Délmagyarország, 1994. november (84. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-26 / 278. szám

TÁRSASÁG • KULTÚRA • IFJÚSÁG • BŰNÜGY • SPORT Orvosok - hibák - perek Gondolatok egy sorozat elé Dr. Julesz János. (Fotó: Somogyi Károlyné) : n 11 ajj rizsi atás k Nagy Bandó András Bözsibúcsú A cikksorozat bevezetéseképpen mi egy szegedi szakember véleményére voltunk kíváncsiak az orvosi műhibák megítélésével kapcsolatban. A Magyar Orvosi Kamara Csongrád Megyei Szervezete Etikai Bizottságának tagja, dr. Julesz János egyetemi tanár osztotta meg velünk gondolatait. - Professzor úr, elmesélném az Amerikai Egyesült Államokból nemrégiben hazatért magyar orvos történetét. A doktor éppen akkor és arra sétált, amikor egy ifjú hölgy egy kijárat lépcsőjén megbotolván elesett, s nem bírt felállni. A magyar orvos azonnal segítségére sietett volna, de amerikás barátja visszarántotta, mondván: „Megőrültél? Mit csinálsz, ha a nőnek eltört a bokája, s később kitalálja, hogy világhírű balett-táncos lehetett volna, de te ott a lépcsőn rosszul láttad el, s ezért táncra többé alkalmatlan a lába. Fizetni fogsz neki egy életen át." A történet valódi, s jellemzi az egyik végletet. Nálunk viszont elenyésző azoknak a száma, akik beperelnek orvosokat. Még akkor sem teszik, ha erre jó okuk lenne. Gyanítom, nemcsak a biztosítási okokkal magyarázható a kétféle, nagyon is eltérő magatartásbeli különbség. - Társadalmi és biztosítási okai egyaránt vannak. Olyan országban, ahol egy megnyert biztosítási perrel hatalmas összeghez lehet jutni, ott szinte üzletággá válik annak előmozdítása, hogy ezen az úton lehessen állampolgárokat többletjövedelemhez juttatni. Ez persze torzulást okozhat: ilyen feltételek mellett az orvos energiája nagy részét önvédelmére kénytelen fordítani. Ha ez az önvédelmi reflex túlzásba fordul, az a társadalomra nézve is veszéllyel jár, hiszen az orvosi gondolkodást abba az irányba torzíthatja el, hogy ne elsősorban embertársain segíteni, hanem önmagát védelmezni próbálja. Azt, hogy hol, mennyi a vitatott orvosi esetek száma, a társadalmi berendezkedés és az össztársadalmi gondolkodás fejlettségi szintje is befolyásolja. A kevés számú Üldöztetés helyett ezentúl megbecsülésre, sőt állami alkalmazotti státusra számíthatnak a zambiai népi gyógyítók - sámánok, varázslók, boszorkányok és kuruzslók. Az afrikai országnak talán egyetlen lakosa sincs, aki élete folyamán ne fordult volna a hagyományos módszereket alkalmazó népi gyógyítókhoz. Eddig ez veszélyes volt: az ország nyugati fejlődésben hívő vezetői ellenségesen viszonyultak az ősi mesterség folytatóihoz, tiltották tevékenyséAz Atlantic Sajtószolgálat orvosi műhibákról szóló sorozatát olvashatják lapunk hasábjain - hétfőtől. A hétrészes folytatásban részletesen megismerkedhet nek az orvosi műhibák kényes kérdéseivel, jó néhány peres eljárással, valamint betegek, ügyvédek, orvosok, igazságügyi szakértők álláspontjával. magyarországi orvoseset arra a gondolkodásbeli fejletlenségre utal, amelynek következtében - igen hosszú időn keresztül és részben még ma is - az orvost egy kicsit a társadalmon felül álló, különös képességekkel felruházott személynek tekintik, akinek cselekedetei helyessége szinte kétségbe sem vonható. - Ez a misztifikálás azonban, úgy tűnik, az utóbbi években már nem oly erős, mint volt akár 23 évvel ezelőtt. Vagy emiatt, vagy a társadalmi gondolkodásunk fejlődése miatt, de tény, hogy emelkedik az orvosellenes perek száma. - A