Délmagyarország, 1994. október (84. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

1949 - a díszszázad parancsnokaként jelentést tesz Maiéter Pálnak Arcán alig leplezett megvetés ült, ami láthatólag Farkasnak szólt, aki honfitársait veri. Mintha szórakozni akart volna, rászólt a tolmácsra: „Farkas, davaj vodi". Farkas haptákba vágta magát. „Dá, pozsáloszta, tovaris, mladsij litjinánt" mondta, sarkon fordult, s egy tányérra tett pohár vízzel tért vissza. Rendkívül készségesen nyújtotta az alhadnagy felé. Ez beleszürcsölt a vízbe, majd visszaadta. Farkashoz fordultál: „Kérem, mondja meg az alhadnagy úrnak, hogy valóban nem tudunk semmit a kérdezett dologról, de ha tudnánk, akkor sem mondanánk, mert minket eskü kötelez, hogy »az ellenséggel a legkisebb egyetértésbe sem bocsátkozunk«". Hatalmas pofonok csattantak erre mindkettőtök arcán. A székről leestetek a földre. Farkas még beléd is rúgott. Mutatni akarván buzgalmát az alhadnagynak, rángatózó arccal üvöltözött: „Meglátjuk, meglátjuk!". Kis idő elteltével az alhadnagy intett neki; a verés abbamaradt. Elmenőben Farkas visszaszólt: „Még találkozunk, de akkor nektek régen rossz lesz!". De egyikük sem jelentkezett. Mindez most, emlékeidben felidézve már jelentéktelen epizód a későbbi megpróbáltatásokhoz képest. Nem sejted, persze, hogy ez a Farkas nevű tolmács egy szintén még nem ismert Rákosi nevű kommunista pártvezér honvédelmi minisztere lesz Magyarországon, s egyszer, évek múlva, mikor majd hazakerülsz, s Maiéter Pali segítségével sporttiszti beosztáshoz jutsz a honvédségnél, az a Farkas fogja századosi kinevezésedet aláírni, s bizony, lesz olyan díszszemle a Hősök terén, amikor díszlépésben fogsz elvonulni előtte. Ám ez az idő még messze van, de kétségtelenül ez is ott rejlik az eljövendő óra lehetőségeiben. Most még a vallatások emléke kísér. Vajon folytatódnak még, ha megéred? Eddig már néhány alkalommal - egy-egy helységbe érve - megismétlődött, de további verések nélkül. Egyszer az egyik vallató szovjet tiszt, aki jól beszélt magyarul, meglepetésedre felmondott passzusokat a szolgálati szabályzatból. Olyan adatokat tudott a hadseregről, ami benneteket is meglepett. Ekkor értetted meg, hogy nem is titkokat akartak kiszedni belőletek, inkább lélektani oka lehetett a kihallgatásoknak: a megfélemlítés. Egy alkalommal ásót, lapátot kellett magatokhoz venni, s két katonával elindítottak egy homokbánya irányába. Szentül hittétek, hogy ott fognak benneteket agyonlőni. Aztán kiderült, hogy egy mozgó konyhához kellett elvinni a szerszámokat. Innen visszakísértek a többi fogolyhoz, s az út folytatódott. Biztos, hogy egy jól szervezett mechanizmus akciói voltak ezek a front mögött. Egyébként minden érdekelte őket: a közigazgatás, az iskolarendszer, még az egyházak helyek, szerepe, felépítése1 is. Később értetted meg, készültek az ország megszállására. Folytatódik a menet. A fronttól egyre távolabb kerültök. Végeláthatatlan síkságon vezet az űt. Lengyelországban. Ukrajnában vagytok? Több száz kilométert gyalogoltatok már, messze eltávolodtatok a frontvonaltól. Mióta tart már a fogság? Legalább két hete. A seb a melleden egyre csúnyább. Ennivalót rendszertelenül adnak, néha többet, néha kevesebbet. Kínoz az „ukránka". Taposod tovább az utat, kicserepesedett szájjal lépkedsz az agyongyötört menetben, emlékeid gomolygásához kérdések társulnak: „Mi lesz, ha megmaradok? Mi vár rám? Meddig