Délmagyarország, 1994. november (84. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-12 / 266. szám

SZOMBAT, 1994. NOV. 12. JAMBUS Háy János versei A szétszedett lány Szivében vásnak, beleásnak, mintha a csontok mögött mélyen darabangyalok darabolnák széjel. Se feje, se fejéke, azt súgja: haggy már, haggy már élnem, kérlek, s az angyalok darabolnak, pontosan, szépen: estétől reggelig, reggeltől estéig, nappal és éjjel. Nincs alvás, elvásnak mindenek a szívben, s a gyomorban orvósok vésnek. Te vagy a. „Te vagy a határ, apró, kicsi isten. Rajtad innen, rajtad túl, semmi nincsen. Ha nem zársz markodba, ha nem harapsz fogaid közé, kihűl, kihal, aki hűl, aki hal bennem. Nélküled nem megy, apró kicsi isten, hol határ voltál, most se ottan, se itten, se halnom, se élnem... Mely hegyeknek lettéi hát őre? Mely bitang bitangol völgyedben? Hol borítják arcodat kövek? Hol boritja arcod a követ?" - Kincsed voltam szólt akkor az apró, kicsi isten -, s csukva volt a szemed, mikor rablók jöttek értem, hagytad hogy elvigyenek, gondoltad úgyis: visszatérek... És most sirsz, és most toporzékolsz, halálba küldöd a napot és a holdat... én nekem mégsem leszek, te nekem nem vagy. Bakos András Álom az előszobáról Pópity Richárd A hetedik mondat K lépek az előszobába, és látom: mozog a plafon. Mintha egy vízcsöpp gyűlne, domborodik egy négyzetméternyi fehér felület. Csöppé formálódik, és lecsoppen: poros, fehér kőkupac marad a szőnyegen. A felület újra mozdulatlan, sírást hallok, sírnak a nők a konyhában, egy pillanatra odanézek. A székeken ülnek. Apám pecíg a sarokpadon alszik, hangosan szuszog. Ismét mo. dul a fehérség. Az udvarra nyíló ajtóhoz lépek, kinyitom, kimegyek. A ház mögött kinyitom a falhoz simuló szerszámosszekrényt, és kiveszem a kardot. Érzem, hogy még nem késtem el. Ismét a szobaajtó előtt állok, bal kezem a maíkolaton, jobb kezem a görbe penge hegyén. A dudor nő, s amikor már épp lehullana, a tövéhez döfök. Halk morgás, hortyogás hallatszik, a duzzanat lelappad. Egyfolytában jár a szemem, megpróbálom kitalálni, hol csöppen legközelebb. Felemelt fejjel járkálok a plafon alatt, hiába kéri az anyám, hogy maradjak a helyemen. Megállok. Lassan elengedem jobb kezemmel a penge hegyét. Látom, hogy a pengére fehér por ült: suhintok néhányat, aztán megbököm a fehérséget. Halk, szapora szoszogást hallok, a pengén pedig sötét vércsík csorog a markolatkosárig. Meglepődöm. Vajon egy ember szórakozik velünk? C

sapjunk a lovak közé akkor, mondta sóhajtva és fáradtan, de közben már az volt az érzése, hogy ferdén fekszik a lap az asztalon. A toll nem tiltakozott, a papír tüntetően fehérlett a foltos abroszon, az első betűk után pedig elfelejtődött a ferde látszat, nem hibázta el az első mozdulatokat, ami eltéríthette volna végül is egészen, egyenesbe került, nyugodott meg az első szavak után, és ez a nyugalom aztán tartotta magát derék módon. Lassan elérünk a csúcsponthoz, mondta magában, megpróbálva tisztázni az állást, ideje lenne, ideje lenne lenni olyannak, mondjuk csak egy kicsit, hogy lehessen látni, hogy el lehet érni a csúcsra, ami egyben a kezdete is lehetne valaminek, gondolom a lefelé vezető útnak, azt se bánnám innen most, tudomásom szerint a csúcson nem is lehet haladni semerre, ottmaradni lehet, lejönni tán', vagy nem is tudom. Jó lenne már elérni egy rendes befejezéshez, az annyi mint elkezdeni azt, ami egy rendes befejezés után következhet. Nem akármi lesz majd készen, egy fordulat talán, az jöhetne, mikor abbamarad a forgalom, teljesen üres a kereszteződés, és a szélvédő mögül döbbenten meredő szempárok kereszttüzében E

