Délmagyarország, 1994. október (84. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-22 / 248. szám
SZOMBAT. 1994. OKT. 22. • Dugonics Andrásra emlékezünk ezeken az októberi estéken, aki 254 évvel ezelőtt született a mai Dugonics Iskola helyén állt, kicsiny házban. Hajlamosak vagyunk arra, hogy saját magunkból induljunk ki, a magunk életkörülményeit, a magunk gondolatait vetítve vissza a történelmi távlatba, azok alapján értékelve az akkor élt emberek cselekedeteit. Pedig két és fél évszázad rettenetesen hosszú idő. S ha ennyi idő alatt ugyan az emberi érzelmek nem változnak, hiszen ugyanúgy szerettek, ugyanúgy gyűlöltek 250 évvel ezelőtt is, mint ma, ám az életkörülmények, s ennek következményeként a gondolatok is bizony igen csak megváltoztak. Itt állunk az októberi estében Szeged egyik szép terén, napsütésben árnyékot adó fák alatt, körben emeletes házak s aszfalt a talpunk aiaít. S néhány száz méterrel odébb a Klauzál tér, majd még százméternyi iramodás sem kell, s Európa legszebbjének kikiáltott tere, a Széchenyi tér tűnik elénk, vagy másik irányban pár Mit tett Dugonics? lépésnyire a megújulásra váró Dóm tér épületkaréja fogad. Bizony, két és fel évszázada nem így volt. Szeged jobbára földszintes, sáros parasztváros volt. Inkább csak a vár és a Palánk büszkélkedhetett kőépületekkel. Igaz, forgalmas hely vol(, hiszen a kereskedelmi utak itt futottak keresztül északról délre, keletről nyugatra. A Tiszán vagy a Maroson végighajózva itt kötöttek ki a gabonát, sót, dohányt, fát és egyéb árut szállító hajók. Itt rakták ki a hozott, s itt rakták be a vinni szándékozott portékát. Gondoljunk csak bele: ekkor, Dugonics gyermekkorában még éltek olyan öregek, akiknek fiatalkorában még török kézen volt a város. Ők még meséltek akkori élményükről. És a török közelsége is hosszú ideig érvényesült, hiszen itt volt a közelben a déli határőrvidék. Magyarország középső része most kezdett volna föllélegezni, ekkortájt folytak a nagyarányú telepítések, ám a Habsburg akarat rátelepedett az önmagára eszmélni kívánó országra. S mivel jobbára osztrák haderővel történt a volt hódoltság fölszabadítása, így a Habsburg uralkodók visszafoglalt tartománynak tekintették az egyre több nemzetiségű országrészt. Ilyen körülmények közé született Dugonics András egy dalmát család gyermekeként Szeged társadalmába. Már 16 évesen belépett a piarista rendbe, s ez a rend életének meghatározója lett. A kegyesrendi atyák a tanítást választották élethivatásul, s ezt adták át életcélul az il]ú Dugonicsnak is, s ő ifjonti lelkesedéssel kezdett tanítani. Először csak a középiskolai, majd később az egyetemi katedrán, ám ez nem elégítette ki. Irodalmi művekkel is tanítani kívánt, méghozzá magyarul, holott ekkor a tudomány nyelve kizárólagosan a latin volt, II. József pedig a német nyelv használatát akarta az országra ráerőszakolni. Mit tett Dugonics? Magyarra fordította a matematikát, ahol nem kis nehézségei voltak, hiszen sok olyan szót kellett alkotnia, amely addig még nem volt a magyar nyelvben. E műszavak közül sokat ma is használunk, mint pl. a csúcs, az egyenlet, a gömb, a hasáb stb. S amikor a fordításon túl önálló szépirodalmi művet is alkotott, szinte természetes, hogy azt a magyar nyelvet használta, amelyet az akkori Szeged utcáin, piacain hallott. Sőt, erre egy kicsit rá is erősített, hiszen esztétikai tanulmányaiból tudta: a művészet hangsúlyozza a jellegzetességeket. Ezért válik az Etelka nyelve néhol modorossá. Ugyanakkor bizonyos vagyok benne, hogy kora nyelvére, az emberek által használt nyelvi fordulatokra nagyon is pontosan figyelt. Ennek bizonysága a halála után, 1820-ban Karácsonyi Krizoszwmmmmmmmmm^mmm • Szegeden született 1894. október 23-án. Édesapja református pap, de vallásos érzelmét a korszak „rejtekén" csak „szentferenci" átváltozásai mutatták. Az orvosegyetemet