tart a fogság? Mi van otthon, Magyarországon szüleimmel, menyasszonyommal?" Nem sejted még - ki lát a jövőbe, bármennyire is szeretne?1-, nemsokára majd Izlaszovba kerülsz, egy nagyobb táborba, ahol ismét találkozol Maiéter Palival, aki szintén megsebesült, s akit a tisztek közül, egy beszélgetés után, amilyenben neked is részed lesz, kiválasztanak, másodmagával „politikai iskolára" javasolnak. Vas Zoltán az a „generálkomisszár", aki Palit kiválasztja. Vasnak - nem úgy, mint Farkas Mihálynak, aki annak idején ütlegelve téged is vallatott - óriási tekintélye van, neki a szovjet tisztek nem győznek szalutálni. Palit a politikai iskoláról egy ejtőernyős partizánakcióra küldik, az akció merő véletlen folytán sikeres lesz (a németek robbantják fel azt a hidat, amit nekik kellett volna), s ő szovjet kitüntetéseket kap, majd Kijevbe kerül, ahonnan az MKP vezetőivel visszatér Magyarországra. Ha most a jövőbe látnál, mosolyogva gondolnál arra, hogy két magyar honvédelmi miniszterrel kerültél közvetlen kapcsolatba a háborúban. Az egyik a leghitványabb, aki elfoglalta ezt a bársonyszéket, a másik a legszerencsétlenebb, akinek kiosztotta a sors. Őt még 1956-ban a Parlament folyosóján, mikor egy kisebb vidéki küldöttséggel utazol fel hozzá - amiért majd meghurcolnak - megölelheted, mielőtt végzetes útjára indul. De ez még messze van. Mert most egy távolban ködlő lengyel majorság felé gyalogolsz, ahol majd egy lengyel-zsidó orvosnő meg fogja menteni az életedet. Hogy innen tovább gyalogolhass Kijevbe, egy amolyan ha'difoglyokat felvonultató monstre „díszszemlére", s onnan szenesvagonban fel északnak, Arhangelszkbe. • A szenesvagonban nyolcvan társaddal fogsz összepréselődve utazni, annyira szűk helyen, hogy fekve nem jut hely mindenkinek, s kint negyvenfokos augusztusi nyár tombol, rátok van zárva az ajtó, naponta egyszer kaptok konzervesdobozban vizet s annyi ételt, hogy ameddig csak lehet, nem jelentitek a halottakat, hogy az ő adagjukat is megkapjátok. De a legborzalmasabb az lesz, hogy testeddel szinte össze vagy tapasztva a többiekkel, s ettől valami megmagyarázhatatlan undor, sőt gyűlölet tölt el velük és nem is rabtartóiddal szemben, mert orrodban az ő testük bűzét érzed, s az ő izzadt forróságukat veszed át magadba. Sorodra várva a vagon egyetlen latrinanyílása előtt, amelyen át a belek híg tartalmát naponta ki kell üríteni, vagy kínlódva erőltetni a kiürítést, üvölteni szeretnél, mint azok teszik, akik már megőrültek; vagy meghalni, mint akik nem bírták tovább ezt az utat. Nemsokára majd az oranki lágerben hallgatni fogsz egy lengyel papot, aki Auschwitzből szökött meg, s táborról táborra járva németek és velük szövetséges hadifoglyok előtt tart beszámolót az ottani rémségekről. Visszaemlékezve erre a vagonban töltött tíz napra, átéled azok sorsát, akik családosan - nők, gyerekek, öregek együtt - tömött vagonokban utaztak ugyanígy végig Európa országain, hogy végül ésszel felfoghatatlan kegyetlenséggel és gépies közönnyel százezerszámra mészárolják le őket... ... S hogy ez az ország, amelynek hadifoglya vagy, immár évtizedek óta embermilliók szörnyű gyötrelmeinek rabszolgaketrece, ahol egész népeket hurcolnak el ilyen vagonokban irdatlan távolságokra. Most még, persze, itt a lengyel síkságon, mikor ez a jó szellő éppen homlokodba fújja szőke hajadat, s te visszamisítva a távolba kémlelsz, ahol mintha egy majorság körvonalai rémlenének, nem