magyarországi orvosellenes perek száma ma sem nagyobb, mint a világ más országaiban. Az is igaz, hogy az ilyen jellegű perek szaporodtak az utóbbi időben, s az is tény, hogy nem arányosan oszlanak meg az egész országban. A perek többsége Budapestet és környékét érinti, ami nem csoda, azért sem, mert az ügyvédi „ellátottság" ott bőségesebb, s azért sem, mert Magyarország lakosságának egyötöde a fővárosban lakik, és az orvosok többsége is ott tevékenykedik. Ez ilyen egyszerű statisztikai okokkal is magyarázható, de talán nemcsak erről van szó. A vidéki életforma csendesebb zajlása is oka lehet annak. A hét híre Sámánok, güket, sőt sokszor arra is büntetés várt, aki igénybe vette szolgálataikat. eí mostantól sokak örömére megváltozik. Az ITARTASZSZ jelentése szerint több éves fontolgatás után hivatalosan elismerték a népi gyógyászatot, sőt művelőit az állami egészségügyi hálózat dolgozóiként regisztrálják. hogy ott kevésbé hozzák felszínre e hibákat. Nem szólva arról, hogy egy szűk közösségben nehezebb szembesülni azokkal, akik ellenében az ember eljárást kezdeményez. A statisztikai adatok növekvő tendenciájánál nagyobb bajnak tartom, s némi aggodalommal szemlélem, az orvosi műhibák kipellengérezésének divatját. - Egy gyilkosságot vagy sikkasztást is kipellengérez a sajtó, miért pont az orvosi hibák esetében ne tenné? - A létező hibákat nem lehet meg nem történtekké tenni, de az arányokat érdemes lenne megtalálni. A túlzásba hajtott kritikus hangvétel a betegek kárára lehet. Ha túlságosan, s az indokoltnál jobban elburjánoztatjuk a kétségeket, akkor az orvosi tevékenység iránti bizalmat rendítjük meg, ami helytelen és veszélyes. Ez ugyanis oda vezet, hogy a beteg akkor is kételkedni fog az orvos tanácsainak megfogadhatóságában, amikor a hezitálása időveszteséget okoz a gyógyításában. En úgy látom, az arányokkal van baj, s hogy mostanában mesterségesen próbálnak meg minél több orvosi hibát a nyilvánosságra hozni. Ezzel a törekvéssel nem történik más, minthogy - az ország gyengélkedő szociális és gazdasági helyzetében az igazi felelősök csendben státusban A Hagyományos Gyógyítók Szövetsége úgy értékeli, hogy ezzel a kormányzat elismeri a számtalan nemzedék óta apáról fiúra, anyáról lányára öröklődő tudást és rendkívüli értékű tapasztalatot. A több mint 35 ezer tagot számláló szervezet elnöke, Roderick Wongo szerint a népi gyógyítók sok mindenre megmeghúzódhatnak, mert sikerül találni egy kicsi közösséget, amely megkaphatja a bűnbak szerepét. Régi gyakorlat, hogy amikor egy társadalom többé-kevésbé bajba kerül, akkor szüksége van bűnbakra, s erre az egészségügy is alkalmas. - A sértett beteg, vagy áldozat erre azt mondja: a bűnbak védekező ereje az összetartásban van, amit úgy is fogalmazhatok, hogy a szakma menti a mundér becsületét, s amíg a bíróság ítéletét döntően meghatározó igazságügyi orvosszakértők nem függetlenek, addig szinte bravúr nálunk orvos ellenében pert nyerni. - Amennyire egy társadalmon belül lehet függetlenségről beszélni, akkor azt hiszem, hogy az igazságügyi orvosszakértőket függetlennek tekinthetjük. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy az igazságügyi orvosszakértés egy önálló szakma. A szakértő a bíróság felkérésére tevékenykedik, vizsgálódása során áttekinti a beteg gyógyításadiagnosztizálása során rögzített írásos dokumentumokat, amelynek nyomán minősíti az orvosi tevékenységet abból a szempontból, hogy az kellően gondosan, minden részletre kiterjedően történt-e, előfordultak-e hibák, hiányosságok, tévedések. Nem biztos azonban, hogy az igazságügyi orvosszakértő minden szűk szakmai kérdésben állást tud foglalni, ezért ő alkalmanként felkéri az adott szakterületen jártas orvosokat. Ám a gyakorló orvosok által adott rész szakvéleményeket a perben tevékenykedő hivatásos igazságügyi szakértő összefoglalja és minősíti. Ilyen körülmények között kevéssé valószínű, hogy az orvosok belső, egymás közötti öszszetartása meg nem érdemelt módon is érvényesülhessen a perben szereplő orvos javára. Tudom, sok nyugati országban van rá példa, hogy polgári és büntető perben az ítélethozó testület nemcsak szakemberekből áll. Elgondolkodtató és megfontolandó ez nálunk is. Ám óriási felelősséggel kell meghatározni, hogy milyen körből és milyen számban kell és lehet választani azokat az embereket, akik bármilyen perben - s így akár a hihetetlenül kényes orvosi perekben - döntéshozó szerepet kapnak. Kalocsai Katalin taníthatnák a neves külföldi egyetemeken tanult diplomás „kollégáikat". Véleménye szerint néhány szervi bajon kívül különösen érvényes ez a legkülönbözőbb lelki betegségekre, amelyeknek gyógyításában kiemelkedő eredményeket érnek el. Az Egészségügyi Világszervezet tavalyi felmérése szerint az eddigi hivatalos tilalom ellenére Zambia lakosainak több mint 80 százaléka vette igénybe a népi gyógyítók szolgálatait. Mostanában a búcsúk idejét éljük. Mintha mindenki egyszerre, valami titkos öszszebeszélést követően döntött volna úgy, hogy fogja a kalapját és megy. Elég, ha csak a három legfrissebben búcsúzó nevet említem: Jánosi Györgyöt, Bod Péter Ákost és Spéter Erzsébetet. Bod Péter Ákos foglalkoztat a legkevésbé, lévén már akkor biztos voltam a távozásában, amikor a szocik megnyerték a választásokat, s ebben nem voltam egyedül. Igaz, ő fél évet adott magának, gondolván arra, ennyi idő alatt úgyis kiderül, bírja-e a közös gyűrődést az új kormánnyal vagy sem, de ez csak a lelke nyugtatására kellett, tudta ő is, menni fog. Jánosi Gyurival viszont mélységesen együtt érzek. Kevés olyan politikus született ebben az új rendszerben, aki úgy vált politikussá, hogy közben megőrizte civilsége minden erényét és ékességét. Ő volt az egyik. Illetve ő az, aki volt is, marad is. Mert Jánosit jó fából faragták. Tisztességes fából, olyanból, mely nem rejt el a szemünk elől semmiféle göcsörtöt, melyről bizton tudhatjuk, hogy minden ízében használható, mert megbízható. Nem politikus fajta. Inkább Ember. Melyből több kellene. De sajnos, egyre kevesebb van. Mert szaporodnak a politikusok. Jönnek a képmutatók, a pártérdekeket szem előtt tartók, a minden helyzethez alkalmazkodók, a kezelhetők, a szájtartók, a lényeget eltussolok, a hatalmi mámort átélők, az arctalanok, a beszédre alkalmatlanok, a megszólalni sem tudók, a szürke és jellegtelen karrieristák, a valahányadik senkik. És ez a mj pechünk: hogy egy JÁNOSI-nak kell lemondania. Nem is „kell". Egyszerűen belső kényszer készteti erre. Mert számára fontos, hogy a tisztesség előzze meg a személyes fontosságunkat. A helyébe talán olyanok jönnek, akik fordítva gondolják, s mégis hosszan itt maradnak nekünk, lemondathatatlanul. És itt van a harmadik személy, Spéter Erzsébet asszony, egyetlen élő múmiánk, akit a nem kevés pénze és a szereplés vágya hajtott be a művészet templomába, mint Jótevő Szent Erzsébetet, hogy lába elé térdelve mondjon hálát a művészek színe-java, amiért alamizsnát, s pár kilós szobrocskát helyezett