Délmagyarország, 1994. november (84. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-04 / 259. szám

PÉNTEK, 1994. NOV. 4. SOROZAT 13 • Japán nem azonos a mérhetetlen gazdagságú Tokióval. Fárasztó, zsúfolt mivolta ellenére sem teltem még el vele, de nem bántam, amikor tovább kellett állnunk. Kíváncsi voltam, vajon a főváros az országnak amolyan tisztaszobája, vendégfogadó, fényes szalonja-e, amely körül a mellékhelyiségekben, a hátsó udvarokban szerényebb-szegényebb élet folyik. Tapasztalataim arra engedtek következtetni: szépségben, fejlettségben, összkomfortban nem maradnak el tőle a déli part távolabbi tájai sem. Amikor a zajtalan és simaröptű busszal elindultunk a Fudzsi meghódítására, gondoltam, látni fogom a japán vidéket. Igaz, hogy gyakrabban furakodott be a zöld a házak közé, igaz. hogy megszaporodtak az alacsonyabb épületek, a családi házak, de az volt az érzésem: egyetlen összefüggő, széles város szélén fut a magas lábakon álló, gyorsforgalmi út. Kis parcellákra osztott, mesterségesen öntözött üde rizsföldekre, az errefelé kedvelt, csillogó, kék cseréppel födött háztetőkre láttunk, néhol napelemekre és a lapostetőn telepített zöldséges kertekre. A jellegtelen magánházak között csak itt-ott bújt elő a lombok sűrűjéből egy-egy pörgetetejű, Edokorabeli, fölújított, vagy abban a stílusban most épített, igényesebb kúria vagy templom. Többnyire azonban a mi lakótelepeinkhez hasonlatos, szürke, egyhangú kockaházak határozzák meg a táj képét: erkélyeiken a szellőző párnákkal és paplanokkal, a háttérben egyre magasodó, erdőborította dombokkal. A lankás iparvidék hirtelen ellaposodik - olyan ez, mint a nagyobb hatás kedvéért alkalmazott késleltetés a drámákban - és elénk tárul a valóságban a képekről már megcsodált látvány: a síkságból krinolinos királylányként kiemelkedő • Japánok közt - Csodaoiszágban 8. A Fudzsiról, a szeretetről ^ a rokonságról Az Egyetlen, a Megismételhetetlen, akiről a legtöbb lányt elnevezték Fudzsi. Neve annyit tesz: Egyetlen, Megismételhetetlen. A japánok hozzá fűződő érzelmeire jellemző: szinte minden második lányt fgy hívnak ebben az országban. A hegy meghódított engem is, én viszont nem hódítottam meg öt, lévén Szegeden erre alkalmas cipőm. Ha nem vagyok elég kövekezetes, és nincs a japán hölgyekénél jóval nagyobb lábam, kísérőim erőnek erejével megajándékoznak egy túracipővel. Szerencsére nem tették. Így a 3776 méterből csak a 2305.-ig jutottam el, oda is busszal. Ez a végállomás, az úgynevezett ötödik lépcső. Néhány éve még ide is gyalog kapaszkodtak föl az elszántak. A legkítartóbbak most is nekivágnak a következő öt lépcsőnek, azaz ichigónak. Megtudtam, ez igen különös mértékegység. Abból az időből származik, amikor este, olajmécsessel vágtak neki a hegymászók az útnak. Amikor elfogyott az 1800 ml olaj a mécsesből, akkor pihentek meg, s azt a helyet jelölték meg újabb állomásként. A hagyomány ma is dívik: hajnalban kell fölérni a csúcsra, mert a kráter széléről gyönyörű a napfelkelte... A japánok romantikára való hajlama nem gátolja őket abban, hogy nagyon is reálisan tervezzék életüket. A Tokió környéki ipari városok egyikébe, az északra fekvő Kumagayába a Shinkansennel, az egyik fő japán csodaként emlegetett gyorsvasúttal jutottunk el, percek alatt. A fehérkesztyűs, tábornoki szerelésben feszítő jegykezelőtől kezdve az elfordítható, plüsshuzatú repülőülésekig, a repülőjáratokon szokásos igényes szervízen, a zökkenőmentes, zajtalanul suhanó száguldáson át, a másodpercnyi pontosságig, a tökéletes biztonság érzetéig mindent csak bámulni tud a merőben máshoz szokott magyar. De ezt teszi a „Medve a völgyben" elnevezésű városban, Kumagayában is, ahova a Riken Corporation vendégeként érkeztünk. A gyár autójával, sofőtjével fogadott bennünket a 45 év köriili menedzser, aki szállónkba kisért bennünket. Más országban járva talán nincs jelentősége, hol tölti az éjszakáját az ember, Japánban azonban szinte minden hotel valóságos építészeti műremek. Ez a kumagayai attól különleges, hogy egy múltszázadi gyönyörű japánkertben építették föl, semmi luxust, korszerű, dekoratív anyagot nem