tudod elképzelni még azt sem, hogy északról majd Orankiba fognak szállítani, mely valaha cári nyaralóhely volt, Moszkvától úgy ötszáz kilométerre északkeletre. Honnan sejthetnéd, hogy éveket fogsz ott eltölteni, végeérhetetlennek tűnő hadifogolyéveket, eddigi életed egyhatodát, négy-ötezer társad között, akik közül magyarok mindössze harminchatan lesztek, mert a szuzdáli hadifogolytáborba, mióta a németek ellen bevetni tervezett magyar alakulat felállításának tervét ejtették, nem visznek többé hadifoglyokat. • Oránki lágerré alakított pravoszláv templomában ötemeletes priccsek egyik legfelsőjén, egy szalmazsákon nézed fölötte a mennyezeten a Krisztus feltámadását ábrázoló freskót. A keleties ikonszerű ábrázolás szerint Krisztus felpattant fedelű koporsóból lép elő. Ez a jelenet, mint hallod majd, ihlette állítólag Tolsztojt arra, hogy híres regényének a Feltámadás címet adja. • Oránkiban több mint négy évet fogsz eltölteni. A foglyok óriási többsége román, de vannak németek, olaszok, finnek. Köztük Jervinen, az 1936-os olimpikon. Másfél évvel korábban, az 1943-as áttörés alkalmával - a táborban keringő hírek szerint - több mint hatvanezer foglyot szállítottak ide, ezeknek legalább fele éhen halt, megfagyott vagy különböző fertőző betegségekben vesztette életét. A tábort teljesen készületelenül érte az óriási tömeg érkezése. A temetőben harminckétezer halott nyugszik; részt veszel majd annak a hatalmas fából faragott emlékkeresztnek az elhelyezésén, melyet egy román szobrász készít - a halottak itt elsősorban románok -, amikor majd a táborban szervezett különböző kórusok együtt fognak föllépni a gyászszertartáson. • Sokszor szinte elviselhetetlen vámi az idő múlását. Nem értitek: régen vége a háborúnak, akkor miért kell még évekig senyvedni hadifogságban? A sztálinizmus „természetrajzát" csak jóval később ismered meg. • Az első nehezebb évek inkább a környéken - főleg kolhozokban, fakitermeléseken - végzett munkával telnek. Később enyhülnek a körülmények, színesedik valamelyest a tábori élet. Ti főleg a színjátszást kedvelitek, a fiatal Csákányi Lacival - pozsonyi színjátszó múltad kamatoztatva - rendszeresen szerepelsz. Kialakul egy sajátos életrend és stílus. Az élelmesebbekből te is közéjük tartozol - létrejön a „táborarisztokrácia". A lakossággal folytatott csereberékből tulajdonképpen minden szükséges dolgot meg lehet szerezni. Még ruhát is varratsz, amit majd hazaviszel. A többséget alkotó románokat ellátják Moszkvából újságokkal, könyvekkel. Jól megtanulsz románul, s az ő újságjukat, a Graju Libert olvasod fel naponként társaidnak, kapásból fordítva magyarra a szöveget. Az lesz az egyetlen hírforrás, amit ennek hazai utalásai jelentenek. Szinte minden sport dívik, nemzetközi mérkőzéseket rendeztek, ismét hasznád veszed sportmúltadnak. • Éjszakába nyúló beszélgetések hozzák vissza az eltűnt időt, szövögetik az otthon felé szálló álmokat. Remek előadók vannak köztetek, az egyik kiváló fővárosi detektív történetei a legizgalmasabbak. Teológus fogolytársad - freudista ismeretekkel - kiváló álomszakértő. Megpróbáltok „tudományos magyarázatokat" keresni álmaitokra. Egy évvel hazatérésetek előtt magyar hadifoglyokat látsz madárként röpködni az égen. Hamar szerteszélednek, mert három orosz tiszt lövöldöz rájuk. Hármat elejtenek közülük. Másnap - az álom miatt, melyről beszélgettetek, már rossz sejtelmekkel parancskihirdetésre