izgalomtól remegő kezükbe. Igen, ő is leköszönt, befejezte anyaföldi pályafutását, mert az állam megszegte a kettejük között létesült szerződést. Nézzük, miről is van szó. Arról, hogy Erzsébet aszszony elhelyezett egy öszszeget az OTP-nél, s úgy egyezett meg az állam akkori vezetőivel, hogy - a szokásostól eltérően! - 12 százalékos kamatot kap évente, méghozzá kemény amerikai dollárban, mivelhogy a művészek is dollárban kapják meg a díjjal járó összeg egyik felét. Most aztán eljött a demokrácia ideje, amikor immáron senki sem lehet egyenlőbb az egyenlők között, így Ő sem, s kaphat ugyan kamatot az OTP-től, de csak azt, amit mi, betétesek is kapunk, az pedig nem 12 százalék. Nos, Erzsébet asszony emiatt kapta föl a vizet, s mondta ki, hogy vége, befejezte. Úgy gondolom, nem egészen van igaza a mi jótevőnknek. Egyrészt mert miért gondolja ő, hogy az OTP-nek kell szponzorálnia azt a - számára különösen fontos - díjazást, mely eddig senki másnak nem hozott különösebb elismerést, mint magának a mi mumiamaminknak? Ugyanis itt erről van szó. Erzsébet asszony szobrot készíttetett magáról, átadta önmagát a díjazottaknak, akik kézcsókkal köszönték meg - igen! - a díjjal járó összeget, s behunyták a szemüket, amíg részt kellett venni a megalázó ceremónián. Ne túlozzunk, azért ez nem egy „magyar Oszkár"! Ez egy tipikus „hazai Erzsébet"! Csak tessék meggondolni: mennyivel értékesebb lett volna a díj, ha ő maga egy percre sem tolakszik előre. A díjazott művészeknél is előbbre! Ha részben vagy egészben titkosítja magát, nem fedve föl önmagát, jelezve ezzel is, hogy bár életében alapított díjat, de máris úgy működik az egész, mint Nobel esetében: végrendeletszerűen. Úgy, hogy az elhunyt Nobel semmiféle babért le nem arathat. A nevét őrzi a díj, de a saját haszna nélkül. Vagy, ha az Oszkárnál maradunk, hát ott bizony még alapítói név sincsen, csak maga a szobrocska, melynek még a nevét is a véletlen szülte. Nekem is át kellett esnem ezen a különösebb örömöt nem okozó díjazáson, ráadásul úgy, hogy hárman osztoztunk a díjon, igaz, külön-külön szobrot vihettünk haza, a díjjal járó ösz-szegnek azonban csak a harmadát. így tehát magam is átéltem azt az érzést, amiről fentebb beszéltem. Sikerült kikerülnöm a ceremóniát, nem kellett erőltetett mosollyal és hálálkodó hajbókolással részt venni az ünnepségen, illetve részt kellett volna venni, de nem bírta bevenni a gyomrom. A pénzt se nagyon, tovább is adtam, felosztva a nagymamák között, elvégre egy náluk gazdagabb nyugdíjas adta. hadd legyen azoké, akiknek kevesebb adatott meg. A szoborral pedig ma sem tudok mit kezdeni. Nem olyan, amivel dicsekedni szoktak, s ugyanakkor akkora, hogy nagyon eldugni sem lehet. A teljes és tiszta kép miatt azért muszáj még elmondanom valamit. A minap beszélgettem Garas Dezsővel, október 23-a egyik kitüntetettjével, aki legnagyobb megdöbbenésemre mondta el. hogy egy megveszekedett fillért sem kaptak a különféle kitüntetéssel jutalmazott művészek és tudósok, mérnökök és pedagógusok. Erre sincs pénz. Már épp kezdeném sajnálni ezt a rettentően szegény országot, amikor eszembe jut, hogy még ma sem tisztul a kép az elmúlt négy évben lenyelt milliókat illetően. Valakiknek mindig jut. Csak a legkiválóbbaknak nem akar jutni. Mégiscsak jó, hogy volt nekünk egy Erzsébet asszonyunk, aki a szobrocska mellé némi kápét is adott, na jó, ne kicsinyeskedjünk, az OTP pénzéből. Ha most nem zárol, sose tudjuk meg. Hacsak ezt a pénzügyet nem ismernénk!...