sajnálva tőle. Lettelepedésünk után, szusszanásnyi időt alig engedve máris sétára invitáltak bennünket a vendéglátók, köztük immár a gyár laboratóriumának vezetője is. A különleges, öreg törpefák között, a mesterséges tavakból kiemelkedő apró szigeteket összekötő lágyfvű hidakon átkelve gyönyörködtünk az előbukkanó vízesésekben, a vfzben hemzsegő, jól táplált aranyhalakban, a művészien „elszórt" sziklákban, s a naplemente után misztikus fényt árasztó, ősi kőkandeláberek fényében. A főként esküvői rendezvényekből élő szálloda egyik diszkrét, tatamival fedett helyiségében megszámlálhatatlan fogást szolgált föl a mindannyiszor térdre ereszkedő, gyönyörű kimonóba öltözött hölgy, aki mosolyától és egyegy angol szótól se fosztott meg bennünket. Társalgásunk mindazonáltal nem volt túlságosan gördülékeny rendkívül kedves vendéglátóinkkal. A menedzser, aki vagy nyolc évig tanulta az angol nyelvet az iskolában, szívesebben rajzolt és írt - hogy elszórakoztasson bennünket. Ezúttal szinte szó sem esett tudományról: bejáratott témájuk lehet a kínai asztrológia vagy a város története. Meglepő azonban, hogy mennyire érdeklődnek hazánk iránt, jól lehet egyikük sem járt még nálunk. Olvashattak Pest és Buda kettősségéről. Kodály, Bartók neve és zenéje nem ismeretlen számukra, sőt azt is tudják, hogy Szegeden, a dómban van egy nagy orgona. Kiderült, ez nem véletlen: a menedzser 21 éves lánya zongoraszakos egy magánegyetemen... A laza beszélgetés közben azonban szíven ütött valami. E szuper ország gazdag cégének sikeres menedzsere, hatalmas udvariassági köröket írva, úgy a hatodik pohár szaké után egyszercsak megkérdezte: mi a véleményük a magyaroknak a japánokról, szeretjük mi őket? Kérdezi ő tőlünk, a nyugaton mindig kisebbségi érzéssel küzdő magyaroktól. Csodálatunkról, tiszteletünkről biztosítottam őket. Mire előhozakod tak a japán-magyar rokonság errefelé egyébként gyakran emlegetett témájával: a kél nyelv grammatikájának állítólagos hasonlatosságával, a vezeték- és utónév használatának azonos sorrendjével. Afelől érdeklődtek: a 3-5 hónapos csecsemők bőrén, a legalsó csigolyánál nem jelenik-e meg egy később lehámló, barna folt? Mert az orientál embereknél igen...Sajnos, nincs róla tudomásom - feleltem -, bár ha az ember megválaszthatná a rokonait, azt hiszem, nálunk senkinek nem lenne ellenére a közös eredet. Mostanság különösen jól jönne nekünk a múlt meszszeségéből előbukkanó, gazdag nagybácsi... Vállalkozói balettzene A Magyar Zeneszerzők Egyesülete levélben fordult Békési László pénzügyminiszterhez, amelyben azt kéri, hogy az önálló szellemi tevékenységet végzőkre vonatkozó adótörvény pontjait változtassák meg. Indoklásuk szerint az önálló szellemi tevékenységet végző személyek hátrányos helyzetbe kerültek, mert nem írhatják le adóalapjukból a tevékenységükhöz szükséges eszközök amortizációját. A visszamenőleges módosítás egyébként is alkotmányellenes - vélekednek a zeneszerzők. Az elszámolható költségek és a szakkönyvekre, hanglemezekre fordított kiadások is minimálisra (0,5 százalék) csökkentek. Az érintettek nem kedvezményeket kérnek, hanem lehetőséget arra, hogy ugyanúgy adózhassanak, mint az egyéni vállalkozók. Szerintük az intézkedései! a vállalkozói szférába terelik az alkotókat. (Folytatjuk.) Misáik K.0.& Rkfcttift Petőfi S. agL 78. Sarkom tér 7. > Garbók: & színben > Gyermekf felnőtt tréning alsók > Férfi bórdzseki A legvadabb történeteket mindig maga a* élat pradakálja. Megjelent a HDS & Délmadár legfrissebb száma! ra jutott is, el tartamaiét. írna agy részlet a lap 5. ml„A lányomék szépen éldegéltek az urával — legalábbis ez volt a látszat. Két unokám is született, a nagyobbik kislány. most hatéves, a kicsi fiú, ő csak kettő. Nem vettem észre semmit, hogy valami probléma lett volna, pedig majdnem mindennap találkoztunk. Ugyanis egy faluban lakunk. Egyszercsak kitört a botrány. Utólag tudom már, hogy a lányomra szemet vetett egy nős férfi, falunkbeli, ráadásul a közeledése bátorította az én egyszem gyermekemet. Mit szépftsem a dolgokat — ezt is most már utólag tudom —, viszonyuk lett egymással. Szerintem még egy darabig