lőször arra gondoltam, a világon négyféle ember van: fasiszta, kommunista, hívő és művész. Ám rájöttem: ez nem áll, hiszen van politikus is, katonaember is, meg hippi, meg cipőfelsőrész-készítő, van egy sereg besúgó, sőt akadnak elmebetegek, akiket, természetesen a náluknál sokkal őrültebb világ nyilvánít renitensnek. Tovább makacskodtam. Eljutottam odáig, hogy már-már két és fél kategóriába sikerült begyömöszölnöm az öt és fél milliárdos emberiséget. Úgymint jóemberek, rosszemberek és legrosszabb emberek akik a jóemberek és a rosszemberek közt folyamatosan kollaborálnak. Ebben a rendszerezésben probléma csak az, hogy míg a hívő hívőnek tartja magát, a fasiszta fasisztának, a cipőfelsőrész-készítő pedig betanított szakmunkásnak, ki az a bolond, aki maga magát például rosszemberként értelmezi? Ha ilyen mégis akad, az már félig-meddig jóember, és akkor már két és félről háromra ugrott a kategóriák száma. Ugrott az egész. Ugrott a cipőfelsőrendűség, a gyalogság, a gyaúrság, az ájtatosság, sőt még a gonoszság is, mert aki gonosz, az általában vélt igazáért rosszkodik, tehát valamilyen fogalmat alkothatott, legalább az Igazság utáni vágyról. Maradt tehát az utolsó és egyben egyetlen kategória, ami, úgy ahogy, megállja a helyét. Hogy senkit meg ne sértsek mint egyént, ezennel kinevezem az Emberiséget „Állatiság"-nak. A különböző fűevők, darazsak és planktonok ezért bizonyosan nem fognak neheztelni, már csak a kommunikációs nehézségek folytán/miatt/kapcsán/sem. Az „Állatiság" igazi problémája az állatvilággal szemben ugyanis nemcsak épp ebben rejlik (az alaszkai vadjuh kitűnően érti a átkocog keresztbe az ajándék ló meg a túrós táska. A jelenet pedig így folytatódna: A sarki kocsma ajtajában megjelent a közlekedési rendőr sapka nélkül, egy nagy kandúrral a hajában, a kandúrnál kamera volt, rögzített minden eseményt. Nézték ketten a kereszteződést, és ekkor odaért az ajándék ló is, gyere szahib középre, döngicsélte a rendőr felé, itt a piros. Hol?, rezzent össze amaz, és a lóra nézett, a kandúr követte a tekintetét a kamerával. A kocsmában csöngött a telefon, a túrűs táska volt még szerep nélkül, ő szaladt be, hogy felvegye. Kinek jut eszébe felhívni egy kocsmát, bosszankodott. „A dada egy kétszínű alak, a becsontosodott generációt képviseli, de mindig úgy fordul ahogy kell, tiszta szélkakas. Nézd, vibrál a félhomály. Csók a fülekbe." E három mondat hangzott el az ivóban. Az ajándék ló elcsodálkozott, ezért érdemes lenne ide beugrani néha, hallani ilyet is? En meg mindig is egy neobarnított homlokú lányt szerettem volna egy üveg ásványvízzel, ábrándozott el. Közben a rendőr rosszallóan kezdett nézni rá a küszöbről, szabálytalanságot vélt felfedezni a szerszámain, kiegyenesítette a hátát, és el is kérte a személyi igazolványát. Közben a kocsmából újabb három mondat bújt ki a rendőr térdei között: „Az anyóka viaszt nyomva a fülembe azt tanácsolta, képzeljem magam az árbócfúdhoz. Nagyon meghatódtam, hogy így aggódik értem, elhatároztam, hogy anyának szólítom ezután, a többit majd meglátjuk. Azt mondta, hogy sötétben nevelt fel meg szeretetben, és szagoljak sokat, úgy még lehet belőlem valami ebben az életben, de a színeket felejtsem el végleg." Az igazolvány rendben, jelentette ki a rendőr, most lássuk a fogad fehérjét. Az ajándék ló tiltakozott, erre a túrós táska is kiszólt, aszonták nincsen sok időnk hátra, kezdte, esetleg még egy dobás. Az író azt üzeni, nem szeret, túl sok bonyodalmat csinálsz, nem jut el a csúcsra, ha ilyen nehézkes vagy. Hallod ló?, avatkozott közbe a kandúr is, nem teszel jót a történetnek, áll a forgalom, szép kis ló vagy, addig rendben is volnánk, forgalommegállító, most azonban tovább kéne kocognod, nem? Hát akkor menjünk be, ajánlotta a ló kényszeredetten, és beljebb tessékelte a rendőrt kandúrostul, kamerástul. A lámpák ekkor váltottak zöldre, mind egyszerre, hogy behozzák a lemaradást. Bent a kocsmában pezsgő durrant, a durranás pedig beleveszett a csörömpölő autók zajába, csak a kocsmai hang tulajdonosa nem tudta