mentek. Felolvassák azoknak a nevét, akik hazautaznak. Csak három magyarét - köztük a tiédet nem olvassák fel, így még egy évig a táborban maradsz. Megálmodod egyik társad halálát, akit juhnak látsz, egy fára menekül a kopók és vadászok elől. Visszatérő álmaidban fogolytársaidat mindig madárként vagy juhokként látod. Mindig üldözik őket, általában fegyveresek lövöldöznek rájuk. A legutolsó transzporttal indulhatsz csak haza... • De most még a lengyel síkságon jársz, egy szinte néma hadifogolycsapatban. Csak a lépések surrogása hallatszik, senkinek sincs se kedve, se ereje megszólalni. Főleg neked nincs erőd, hiszen minden akaratod arra irányul, hogy meg ne szűnjön lábad motorikus lendülete. Vannak még gondolataid egyáltalán? Megjelenik még valamilyen kép a múltból? Felötlik valami elképzelés? Valami sugallat? S ha felötlik is, mit mondhatna még vigaszul? • Talán azt, hogy vége lesz ennek az útnak is egyszer. Vége lesz a hosszú hadifogságnak. Hazamégy, és Magyarországon találod szüléidét, akiket kitelepítettek a szülőföldről. Szelíd szemű édesanyád vár rád, mert ő nem hitte el halálhíredet - noha ecsetelték neki, hogy „homlokon közepén ért a végzetes lövés". Nem úgy menyasszonyod, aki elhitte, s férjhez is ment nemsokára. Apád templomában - valahol egy dunántúli kis faluban mindig száll érted is a fohász. • Hosszú utadnak ezen a leginkább embertpróbáló szakaszán - értük lépj most mindenekelőtt. Szíved hűségét és hitét nekik köszönheted. Lépj, hogy visszatérhess majd egy szegény, háború verte, kifosztott országba, melyet önként választottál. Gondold el, ha nem térnél vissza, mint azok, akik - közel-távol hozzád - itt hullanak el tízezrével a most következő, kegyetlen években, akkor kik fognak őrködni szerencsétlen országod felett? Kik fognak szántani, vetni, építeni, nemzeni új nemzedékeket, s felnevelni őket, hogy folytatni lehessen az életet? • Hogy mi vár rád? Úgy élsz majd, mint a többi millió, akinek itt élnie, halnia kell. > Lesznek boldog napjaid persze és szomorúak. Asszonyok fognak szeretni és elhagyni. Elveszted és megtalálod, akit megérdemelsz. Örömök és csalódások várnak. Az élet mindennapos kudarcai és sikerei. Ha végigjártad ezt az utat, lehet-e próba, ami földre rogyaszt? Követ kell törni, erdőt iratni, kályhákat rakni? Alkalmaznak szakértelmed szerint, aztán menesztenek, mert „ludovikás" voltál, mert „ötvenhatos" voltál, mert Maiéter Pál barátja voltál? Kifoge rajtad bármi ezek után? • Te mindig megállód a helyed, s mindenütt emelt fővel jársz, mert végigmentél ezen az úton, melynek végén, abban a majorságból átalakított fogolytáborban majd emberi módon fogadnak benneteket. Kiemelik a sebesülteket, köztük először téged, s úgyszólván gyógyszer nélkül, szakértelemmel, gondossággal és leleménnyel meggyógyítanak. • Persze, még nem lesz vége a kálváriának. De mindig, a pokol legalsó bugyrában is lesz egy baráti kéz, egy biztató arc, egy vigasztaló szó, mely élni segít... S lesznek, akik megtanítanak rá - s így őrződnek meg az emlékezésnek -, nem számít semmit, hogy az ember orosz vagy román, katolikus vagy mohamedán, őr vagy fogoly, tiszt vagy közkatona. Az egyes ember számít. Kinek-kinek a szívében lakik szeretet, bűn, nagyság, kegyetlenség, jóság vagy gyűlölet... • Lépj, lépj még, sebesült vándor, utolsókat még itt az út porában, nézd amott, közel már, kitárták előtted az. életre 1950 - Szavazz a „Békére" - a Honvéd téri laktanyában