőként keres. Pedig csak egy interjút szeretne az új életét kezdő Juhász Judittal. Vagyis a mindennapjaimban még helye van régi életemnek. Másrészt az emberek naponta megkérdezik, hogy csinálhatok „azok után" kisriportot. Pedig riporternek, újságírónak lenni olyan pálya, ahol vissza is kell zökkenni. S nekem nagyon jó dolog, hogy ismét én tartom a mikrofont. Idő kell ahhoz, míg mindenki hozzászokik, hogy én ugyanaz vagyok, mint aki voltam, csak más a feladatom. Jó ez a nyüzsgés. S az is jólesik, hagy az emberek nagyon nagy szeretettel fogadnak. - Nekem az tűnt fel, hogy állandóan mosolyog. Ez reflex vagy jókedv? - Egyszer azt olvastam egy tudományos folyóiratban, hogy az agysejtekből jóval ke„Nem szeretnék alulmaradni." (Fotó: Schmidt Andrea) vesebbet kell mozgósítani a mosolyhoz, mint a zord archoz. Egyébként ilyen a lelki alkatom, derűs ember vagyok. Szeretem, ha mosolyognak rám, ha barátságosak hozzám, márpedig ezt nekem kell kezdeményeznem, s akkor számíthatok viszonzásra. Egy barátságos, udvarias, kedves odafordulással az emberek megnyílnak. A mosoly végülis munkaeszközöm is, bár csöppet sem áll tőlem távol. Ha komor vagyok, akkor a családom rögtön megkérdezi, mi a baj, mert nincsenek hozzászokva. - A mosoly azért optimizmust is takar, nem? - Az vagyok. Bizakodom. Nagyon szegény családban nőttem fel, s édesanyám mindig azt mondta, hogy a kis dolgoknak is örülnünk kell, mert a mi életünkben nem történnek nagy dolgok. Minden jót meg tudok becsülni az életemben, s ez segít az embernek. így könnyebb. Azok az emberek, akikre felnézünk, nagy szenvedéseken estek át, mégis megőrizték a derűjüket. Erre nagy szüksége van egy országnak, amely folyton veszít. Jó volna, ha nem éreznénk magunkat eleve vesztesnek. Elég hamar elhisszük magunkról, hogy alulmaradunk. Én nem szeretnék alulmaradni. - Mit gondol az utódjáról? Van valami oka annak, hogy nők a kormányszóvivők? - Hogy miért választották Forró Evelynt, mint nőt, azt nem tudom. Hogy miért választották mint újságírót, azt elfogadhatónak tartom. Csaknem húsz éve van a szakmában, külpolitikával foglalkozott, hírszerkesztőségben dolgozott, s jók az adottságai. De még nagyon az elején vagyunk, nem tudom megítélni, hogy milyen szóvivő. Az biztos, hogy határozott, ambiciózus. - Átadta neki a tapasztalatait? - Beszélgettünk egy keveset, de igazából nem igényelte a segítséget. Egy újságíróiskolában szerepeltünk együtt, s én négy év tapasztalatával válaszoltam, ő pedig azzal a kezdeti lendülettel, mely ilyenkor jellemzi az embert. - Ez ismerős volt, nem? - Igen. - Visszakerült régi pályájára, de ha úgy alakul, vállalna még ilyen politikai megbízatást? Bele lehet ebbe szeretni? - Igen. Voltunk a temetőben Antall miniszterelnök úr sírjánál, találkoztam a régi kormánytagokkal. S ugyan Antall Jószef már nincs, de ha egy hasonló szellemű és értékrendű kormány hívna, lehet, hogy igent mondanék. Most nagy lendülettel vetem bele magam az újságírásba, de valóban bele lehet szeretni a szóvivőségbe is. Pontosabban élettormává, szenvedéllyé válik, mert nagyon nehéz dolog a kommunikációt jól csinálni. Talán csak egyszer adatik meg az életben egy ilyen átalakulási folyamatban közelről benne lenni. Arató László