megmondani. Dugó van a városban, mondta a küszöbön átpattant dugó után nézve, ami az úttesten állapodott meg végül. Az ajtófélfának dőlt jobb kezébe szorítva a poharat, aztán bele is kortyolt a pezsgőbe. Csapjunk a lovak közé akkor, kezdte a hetedik mondatát színtelen hangon, és erre csak az ajándék ló kapta fel a fejét. És itt a hetedik mondatnál még nem volt sehol a fordulat, ami pedig jöhetett volna, a kezdet és a vég közé a közép keresése került, ezt érezte, letette a tollat, aztán végignézve a papíron ennyit mondott csak: végig ferdén állt, hogy a fene enné meg. - az intelligencia romboló hatását nélkülözve - az állatvilágban, azok különböző osztályai között, harmonikusan .révkalauzolja egyik évmilliót a másik után, addig az ember a lelkét, a belső környezetét is föláldozza szertelensége oltárán. Az itt már mindegy, hogy ezt jobbító szándékból vagy megátalkodottságból teszi. Amikor a romantika helyét átveszi a szirup, a vallásét a legbigottabb szektás fanatizmus, a hazaszeretetét a nacionalizmus, meg a többiét a többi, bizony irigykedve nézek a háztetőkön békésen heverésző macskiusz cirmusokra, ezekre a fenséges, büszke, tiszta lényekre, akik alaposan lepipálták az embert, hisz az emberrel ellentétben, még az emberi környezethez is képesek voltak alkalmazkodni. Ma már élve, élő személyiséggel, nincs mód kivonulni a világból, sőt ennek épp az ellenkezője történik: a folyton dagadó, egyre sötétebb és kiszámíthatatlanabb világ nyomakszik felénk, belénk és szerteszét, a maga öntörvényű, ökoszisztematikus, telemédikus kaotikusságával. S miközben ezt teszi, nem vicsorog és morog - figyelmeztetőleg -, mint az ordas, hanem tobzódik, mulat, káromkodik és lantszóra vért kíván, mint a hanyatlásvégi Róma... Ó, ha az „Állatiság" egyszer belefeledkezne magába s találkozna eredeti ösztöneivel: a gondolkodás nélküli jósággal, a számításmentes szeretettel, a természetes áldozatkészséggel..., ha fölmerülnének azok az idők, amikor még egy „Russzó" sem hagyta el az ajkunkat... embertelenül jó lenne. Lehet, hogy ez is csak egy volt a költői képzelgések közül, de azért állati, nem, hogy idáig jutott az emberi nem? Frank György Állat vagyok („Az ember is állat, csak nem olyan szép.") Magyar Mihály grafikája szürkefarkast - mikor az még meg sem szólalt), hanem főleg abban, hogy nekünk, emberállatoknak, súlyos gondjaink vannak a „belső" kommunikációnkkal. Mindjárt (előbb megpróbálom megérteni) elmagyarázom, mire gondolok. Az „Állatiság" pazar fejlődése során, az analizáló, asszociatív, kreatív gondolkodás térnyerését követően - mely kiteljesedés egyaránt érvényes a technika és a társadalomtudományok területén -, félelmetes csapdába keveredett önmagát illetően. Azt hivén, hogy amint beletekinthet egy bonyolult gépezet működési rendszerébe, akképp az önnön és mások agyát is követheti, uralhatja, cselekvéseit és következményeit megtervezheti. Nemcsak költők és mindenféle pszichológusok vélik így, de a legegyszerűbb háziasszony és a legiskolázatlanabb marhahajcsár is ebben az illúzióban ringatja magát, amikor házastársát különböző fegyelmezési trükkökkel befolyásolni igyekszik, szentül meggyőződve arról, hogy az a jövőben megváltoztatja szokásait, érzelmeit, sőt még azon hátsó gondolatáról is lemond, amelyről egyébként egyiküknek sem volt soha semmi fogalma. A közösségek, mint a társulások, az országok, nemzetek pedig mint ökoszisztémák üzemelnek - sohasem egy lírai vers, vagy egy jól irányzott ökölcsapás fogja megindítani a szíveket. Ha belegondolunk, egy közép-szibériai farkasfalkában nagyobb - még mindig - a rend, mint akármelyik vásárcsarnokban, metróállomáson, nem beszélve a pártszékházakról, írószövetségekről, illetve az „átszellemült" tömegek vallási, ideológiai és politikai vezetőinek agytekervényeiről. Amíg az ösztön és a szükség kifinomult keveréke