Egy színes, hétvégi lap a szegedi és a Csongrád megyei családoknak, bűnügyi történetekkel, hihetetlen sztorikkal és soksok sporttal! A tartatomból: • A dorozsmai Illés „pénzes" góljai • Akit a maffia is támogatott • Protity nem hisz a klubhúségben • Az anyját akarta megerőszakolni • Mennyországot a Földön? • A hobbija: rabszolgagyújtés elment volna a szekér, mármint a házasságuk és lehet, hogy úgy múlik ki a nagy szerelem, hogy senki nem tud meg semmit. De hát, ahogy mondani szokták, a Jóisten nem Így akarta. Ez a bizonyos férfi - én csak a Csábítónak hívom elment Németországba dolgozni, egy teljes évre. Na, és ez okozta a kalamajkát. A lányom ugyanis levelezett vele, és hogy odakint a férfi barátai, kollégái se sejtsenek semmit, feladónak a feleség nevét irta. Hogy a válasz itthon kinek a nevére érkezett, máig se tudom, de ez a történet szempontjából nem is érdekes. Egy szép nap aztán beütött a krach. A borítékra a kelleténél kevesebb bélyeg került és a posta visszahozta a lányom levelét. Természetesen azt a Csábító feleségének kézbesítették, mivel, ugye, az ő neve állt a feladó helyén..." Amikor Krisztus voltam (Folytatódik Marion Brando emlékiratainak közlése saját fordításban. A sztár a lap 20. oldalán disznólkodik.) „Meghívtam, egyszer látogasson el hozzám. Huszonegynéhány éves lehetett, rojtos bőrzekét viselt, és valószínűleg olasz származású volt. Mindenképpen megállapíthatom: hatalmas dudákkal rendelkezett, és ördögien vonzott. Maria néven mutatkozott be. - Nem haragszik meg, ha valamit kérdezek? - ciripelte ártatlanul. - Természetesen nem válaszoltam. - Tehetek Önért valamit? - Például mit? - kíváncsiskodtam. - Megmoshatom-e a lábát? Egy ideig leforrázva hallgattam. - Miért akaija megmosni a lábamat? - tudakoltam. - Nem tudom. Csak - szólt a natv válasz. Ezt kimondva a konyhába ment, teleengedett vízzel egy nagyobbacska edényt, letérdepelt elém, és elkezdte mosni a lábam. Meglepődtem, furcsa mód féltem, de izgatott is a dolog. Kíváncsi voltam, meddig fog elmenni. Maria egészen lassan, szertartásosan megmosta a lábom, majd félelemmel vegyített tisztelettel és szeretettel megtörölte a hajával. Be kell ismernem: élveztem. Természetesen tisztában voltam azzal, mi történik: ő beképzelte magának, én Jézus vagyok, ő pedig Mária. Ébredezett a testem, ahogy elnézegettem. Mellém ült az ágyra, és én nem tudtam magam türtőztetni tovább..." » brífkó (A nagy „őszi betakarításból", az utóbbi hetek bűnügyi terméséből néhány tanulságos eset. Tanulságos lehet szülőknek, gyerekeknek, kicsiknek, nagyoknak. A tételek, persze, régiek. Például: ne állj szóba cukrosbácsival! Vagy: utcán ne ismerkedj, ha mégis, akkor ne fogadj el italt, ha mégis, akkor ne menj fel az illető lakására, ha mégis: akkor ne csodálkozz! De lőbb mindenképpen olvasd el a HDS & Délmadár 3. oladán a sztorikat!) Nem tudni, hogy J. Attila a szegedi G. Zoltán utcából olvasta-e valaha Drakula történetét. Mindenesetre vészes a hasonlóság. J. megtámadott egy fiatal nőt és a nyakára vetette magát... A szegedi Belváros közepén, a Deák Ferenc utca egyik kapualjában rejtőzött el. Történt mindez október 25-én este fél kilenckor. Amikor a 25 éves hölgy belépett, a férfi megtámadta. A falhoz szorította áldozatát. Kezét a megrémült nő testén kalandoztatta, egyszerűbben: fogdosta, tapogatta. A nyakát pedig kitartóan harapdálta, miközben fejét a falhoz ütögette. A bonyolult mozgáskoordinációt igénylő műveletnek hamarosan vége szakadt, meri a helyzet mindIlyesmi történt a Deák Ferenc utcában (csak éppen a szereplők nem ugyanazok) kettőjük számára kínossá vált. A nőnek kezdettől fogva az volt, míg J. Attila á lebukástól tartott, ezért aztán elmenekült. Nagy menekülése közben nem vette észre, hogy brifkóját elejtette. (Tréfás ember lévén: bejelentette a rendőrségen, hogy az irattartóját ellopták tőle.) A „bríftasniban" ott lapullak iratai, a hölgy pedig felismerte J. Attilát, aki azzal védekezik: ő egy ismerősét akarta megijeszteni. Csak azt nem érteni igazából, hogy ha pusztán megviccelésről volt szó, akkor a hangos „Hu!" helyett miért alkalmazta a taperolást és a nyakrágást.