Kolozsvárott kezdte, de az első világháborúban gyógyító frontszolgálat után, csak 1918-20ban Budapesten fejezte be. Szülész-nőgyógyász diplomájával a szegedi Koroda kórház után, klinikai tanársegéd, majd a MÁV szolgálatába lép. Innen - 43 évi szolgálat után igazgató-főorvosként ment nyugdíjba. A Fehér-tóra mint vadász jutott el, első alkalommal 1932. október 10-én, a Nagy-feketére. Majd negyvenegy éven át, haláláig járta, kutatta „szerette tavát". Gyűjtötte a ritka madarakat, preparált, fényképezett, írt és előadásokat tartott, maga köré vonzotta a diákokat, tanított és nevelt a Fehér-tói élő múzeumban. Lakatos Károly első, felfedező írásai után (még a századforduló előtt) Beretzk Péter volt, aki nemcsak „újra felfedezte", de tudományos alapossággal föltárta e szögedi táj különlegesen értékes madárvilágát, s ami a legmaradandóbb, megismertette a szegedi polgárral, aki büs/Jce volt Európahírű tavára. 1937-től naplójának „vadászati" fejlécezését elhagyja, s az átalakul minden apró, érdekes természeti részletet megörökítő kutatói jegyzőkönyvvé. Maga preparált madarai révén a városi múzeummal kapcsolata 1936-ban kezdődött, amikor is itt helyezte el 123 madárbőrből álló gyűjteményét. 1951-ben már A „szögedi táj" madártudósa Száz éve szülelett dr. Beretzk Péter mintegy 900 példányra gyarapodott rendkívül értékes madárgyűjteményét, örök letét formájában végleg a múzeumnak ajándékozta. Egyetlen kikötése volt, hogy gyűjteménye ne váljon holt, raktározott anyaggá, s ne csak tudományos célokat szolgáljon, de tegyék azt a közművelődés számára közkinccsé! így nyílt meg 1952. december elején a Móra Ferenc Múzeum első és mindmáig emlékezetes, legendás természettudományos kiállítása, a „Fehér-tó élete" címmel. Most a centenárium évében tucatnyi tanulmány íródik Beretzk Péter munkásságáról, értékeléséről (önáló kötetben jelenik meg bibliográfiája. Szeged című folyóirat, Natura Bekesiensis, Somogyi Műhely, Acta Biologica stb., stb.). Kedves újságja, a Délmagyarország mai megemlékezése csak fecskevillanásnyi lehet, de egy csivitelésben is benne van a tó és kutatójának élete, kamillanyílástól fagyhalálig... Puskával, fényképezőgéppel, jegyzetfüzettel fáradhatatlanul járta a tavat, napnyflástól éjszakáig. Felvételei kultúrtörténeti értékűek, a szegedi puszta tájátalakulását, a madárélet örök változását dokumentálják. Négyszáznál több írása jelent meg, bibliográfiáját Keve András rendhagyónak mondja, hiszen a tudományos irodalomba a napilapok és ismeretterjesztő folyóiratok cikkeit nemigen szokták besorolni. Alázata, színes, lebilincselő írásai és hatásuk az, amely publikációs munkásságának igazi értelmét és „idézettségét" ma is élővé teszik. Nem fejtegetett áltudományos kérdéseket, a nehéz időkben is bátran kiállt a tó védelméért, harcolt - váltakozó sikerrel - szerette madaraiért. Ismertségét és elismertségét napilapokban megjelent cikkei mellett, a „Vadvlzország" című, Homoki-Nagy István által készített film is növelte, annak ellenére, hogy HomokiNagy Beretzk Pétert szándékosan kihagyta a film munkálataiból. A Vadvízország pedig ekkor már átalakulóban volt „Szelídvízországgá", halastóvá. Igaz, hogy 1939-ben a TerVan nekünk szegedieknek harangbúgásnyira egy nevezetes tavunk, a Fehér-tó. Fekete földek cipóival, simogató szőke szatymazi homokkal ölelt hajdani Vadvízország, mai Madárország! S van nekünk őrzött emlékezetünk egy tudós emberről, Beretzk Péterről, akinek neve összefonódott e jellegzetes szegedi táj madártani felfedezésével, feltárásával és természetvédelmével. Születése centenáriumán rá gondolunk, emlékezünk, hiszen bár utcát is neveztek el róla, de fiatalabb „utcalakói" már azt sem tudják, ki is volt ő? mészetvédelmi Tanács 113 559/1/1939. sz. határozatával a Fehér-tó 350 holdja állami védett területté nyilváníttatott, de a halastóépítés üteme tovább folyt, csakúgy, mint az elvtársi vadászatok rohama. Vadászott itt Tildy Zoltán, Rákosi Mátyás, Rajk László, Dobi István, Ortutay Gyula, Nagy Imre stb. A tó északi részén még „háborítatlanul" fészkeltek a gulipánok, gólyatöcsök, székililék, székicsérek és a kiscsér, a déli rész mély vizű halastavain már a gém, a réce- és sirályfélék találtak „új" otthonra. Ekkor vette kezdetét az évtizedeken át tartó természetvédő-halgazda-ellentét, s a néha lobogó, máskor parázsló vita. S ebben Beretzk Péter, ügyes diplomáciával, de körömszakadtáig védte „gulipános tavát". Egyik legjobb barátja, Keve András segítette munkáját, közös témájuk, kutatásaik összefonta életútjukat. Beretzk Péter munkáját elismerték. Az agrai Academy os Zoology rendes tagjává választotta. A szegedi Tudományegyetem a hazai szikes madárvilágának föltárásában elért eredményeiért magántanári címet adományozott neki. 1952-ben megkapta kitüntetésül a biológiai tudományok kanditátusa címet. 1964-ben címzetes egyetemi tanárrá nevezték ki. Számtalan kitüntetést kapott, 70. születésnapján megkapta a Munka Érdemérem arany fokozatát. A Magyar Bilógiai Társaság szegedi osztályának hafévig elnöke, majd örökös tiszteletbeli tagja. A TIT Csongrád megyei szervezetében tíz éven át a Biológiai Szakosztály vezetője, Szeged kulturális, szellemi életében tevékenyen részt vesz. 1941-től a Dugonics Társaság alelnöke. Sok-sok külföldi ornitológust látott vendégül, kedves, baráti társaságában, családi körben, otthonában és künn a tavon. A tavi „vadászházban", majd a „kutatóházban" folyó halléfőzések s ebédi beszélgetések a „munyamparák" agyában-lelkében mélyen élnek tovább. Most, a centenárium évében tom által megjelentetett kétkötetes közmondásgyűjteménye, A magyar példabeszédek és jeles mondások címmel. Igaz, maga a hatalmas gyűjtemény még jobbára rendezetlen volt, a fejezetcímek alig fejeztek ki összetartó elvet, ám az anyag mennyisége és hitele mindenképpen lenyőzögő volt. Mit tett Dugonics András? Egy vidéki, éledező városban fölcseperedve, átérezve a magas politika asszimilációs elképzeléseit, azt tette, amit tehetett: írt, méghozzá a gyermekkorban megismert magyar nyelven, melynek fordulatait azóta is gyűjtötte, s ezáltal egyik előbbrevivője volt a magyar nemzet önmagára eszmélődésének. Ezt tiszteljük városunk szülöttében, s ennek megnyilvánulásaként helyezzük az emlékezés koszorúját szobrára. Gyuris György Elhangzott a Dugonics Társaság október I8-i koszorúzási ünnepségén Dugonics András szobránál. a teljes életet élő, mosolygós, viccelődő, emberi arcát is megmutatni merő boldog emberre emlékezünk. Adomák, ugratások együtt éltek a tudományos problémákkal. Mint ornitológus, páratlan életművet alkotott, és elismert szakembert, embert tisztelt benne a szegedi polgár. Tanító egyéniség volt, sugárzott belőle a nevelő gondolat. Egy közös vadászat, egy gyékénykunyhós fotózás, egy ködös darules, egy sártaposás, csónakportyázások, mind-mind legtöbb, amit kaphat a tanítvány mesterétől. S amit ma alig adhatunk „tanítványainknak", az önismeret nehezen megszerezhető lelki értékét, amit ő alakított szeretetével, tudásával és egész élete példájával. Élete munkáját, eredményeit szerette városának, múzeumának adta, önzetlenül. Halálakor a város vezetése „elfelejtette" a szegedi őskert díszgenezisét adni... Ma utca viseli nevét, s mostani születési centenáriumán lakóháza falán (Károlyi utca 4.) márványtábla emlékeztet rá. De utcanévnél és márványnál is élőbb emlék, ha sok-sok barátjára, tanítványainak örökül hagyott szellemi továbbélésére gondolok. Mindannyian szeretettel őrizzük Beretzk Péter emlékét, amely megérezni engedi összetartozásunkat az előttünk éltekkel, madárral, virággal, embörrel és szülőfölddel... Kelt a Fehér-tón, a „Beretzk Péter Madárvártán" 1994 októberében, mikor is a darvak krúgatása üzen a ködön túlról. űsixmazia György E